Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror


2011. április 30. 07:56 - Valmont

Zombik a Várban

Az alapötlet egyszerű volt: néhány fegyvermániás Harmadik Birodalom-fan a budai Várba, a Hadtörténeti Múzeumbam barikádozza el magát a világot elárasztó zombik ellen. Aztán persze lehet, mégsem erről van szó.

Fegyvermániás vagyok, voltam, régebben kardokat vásároltam, most már persze alábbhagyott a dolog. Ez az egyik ihlető, innen a kézifegyverek plasztikus leírása. A másik pedig egy évekkel ezelőtti látogatás a Hadtörténeti Múzeumban. Azt hiszem, ott kezdett el motoszkálni bennem az idióta kérdés, hogy a zombifilmek szereplői miért nem menekülnek egy ilyen helyre? Ezekből jött össze az írás, megtoldva egy nem éppen romantikus viszony bemutatásával. Bár olyan, mintha a történet komolyan venné magát, szerintem mégis könnyedén fogyasztható a maga kissé hosszabb terjedelmében is. És még két dolog - a kezdőjelenetben RPG-vel rombolják le a Szabadság-szobrot - hát, a városvezetési terveket hallva, ezt nevezik jövőbelátásnak. A másik: ha ezzel végeztetek, olvassatok Palahniukot, most jelent meg tőle egy új dolog, A kísértettek. Szerintem ő a legjobb.

 


 Akik ellenálltak

I.

 

Paulus von Kluge fejét fogva nézte, ahogy Guderian a RPG-vel vacakol. A letépett rész meglepően nehéz volt, és bár valami hulladékpapírba csavarta alul, minduntalan megnézte, csöpög–e még belőle a vér. Úgy tűnt, Paulus aggályosan ügyel a rendre és a tisztaságra. Mögötte a Vár háztetői komoran füstölögtek, némely ablakból még lángok csaptak ki a tavaszi égre. Az utcákon felpuffadt holttestek és szemét tarkállott. Ők hárman, illetve ketten és a leszakított fej a várfalnál voltak, a hajdani könyvtár előtti téren, a város felett – védők a magasban.

– A reteszt fel kell tolni – szólt Paulus Guderiannak, aki a mellvéd szélén állt. Már célra tartotta a nehéz fegyvert, de valamivel még szöszölt. Mindketten feszülten várták a következő lépést.

– Tudom ­­– szólt hátra Guderian. Köpcös testére feszülő egyenruháján verejtékfolt sötétlett. Paulus lenyúlt, és a fejen eligazított egy tincset.

– Mindjárt – mondta magának vagy a halottnak. Majd hangosabban így kiáltott társa felé: – Mondtam, hogy hagyd ott. Ezek a modern vacakok túl kifinomultak. Hatvan éve nem gyártottak jó fegyvert – azzal megzörgette a hátára akasztott MP38–ast.

– Csak kipróbáljuk, és már mehetünk is – morogta Guderian.

– Ha túl sokáig vagyunk egy helyben, rajtunk üthetnek. Nem akarsz úgy járni, mint von Kluge, ugye?

– Még van időnk – Guderian bekattintott valamit, majd nagyon gyorsan célzott és lőtt. A rakéta kicsapott a csőből, és Paulus visszatartotta lélegzetét. Egy pillanatra úgy tűnt, a hegyes kis lövedék csak lebeg céltalanul a robbanás magjában. Aztán erőre kapva elszáguldott, bele az enyhe, vérszagú légbe.

– Lézeres célzás, nézd, nézd! – kiabálta Guderian, mereven tartva a csövet. – Ezzel mindent halálpontosan eltalálsz.

És nézték, ahogy a lövedék áthasítja a teret, éles, sivító, majd egyre halkuló zajjal. Figyelték az íves röppályát, nem szóltak. Akkor sem, mikor a Szabadság–szobor talpazatába csapódva a rakéta berobbant. Pár pillanat múlva elérte őket a hangja is. Füst és por szállt fel. Úgy tűnt, nem fog történni semmi. Aztán a hatalmas női alak lágyan megingott, mint egy részeg. Kilendült oldalra, majd elforogva a mélybe bukott. Paulus akaratlanul is előrelépett, s kiengedte a levegőt.

– Ez jó volt – fordult vissza kövér társa, ő pedig bólintott.

 ***

A múzeum épületének sarkánál Rommel várta őket. Lövésre emelt TT-je feketén csillogott az éles fényben. Ő is, mint Guderian, második világháborús német gyalogos egyenruhát hordott. Áradt belőlük a naftalinszag.

– Jelszó? – kiáltotta feléjük.

– Ha Ők jönnek, erre nem fognak megállni – szólt vissza Guderian.

– „Kitartás” – bólintott Paulus. Rommel tisztelgett, félreállt.

– Nem láttam mozgást – jelentett. Mellette egy múzeumi széken kis, elemes rádió sercegett. – Adás sincs. Minden néma.

Ekkor vette észre a Paulus kezében tartott fejet.

– Jézusom – szakadt ki belőle.

– Ennyi találtunk – bólintott Paulus. – Úgy vélem, ma éjszaka párban fogunk őrjáratozni.

– Hogy lehet ez? – hápogta Rommel, majd leült a székre, de előbb ölbe vette a rádiót. A Tokarev-pisztolyt előírásszerűen, combja mellé engedte, a föld felé célozva vele: – Ki képes ilyesmire?

– Fattyúk – sziszegte Guderian, és kisétált a mellvédhez.

– Megbeszélés, öt perc múlva – mondta hirtelen Paulus Rommelnek. – Gyere majd. – Azzal bement a múzeumba.

Az előtérben épített torlasz mögül egy fegyver torkolatcsöve szegeződött rá. Felemelte szabad kezét, s megállt: – Én vagyok, nyugalom.

Fent, a széles lépcsősor fordulójában újabb egyenruhás alak jelent meg. Paulus Kesserling körvonalait vette ki az ellenfényben. Ha arcáról nem is, tábornoki egyenruhája miatt kitűnt a többiek közül. Csak ő és Paulus hordott ilyet a csoportban.

Kesserling feszülten nézte, ahogy az érkező eléri a torlaszt. A fegyver csöve eltűnt a lőrésből, majd oldalt egy kis szekrényt félrehúztak. Paulus bemászott az így keletkezett szűk résen.

– Mi a helyzet odakinn? – kérdezte tőle Manstein. Szemüveges, langaléta fiú volt, arcán vörösen izzottak szeplői. A Luftwaffe sötétszürke zubbonyát viselte. A nadrág már nem illett rá. Egyik kiállítási babán sem volt olyan méret, ami termetére jó lett volna.

– Minden csöndes. Még – jelentette ki Paulus nyugodtan.

– Készülődnek a szemetek – jött lejjebb a lépcsőn Kesserling, majd megállt felettük.

Paulus megvonta vállát: – Jöhetnek. Várjuk őket. Viszont.

Óvatosan letette von Kluge fejét Kesserling csizmás lábához. A férfi akaratlanul is feljebb lépett egyet.

– Jaj – suttogta Manstein, és hirtelen elfordult. A sarokba tántorgott egy szemeteshez, hányni kezdett.

– Éjszaka aktívabbak – jegyezte meg Paulus. – És úgy néz ki, nagyon erősek. Puszta kézzel csinálták.

– A test? – Kesserling kérdése úgy pattogott, mint egy parancs. Idős, őszülő mokány férfi volt. Korábban könyvelőként dolgozott egy nagyvállalatnál.

– Nem találtuk meg – bólintott Paulus. – Tanácskoznunk kell.

Manstein visszajött, kockás zsebkendőjével törölgette száját, és nem nézett a fejre.

– Az igazgatói szobában. Három perc múlva – nézett órájára Paulus. Aztán feltekintett Mansteinre: – Gyere te is.

– Őrizetlenül hagyjuk a torlaszt? Nem tartom jó ötletnek – jegyezte meg szárazon Kesserling. Választ nem várva elindult felfelé. Léptei kopogtak a fokokon.

 ***

A Vezér az igazgatói szoba díványán aludt. A fején körbetekert gézt már átütötte a vér. Az ajtónyitásra szemhéja megrebbent, majd kinyílt. Tekintetével követte Paulust, aki a nagy, faragott asztalhoz sétált, és vizet töltött egy üvegkancsóból.

– Ellenőrzöm a másik torlaszt – jegyezte meg Kesserling az ajtóból. Paulus nem nézett felé, csak bólintott: – Rendben. Gyere majd.

Kesserling nem mozdult, köhintett, és várt, míg Paulus újra rápillantott.

– Ha történik valami, beszülnünk kell majd – bökött állával a Vezér fekvő alakjára.

– Ha történik, mi?

– Tudod te azt jól – fojtott, suttogó hangja remegett az izgalomtól.

– Nem történik semmi – Paulus szigorúan nézett rá, majd levette a tányérsapkáját, és az asztalra dobta.

Kesserling nem szólt, megfordult, de még nem indult: – Az emeltről néha zajokat hallok. Mi lehet az?

Paulus megfeszült, gyorsan elkapta tekintetét. A fekvőt vizslatta, úgy válaszolt alig hallhatóan: – Nem tudom. Talán madarak.

– Talán. – Hagyta rá az öreg, azzal elkopogott fényesre suvickolt csizmájában.

Paulus a pohárral a Vezérhez térdelt, és ajkához emelte peremét. A víz lefolyt a kis bajuszka alatt kétoldalt, a száj két szélén.

– Igyon – győzködte a sérültet az egészséges. Ám a Vezér csak bágyadtan legyintett, majd oldalt fordította fejét.

– Mi történt? Hol vagyok? – kérdezte elhaló hangon.

– Már mondtuk – válaszolt türelmesen Paulus. A géppisztoly nyomta hátát, levette, lefektette maga mellé a padlóra.

– Á, egy MP40-es – pillantott a mozgás tárgya felé a fekvő.

– Harmincnyolcas – javította ki Paulus. – A háború legjobb fegyvere.

– Mi történt? – kérdezte ismét a Vezér. Nagy, horgas teste megfeszült a díványon, fel akart ülni. Paulus segített neki, aztán hátralépett. Az ülő bágyadtan pislogott körbe, majd végignézett magán. Fekete lovaglónadrág, nyitott, fehér ing és lovaglócsizma volt rajta. Az öltözéket Paulus a múzeum egyik huszárbábujáról szedte le.

– A járvány. Emlékszik? – kérdezte hirtelen. Az asztalhoz ment, kihúzott egy fiókot. A kulcs ott volt a helyén.

– Nem. Semmire. Csak valami…a robbanásra.

– Járvány tört a városra. Mindenki megőrült. Az emberek többsége őrjöngő fenevaddá vált.  Összehívtuk a csoportot, és idejöttünk – sorolta Paulus, s a kulcsot zsebre vágva leült az igazgató székébe. Eszébe jutott, amikor legutoljára itt, ebben a szobában járt, és hirtelen elszorult a torka. Felpattant, fel-alá kezdett járkálni.

– A munkahelyedre – bólintott a Vezér.

– Igen. A munkahelyemre, a Hadtörténeti Múzeumba. Aztán megtaláltuk az öreget.

– Kovácsot – eszmélt a Vezér emlékeiben kotorászva.

– Igen, Kovácsot, a gondnokot. Bezúzták a fejét. És ekkor eszembe jutott, hogy állítólag micsoda gyönyörű lőszergyűjteménye van otthon a vén zsidónak – Paulus elmosolyodott az utolsó szóra. Végigsimított egyenruhás alkarján. – Úgyhogy elmentünk a lakására, Budafokra. Kesserling régi Mercédeszével.

– Á, a jó öreg német technika.

– Az utak szinte járhatatlanok voltak. De mi valahogy teljesítettük a küldetést. Elértük a házat. Felmentünk a nyolcadikra, s megtaláltuk a kamrában a lőszeresládákat. Csakhogy hazafelé aknára futottunk. Akkor sérült meg Ön.

– Ellenséges akna?

– Csak az lehetett. Rajtunk kívül nincs híve a Birodalomnak a városban. A Vár aljában NATO-katonák holttesteit láttuk. Guderian szerzett egy RPG-t, és…– Paulus hirtelen elfáradt, leroskadt egy székre.

A Vezér elkomorult: – Csak mi maradtunk?

Paulus bólintott: – Az éjjel elkapták Von Klugét is. Őrt állt odakinn.

– És mi lesz most?

– Ellenállunk a végsőkig.

 ***

A lövések pezsgősdugók távoli pukkanásainak tűntek. Paulus felállt, és az ajtóhoz sietett. A Vezér bágyadtan figyelte, majd mielőtt a másik kiért volna a szobából, megköszörülte a torkát: – Nem adna egy kézifegyvert nekem?

Paulus visszafordult, aztán rövid tűnődés után kicsatolta Lugere tokját.

– Csak a végső esetre – mosolyodott el halványan a beteg, elvéve a felé nyújtott nehéz fémet.

– Értem, uram – biccentett Paulus, majd kirohant.

A folyosóra már visszhangosan dobbantak be a dörejek. Az előtér torlasza felől hallatszottak. Paulus elszaladt az éremgyűjtemény tárlói előtt, csak a fordulóhoz érve jutott eszébe, hogy nincs fegyvere.

A MP38-at ott felejtette a padlón.

Kikukucskált a sarok mögül.

Az irodai bútorokból, tárlókból, szőnyegekből, kiállítási bábukból és páncélokból épített barikád belső oldalán Manstein és Rommel keresett kilövési pontokat. Velük szemben, a boltíves bejáratba vágott keskeny ajtóban időről időre sötét árnyak tűntek fel és el. Célozni sem volt idő rájuk, azonnal elsuhantak, vissza a fedezékbe. Paulus így nem láthatta az arcukat.

– Állj! – kiáltotta a két katonának. Azok meglepetten fordultak felé.

– Csak a lőszert pazaroljuk – lépdelt le közéjük Paulus. – És valószínűleg ez a céljuk.

– Nem hiszem, hogy ilyen értelmesek ezek a zombik, uram – válaszolt izgatottan Manstein.

– Guderian? – fordult Rommel felé Paulus. A jellegtelen arcú férfi egy páncélszekrény mögé bújva lesett kifelé.

– Elkapták – fordult vissza aztán, és cigarettát vett elő.

– Elkapták?

Rommel körbekínálta a paklit, de egyiken sem kértek belőle.

– A fal szélén állt. Lentről fogták meg. Kirántották a mélybe – magyarázta, majd rágyújtott: – Nem tudtam mit csinálni. Oldalról megrohantak engem is. Még a rádiót is kint hagytam…– Mélyet slukkolt, levette sisakját, hátrafésülte kese haját, és visszatette a vashéjat. – Én mondom, ez összehangolt támadás volt!

– Ezek nem gondolkodnak! – ellenkezett hisztérikusan Manstein, kifelé figyelve: – Még az első napokban hallottam valahol. Nem tudnak ok–okozati láncot felállítani. A tetteik és a következményeik közt. Csak a pusztítás, a gyilkolás érdekli őket.

– Hol van Kesserling? – nézett Paulusra Rommel, mire az fejéhez kapott: – A másik torlasz! Elment ellenőrizni. – Egy réshez nyomult, kilesett. Már semmi mozgás nem volt a kapuban.

– Ezért nem támadtak komolyabban itt. Csak a figyelmünket kötötték le….– nyögte, és megindult. Rommel a pisztolyát nyújtotta felé, ő elvette.

– Ezek nem képesek... – hallotta még Mansteint, de szavait elnyelték léptei.

 ***

Rohanva vágott át a néptelen folyosókon és tereken. A kapott TT-pisztolyt olyan erősen markolta, hogy belesajdultak ízületei.

Régi, hasznavehetetlen fegyverek, makettek és díszes egyenruhák suhantak el mellette. A nap rézsút tűzött be az ablakokon, ő minduntalan megtörte ívét, ahogy a hang is, mely az északi szárny felől jött.

Itt lehetett még bejutnia az épület földszintjére. Első nap ezt a hátsó, szűk ajtót is elbarikádozták, ahogy a felfelé vivő lépcsőket is. Odafentről nem vártak támadást, de itt…

Kesserling PPS géppisztolyt használt. Kattogó, öblös hangon szólt, alatta, másik szólamban csilingeltek a kiszóródó hüvelyek. Hirtelen csönd állt be, s Paulus tudta, hogy társa kilőtte a dobtár mind a harmincöt darab 7 milliméteres lövedékét. Egy olyan gyakorlott fegyverszakértőnek, mint a könyvelő Kesserling, pár másodpercbe telt a tárcsere. Addigra Paulus befordult egy sarkon, és kiérve a következő folyosószakaszra, megpillantotta a csatateret.

A hátsó szárny ajtaját letépték zsanérjairól. A nyíláson át a kék égre és a sáros utcára lehetett látni a torlasz felett. Kesserling a torlasznak feszülve állt, próbálta megtartani. Valami iszonyatos erő a túloldalról befelé nyomta a tákolmányt, be, rájuk, a védőkre.

– Jövök – lihegte Paulus, és két szék közt kinyomta a TT-t, majd lőtt.

Nagyon régen, egy illegális lőtéren próbálta ki először az orosz kézifegyvert. Nem emlékezett rá, hogy így visszarúg. Felütötte kezét, egy szék peremébe. A torlasz túloldalán valaki vagy valami felvinnyogott.

– A tár – nyögte Kesserling. Rendezett, komor arcvonásain riadalom tükröződött. Mindkét keze egy kopott dívány hátoldalát tartotta.  A dívány centiről centire tolta őt hátra.

Paulus elértette: a PPS a padló kövén hevert, mellette egy teli tár. Lehajolt, gyorsan kiakasztotta a régit, és becsatolta az újat. Olyan olajozottan, mintha egész életébe ezt csinálta volna.

– Tartsd – lépett hátra hirtelen Kesserling, és elvette tőle a fegyvert. Paulus megdermedt, majd gyorsan a díványhoz ugrott. Az utolsó pillanatban. Az félig becsúszott, le a padlóra. A keletkezett résen át egy vad, eszelős tekintet bámult be rá. Paulus kidugta a Tokarevet, majd lőtt. A dörrenés és a füst elhomályosította az eredményt, de kézfejére valami meleg hullott.

Kesserling közben felmászott egy fiókos szekrénykére, onnan nézett le és kintre. Egy pillanatra elsápadt, aztán mély levegőt vett, majd felemelte a dobtárast.

– Pusztuljatok! – ordította, aztán lőni kezdett. Paulus önkéntelenül is füléhez kapott, hogy védje az iszonyatos zajtól. A boltívek alatt, a kövek szorításában úgy dübörgött a fegyver, mint egy légkalapács. A díványra feszülő nyomás azonnal enyhült.

Kesserling már idős férfi volt – egész teste belerázkódott a géppisztoly diktálta ritmusba. Ám arcán olyan örömteli mosoly terült el – amilyet egy korábbi táncpartnere sem láthatott soha. Alakját lassan belepte a lőporfüst, a dübörgés szinte már örökérvényűnek tetszett – mikor egy kattanással a lövések abbamaradtak.

Paulus kiegyenesedett, érezte, megroppan a dereka.

– Ez kész – krákogta fentről a férfi, majd egy lendülettel kiugrott, át barikádon, le a holtak közé. Paulus kihúzta a TT tárját, ellenőrizte, visszacsattintotta, majd utána mászott. Véres kézfejét önkéntelenül nadrágja szárába törölt.

– Nem kellene…– kezdte mondani, de a látvány a torkára forrasztotta a szót. Hat vagy hét valami feküdt a szűk kis területen. Összeroncsolt, szétszabdalt testükből íves sugarakba fröccsent a vér a fehér falra. A legtöbbjüket elkaszálta, darabokra tépte a dobtáras, az eltorzított tagokból, deformált fejekből alig lehetett megállapítani az eredeti formát. De még így, holtukban is idegeneknek, nem emberinek tűntek.

– Menjünk vissza – suttogta Paulus. – Még elkapjuk a kórt.

Kesserling az ajtónyílásból kémlelt kifelé, majd hátrálni kezdett: – Menjünk – bólintott. – Odakinn még több százan vannak.

 ***

– A Nyugat bűne – harsogta Rommel. – A lelketlen Nyugat és az USA bűne. Nem is tudom…valamiféle vegyi fegyver, amit itt tesztelnek.

Az igazgatói szobában gyűltek össze, Manstein őrködött, a résnyire nyitott ajtón át lesett kifelé, a többiek ültek vagy álltak. Csak a Vezér feküdt, álmodozó tekintettel a plafont bámulta. Paulus az igazgató fájdalomcsillapítói közül előzőleg beadott neki hármat. Ő maga most a nagy forgószékben ült, és az asztalon fekvő géppisztolyát babrálta: – Szerintem valami más van a dologban. Valamiféle fertőzés. Káros anyag, ami ilyen hatással van a pszichére…– jegyezte meg csöndesen.

– Zsidó ármány. – Bólogatott Kesserling. – Higgyétek el, idáig vártak. Most bosszút állnak a táborokért. Nem csodálkoznék, ha Izrael felől fújna a fertőzött szél.

Ezen mind elgondolkoztak.

– És mi mit csinálunk? – tette fel aztán a legfontosabb kérdést Manstein. – Mert jó, hogy tudjuk, hogy ez egy támadás a tiszta magyar nép ellen, meg ilyenek…de mitévők legyünk?

– Kitartunk – súgta a Vezér, ám csak a mellette ülő Kesserling hallotta.

– Azt mondta, kitartunk – erősítette meg a kijelentést. Majd felállt, s ujjait övébe akasztva körbefordult. – Én amondó vagyok, válasszunk egy vezetőt. Mélyen tisztelt szellemi irányítónk – sajnálkozóan a fekvőre pillantott –, a Harmadik Birodalom történetének ismerője és örököse, már nem képes ellátni ezt a feladatot.

– Egyetértek – fordult hátra Rommel, aki a fal mellet guggolt. A lőszerkészletet vette számba, kis jegyzetfüzetébe apró betűkkel jegyezgette a kalibert és a mennyiséget. – Vezető nélkül semmik vagyunk. Olyanok leszünk, mint ők. Szervezetlenek.

– Úgyis olyanok leszünk előbb–utóbb – tette hozzá fanyarul Manstein. Kesserling megrovóan pillantott felé, majd a fejét csóválta: – Nem, nem így lesz. Hát nem látjátok? Nem érzitek? – szavaiba mély zengés költözött, öreg, megfáradt arcát pír öntötte el. – Nem véletlen, hogy mi nem kaptuk el a kórt! Ennek logikus okai és következményei vannak. Érinthetetlenek, kiválasztottak vagyunk. A Birodalom és az eszme örökösei. Így, ezzel a  felelősséggel kell harcolnunk, ahogy harcoltak őseink azon a végzetes tavaszon e szent helyen…

– Csakhogy a budai vár 45-ben elesett – vetette közbe józanul Paulus. Kesserling megakadt, hirtelen elfelejtette, hogy akarja folytatni.

– Ezt mind tudjuk – mondta aztán indulatosan. – De nekünk nem kell kudarcot vallanunk. Egy megfelelő vezér irányításával, és a dicső hadsereg e feltámasztott fegyvereivel...

– Ne feledd, hogy a múzeum jó pár kiállítási tárgya nem üzemképes. Azonkívül a néhai Kovács lőszerkészlete – itt Paulus Rommel felé fordult.

– Fogyóban – bólogatott az, elértve a kérdést. Felállt: – Ha így megy tovább, még két olyan támadást tudunk kivédeni mint az előbbi.

– Ki kell törni – hörögte a Vezér a díványról.

– Igaza lehet – kontrázott Manstein. – Vissza kell vonulnunk. Talán nem mindenhol ilyen a helyzet. Talán nyugatabbra a fejlett technikával…

– Pont ott kezdődhetett az egész! – vágott közbe Rommel. – A nyugati tudománnyal, ami nincs tekintettel az emberre, csak a profithajhász nagytőkére. Ki tudja, mit terveznek még? Ki tudja, hogy hat ez a kór hosszú távon? Talán arra várnak, hogy kiirtsuk magunkat, vagy hogy mi, immunisak kiirtsuk a saját, fertőzött fajunkat…nem, nem mehetünk nyugatra, azzal csak hurokba dugnánk a nyakunkat!

Csönd állt be, a padlót vagy a falat figyelték. Kerülték egymás tekintetét.

– Te mit mondasz? – fordult Paulus felé Manstein.

– Igen, elvégre itt van köztünk egy hadtudományi szakértő – nézett rá Kesserling is. Mintha gúny csillogott volna öreg, ravasz tekintetébe. – Gondolom, ismer hasonló, kilátástalan helyzetet, melyből az ellenállók kivágták magukat. – Azzal leengedte a dobtárast lába mellé, ő maga pihenj tartást vett fel.

Paulus felállt az asztaltól, és a Vezérhez sétált. Gyengéden végigsimított izzadt homlokán. Az már nem is reagált az érintésre. A plafon repedéseinek rajza lekötötte minden figyelmét.

– Valóban, a hadtörténet számos olya szituációt ismer, melyben maroknyi ellenálló képes volt hosszú ideig fenntartani az ellenség túlerejét – kezdte aztán. – De ne feledjük el a mi speciális helyzetünket. Ha hinni lehet a legutolsó híradásoknak, ez a fertőzés, mely megőrjítette az emberi elmét, az egész országra kiterjedt, mindenhonnan jelentettek eseteket. Vagyis – eltekintve az immunisak fogyatkozó csoportjától – több millió és millió ellenféllel nézhetünk szembe.

– Tehát? – erősködött Kesserling. – Mit tanácsolsz?

Paulus elhallgatott, a Vezér apró kis bajuszkáját nézte, feljebb a véreres tekintetet.

– Szerintem…– kezdte, de ekkor távoli kongás–bongás kélt.

– Bejutottak! – kiáltott fel Manstein, és hátralépett az ajtótól.

– Pszt! – csitította őt Kesserling.

Rövid hallgatózás után Rommel mondta ki: – A fejünk fölül jön. Az emeletről.

– Hogy másztak fel oda? – nyögte Manstein.

Kesserling körbefordult: – Az őrség menjen vissza a barikádokra. Én felmegyek, megnézem, mi a helyet – intézkedett pattogó hangon.

– Veled tartok – ajánlkozott Paulus. Az öreg végigmérte, majd megvonta vállát.

– Gyere.

 ***

A földszint irodahelyiségeit a Változás előtt épp festették – ennek állványzataival torlaszolták el a felfelé vivő lépcsőket. Kesserling nyögve megbontotta az egymásba akasztott rudakat, majd félreállt, úgy fürkészte a nyílást. Fejük fölül ütemesen folytatódott a kongatás.

– Menjünk – bújt át a résen az öreg, Paulus pedig követte.

Fürgén felsiettek a lépcsősoron, és kiértek az emeleti folyosóra. Rend és nyugalom uralkodott, mintha a múzeum egy hétköznapján látogatnák a „Hódító századok” című tárlatot. Oldalt, a falakon tépett, golyólyuggatta zászlók sárgállottak és vöröslöttek. A babákon középkori páncélok és ruhák porosodtak, a vitrinekben rég elfeledett fémpénzek várták a látogatói tekinteteket.

– Szép kis tárlat – jegyezte meg Kesserling súgva. Elindult a hang forrása felé. – Te is részt vettél a berendezésében?

Valami sértő felhang költözött hangjába. Beszéd közben hegyes kis bajusza meg–megrezdül barna arcában, akár egy préda után szimatoló rókáé.

– Nem…– habozott Paulus. – Az én szakterületem a huszadik század.

– Igen, tényleg – bólintott az öreg.

Elágazáshoz értek. Balra egy kis terem a vár makettjét tárta eléjük. Jobbra új folyosó nyílt – fekete drapériára aggatott kardokkal.

– Erre – mutatta Kesserling, és amint elindultak, az ütemes hang valóban erősödött. – Tudod, az az érdekes …– Megtorpant, fülelt, majd legyintett, s újból nekivágott. –…hogy fél éve ismerlek a csoportból, de alig tudok rólad valamit.

Paulus megvonta vállát, maga elé rántotta a M38–ast. A fegyver nehéz volt, súlya belevágott vállába, de erőt és türelmet sugárzott.

– Például, hogy van–e feleséged, mi a hobbi – persze a hadtörténelmen túl –, milyen iskolát végeztél. Például ezt sem – Kesserling megállt, bevárta a pár lépésre lemaradt társát.

– Hát, főiskolát – válaszolt az habozva.

– Nem egyetemet?

– De, később azt is.

– Aha – az öreg ismét nekivágott. Egy újabb elágazáshoz ért. Keskeny ajtó nyílt balra. A másik irányban a folyosó pár méter után zsákutcába futott.

– Ez itt a személyzeti rész – mutatta az ajtócskát Paulus. – Irodák. Titkárság, könyvelés, ilyesmi.

Kesserling ránézett, majd állával az ajtó elé intett: – A hang innen jön.

– Akkor menjünk – hagyta jóvá Paulus. Halántékán legördült egy verejtékcsepp.

Az idős férfi belépett a folyosóra, de most már nagyon lassan indult meg. A zaj itt egész tiszta lett, kivehetővé vált körvonala, alapja.

– Mintha valaki egy vascsővel verné a radiátort – suttogta Kesserling. Majd hirtelen megfordult, vissza a fiatalabb felé – Mondtam már, hogy jártam az alagsorban?

Paulus megtorpant, kissé visszahőkölt: – És? – kérdezte aztán, nagyot nyelve.

– Amikor megjöttünk a lőszerrel. Találtam pár töltényt, ezt a nagy űrméretet, amit a hegyivadászok használtak – bólogatott Kesserling. Arca sötét, kifürkészhetetlen grimaszba torkolt.

– És?

– Lementem az alagsorba, mert Rommel szerint ott tartjátok a kiállítatlan dolgokat. Azt reméltem, találok a töltényeimhez egy Schieffer-puskát. A szakirodalom szerint ezek a töltények – iszonyatos rombolást végeznek.

– És? – kérdezte nagyon halkan Paulus.

– Láttam a karbantartók öltözőszekrényeit.

Kessering elmosolyodott, majd lépett párat, míg a Tisztítószerek feliratú ajtó elé nem ért.

– Szerintem innen jön a hang – fordult meg, és ekkor Paulus fejbelőtte.

*** 

Nézte, ahogy a test eldől, észre se vette, hogy a kongatás elmarad. Aztán, mint aki álomból ébred, kivette a kulcsot a zsebéből, és kinyitotta az ajtót.

A lány a falnak lapult, a kezében tartott seprűnyelet védekezően emelte maga elé.

– Ezt mért csináltad? – kérdezte Paulus dühösen. A géppisztoly csövével az öreg csizmás lábára bökött: – Nézd, mit kellett tennem.

Éva hajába apró festékszilánkok fehérlettek. Feje fölött a fűtéscsövön, mint karmolások sötétlettek ütései. Sápadtan, remegő szájszéllel nézett hol Paulusra, hol a halott ajtó mögül kilátszó részére.

– Te ölted meg – mondta aztán. – Engedj ki. Nem tarthatsz itt fogva.

– A saját biztonságod érdekében…

A lány felsikoltott, majd nekiugrott. Ütött is, a seprűvel, sújtása a férfi alkarját érte. Az felszisszent, de másik kezével lesöpörte a törékeny nőt. Éva a sarokba esett a hipósflakonok vödrök, felmosófejek közé. Nem állt fel, kezét arcába temetve halkan szipogni kezdett.

– Miért csinálod ezt velem? – suttogta Paulus lábának.

– Mert szeretlek – jött fentről a válasz. Éva megrázta fejét, majd gyűlölködve felnézett, hogy a másik szemébe, arcába mondja: – Én soha nem foglak szeretni.

 

II.

 

Barna Évának hívták, és épp túl volt egy hosszú kapcsolaton. Nem vette észre, de a fiú kihasználta őt, majd minden értelemben. Végül lelépett a közös albérletből, egy bőröndnyi könyvvel, melyek többsége a lányé volt.

Éva azokban a hetekben kezdett a múzeumban. Gyakorlaton volt ott az egyetemről. Eleinte nagyon unalmasnak tűnt, mivel az alagsori irattárba osztották be. Átnézte a leselejtezendő anyagokat, és amit végképp használhatatlannak ítélt, az mehetett a zúzdába.

Odalenn, a neonfényben és a porban, körbevéve használt papírzsebkendőkkel, ott találkozott a férfival. Ő vitte fel az irathalmokat egy nyikorgó kiskocsin a hátsó kocsibeállóhoz. Afféle mindenes volt, ezermester, észrevétlen, ügyes kezű árny. Két–három óránként együtt cigarettáztak, délben a másik gyakran vett neki egy kapucsínót az automatából. Szeles, rossz idő járta azokban a napokban. Hogy halljanak valamit, össze kellett hajolniuk. A lány megérezte a sötétkék kezeslábasból előbodorodó férfiszagot és még valamit. A többéves múzeumi lét illatát. Benne volt a naftalin, a felmosószerek és a poros posztó aromája. Összevegyülve azonban mindennél varázslatosabbnak tűnt számára. Valójában talán a múzeum hangulata vonzotta, nem ez a harmincöt éves valaki. Mindig is úgy gondolt ugyanis az épületre, mint egy férfire. Egy cserzett arcú, durva kezű katonára. Olyan lényre, amely nagyon sokat látott és tapasztalt, és most kőkezeivel átkarolja, megvédi őt. Az igazi, az élő csak halvány visszfénye volt ennek az alaknak. 

Egyébként sem tudott semmit a férfiról. Ha kérdezősködött róla odafenn, a kollégáktól, azok csak vállukat vonogatták. Mintha senki nem akart volna rosszat mondani alkalmi cigarettapartnerére. Egy ízben azonban, mikor különösen hosszan elálldogáltak a szélben, a lány megérezte, hogy valaki figyeli őket. Az öreg, félbolond Kovács bácsi volt az, épp az avart söprögette. Nem túl feltűnően, de néha rájuk-rájuksandított.

Nem mintha intim dolgokról diskuráltak volna. A férfi meglepően jártas volt a huszadik század történetében. Mint mondta, otthon egész jelentős kis könyvtárt szedett össze történelemtudományi munkákból. A lány kíváncsian sorolta kedvenc szerzőit – és ő a nevekhez rövid tűnődés után címeket rakott. Éva megörült a társításoknak: keresett pár antikvár könyvet már régóta a városban, de sehol nem lelte őket. Igazából nem felétlenül volt rájuk szüksége. A férfi először el akarta hozni neki. A lány ekkor ajánlkozott fel.

Aznap délután Kovács bácsi megállította őt hazafelé menet. A kukákat ürítette az előtérben, közben morgott magában. Éva elértette, megtorpant, visszafordult. Az öreg zavartan és dühösen nézett rá. Aztán mondott valamit héberül, majd egy olyan szót, amit a lány nem csak tanulmányaiból ismert. A shoa pusztította el pár távoli rokonát. Meglepődött a nyelven, és az öreg tiszta kiejtésén. De válaszolni nem tudott, és zavarában inkább otthagyta őt.

A férfihoz ment, ki a város szélén lakott, egy panelházban. Nagy, mogorva lakás volt, Éva nehezen oldódott fel benne. Miután a nappali impozáns polcrendszeréről megkapta a könyveit, vendéglátója borral kínálta. Aztán eltűnt valahol. A lány kisétált a folyosóra. A másik szoba lakattal volt lezárva. Amikor visszajött Kékszakáll, a lány nem kérdezett semmit. Helyette megitta a bort, és végigsimította a férfi arcát. Akkor már hónapok óta nem volt senkivel. Összességében az aktus csalódást okozott. Nehézkesen lendültek bele, valamiért mindvégig úgy érezte, hogy fuldoklik az idegen test alatt. Pedig kollégája nem volt sem kövér, sem nagydarab. Alapvetően semmilyen nem volt. Éva tudta, hogy három hét múlva az arcára sem emlékezne. Mikor hajnalban végignézett a meztelen férfitesten, semmi jellegzetest nem látott rajta. Egyedül talán fanszőrzete volt vörösebb és göndörebb az átlagosnál.

Ezen a reggelen Kovács bácsi már várt rá. A portással kávézgatott, majd a lépcsőn felfelé induló lány után inalt. Megragadta a karját. A férfi nevét ismételgette, és kezét tiltó mozdulatra emelte. Éva rosszkedvűen értetlenkedett. Az öreg még jobb napjaiban is nagyon zavaros volt. Állítólag annak idején, a város ostroma alatt a nyilasok úgy megkínozták, hogy elvesztette ép eszét. Talán ő volt az utolsó áldozatok egyike. A múzeum kényszerűségből alkalmazta. Ahogy az igazgató elmesélte, valamennyi támogatást kapnak utána, és benne van a programjukban is a kriplisegítés. Évát taszította a szóhasználat, de Kovács bácsi is, mert undorodott a szélsőségektől. Soha nem értette meg a fanatikusokat és a megszállottakat. A koldusokat, a bolondokat és a metróban prófétálókat. Kovács bácsi szenvedései ugyancsak hidegen hagyták. Ahogy a férfi kínlódása is.

A lány számára ugyanis tökéletesen elég volt az az egy éjszaka. Nagyjából feltöltekezett a kényszerű szűziesség előtte álló hónapjaira. Végzősként nem akart hosszabb kapcsolatba bonyolódni. A férfi pedig alkalmi szeretőként csapnivalónak bizonyult. Éva végiggondolta, mennyi energia, félreértés, kínos perc kellene ahhoz, hogy szexuális elvárásaihoz idomítsa az esetlen idegent. Inkább lemondott erről a feladatról.

Könnyebb volt elhatározni, mint végigvinni. A másik mind többet járt utána, észre sem véve a ridegség és közömbösség jeleit. Pár nap múltán olyannyira terhes és feltűnő lett folytonos vizitálása és kísérgetése, hogy Éva kiadta az útját. A kávéautomatánál történt. Ezúttal mindenki magának fizetett. A férfi elgondolkozva kortyolgatta saját italát, majd megrázta fejét. Nem akarta elhinni. Szemében pont az a megszállottság csillogott, amitől Éva leginkább irtózott. Elsétált, minden további magyarázat nélkül.

Ennyivel azonban nem úszta meg. Mivel kényszerű kapcsolatban maradtak, a férfi tolakodóan közel tudott jutni hozzá. Amikor csak lehetett, megérintette őt. Képes volt perceken át észrevétlenül bámulni. Halkan lopódzott utána az alagsori poros folyosókon. Éva tiltakozott e sajátos figyelem ellen, de mintha a másik nem értette volna meg, mit akar. Csak nézte őt elbűvölve, akár egy különös, furcsa bogarat. Ilyenkor Évát elfutotta a méreg, és inkább otthagyta.

A szakítás után feljárt az emeleti kis dohányzóba, ahol a gazdaságisokkal kellett összezsúfolódnia. Nem nagyon figyelt rájuk, azok se őrá. Csak egyszer ütötte meg a fülét egy különös kijelentés. A férfiról és a rendőrségről szólt. Az igazgató titkárnője szerint a férfit többször előállították önkényuralmi jelképek miatt. Éva kérdezni akart, de helyette elnyomta a cigarettát, és hallgatott.

Kezdett mind taszítóbb lenni számára a múzeum légköre. Már a szag sem volt olyan, mint az első napokban. Úgy érezte, ő maga is átitatódik ezzel a nehéz, haldokló öregeket idéző aromával. Otthon hosszan dörzsölte fehér tagjait a zuhany alatt – többnyire eredménytelenül.

Ám nem emiatt jutott döntésre, hanem a vécébeli eset okán. A lány később sem volt biztos benne, hogy pontosan mi történt azon a pénteki délelőttön Akkor már hosszabb ideje nem követte őt az elárult szerető. Úgy érezte, ismét szabadabban lélegezhet. Kereste, és úgy tűnt, megtalálta a magányt. Újabban a női vécé ablakából fújta ki a füstöt. Azon a napon, mikor végzett, bement az egyik fülkébe. Mikor megtörölte magát, megütötte fülét egy csosszanó lépés. Hallgatózott, aztán vállat vonva lehúzta a vécét. Ám amikor ki akart lépni, az ajtó nem engedett. Mintha beragadt volna a zár. Vagy mintha.

Lehajolt. Egy férficipő feketéllett a túloldalon. A lány felsikkantott, majd remegő hangon mondott valamit. A férfinak címezte szavait, noha akkor nem volt benne biztos, ki az idegen. Aztán nekifeszült az ajtónak, és  nyomni, később ütni kezdte. Mikor sírva abbahagyta, és hátával nekidőlt, az nyikorogva kinyílt súlya alatt. A hipószagú padlóra esett. A helyiség üres volt.

Késő délután, mikorra összeszedte magát, beszélt az igazgatóval. A kövér kis emberke nagyon kedvelte őt, talán túlságosan is. Csillogó, kutató szemei túl sokat és túl alaposan pásztázták végig Évát. Most, míg hallgatta, egyre lejjebb lohadt lelkesedése. Az eset kellemetlen és kényes volt számára. Megkérdezte, kire gyanakszik a lány, majd a név elhangzásakor bólintott.

A következő hétfőn Éva igyekezett nem sokat mutatkozni.  Egész nap odalenn kuksolt az alagsorban. Délben, mikor megnyomta a jelzőcsengőt, izgatottan várta, ki jön le a hulladékért. Nem tudta, mit mondjon vagy tegyen a lehetséges vádakra. Aztán a rémület perceire gondolt, és dühe elnyomta lelkiismeretfurdalását.

Kovács bácsi érkezett. Arcában vidáman táncoltak a ráncok. Felpakolta a papírhalmot. Aztán, mielőtt elindult, a lány megkérdezte, mit tud a férfiról. Az öreg felfogta, helyeslően bólogatni kezdett a szavakra, majd mutatóujját elhúzta nyaka előtt. A lány nem értett semmit. Tekintete az öreg cipőjére tévedt. Nagyot nyelt, majd lélegzetvisszafojtva hallgatta az ismerős, lassan távolodó, csosszanó lépteket. Ezután Éva is felment, és összepakolt.

Még aznap délután elintézett három telefont. Felhívta az igazgatót, és felmondta gyakornoki helyét. Nem indokolta a döntését. Ez az eljárás egyáltalán nem volt szokványos, de a jelen helyzetben a kövér emberke elfogadta.

Aztán az oktatási osztályon kérte, hogy keressenek neki új helyet. Furcsán fogadták az esetet, és írásbeli indoklást kértek.

Végül telefonált a férfinak. Ő már otthon volt. Hova mehetett volna, miután elküldték kényszerszabadságra?

A lány dadogva kezdte, és nem tudott kimondani fontos dolgokat. Végül arra lyukadt ki, hogy visszavinné a könyveket. Úgy vélte, ezzel mindenképp tartozik. Persze jóval többel, de nem volt mit tenni. A férfi hallgatott, majd beleegyezőleg motyogott valamit.

Éva egészen sokáig, majd nyolc óráig halogatta a kényszerű látogatást. Végül csak összeszedte magát, és nekivágott a hosszú útnak. Smink nélkül, zavartan utazott át a városon. A buszon rosszkedvű emberek bámultak az arcába.

A férfi hasonló, bizonytalankodó arckifejezéssel nyitott ajtót. A folyosóig engedte be Évát, gyorsan elvette a könyveket. Nagy házikabát, valami bolyhos köpenyszerűség volt rajta. Folyton a korábban lakattal lezárt ajtó felé lesett. A konyhában szellőző borosüvegek, szépen elmosott poharak csillogtak. Éva még mindig bűntudatot érzett, ezért érdeklődést mímelt. Amíg a másik valami vendégekről magyarázott, nyílt a titkos szoba ajtaja.

Egy német tábornoki egyenruhába ötözött idős alak lépett ki rajta. Évában benne akadt a levegő. Elhűlve nézte, ahogy az öreg int neki, cigarettára gyújt, majd a férfihoz lép, és dicséri az aznap esti játékot. Éva nem várta, hogy bemutassák – akaratlanul is ő maga nyújtott kezet. Az idegen a csapat tagjaként jelölte meg magát. Egyébként Kesserlingnek hívták. Éva tudta, ki volt Kesserling. Ekkor már egykori szeretője sem bírta tovább, gyengéden a szoba felé kormányozta őt.

Odabenn még öten ültek körbe egy zöld posztós asztalt. Mind férfiak voltak, de nem volt szivarfüst, sem kártya. Apró cetlik tömege, két dobókocka és a budai Vár felülnézeti rajza hevert az asztalon. Mindegyikőjük náci egyenruhában volt. Biccentettek, integettek a lánynak, a legfiatalabb szélesen elmosolyodott. Láthatóan ők is zavarban voltak. Éva a vendéglátóra nézett, és észrevette a házikabát alatt feszülő sötét szövetet. A jobb mellkason kitárt szárnyú sas csillogott. Aztán visszapillantott a szobába. A falakon az SS és a Harmadik Birodalom megannyi jelképére, a zászlókra, a tőrökre, a sisakokra és jelvényekre. Annak a játékosnak az arcába, kinek konok kis bajusza úgy elékeztetett a Festőére.

Dermedtségét volt szeretője félreértette. Elkezdte magyarázni, hogy e kör nem oly rég működik. Egyfajta szerepjáték, de lazán kezelt történelmi alapokkal. Újraértelmezik a dicső évek eseményeit. Éva is bekapcsolódhatna. A mai estén például.

A lány tiltón emelte fel kezét. Nem akart többet hallani. Sápadtan hátrált, egyenesen bele Kesserlingbe. Az könnyedén átfogta vállát, és a fülébe súgta, hogy nagyszerű szereplő lett belőle. Éva a férfira pillantott, aki kényszeredetten megvonta vállát. A mai estén pont ő a mesélő. Motyogta végtelen lassúsággal. Egy alternatív jövőbe helyezte Évát és a csapatot. Oda, hol a város lakosainak többsége.

A lány nem várta be a magyarázat végét. Kivonta magát az idős kezek finom tartásból, és hidegen elköszönt. Már a lépcsőházban járt, mikor a férfi beérte. Izgatottsága felülkerekedett zavarán és bántottságán. Kérte Évát, jöjjön vissza vele. Most jön a játék legérdekesebb része, a lezárás. Még nyerhetnek. Még lehet mindenki győztes. Reménykedve hagyta lebegni a mondat végét, mire a lány megrázkódott. Aztán megmondta a férfinak, hogy zsidó származású.

 

III.

 

– Megölted Kovácsot, most a barátodat – hát miféle ember vagy te? – A lány felállt,  vállát tapogatta.

– Megérdemelték, mivel elárultak. Árulókkal nekem nincs dolgom – válaszolt Paulus, majd körbenézett.

– Akkor most – gondolom – én következek.

A férfi erre nem felelt, lehajolt, és elhúzta a holttestet az útból: – Kiengedlek, ha rendbe jönnek a dolgok idekinn. Addig csak itt vagy biztonságban.

Ahogy felegyenesedett, a másik ismét nekitámadt. Könnyű kis teste a lendülettől fellökte a férfit. Átestek a halotton, a lány oldalt nyúlt, valamivel matatott. Paulus csak lassan tápászkodott fel, és akkor már Kesserling pisztolyával kellett szembenéznie.

– Add azt ide – szólt csöndesen. A lány a folyosó felé intett: – Most kimegyünk innen.

– Azt sem tudod, hogy kell használni.

Válaszul valami – talán a kibiztosító kallantyú – kattant egyet. Paulus összerándult, majd vállat vont. Megfordult, és elindult az ajtó felé.

– Az a te bajod, hogy nem hiszel semmiben – mondta menet közben. Amint kiléptek a kis ajtón, megtorpant. A lány nekiment, aztán egymáshoz tapadva hallgatóztak. Lentről fegyverropogás szűrődött fel. – Én nem mennék le oda – kommentálta a férfi.

– De én igen. – jött a válasz Paulus háta mögül. – Te pedig butaságokban hiszel. Talán újra kellene gondolnod a történelmi ismereteidet. – Azzal a gerincébe nyomta a pisztoly csövét.

– Már megtettem párszor. Az eszme néha áldozatokat követel. De én nem erre gondoltam. – A férfi elindult, és megszaporázta lépteit. Mintha a lövések egy eredőből származtak volna. Így persze valamelyik torlasz védtelen maradt.

– A háborúkat nem eszmék, hanem az anyag nyeri – folytatta. – Ám az mindig vesztes lesz, aki nem képes hinni semmiben. Ahogy te se. Nem tudtál hinni bennünk. A mi….

– Szerelmünkben? – Hátranézett a lányra, hogy lássa a gúnyos grimaszt. – Nem volt szerelem, nem volt semmi, csak egy…

– Ne most. Ne itt – Paulus megállt a folyosó közepén, és felhúzta géppisztolyát. – Valami történik.

– Igen. Épp megmenekülök – a lány mellélépett, és felemelte a pisztolyt. A férfi megfeszült. A cső hidege füle alatt érte bőrét. Valaki közeledett a lépcsők felől. Talán többen is jöttek.

– Én nem tenném ezt – Paulus nem könyörgött, de hangja elvékonyodott.

A másik megcsóválta fejét: – Irtózom a fajtádtól. De örülök, hogy megmutattad az igazi arcod. Így könnyebb lesz…

Egy test vágódott ki a lépcsőházból. Megcsúszott a köveken, de gyorsan visszanyerte egyensúlyát. Ahogy kiegyenesedett, azonnal látszott, van benne valami torz. Észrevette a két embert, felnyerített, és rohanni kezdett feléjük.

Paulus reagált előbb – elsöpörte őt egy sorozattal. Amint a lövedékek hátravágták a támadót, mögötte újabb sötét alakok tűntek fel.

– Menjünk felfelé! – adta ki az

Szólj hozzá!
2010. szeptember 19. 21:40 - Valmont

Hajdani sci-fi találkozó emlékére

Hát itt aztán összefonódik egy csomó dolog szépen. A előző postban emlegettem a Hungarocon nevű sci-fi találkozót, melyen egyetlen alkalommal vettem részt Salgótarjánban a kilencvenes évek közepén (?). Emlékszem, a művelődési ház előtti főtéren épp divatbemutató volt, így hamar kifordultam az egyik ufómagazin szerkesztőjének hagymázas előadásáról, és inkább a folyosókon rohangáló, lengén öltözött vagy öltözködő modelleket néztem. Fiatal voltam és tiszteltem a sci-fit. Tudom, hogy sokan a rendezők közül beleraktak ezekbe az összejövetelekbe apait-anyait, de irodalmi, szakmai megközelítés csak nyomokban volt jelen. Ugyane napon találkoztam Preyer Hugóval, sört ittunk a nagyszerű Bódi Ildikó társaságában. Hugó nem sokkal ezután távozott e világról - a róla, emlékére elnevezett novellaversenyt emlegettem az előző postban. A lenti anyaggal is indultam rajta, még 2007-ben. Ezt a művet pont a Hugóval való találkozás, a Hungarocon hangulata, és a fantaszikumban élő és létező, elvakult író karaktere rakta össze. És még két érdekesség - csak most veszem észre, hogy a vadász egy csészealjat forgat a csattanó előtt kezében. Másrészt az író által elmesélt egyik történetcsíra (a földet egy titokzatos űrhajóból idegenek figyelik, akik csak azért nem pusztítanak el minket, mert beleszerettek a sci-fibe) egy korábbi novellám vázlata. Ez a novella az első publikációm: a régi Galaktika utolsó számában jelent meg, jó tizenhét éve.

 

Az író és a vadász

 

 

A szekcióülések zajlottak, amikor a vadász rátalált régi barátjára, az íróra. Egy szűk, levegőtlen helyiségben ült, hátul, és elmélyülten hallgatta a terem másik végében gesztikuláló kócos, szemüveges férfit.

Az előadó a tunguz meteor és a gazdasági világválság rejtett kapcsolataira hívta fel a figyelmet. Állítása szerint a meteoritot idegenek lőtték a Földre, olyan láncreakciót indítva el ezzel, melynek a teljes emberi civilizáció összeomlása lett volna a végső célja. Az esemény a hullámmozgásokra jellemző hatásmechanizmus révén váltotta volna be a tervet, azonban a reakció-ellenreakció „csupán” a 1929. október 24-ei fekete csütörtökig jutott.

A vadász szórakozottan hallgatta, ahogy a szemüveges és kócos előadó a gyarmatosító, ellenfeleit félprimitív állapotba döntő idegen kultúráról beszél, majd elszánta magát, és az íróhoz sietett.

Hajdani padtársa alig ismerte meg őt. Nem csoda. Eltelt huszonkét év, mialatt egyikőjük sem figyelt úgy oda a külsejére, ahogy azt elvárták volna tőlük a nyugati civilizációban élő nők. Vagy férfiak.

– Hát te? – kérdezte az író  szigorú figyelemből felderülő arccal.

– Beszélnünk kell – suttogta a vadász, miközben idegesen körbenézett. Megszállott ufóhívők, jól szórakozó laikusok és pár unatkozó nyugdíjas osztotta meg figyelmét az előadó és az ő szavai közt.

– Nagyon fontos – a könyökénél fogva húzta ki a köpcös és kopaszodó író testét a székből, ki a folyosóra.

– Ezer éve nem láttalak – lelkendezett az író, a büfé felé tekintgetve, oldalazva. – Mi van veled?

A vadász idegesen követte, majd várt, míg a másik parizeles szendvicset és narancslevet vesz.

– Megvagyok – nyögte fáradtan.

– Hol dolgozol? – jött az étellel kevert kérdés, és a fotelok felé indultak.

– Az erdészetnél. Emiatt jöttem…– finoman megfogta a másik karját. A narancslé felszíne megremegett, az írót a Jurassic Park egyik jelenetére emlékeztetve.

– Tényleg is, honnan tudtad, hogy itt leszek? – kérdezte meglepetten. A vadász a falakra aggatott rikító plakátokra mutatott. – Láttam a neved az előadók közt…

– Igen – somolygott az író. – A legutóbbi novelláskötetemről beszéltem. Figyelj csak, van lenn a kocsimban pár repipéldány, ha gondolod…

Reménykedve és bizonytalanul nézte a másikat. A vadász megérezte a kérdés súlyát, bólintott.

– És te mivel foglalkozol? – kérdezett a vadász már a lépcsőn. – Persze, úgy értem, az írás mellett.

Az író egy pillanatra megállt. Az ajtóban a kultúrház biztonsági őre, zilált, alacsony és izzadt férfi állt, halkan motyogott az adóvevőjébe. Az író biztos volt benne, hogy nem fogja őket kiengedni. Többek közt azért sem, mert ő észrevette, hogy a férfi alkarján lévő tetoválás rejti a varratokat, melyekkel összefércelték az idegen, rovarszerű katona testén az emberi álcahúst és bőrt. Bizonyára kémkedni küldték, hogy hol tart a földi felderítés elméleti háttere…

A vadász biccentett az őrnek, és kiléptek mellette az ajtón.

– Én? Épp leszázalékoltak. Anyám elintézte. Nagyjából csak az írással foglalkozom – motyogta az író, hunyorogva a délutáni fényben.

A völgyváros főterén álltak, köröttük emberek mocorogtak, arrébb, az úton autók haladtak csikorgó sorban. A parkoló hátul volt, egy meredek betontámfal alatt.

– De ez kitölti a napomat – lendült bele hirtelen az író, s mutatta az utat társának. – Úgy értem, annyi minden van, ami ötletet adhat egy magamfajtának. – Gyors, ellenőrző pillantást vetett a vadászra. A nagydarab, cserzett arcú férfi gondolataiba merülve jött mellette. – A világ legapróbb tényét is át lehet formálni tudományos-fantasztikus irodalommá. Azért olyan sivár az életünk, mert nincs elég bátorságunk ehhez. Mert félünk a non-konformitástól, a többiek ítéletétől. Pedig hiszem, hogy ha az álomvilágot választanánk, akkor mind boldogabbak lennénk. – Elhallgatott, mert kimondva mindez nagyon zavarosnak tűnt.

Öreg, beteges autója ott állt, ahol hagyta. Mellette egy csillogó, csupa króm és feketeség terepjáró parkolt – valamelyik fővárosi kiadó vezetője érkezett vele.

– Nézd csak meg például ezt! – mutatta a két pihenő fémszörnyet. – Az autók evolúciója. Nem szembetűnő a mind finomabb test, az egyre tökéletesebb vezérlés? A kérdés, hogy mindezt a tervezőknek, vagy inkább saját belső akaratuknak köszönhetik? – Várakozóan nézett a vadászra, aki zavartan elmosolyodott.

– Azt hiszem, nem értem – jelentette ki bátortalanul.

Az író a csomagtartóhoz ment. – Fejlődnek! Mert ők akarják, hogy fejlődjenek. A mi kényelmünk, és biztonságunk és szállításunk – mindez csak mellékes. Úgy tesznek, mintha az ember lenne a legfontosabb tényező, de a járműveknek csak saját hatalmi pozíciójuk és mind kifinomultabb létük számít.

A kezébe vette az egyik könyvet, átpörgette. Két lap össze volt tapadva, óvatosan feltépte a hibát.

– Nem fogyott túl jól – ismerte el keserű mosollyal, majd átnyújtotta a vadásznak a kötetet.

– Köszönöm – mondta az, kérges, bütykös kezével úgy vette el, hogy érződött, ritkán nyúl efféle dologhoz. Toporgott, és az írót bámulta, aki elmélyülten számolgatta a csomagtartó mélyén megmaradt példányokat.

– Figyelj csak…– kezdte a vadász vontatottan. – Nincs kedved meginni egy kávét, nálam?

Az író kutató pillantást vetett rá. – Nem lettél buzi, ugye? – kérdezte szórakozottan, mire a vadász elpirult, még a könyv is kihullott kezéből.

– Dehogy – nyögte lehajolva érte. – Csak gondoltam, elbeszélgethetnénk. És…mutatnék valamit.

Az író gondolkodott pár pillanatig, eszébe jutott a kései ebéd lehetősége, a következő előadás a marsi csatornák sólepárlóként való azonosításáról, majd bólintott.

A város szívében lévő toronyházak felé indultak. A vadász terepszín gyakorlójának zsebébe dugta a könyvet, bakancsában nehézkesen lépdelt a betonon, közben hallgatta társát, ki kedvenc teóriáját adta elő:

–…az oroszok így kitalálták a kilövők tökéletes álcázását. Civil központokba rejtve, monumentális takarással, a föld alá telepítve gyakorlatilag az egész országban szétszórták a ballisztikus rakétáikat. Senki nem gyanakodhat egy városmagra, és egyébként is, általában a külső kerületekben lévő ipari terület kapja az első találatot, így a kilövő sértetlen marad a válaszcsapásra. – A toronyházak kettősére mutatott: – Még a formájuk is utal arra, amit álcázni szándékoznak.

A vadász kétkedve csóválta fejét. – De hát rajta élünk. Mi lenne a lakosokkal egy atomháborúban? Hogy lőnék ki a rakétákat…?

Társa megtorpant. – Gondolod, hogy érdekelte őket a lakosok sorsa? – Az épületek aljában lévő üzlethelyiségekre bökött: – Oda rakták a detonátorokat. Egész egyszerűen kirobbantanák az álcát a helyéről, a tornyok ledőlnének, és máris szabad lenne a kilövőállás.

A vadász kétségbeesett pillantást vetett rá. Eddig nem is sejtette, hogy halálos fenyegetés felett alszik.

– Mindez persze csak az én teóriám – nyugtatta meg őt az író, majd továbbindult. – De mesélj magadról…milyen az erdészkedés…a többiekkel az osztályból szoktál találkozni?

– A munka nem olyan nagy szám. Sok a fatolvaj, és megfelelő törvényi háttér hiányában…–kezdte volna a vadász gondterhelten, de az író megiramodott a bolt felé. – Veszek cigit. Te dohányzol?

A kérdezett csak a fejét csóválta, majd zsebre dugott kézzel megállt a bolt ajtaja mellett, türelmesen megvárta, míg a másik az aprót számolgatva kijön.

– Szóval szeretem, mert az erdőnél nincs jobb dolog a világon, és…– folytatta aztán, ám az író türelmetlenül legyintett. – És Mariann, nem futottál vele össze mostanában?

A vadász meghökkent, kapukulcsát keresve, homlokát ráncolva eltűnődött, próbált a név mellé arcot társítani.

– Jártam vele, harmadikban. Vagyis…próbáltam – magyarázta az író türelmetlenül, miközben rágyújtott.

– Ja, az osztályból? – eszmélt a vadász. – Nem, vele nem találkoztam.

– Apropó, feleség? – az előtérben egy idős öregasszony álldogált a lift előtt.

A vadász sóhajtott: – Hat éve elváltam. – mire az öregasszony izgatottan hátrafordult, majd felismerve a vadászt, biccentett reszkető fejével. Az író, a lift hívópanelját tanulmányozta, miközben a nő cekkereiben lévő zöldségekre fújta a füstöt. – Igen, rohadék nők. Szerintem nem a Vénuszról jöttek, mert annyi agyuk sincs, hogy megépítsenek egy űrhajót…– Állta a vénasszony jeges pillantását, majd arrébb lépett, a lakók névsorához. A lift a nyolcadikon várakozott. – Azt gondolom, mi jöttünk máshonnan. Mi férfiak, akik hímnősek voltunk, és kimerült bolygónk helyett új lakóterületet kerestünk. És amikor leszálltunk, történt valami, talán a légkör, vagy a genetikai környezet, mindenestre elvesztettük az önmegtermékenyítő képességünket…

A vadász odasétált mellé, néha hátra-hátralesve a dühösen fújtató öregasszonyra próbálta mutatni, hogy halkabban, de az író rendületlenül harsogta tovább: – Így aztán kapóra jöttek a fákon ugrándozó majmok. Átfabrikáltuk a nőstényeiket, hogy segítsék a szaporodást, de…– hátrafordult ő is, elvigyorodott: –…nyilván nem végeztünk tökéletes munkát….

– Menjünk inkább gyalog – könyörgött a vadász, mire az író bólintott.

– Hányadikon laksz? – kérdezte már fölfelé hágva.

– A hatodikon – morogta a vadász, aki könnyedén szedte a lépcsőfokokat, de minduntalan meg kellett állnia, bevárni a másikat.

– Szeretsz írni? – kérdezte tőle esetlen érdeklődéssel. Az író megállt, összegörnyedve lihegett.

– Nem szeretek, de kell – nyögte.

– Ezt hogy érted? – firtatta a vadász, és az órájára pillantott.

– Írtam erről egy novellát pár éve – magyarázta lelkesen az író, miközben újra megindult. – A föld körül kering egy láthatatlan idegen űrhajó. Parancsuk van arra, hogy a civilizációnk gondos felmérése és tanulmányozása után töröljék el az emberiséget…de ellenszegülnek az utasításnak.

A vadász az író megtermett hátsója mögött lépkedve felemelte fejét: – Miért?

– Mert miközben a földi irodalmat tanulmányozták, rákaptak a sci-fire. Imádják. Egyszerűen nem tudnak betelni vele. Látogatásaik során felvásárolják a legújabb megjelenéseket, és olvasnak, olvasnak, miközben hamis, további kutatási igényeket tartalmazó jelentéseket küldenek az Andromédán lévő központi bolygóra…

Az író ismét megállt, lihegése betöltötte a szűk teret. Feje fölött ott fehérlett a hatodikat jelző tábla. Várakozóan nézett társára.

– Megérkeztünk – dünnyögte a vadász, és belépett a folyosóra. Az író egy pillanatig nézte a hátát, majd sóhajtva követte. Hirtelen nagyon fáradtnak tűnt.

– Te aztán nem vagy valami nagy olvasó, ugye? – kérdezte tőle már az ajtónál, apró ingerültséggel hangjában. – Úgy értem, az erdőn, az állatokon és a fegyvereken kívül nem sok minden fér bele az életedbe…

A vadász megérezte a gúnyt a másik hangjában, de közömbösen tovább babrált a zárral.

– Mondhatjuk – mondta aztán, kitárva az ajtót.

– Nem tudom, mit keresek itt – jelentette ki az író hirtelen jött ridegséggel. – Ne érts félre, tényleg haverok voltunk, de…

A vadász intett, hogy lépjen be, de az író inkább hátrált. – Tényleg, most jut eszembe, mennem kell…anyám vár ebédre.

A vadász meghökkent, kérve nyúlt utána. – De mindenképp mutatnom kell valamit…

Mozdulatától az író egy pillanatra elgondolkodott, végül legyintett. – Persze, de majd inkább legközelebb. Szerbusz. – Azzal sarkon fordult, és elindult a lift felé.

A vadász pár másodpercig bámulta távolodó alakját, miközben próbálta magában felidézni az utolsó mondataikat, hogy rájöjjön, hol rontotta el.

– Szerbusz – sóhajtotta aztán, majd belépett a lakásba, gondosan becsukva maga mögött az ajtót.

A konyhába ment, feltette egy kávét, kikészített egy csészét. Míg a csészealjat törülgette, a következő lépésen gondolkodott. Aztán letette a konyhapultra a kerámiát, mellé az író vékonyka könyvét.

– Fogyóban van a kötszer – motyogta maga elé, míg átballagott a nappaliba.

A félhomályban a díványon ott hevert az ismerős tömeg. Végtagjait erős kötelek rögzítették, bár a golyó, ami eltalálta a középső részét, olyan roncsolást végzett, hogy túlzás lett volna mozgást várni tőle.

Négy napja történt, este volt és esett. A vadász csak a bokorban kutatva jött rá, hogy nem őzet lőtt.

Megállt a dívány mellett.

Az előtte elnyúló sérült idegen halkan nyöszörgött.

 

vége  

Szólj hozzá!
2010. július 09. 18:21 - Valmont

Nem egy szokványos bejegyzés

Azt kérhetném az olvasóktól, amit Déry  "A befejezetlen mondat" elején: ne mérjék szűkre az időt. Eddig három-négy oldalas anyagokat tettem közzé, de a lenti egy igazi novella, ötszörös terjedelemben. A "Járványügyi álmok" kötetembe készült, és most éreztem úgy, itt a helye, nem kiadói asztalok kéziratkötegei közt.

Ismét Mikszáth, de itt mint mellékszereplő jelenik meg. Aztán Maupassant. "A horla" című novellája egyértelműen benne van a sztoriban, több szinten is. Kamaszkoromban olvastam, nem értettem egészen, de tetszett. Az alapszitu meg az, amit mindig is újraírok: valakik felmennek északra, találnak valami szörnyűséget, és vagy megmenekülnek vagy nem. Itt azért is kellett a magas karakterszám, mert a nagyívű sztorihoz méltóképp ki akartam dolgozni a főszereplőket. Szemes még így is elég van helsinges lett, de társai viszonylag egyedieknek tűnnek. Nem törekedtem viszont történeti, nyelvi valósághűségre, a szöveg legfeljebb közelíti a Mikszáthéoz hasonló, korabeli narrációt, stílust.  

Végezetül szolg. közl.: lesz most egy kis szünet, tenger, aztán a gyűlölt/imádott Nógrád megye. Ettől függetlenül, reményeim szerint tíz napon belül tudok feltölteni.

 

 

A szekrény

 

 

A farsangot követően még huszonegyedikéig a városban (Gyarmaton) maradtam, nem is annyira a Csermely-lányok édes tekintetétől marasztalva, hanem Mikszáth úrék asztaltársasága okán. A Csermely-család továbbra is kedvesen és barátságosan fogadta vizitjeimet, de Mária egy magányos pillanatban félreérthetetlenül tudtomra adta, hogy a szíve bizony másé. Nem csalódtam nagyot, Szécsényben megszállva hallottam már pletykákat arról, hogy egy negyvennyolcas tiszt, bizonyos Jakabfalvy nevű udvarol neki. Amikor e szóbeszéd bizonyossá vált, még örültem is a ténynek, hisz jól látszott, hogy a kisebb lány, Emma pár év múlva meghaladhatja kecsességben és szépségben nővérét. Akkor pedig, a szécsényi rokonlátogatás ürügyén ismét felkeresem majd e kies vidéket is, hátha nagyobb szerencsével járok.

Fájdalmamat tovább enyhítette Mikszáth úr nagyszerű asztaltársasága: Orolay, a jogász, ki messze földön híres céllövő is volt, Miksa, e habókos öregúr, egyébiránt városi tanácsos és Szemes doktor, a palóc nép babonáinak szenvedélyes kutatója. E különös emberek minden további skrupulus nélkül befogadtak engem, a fővárosi literátort, és adomáikkal jobban telt az idő, mint a csalfa Mária oldalán.

Főleg Mikszáth úr, mesterem és példaképem vitte a szót. Noha abban az időben még csupán írogatott – és bizony nekem már nyomda alatt volt az Alföldi képek című kötetem –, mindjárt hallottam beszédében, hogy micsoda művek rejtőznek ebben az egyszerre vastag és fürge kis emberben. Olyan édesen és kacagtatóan tudta előadni történeteit, hogy a kaszinó másik feléből is oda-odajöttek a biliárdozók. Némelyikük ki tudja, hányadszor hallhatta már az esküdt út fabuláját, mégis, a csattanón együtt nevettek mind.

Orolay keveset szólt közbe, többnyire erősen ivott. Azt hallottam róla, hogy ő is szerelmi krízisen esett át, csak a jelekből ítélve súlyosabb lefolyásún, mint ami engem sújtott. Borús, fekete tekintete minduntalan a pohár alját kutatta, fiatal üstökét úgy rázta hátra, akár egy bosszúálló középkori lovag. Miksa uram hiába csitítgatta a fiút, az ügyet se vetett rá. Úgy tudom, másfél évre rá ideggyengesége olyannyira eluralkodott rajta, hogy pisztollyal vetett véget neki. Bizony, az asszonyok néha a sírba kísérik a reménytelen szerelmest.

Miksa, ez a jó öreg igyekezett kivenni részét a mulattatásban, de ebben inkább csak a régmúlt dolgaira tudott hagyatkozni. Amolyan igazi vidéki kisbirtokos volt, mintha a Borsszem Jankó lapjairól lépett volna elő, az archetípus szemléltetőjeként. Hetven is elmúlt már, és felvette az idősek azon keserű szokását, mely a jelent minduntalan az arany múlthoz méri. Szemes doktor gyakran csitította, látva, hogy az öreg milyen rossz irányba tereli a társalgást.  

Még a doktor volt a legizgalmasabb figura Mikszáth mellett. Sokkal többet megtanultam tőle a palóc néplélekről, mint a szécsényi rokonvizitálások összessége által. Könyvét, a Jó palóc hagyományt sajnos a fővárosban nem lehetett kapni, később, az eset után írtam is neki, kérvén postán a művet. Talán feladta, csak elkeveredett, talán már nem maradt rá ideje. Nyárelőn ugyanis Berényből jövet felborult kocsija, és úgy megnyomta mellkasát, hogy harmadnapra kilehelte lelkét. Kár érte, nagyszerű tudóst, a vidékkel együtt élő kutatót vesztettünk vele.

Hatására nem csak viccekből és ugratásokból álltak beszélgetéseink, hanem komoly témákat is érintettük. Többek közt imádott tárgyát, a kísértetek, lidércek, ártó lények éjszakai világát, melyből oly sok minden beszüremkedett a környék babonáiba is. Miközben Szemes a kutatási eredményeit fejtegette, felfigyeltem Mikszáth csillogó tekintetére. Ő már ekkor építgette magában halhatatlan novelláit, de ki volna képes ma megmondani, mennyi talány szövődött beléjük a doktor beszédjéből?

Orolay, aki Ipolytarnócon, egy gazdag faluban, a középkori félelmektől terhelt nép közt nevelkedett, hitte is meg nem is az efféle dolgokat, de többnyire csak hümmögött. Egyedül az öreg Miksa bólogatott elégedetten, mint aki már mind találkozott azokkal a teremtényekkel, melyekről a doktor mesélt. Ő lett az, ki elindította a szörnyű események sorát, melyről az alábbiakban szólni kívánok.

Egy éjjel, mikor éjfélt is elütötte a gyarmati templomtorony, a vén úr előhozta a durla históriáját. Bizony, erre még Szemes is felkapta fejét, később pedig jegyzetfüzetet ragadott, úgy kísérte Miksa szavait.

Az öreg ismert ugyanis egy falut, Karancskált, mely a hegyek oldalába, egy kis hasadékba húzódva sorvadozik – mivel évszázadok óta gyötri a durla. E lény megjelenése kiszámíthatatlan, nemzedékről nemzedékre felbukkan, akár a pestis. Ilyenkor magával ragad valakit, nőt, gyereket, fiút, férfiembert – és halálra kínozza. A szerencsétlenhez hívhatnak papot, meríthetik patakba – a durla nem hagyja békén, még el nem apasztja erejét, egészen a halálig űzve őt.

Szemes kérdezett rá, hogy végül is miféle lény ez a durla. Miksa uram zavarba jött, megvonta vállát, látszott, hogy ő még nem látta a teremtményét. Úgy jellemezte, hogy láthatatlan, megfoghatatlan asztrállény. Nem szellem, kísértet – hanem nagyon is evilági teremtmény. Testről testre vándorol, és életerővel táplálkozik, mint szúnyog a vérrel. Amikor jóllakik a szerencsétlen megszállott erejéből, visszaköltözik a Karancs hegy gyomrába, hogy pihenjen, akár a medve télen.

A doktor kétkedve hümmögött, bajsza alá morogva, milyen érdekes, hogy sem ő, sem más népkutató nem ismeri e babonát. Az öreg azonban ebből is kivágta magát – a durla okos, nagyon okos. Hosszú élete megtanította a rejtőzködésre. Nem véletlen, hogy csak ezt a kis, mindentől messze eső, isten háta mögötti falut kínozza. Ennek nagy visszhangja nem lesz soha.

Aznap ezzel tértünk nyugovóra, de az én költői képzetemet megragadta a durla lénye. Ágyamban fekve láttam magam előtt, ahogy a sötét éjszakában a kertek alatt úszik a légben, megfelelő test után kutatva. Sárgán lángol a fény egy ablakból, arra tér hát. Szegényes parasztportához jut, a kis, elülső helyiségében, a tisztaszobában ég a világ. Az üvegen nincs függöny. A képzelt szörny a párkányig kúszik, és óvatosan beles rajta. Fiatal, szűzi teremtés vetkezik odabenn, épp réklijét húzza. A durla szenvtelenül figyeli fehér bőrét, telt kebleit, combja ívét. Amikor a leány megfordul, arca Csermely Máriáé.

Másnap telegráfot kaptam, hogy sürgősen utazzak vissza Pestre. Apai nagybátyám rosszul lett, és végrendelkezni kívánt. Tudván, hogy a jó rokon már három szélütést is átvészelt, okkal véltem, hogy az út valóban nem tűrhet halasztást. Mint jogászember, én kezeltem családja ügyeit. Az utolsó órákra értem az Andrássy úti villába. A megtört test ágyban, súlyos párnákra dőlve pihegett. Tekintetében a fájdalmon kívül alig maradt valami, de mikor felolvastam a neje segítségével összeállított végrendeletet, minden sorra bólintott. Felesége tartotta kezét az aláíráshoz, és amíg pecsétem száradt, a lélek tovatűnt. Többször láttam már ezt, ám most megfigyelhettem, ahogy a szemgolyók csillogása lassan opálos fényűvé apad. Úgy véltem akkor, a lélek tükre, a szem az, mely mutatja a test magányos hússá válásának folyamatát. Szellemünk, lényünk lassan, vonakodva lép át a túlvilágba, és mikor pillantásunk végkép megkopik, csak akkor biztos a pusztulás.

Pár napig ügyeimet intéztem, és a Szécsényben, Gyarmaton ragadt poggyászaim sorsát igazgattam. De a csomagok helyett váratlan levél érkezett, egyenesen Szemes doktortól.

Izgatott hangvételű soraival visszahívott közéjük, durlát nézni. Amint beszámolt róla, távozásom után nem sokkal Miksa úr kocsisa jelentkezett gazdájánál fia ügyében. Ez sihederkorból épp kilépve, máris házasodni kívánt. Szerelmét azonban, ki történetesen Karancskálon él, hirtelen szörnyű nyavalya, öntudatlan állapot lepte meg. A kocsis Szemes doktor miatt ecsetelte mindezt Miksának, apellálva a két úr barátságára. A jó öreg azonnal legényt szalajtott Kálba, ki visszatérve igazolta sejtését – a leányzót a falusiak szerint durla kínozza, tán csak napjai maradtak már, olyan sovány.

Most tehát a gyarmati táraság elhatározta, hogy személyesen győződnek meg a palóc megszállottság esetéről, hisz ki tudja, adódik-e még ilyen alkalom ebben az emberöltőben. A doktor a modern tudomány eszközeit kívánta felvonultatni a kórral szemben, hátha megmentheti az ifjú leány életet. És mivel azon az estén én is oly érdeklődve hallgattam Miksa úr elbeszélését, elvárták, hogy csatlakozzam az expedícióhoz.

A városban semmi halaszthatatlan ügyem nem maradt, és mivel már a kedves halottunkat is elbúcsúztattuk, visszaüzentem hát, hogy másnap délelőttre ott vagyok. Reméltem, ez az időveszteség nem okozza majd a lány halálát.

A pályaudvaron Orolay fogadott, már útiöltözékben. Miközben elkalauzolt Szemes doktor házáig, elmondta, hogy Mikszáth úr egy heveny megfázás miatt nem vesz részt a kalandban.

Egészen e hírig hittem, hogy mindez, az orvos levele a lány megszállottságáról, csupán egy új Mikszáth-tréfa. Hallottam nagy találékonyságáról, mellyel embertársait szokta jóízűen lóvátenni. Ám amint kiderült, hogy ő maga nem is tart velünk, tudtam már, nem érintett a dologban, hisz a csattanót ki nem hagyná, mégoly betegen sem.

Orolayt láthatólag felvillanyozta az esemény, de legalábbis kiszakította búskomorságából. Arca pirosas színt öltött, keskeny vállait kihúzta, és még mintha mélyen ülő, borús tekintete is bizakodóbb lett volna. Sajnálatomat fejezem ki Mikszáth távolmaradása miatt, majd rákérdeztem, mit hurcol a kecses kis bőröndkéjében. Megállva gyorsan felpattintotta fedelét – két remekmívű párbajpisztoly csillogott vörös bársonyon. A szerelmeinek vallotta őket, utolsónak, és egyetlennek, kik minden útjára elkísérik, ha kimozdul a városból. Jós volt – vagy már akkor sejtette végzetét –, nem tudom, de ott, a gyarmati főutcán beleborzongtam valami lelketlen előérzetbe.

Szemes doktor és felesége, egy alacsony, sárga kis asszony szívélyesen fogadott, utóbbi pazar ebédet és saját kezűleg sütött, forró herőcét tálalt elénk. Társaim elmondták, hogy Miksa úr előrement szállást intézni, és falujában, Berényben vár majd bennünket. Onnan már csak egy órányi út Karancskál. Visszaküldte értünk a szerencsétlen apát, kocsisát, Pált, aki bármelyik percben itt lehet.

A doktor maga is beszélt már Pállal, és a legénnyel is, akit az öreg elszalajtott vizitálni a beteghez. Úgy vélte, akkor és ott, e józan polgárház ebédlőjében, hogy egyszerű epilepsziás rohamról van szó. Felesége, aki épp frissensültekkel megrakott kosárkát hozott be útravalónak, szelíden közbeszólt. Meyer svájci idegszakértőre hivatkozott, ki az epileptikus rohamok maximum idejét hat percben korlátozta. Ez a szegény lány pedig – a közlések szerint – napok, hetek óta önkívületben van. Orolay és én meglepődve hallgattuk az asszonyka világos és értő szavait, a jó orvos azonban fürgén felpattant, és csak nevetett mindezen. Valóban lehet, hogy nem klasszikus epileptikus eseménnyel van dolgunk, fejtegette, míg táskáját ellenőrizte, melyben fogók, üvegcsék és egyéb veszélyesnek tűnő fémszerszámok csillantak meg, mindazonáltal valamiféle mérgezéssel avagy daganattal is párosulhat a kór. Nagy a természet rendetlensége, tette hozzá, és megcsókolta tudós asszonykáját. A kinti kocsizörgés figyelmeztetett bennünket, hogy nekünk pedig vissza kell állítanunk a rendet. Vidáman búcsút vettünk a ház úrnőjétől, és felszálltunk Miksa úr egyszerű, de párnákkal jól kibélelt parasztszekerére. Orolay és Szemes a derékba rakott padkán foglalt helyet, én pedig Pál, e szegény, megtört ábrázatú apa mellé ültem.

Igazi palóc karakter volt, nagy, lelógó bajusszal, cserzett, ráncos arcából gyökérpipán át engedve ki a füstöt. Bőszárú gatyája, fekete mellénye és nagy, kézelős ingje csak úgy árasztotta magából a lószagot. Reméltem, kibírom az út végéig, de ahogy megindultunk, a feltámadó szél menten könnyített helyzetemen.

Ahogy a szekérzörgés engedte, kifaggattam az öreget a gyászos eseményekről. Fia, Lőrinc hosszú jegyesség után márciusban kívánta elvenni a káli lányt, Bényi Annát. Ő maga nem pártolta ezt a frigyet, mivel a káliakat megbízhatatlan, rendetlen népeknek tartották a környéken. Ám Lőrincnek világ életében nem tudott parancsolni. 

Magáról a kórról nem sokat tudott. Hirtelen jelentkezett, és gyorsan uralma alá hajtotta leendő menyét. Egyszer látta a beteget, egyébként az anyja nem enged be hozzá senkit. Szégyellik, nem ok nélkül. Amikor neki megmutatták, először tiszta értelműnek tűnt, egy tál levest eszegetett az ágyában. Csak ahogy megszólította őt, akkor vadult el. A tálat a falnak csapta, és zokogni kezdett. Aznap este állítólag a saját anyjának is nekiesett.

Megkérdeztem, mit tud a durláról. A kocsis egy ideig nem szólt, aztán bizalmatlanul végigmért. Mondtam neki, hogy az öregúr, Miksa beszélt róla nekünk. Erre csak ingatta a fejét, hogy az babonaság. Vénasszonyok találták ki, és olyan családok, ahol bolondot tartanak.  Szemes doktor meghallva a kijelentést, előrehajolt közénk.

Mint mondta, utánanézett múlt délután a levéltárban ennek a Karancskálnak, ezért – a sovány anyag ellenére – már tájékozottabb.

Karancskál olyan elszigetelt település, hol a famíliák hosszú időn át egymással házasodtak. Ez a szokás csak Mária Terézia korában szakadt meg, mikor a hivatal hatalmi szóval tiltotta az eljárást. Kötelezték a berényi papot, hogy miden frigyet vizsgáltasson ki, és csak a rokoni szálak hiányában végezze el a ceremóniát. Kálon ugyanis még tiszteletes sem szolgált. Ugyancsak szorgalmazták azt, hogy a káliak kívülről, más faluból válasszanak párt, ahogy tette azt Anna Pál fiával. Ennek ellenére még ma is számos degeneratív születés előfordul arrafelé.

Az öreg kocsis erre is csak csóválta fejét, mondván, így legalább széjjelhordják a bolondságukat.

Miközben ilyen kedélyes társalgással telt az idő, lassan elértünk az Ipoly folyó völgyébe. Áradás volt, amerre a szem ellátott, víz borított mindent, és felületén ezer és ezer madár kereste élelmét. Vijjogásuk, mint elkárhozott lelkek siráma, betöltötte a levegőt. Orolay és Szemes elővették a pisztolyokat, és a durranásokra hamar felszállt a sötét felhő, hogy pár perc körözés után ismét leülepedjen.

Hugyag felé tértünk, de nem mentünk be a faluba. Szemes doktor elmondta, hogy egészen a tavalyi őszig itt élt egy halottlátó. Aki felkereste, bizonyos fizetség ellenében, hírt kaphatott tőle elhunytjáról. Azt tartják, sokszor oly dolgot is elmondott a néhairól, melyet semmiképp sem tudhatott volna. A vénasszony aztán egyik napról a másikra köddé vált. Talán begyalogolt az Ipolyba.

Pál erre kurtán felnevetett, mondván, a babonás, hiszékeny parasztokat mindenki be tudja csapni. Szerinte az öregasszony nagyon jóban volt a vándorcigányokkal. Azok szállították neki a híreket mindenhonnan: ki, mikor, hogyan halt meg. Még a hátramaradt családtagokról is kitudtak mindent. És ennek a vénségnek, ennek a halottlátónak olyan volt az emlékezete, hogy mikor eljöttek hozzá a gyászolók, akkor felmondta szóról szóra, amit a cigányoktól hallott. Mintha ott, akkor tudná meg az elhunyttól. Nem tűnt az el, csak tán felkerekedett valamelyik vándorcigány táborral, és most velük járja a vidéket.

Szemes kétkedve vonogatta vállát, de aztán zavartan másra terelte a beszédet.

Ekkorra végképp felszáradt a délelőtti makacs pára, és a nap előbújt a felhők közül. Levettem felöltőmet, bár nem volt meleg, de a szél legalább elállt. Amerre a szem ellátott, vadvizek foltjai, bokrok, szelíden rügyező fák borították a többségében műveletlen tájat. Távolabb, fel északnak nagy hegyek emelkedtek, de toronyiránt is felsötétlett már a Karancs tömege.

Hugyag után Szécsény alatt mentünk el. Megfogadtam, visszafelé tartva felveszem drága rokonaimnál maradt poggyászaim utóját, és egyben beszámolok nekik erről a különös útról. A várfal ívét elnézve megrohant ezer és ezer érzés, és egy sétáló kisasszony fátyla alá Csermely Mária arcélét képzeltem.

Nem sokkal később egy akácos tövében elfogyasztottuk a jó doktorné által csomagoltakat. Pál kissé távolabb ült le, vagyis inkább csak a sarkára guggolt, mint a pusztaiak.

Orolay és Szemes a nomád ebéd után pipára gyújtottak, én pedig elővéve rajzolómappámat, felskicceltem kettősüket. Az urak elégedettek voltak a rögtönzött kis életképpel, később, kidolgozás után el is küldtem Szemesnek.

Az út ezt követő részére már alig emlékszem, mert el–elbóbiskoltam a nehéz ételtől. Minduntalan azon kaptam magam, hogy Pál erős vállára dőlök, vagy huppanóban ugrik egyet a kocsi kereke. Később a nap kezdett oly erősen tűzni, hogy égett tőle arcom. A felhők szinte teljesen felszakadoztak, de néha mintha hűs permet ért volna minket. Amikor fel–felriadtam, láthattam, hogy a táj lassan változik. Mind jobban elvadult, ahogy felfelé kapaszkodtunk a hegy lábáig. Erős, gacsos fák, kitekeredett bokrok szegélyezték a földutat. Itt már a művelésnek semmi nyoma sem volt. Fél füllel hallottam, hogy Szemes is ezt hozza fel Orolaynak. A fiatalabb a föld terméketlenségét hibáztatta.

Késő délutánra értünk Berénybe.

Miksa úr a portája előtt várt minket, és oly szívélyesen lapogatta meg hátunk, mintha ezer éve láttuk volna egymást. Hamarosan előkerült Pál fia, Lőrinc is. Mokány, erős fiatalember volt, hirtelen mozdulatú, tele dühvel. Szeme folyton ide–oda villant, mint aki ellenség után kutat. Nem látszott szomorúnak, inkább csalódott volt, arca folyamatosan pírban égett.

Miksa úr gyorsan beküldte a lovakkal, minket pedig az ebédlőasztalhoz kísért.

Hiába szabadkoztunk, hogy nemrég étkeztünk, nem kaptunk felmentést. Az öregúr jókedélyű háziasszonya feltálalt elénk mindenféle jót, savanyú káposztalevestől a túrós gancáig. Orolay megsúgta, hogy mióta Miksa özvegy, ez a hölgy viseli gondját minden szempontból. Csak mosolyogtam a késői virágzáson, bár jelét kettejük viszonyában nem láttam.

Az étkezés alatt Miksa úr vitte a szót, beszámolt a beteg leányról érkezett legfrissebb hírekről. Egy drótostót járt Kálon, ő mondta, hogy az egész falu rémült és retteg. Maga Lőrinc naponta átlovagol, bizakodva indul és letörten, kétségbeesve érkezik vissza. Nem is lehet már előtte kiejteni Bényi Anna nevét, a minap a kocsmában félholtra vert egy kondást valami ártatlan célzás miatt.

A kávénál aztán Szemes doktor előadta az öregúrnak is az epilepsziás kórismét, tréfásan hozzátéve még, hogy persze az is lehet, magával a durlával van dolgunk. Orolay kapott a szón, és eltűnődött rajta, ő mire használná képességeit, ha a durla helyében lenne. Nem idézném most szavait, melyek bizonyos gyarmati hölgyre nézve sértőek – de akár hízelgőek – is lehetnének…

Szemes doktor továbbvitte a gondolatot, ám ő királyok, uralkodók testébe bújt volna durlaként, megteremtve a harmóniát és az örök békét a világban. Aztán komolyra fordítva a szót, említette Darwin úr könyvét, melyet – mint kiderült – a társaságból csak én olvastam. Az evolúciós tanok alapján Szemes úgy vélte, hogy egy ilyen durla–lény léte nem elképzelhetetlen. Hisz milyen lenne az abszolút ragadozó a Földünkön, ha nem láthatatlan és érinthetetlen? Egy ilyen fajnak nem maradna ellenfele a természetben.

Miksa urat láthatólag felzaklatta a gondolatmenet. Isten ellen való minden olyan, ami magasabbrendű az embernél, hisz az Úr alapvetően és elsősorban a mi fajunk teremtésével koronázta meg a létező világot. Szemes észrevette az öreg megindultságát, ezért nem erőltette a témát, helyette inkább az út folyatását szorgalmazta.

Így jártunk el, felszedelőzködött az egész társaság, és újból szekérre szállva nekivágtunk a megmaradt távnak. Lőrinc egy szilaj, pej lovon táncoltatott mellettünk. Többször előrevágtatott, de mint aki magában fél szembesülni szerelme látványával, minduntalan bevárt minket.

A maradék szakaszon már nem sok szó esett köztünk. Az urak gondolataikba merülve emésztették a nehéz ételeket, Pál némán hajtott, csak talán az állatokkal bánt dühösebben. Jómagam ismét a táj szemlélésébe merültem, néha egy–egy jellegzetesebb vonulatot papírra vetve.

A lankákból itt már hegyecskék nőttek. Némelyik oldala megszakadt, a sárga földből gyökerek, üregek sötétlettek elő. Az akácost elvadult fenyvesek és bükkösök váltották fel. Közüket kitöltötte a csipke, ember nem járta sötét rengeteggé olvasztotta a kökény. Olyan volt e környék, mintha mesebeli, elvarázsolt világba lépnénk, Csipkerózsika vára felé tartva. Néha még távoli vonyítást is hallani véltem, de Pál szerint csak elkóborolt kutyák kergették a nyulat a sűrűben. Lőrinc megelégelte vánszorgásunk, és végleg elhagyott minket.

Kál előtt egy öregasszonnyal találkoztunk. Az út szélén bandukolt, gacsos botjára támaszkodva. Pál biccentett neki, Miksa úr pedig hangos szóval köszöntötte. A vénség erre ráncos, ijedt arccal bámult fel ránk. Talán megismerte Miksa urat, mivel integetni kezdett, és fejét rázta, a falu felé mutogatva, majd mikor száját nyitotta, ajkán, állán vér csorgott végig.

Szemes azonnal megállíttatta a kocsit, és leugrott róla. Az asszony hátrált, de Pál szelíd szóval nyugtatta, így a doktor végül csak megnézhette száját. Borzadva fordult el. Válla felett egy gyors pillantást vethettem én is az odvas fogak közé. A nyelv helyén csak egy sötét, nedvedző csonk maradt. Döbbenten álltunk, mint akit villám sújtott. Miksa talált legelőbb szavakat, de hiába kérdezgette az öregasszonyt, hogy mi történt vele, az csak a fejét rázta. Aztán megragadta az úr kezét, és az utat mutatta, ahonnan jöttünk. Az öreg rárivallt, hogy nem érti, pedig mind sejtettük már, mit akar. Erre a másik dacosan elfordult, és ismét nekivágott az útnak, ügyet se vetve emberfeletti fájdalmára.

Pál szerint káli volt.

Szótlanul kocsiztunk be a néptelen faluba.

Bár a házak kéményei füstöltek, a fő utcán csak girhes kutyák kószáltak. Maga a település valóban egy szűk katlanba települt. Apró házai felkapaszkodtak a hegyoldalra balról és jobbról, a völgy végében állt a rozoga templom, mögötte temető. Volt valami nehéz és sós pára a levegőbe, Szemes úgy vélte, a környékbeli tárnák szellőzőnyílásai miatt. A berényi bányatelep fellendülőben volt – a járatok a hegy belsejébe értek, és számos szellőzőkürtő a káli völgybe nyílt. Így a lenti káros gázok bizonyára ide, a falura ömlenek.

Pál egyenesen a Bényi–házhoz hajtatott. Idős férfi állt a kapuban, gyanakvó tekintettel végignézte, ahogy leszállunk, majd köszönés nélkül hátrament az udvarba. A lány apja volt. Pállal régről ismerhették egymást, de sokat hozzá sem szólt. Lőrinc a tornácon állt, könnyes tekintetét elfordította, úgy mondta, hogy már egészen odavan a beteg. Aztán öklével hirtelen a falba vágott, vére szétspriccelt a fehér mészen. Szemes azonnal odaugrott, de a fiú nem hagyta megnézni sebét, elrántotta magát, és visszaindult a lova felé. Apja szótlanul nézte, ahogy elvágtat, maga pedig a szekér hevederjeit kezdte igazgatni.

Mi hárman beléptünk az alacsony, döngölt padlójú parasztházba, ahol az asztalnál egy idős asszony, Anna anyja sírdogált. Amint észrevett bennünket, Miksa úrhoz sietett, és megragadta kezét, hosszan szorongatta, úgy könyörgött segítségért. Az öreg furcsa pillantást vetett rá, aztán dörmögött valamit nyugtatólag, de ez nem sokat használt. Orolay a tűzhelyhez ment, tenyerét melengette, onnan figyelte unottan a jelenetet.

Végül aztán csak én és a doktor mentünk be a beteghez.

Ez volt a tisztaszoba, és olyannak tűnt, mintha a beteg csak vendég lenne benne. A magas, párnákkal feltornyozott ágyban, vastag dunyha alatt pihegett Bényi Anna, a megszállott.

Soványabb volt, mint bármelyik élő ember, akit valaha láttam. Fehér ingecskéjét szinte átütötték kulcscsontjai, sötét haja szétterült csontos, kiugró orrú arca körül. Lehunyt szemhéját kék erek szőtték át, sűrű, éjfekete pillái minduntalan megrebbentek, mint aki a világra tárná tekintetét, még egyszer, utoljára, de nem képes rá. Éreztem már akkor, hogy ha sikerülne neki, örökre rabul ejtene ez a tekintet.

Ahogy az ágyhoz léptünk, valaki felhördült mögöttünk. Az apa volt az, és fojtott szóval kérte, ne érjünk Annához. Szemes értetlenül bámult rá, majd kérdőre is vonta a gazdát, hogy ugyan miképp tudná akkor megvizsgálni. Az csak hajtogatta a magáét, mire a doktor a beteg karja felé nyúlt. Ekkor az apa nekilendült, és engem félrelökve próbálta elhúzni Szemest az ágytól. A zajra berontott Orolay és a kocsis, és együttes erővel a doktor segítségére siettünk. Csak nagy sokára tudtuk legyűrni a dühös férfi, és kivonszolni a helyiségből. A udvaron aztán elsomfordált, mint aki már bánja, amit tett.

Odakinn Pál megköszörülte torkát, és szemlesütve bevallotta, neki és a fiának sem engedték, hogy a menyasszonyt érintsék. Összenéztünk Orolayval, aki rá is kérdezett, hogy mi ennek az oka.  A vén palóc megvonta vállát, ám ekkor az ajtóból Miksa úr szólított minket.

A lány anyja kívánt beszélni velünk, ki az előbbi jelenetet szótlanul nézte végig. Most, amint a házba értünk, Miksa előtt térdelve láttuk viszont, amint az öreg kezét csókolgatja. Sírva, könnyezve kérte őt, és néha ránk pillantva minket is, hogy gyógyítsuk meg Annát, vagy menjünk el minél előbb a faluból. Orolay felfortyant szavaira, és kérdőre vonta, ugyan miért kellene távoznunk, de a nő nem felelt, csak fejét rázta kétségbeesetten.

Miksa úr elégelte meg legelőbb a jelenetet, kivonta kezét a szorításból, leteremtve az asszonyt, majd dühösen kivonult a hideg udvarra, mi pedig kényszeredetten utána.

Kisvártatva csatlakozott hozzánk a doktor is. Arckifejezése elárult mindent a vizsgálat eredményéről. A lánynak szerinte legfeljebb órái lehettek. Nem is annyira az alultápláltság, hanem az általános erőtlenség miatt várta őt a halál ölelése. Mintha elment volna minden kedve és életereje. Azonban hiába kérdezgette, szinte semmiféle kapcsolatot nem tudott létesíteni vele, egy–két fejránduláson kívül már nem adott tudatos válaszreakciót.

A kíváncsiságtól vezérelve visszatértünk Annához. Ezúttal is lehunyt szemmel, pihegve feküdt hátán. Most az anya őrködött a sarokban, árgus szemmel figyelve minden mozdulatunkat. Szemes végül a légycsapót vette fel az ablakpárkányról, azzal vonta félre a dunyhát.

Ekkor figyeltem csak meg jobban a beteget.

Még áttetszőbbnek és vékonyabbnak tűnt, mint első látásra – ám teste valamiféle erős, földöntúli derengésben izzott. Szemes felhúzta ingujját, így láthattuk csonttá fogyott alkarját. Ahogy feljebb tévedt pillantásom, akaratlanul is megbámulhattam, apró, gyermeki mellei halmát, melyek zihálva emelkedtek és süllyedtek a ruha alatt, akadozó légzése ütemére. Szeme csukva volt, apró nyelve néha végignyalta valóban elragadó ajkait.

Már fordultam volna, mikor hirtelen minden megváltozott. Az a pillanat, mely oly döntő volt a későbbiekben, soha nem fog eltűnni emlékeimből. Életem utolsó órájáig magam előtt látom majd, ahogy Anna kinyitotta szemét.

Izzó, fényes ragyogás volt tekintete helyén. Erős és delejes hatását talán a délutáni napfény erősítette, talán a haldoklás. Bár nem rám szögezte pillantását, tudtam, engem is azonnal foglyul ejtene vele. Ahogy történt az a doktorral, akire bámult. Szemes akaratlanul is hátralépett, a légycsapó kihullott kezéből. Aztán valamit motyogva táskájához guggolt, csak hogy ne kelljen abba az izzó ragyogásba néznie. Mi, többiek megilletődve, és némán sorjáztunk ki a szobából.

Odakinn vártuk be társunk, ki jó negyedóra múlva csatlakozott hozzánk, hogy az udvari kút vizében kezet mosson. Közben fejét csóválta, maga elé dörmögve indokait tehetetlenségéről. Pál javaslatára és útmutatásával ezután a helyi kocsmába indultunk, hogy leöblítsük a betegszoba savanyú levegőjét. Feljebb, alig pár utcányira találtuk meg az alacsony kis épületet, a templom előtti tér oldalában. Előtte ott toporgott Lőrinc lova, odabenn pedig búsképű gazdája görnyedt ki tudja hányadik pohara fölé. A vén zsidó, ki jöttünkre előcsoszogott a pult mögül, azonnal Pálhoz sietett, és izgatottan fülébe susogott valamit. Csak aztán kezdett hajbókolni Miksa uram előtt, hogy az apa fiához lépett.

Alig kaptuk meg palackunkat, mikor a másik kettő felől heves szóváltás kerekedett. A fiú végül felállt, fel is döntött pár poharat, majd kiviharzott. Apja szótlanul odaballagott hozzánk, és türelmesen kivárta, míg Miksa uram tölt mindannyiónknak. Orolay finnyásan szemlélte pohara peremét, de aztán koccintott velünk Bényi Anna lelkének üdvére. Az öregúr csak ekkor fordult kocsisa felé. Az restelkedve előadta, hogy arra kéri a doktor urat, estére menjen vele vissza a betegházhoz, mert Lőrinc már el akarja szállíttatni a gyarmati kórházba Annát, mivel úgy véli, ott kapná a leggondosabb ápolást. Fél szemmel láttam, hogy a jó orvos e szavakra elvörösödik, de aztán bosszúsan csak legyintett, hogy tőle ugyan vihetik, élve nem ér oda.

Pál megvonta vállát, mondván a szülők sem engedik. Nem kívánják kiereszteni a durlát a faluból.

Orolay erre felköhögte a bort, de nem szólt, annál inkább a kocsmáros, ki tőlünk pár lépésnyire serényen hallgatózott. Koszlott hálóruhaféle volt rajta, fején kucsma, mely alól csatakos, ősz haj és egy ráncos arc tűnt elő. Bátorkodott megjegyezni, hogy amennyiben a durla iránt érdeklődünk, akkor a falu javasasszonyát kérdezhetnénk, ám ő eltűnt, mint akit a föld nyelt el.

Összenéztünk, mert mindannyiónknak eszébe jutott az úton látott öregasszony, de nem hoztuk fel a dolgot. Ám a kocsmáros sem hagyta annyiban. Elmondta, hogy Kálon mindenki úgy tudja, a durla kínzását nem lehet gyógyítani. Kit elkap ez a nyavalya, annak harangoztak – a falusiak ilyenkor csak azt tartják be, hogy a testet nem engedik kivinni a településről.

Szemes itt már közbeszólt, megkérdezte, hogy ugyan miért e szabály. A kocsmáros sejtelmesen vonogatta vállát, de aztán csak közelebb jött, és kibökte – így akadályozzák meg, hogy a durla megismerje a világot.

Olyan különös és valószínűtlen volt e kijelentés a félhomályos kis helyiségben, hogy válaszul mind elnémultunk, saját gondolatainkat kergetve. Végül Orolay törte meg a csendet, tudakolva, hol lesz szállásunk. Miksa uram a kocsmárosra pillantott, aki kapott az alkalmon, és felajánlotta szobáit.

Rozoga, kopott két lyuk volt, a kocsma mögötti folyosóról nyíltak ajtajaik. Tulajdonképp a kocsmáros saját és asszonyának hálóhelyiségeiként szolgáltak, de ők buzgó jóindulattal a rokonuknál, a boltosnál vackolódtak el éjszakára. Miksa uram kivitte a sötétedésbe a vánkosokat, és gondosan kiporolta őket, majd befűttetve az egyik szoba kis kályhájában, hamar elszundított. Szemes megmosdott, aztán visszatért Pállal a betegházhoz. Úgy vélte, semmiképp sem árthat, ha erősítőszert ad a lánynak. Saját keverésű elixírje állítólag már számos haldoklót visszahozott a mi világunkba. Láttam és hallottam korábban, hogy az öreg kocsis egyre kérlelte őt a söntésnél, tegyen még egy próbát még az éj folyamán, hátha csoda történik majd.

Orolayval kettesben maradván elbeszélgettük az időt asszonyokról, lovakról és pesti hírekről, miközben az ablakon koromfeketévé vált az éjszaka. Az éj, mely szörnyűségeket tartogatott mindannyiónk számára.

Fiatal társam később kiállt a tornácra, hogy viharlámpa fényében elszívja utolsó cigarettáját, én pedig egy, a kemence mellől felkapott vastag bottal rövid sétára indultam.

Csak a nyomorúságos, földhöz kushadó házakból elősárgálló fény volt útmutatóm. Gödörtől gödörig, árokparti gazcsomótól dühös kutyaugatásig botorkáltam. Egy ízben két korcs bokámnak is támadt, de a husáng jobb belátásra bírta őket.

Melengető tavaszi éj volt, mikor a lég már ez előtörő életnedvek ígéretét hurcolja. Az elátkozott falu felett kitisztult az ég, és felragyogtak a távoli csillagok. Elnézve hideg izzásukat, arra gondoltam, hogy miféle emberentúli fenyegetések lapulhatnak a világmindenség zugaiban. Akkor még nem sejtettem, hogy az egyik itt bujkál, nem is oly messzire tőlem. Ekkor fojtott kiáltást és valami zörrenést hallottam magam előtt.

Erőt vettem rosszérzésemen, és titkos ösztöntől, balsejtelemtől vezérelve előreindultam, amerre Bényi Annáék házát sejtettem.

Minden úgy volt, mint minapi álmomban, csak én az utca felől közelítettem. Átléptem az árokparton, és a nyikorgó kapun át a ház faláig osontam. Nem tudom ma se indokolni rejtőzködésem és leskelődésem. Talán szégyelltem kíváncsiságom, mely abból fakadt, hogy a rejtélyes beteget, kiért annyit utaztam egész nap, csak pár röpke percre láthattam.

Amint benéztem szobája ablakán, a földbe gyökeredzett a lábam.

Ott volt az egész család.

Az apa, a felesége, Lőrinc, a reménybeli vő és Pál. Mind izzadtan, küszködve, tépett ruhában. A pokoli jelenetet egy oldalsó, fal mellé esett mécses világította meg, halvány, szórt fénnyel. Jól láttam azonban kivörösödött arcuk, és a szemükben csillogó, elkeseredettséget. Gyűrűjükben, kezeik szorítása alatt Szemes doktor vergődött, félig az ágyra dőlve, félig a földön. És Anna, betegágyában feltérdelve, fehér árnyként magasodott fölé. Most élőbb volt, mint valaha. Bőrén sötétlettek a kék erek, ujjai, e hegyes karmok bele–belemarkoltak csípője mellett a levegőbe. Úgy nézett le a félelemtől és a többiek erejétől megdermedt doktorra, mint valami kígyó. Aztán lendülettel rávetette magát, egyenesen ajkára tapasztva mohó ajkát, hogy hosszú, érthetetlen csókban forrjanak össze.

A lány érezte meg, hogy valaki figyeli a torz aktust, mert Szemes arcától el nem szakadva felpillantott, egyenesen az ablakra, rám.

Hirtelen megrohant egy érzés, hogy tudom, milyennek lát most engem. Egy homályos, leskelődő árnynak, a sötétből előbukkanó betolakodónak, aki olyasmibe üti az orrát, amibe nem kellene.

És ettől a riasztó képzettől vezérelve magára hagytam a doktort. Remegve és sietve elléptem a ház mellől, végigloholtam az udvaron, ki a kapun, az utcára. Egy utolsó pillantást vetettem még az elátkozott lakra, aztán mint egy megvert kutya, visszasiettem a kocsmába.

Magam sem értettem, mi történik velem, pedig csak találkoztam valami ismeretlennel, olyan dologgal, amit jobb nem látni. Azt hiszem, megzavarodtam pár percre, talán még az ép elmém is elvesztettem. A következő, amire emlékszem, hogy Orolay horkolását figyeltem közös szobánkban állva.

A keskeny ablakon át belesett a kelő hold, így elnézhettem a sápadt ifjút, amint a földre vetett pokrócágyán alszik, felöltőjét magára terítve. De igazából a ház zajait hallgattam, azt, hogy mikor hangzanak fel az utolsó vendég, a doktor léptei. Minden porcikámban éreztem, hogy vissza fog térni közénk. E tudás által űzve fel–alá kezdtem járkálni, mígnem zajongásommal felébresztettem Orolayt.

Azonnal látta, valami szörnyű dolog történt. Mivel nem akartam abbahagyni szótlan, mániákus sétámat, az ivóból egy kupica pálinkát kerített. Lehajtatta velem, majd egy székbe nyomott.

A kényelmetlen ülőalkalmatosság merevsége visszaadott valami érzéket a valóságból. Felnéztem Orolay tiszta arcába, és akadozva előadtam, amit az imént láttam.

Nem szólt semmit, csak egyszer kérdezett vissza, hogy Pál is a merénylők közt volt–e. Aztán, mikor elhallgattam, mind a ketten mély töprengésbe merültünk.

Kopogó, botorkáló léptek térítettek magunkhoz tűnődésünkből. Tudtam, hogy amitől tartottam, bekövetkezett – ezért riadt, esetlen mozdulattal felpattantam. Orolay ekkor már az ajtóban volt, kezében pisztollyal. Jómagam az iménti husángot markolva követtem az ivóba.

A doktor tért vissza közénk valóban – egy asztalra támaszkodva állt az ivó közepén, nekünk háttal. Széles válla néma zokogástól rázkódott, csak akkor merevedett meg, mikor Orolay megszólította. Nem fordult felénk, csupán az asztal szélét markolta szorosabban, hogy ízületei kifehéredtek.

Aztán válaszolt, de olyan hangon, hogy mi ketten akaratlanul is hátraléptünk. Szemes hangja volt, de mélyebb és öregebb, ilyen lenne a varangyok, gyíkok nyelve, ha tudnának beszélni. Azt firtatta, miért jöttünk a falujába – és nem kellett visszakérdeznünk, azonnal megértettük, mire gondol.

Orolay szólalt meg, hogy csupán a lányt kívántuk gyógyítani. Az az alak ott az ivó közepén erre felhördült, ami akár nevetés is lehetett volna. Mikor elfordult, és előrelépett, végre fénybe került, a pulton hagyott lámpából sütött arcába – ebbe az eltorzult, kiszürkült, valaha volt emberi arcba.

Kárörvendően közölte velünk, hogy az, mármint a gyógyítás, bizony sikerült, majd egyenesen Orolayra ugrott. A földre söpörte őt, és az ifjú kezében elsült a fegyver. Szemes a padló fájába verte fejét, majd hagyta, hogy a test ernyedten elomoljon alatta. Csak ekkor vetette rám izzó tekintetét, amit már jól ismertem a Bényi–lány arcából.

Ezúttal azonban erőt vettem a bénultságomon, és a csapáshoz erőt adott a doktor korábbi elárulása miatti szégyenem is. A bot egyenesen homloka közepén találta el, mire ájultan rogyott Orolay testére.

Zajongásunkra Miksa uram csoszogott elő a folyosóról, és döbbenten állt meg felettük – emberi ábrázatnak még nem örültem ennyire. Míg Orolayt kivonszoltam a másik alól, gyorsan előadtam neki mindent. Az öreg csak fejét ingatta, és látszott rajta, nem hisz nekem. Főképp, amikor kocsisa szerepéről beszéltem, akkor komorult el arca. Ám a történet csak nem hagyta nyugodni – míg fiatal barátunkat élesztgettem, felvette a pisztolyt a földről, és ott maradt az ájult Szemes mellett.

Orolay lassan eszmélt, fekete hajába nyúlt, és keze vörös lett vérétől. Ekkor aztán szitkozódva felpattant, és körbenézett, majd meglátva az ájultat, a fejéhez kapott ismét, mint kinek minden egyszerre jut eszébe.

El kellett mondanom neki az előbbi jelenet végét. Össze–összenézve Miksa urammal, csendben hallgattak aztán pár percig, majd Orolay lehajolt, hogy valamit kezdjen a doktorral.

Mielőtt hozzáérhetett volna, eszembe ötlött a szülők aggodalma – két rongyot kerestem a pulton, azzal fogtuk meg az ájult testét. Egy székre ültettük, majd kötelet kerítettem, és lekötöztük kezét.

Ekkor már mocorgott, de aztán Miksa uram megbökdöste a pisztollyal, Orolay pedig vizet öntött arcába – így teljesen magához ért.

Hamarosan átható, megszokhatatlan tekintettel vizslatott minket, de nem szólalt meg, hiába kérdezgettük. Főképp Orolay akart kicsikarni valamiféle jelet arról, hogy a doktor nem vesztette el ép értelmét – ám a mind dühösebb faggatózást csak néma csönd fogadta.

Miksa uram elégelte meg legelőbb – félrevont minket, és a pálinka jótékony hatásáról kezdett sutyorogni. Én csak lassan értettem meg, mit akar, de aztán ragyogónak találtam az ötlet. A demizsonok mellett találtunk tölcsért, a pult alatt egy rongyos szaténkesztyűt – talán valami nemes vendég hagyhatta itt hajdan zálogul.

Foglyunk először nem sejtett semmit, csak mikor Orolay kesztyűs kézzel lefogta fejét, és szájába erőszakolta a tölcsér keskeny végét, akkor kezdett küzdeni. Olyan erősen rázta magát és a széket, hogy azt hittük, menten felborul. Végül Miksa uram lekuporodott, és a háttámlának vetve magát, megtartotta Szemest. Én pedig felemeltem a pálinkásüveget, és csorgatni kezdtem a tölcsérbe az italt, míg a remegés és rázkódás előbb nem csillapult, később végképp abba nem maradt.

Közvetlen közelről láthattam kikerekedő, véreres szemeit, melyeket az ital hatására lassú pára vont be. Ahogy Orolay elvette a tölcsért, felköhögte az utolsó kortyokat, de fuldoklás helyett aztán visszanyelte ezt is. Mi hárman leültünk vele szembe, és vártunk. Miksa uram, mint aki jól végezte dolgát, megtömte pipáját, és vastag füstfelhőbe burkolódzott. Orolay a kétliteres üvegben maradt ujjnyi folyadékot kóstolgatta, de minden nyeletre összeborzadt a kerítésszaggató aromájától. Én pedig folyvást az ablakokhoz siettem, és ki–kinéztem a csöndes kis térre, melyet oly szépen bevilágított a hold. A falu aludt, egy lélek sem járt az utcán.

Alig telt el fél óra, és a durla énekelni kezdett.

A társaságnak háttal, az ablakon kifelé bámulva álltam, ezért először azt hittem, valami madár fészkel a padláson, és az vijjog. Olyan volt ugyanis Szemes hangja, mint a vércse vagy a párja által üldözött galamb jajszava. Egészen halkan kezdte dalát, majd mind jobban elnyújtva, vészjósló spektrumig vitte, érthetetlen, különös hangzású szavakkal tagolva. Döbbenten, némán hallgattuk, szinte még levegőt sem mertünk venni. A csontunk velejéig megborzongatott e dal, egy résznél úgy éreztem, minden hajszálam égnek áll tőle.

Mikor befejezte, feje lecsuklott, és nyálfolyam indult meg öltönye hajtókáján.

Orolay ekkor odalépett hozzá, és kesztyűs kezével megrázta vállát, majd lágy, rábeszélő hangon megkérdezte, ki ő, és mit akar tőlünk.

Nem reméltem semmi választ, de aztán Szemes feje felemelkedett, és ajkai tétova szavakat kezdtek fűzni. A lény már olyan mélyen volt a doktorban, hogy hangja csak tompán, visszhangokkal ért el hozzánk. Azt válaszolt, hogy ő az örökkön létező, az emberen túli.

Miksa uram keresztet vetett, de nem állta meg, hogy ne ismételje el Orolay kérdését – mi a szándéka Szemessel.

A durla egy pillanatra mintha maga is elgondolkodott volna a dolgon, aztán azt felelte, hogy a doktor ugyanolyan jó neki, mint Anna.

Egyikünk se merte megkérdezni, mire kell neki Szemes. Helyette inkább arról faggattam, hogy honnan jött.

A durla erre sokáig nem válaszolt, majd megvonta a doktor vállát, már amennyire a kötelek engedték. Ő mindig volt. Sokáig a hegyben él, a kövek közt, és ha megéhezik, beleköltözik egy virágba vagy bogyóba vagy gombába – és akkor valaki leszedi és megeszi őt. Így fényes és meleg lélek közelébe jut, amelyet elfogyasztva jóllakhat.

Orolay megborzongott e szavakra, majd dühösen felcsattant – hogy került át Szemesbe, hisz Annát pusztította eddig.

A durla részegen eltátotta Szemes száját, mutogatva, milyen úton át foglalta el a testet.

A fiatalember rám nézett, és biccentett, mintegy igazolva a történetemet, majd eltűnt a szobák irányába. Eszembe jutott, hogy ezidáig talán – minden bizonyíték ellenére – engem vélt bolondnak.

Ekkor Szemes testét öklendezés rázta meg, és az elfogyasztott ital feltört kitárt szájából. Melléléptem, és kendőn át tartottam fejét, majd megtöröltem arcát, mikor vége lett. A test kimerülten csuklott össze, feje ismét lehorgadt, majd részeg hortyogás szűrődött elő belőle.

Orolay közben visszatért, és az egyik pisztolyát övébe tűzve a másikat nekem nyújtotta.

Miksa uram csak most tért magához az előbbi furcsa párbeszéd okozta döbbenetből, szinte ijedten kérdezte tőle, mire készül. A fiatalember az alvóra mutatott, mondván, ideje visszaszerezni barátunkat. Elértettem, mit akar, bólintottam, és a husángot átnyújtottam az öregnek, hogy azzal vigyázzon szegény Szemes porhüvelyére.

Aztán nekivágtunk az éjszakának, határozott lépteinket a Bényi–ház felé irányítva.

Szó nélkül tettük meg az utat, szinte még a lélegzetünkre is ügyelve. Hajnalodott, és már a korcsok is nyugovóra tértek. Egy pisszenés se hallatszott közel–távol, csak a harmat szitált lassan a világra.

Ahogy a sötét épület elé értünk, Orolay megállt, kivonta fegyverét övéből, majd határozottan megindult.

Nem tudtam pontosan, mit akar, de úgy gondoltam, Szemes érdekében mindenképp követnem kell őt, át a kapun, az udvaron, a ház ajtajáig.

Az ajtón benyitva azonnal észrevettük Anna szüleit – a konyhai ágyacskán feküdtek, békésen hortyogva. Nyugodalmuk érthető volt, tekintve az éj – rájuk nézve – kedvező eseményeit. Orolay a félhomályban tapogatózva átkelt a konyhán, és eljutott a beteg ajtajáig. Itt azonban megtorpant, mert lába alól mély, dörmögő hang kélt.

Pál kászálódott fel a küszöbről, félálomban értetlenkedve, majd mikor felismert minket, elkiáltotta magát. Orolay halántékon csapta pisztolya agyával, mire az öreg szótlanul összecsuklott. Anna ajtaja zárva volt, a fiatalember nekifeszült, én pedig fegyveremmel az ébredező szülőket tartottam sakkban. Erélyesen visszaparancsoltam az apát felesége mellé, hogy a dunyhák közül bámuljanak ránk bűnbánó, komor arccal. Orolay ekkor már a zárat rugdosta. A szobából Pál riasztása után zajok, izgatott sutyorgás szűrődött ki – így hamar rájöttünk, hogy a lány nincs egyedül. Amint azonban barátom egy erősebb rúgásra végül felpattant az ajtó, láthattuk, hogy elkéstünk. A nyitott ablakon át huzat áramlott be közénk. Orolayval szemközt Lőrinc állt, kezében egy székkel. Amint társamnak ugrott, az rásütötte fegyverét, és ezúttal nem hibázott. A lövés a vállán érte Lőrincet, aki hátratántorodott, ingjét azonnal elöntötte a vér. Orolay félrelökte, és a nyitott ablakhoz rohant. Követtem, így még láthattam az utca végében eltűnő fehér hálóinges alakot. Légiesen lebegve szaladt a szürke fényben, úgy, mit egy megszabadult angyal. Csodálatos volt ez az átváltozás.

Míg én a dolgok ilyetén való fordulatán tűnődtem, fiatal barátom nem tétovázott – a sebesültet maga előtt taszigálva elindult kifelé. Nekem maradt az utóvéd szerep, bár a háziak és az ájult Pál nem tanúsítottak támadó érzületet.

Lőrinc pedig némán, száját összeszorítva vérzett kezeink közt. Odakinn ugyanis kétoldalról belekaroltunk, és vinni kezdtük a pokolfajzatot. Mind jobban elszürkült, de még volt ereje megkérdezni, mi van édesapjával. Halkan, kelletlenül válaszoltam, hogy lélegzett, mikor otthagytuk. Erre azt kérte, ne bántsuk az öreget, az egész az ő ötlete volt – idecsalni Szemest, és belékényszeríteni a durlát.

A furcsa mondatra Orolay megtorpant, és izgatottan nekiszegezte a kérést, hogy miképp tudták erre rávenni a lényt. Lőrinc akadozva válaszolt – megfenyegették, elégetik Annát vele együtt.

Barátom erre elégedetten felmordult, majd újult erővel kezdte vonszolni őt. Lőrinc hiába kérdezte, mi a tervünk vele, nem válaszolt semmit, bár akkor már mind tudtuk, hogy csak egy módon lehet helyrehozni e dolgokat. Pár lépés után a test a karunkban egyre jobban elnehezedett, végül ájultan elernyedt, az utolsó ötven méteren már húznunk–vonszolnunk kellett.

Ami engem mind jobban aggasztott, az a kapukban, út szélén felbukkanó falusiak látványa volt. Talán Orolay lövésére jöttek elő, talán csak az állatok miatt, etetési idő lévén, de egyre többen szegélyezték utunkat. Nem egy közülük fejszét, kapát tartott kezében, és láthatólag többségük be volt avatva Lőrinc tervébe – mert arcukról fenyegető, gyűlölködő érzés volt leolvasható. Közvetlenül egyik sem nézett szemünkbe, és nem szóltak, de ahogy elhaladtunk, többen lassan megindultak utánunk.

Amikor már majdnem elértük a kocsmát, mögöttünk fájdalmas ordítás kélt. Pál botladozott végig az utcán vérző fejjel, a gyülekező parasztoktól meg–megtámogatva. Jobb kezében valami fényes csillogott, ahogy jobban megnéztem, láthattam, kés.

Amint elértük a kocsma tornácát, felpattant az ajtó, és Miksa uram lépett ki rajta. Pál erre megtorpant, de aztán ismét megindult társaságunk felé, habzó, vad dühvel, fiát követelve rajtunk. Nem mozdult egyikünk se, aztán Orolay felocsúdott, idegesen elkezdte újratölteni fegyverét. Mikor az öreg már csak pár lépésnyire ért, Miksa uram szitkozódva cselekedett. Hozzám lépett, bénult ujjaim közül kivette a fegyvert, és rásütötte Pálra.

A kocsist a mellkasán érte a golyó. Hátraesett, egyet vonaglott, majd nem mozdult többet. A falusiak, kik ekkor már szép számban gyűltek a kocsma elé, azonnal zúgolódni kezdtek, hamar egy kő is röpült felénk. Gyorsan benyomultunk hát az épületbe foglyunkkal.

Odabenn találtuk a kocsmárost, aki kezét tördelve lesett ki az egyik ablak sarkán. Maga elé mormogott szavaiból kitűnt, épületének felgyújtásától retteg. Ám egyelőre csak a kövek záporoztak felénk, hangos csörömpöléssel törve össze az ablakokat.

Orolay sietve előadott mindent a még mindig falfehér Miksának, aztán kezébe nyomott egy kupica pálinkát. Ezt követően a földön heverő ájult sebesülthöz lépett, tűnődve megállt felette, majd biccentett. A segítségemet kérve megemelte. Egy asztalra helyeztük a testet, majd a lekötözött, már éberen figyelő Szemest odahúztuk Lőrinc fejéhez. Orolay ekkor felszólította a durlát, hogy menjen át a másik testbe, most, azonnal és örökre.

Szemes csak a fejét ingatta, mondván, jó helyen van ő, majd köhögött egy sort. Egy baltacsapás érte a kocsaamajtót, mire Miksa uram odasietett, és egy asztalt húzott elé. A kocsmáros a pult mögé bújt, én pedig újratöltöttem pisztolyom. Egy törött ablakon át találomra kilőttem a térre, vigyázva, ne találjak senkit. A záporozó kövek egy időre elmaradtak.

A beálló csendben Orolay ismét Szemes elé lépett, és felemelt pisztolyával megcélozta fejét. A lény kíváncsian nézett fel rá, mi, többiek pedig megmerevedtünk döbbenetünkben. A fiatalember ismét felszólította a doktorban lakozót, hogy térjen át Lőrincbe, különben menten kiloccsantja barátja agyvelejét. A durla válaszul felnevetett, sértő, éles hangon. Orolay felhúzta fegyvere kakasát, és a doktor szemébe nézett.

Azóta is sokszor eszembe jutott a jelenet, melynek végletessége elborzasztó volt annak, aki látta. Úgy vélem, már akkor benne volt szegény barátunkban az őrületre, a végső és könyörtelen tettre való hajlam. Mindenesetre a Szemesben rejtőző bírta rövidebb ideig, elkapta tekintetét, és bólintott.

Ami ezután következett, azt nehéz leírni, és az illendőség sem enged minden részletet közölnöm e különös aktusból. Legyen annyi elég, hogy a jó doktor ugyanolyan mód menekült meg, ahogy

2 komment
horror