Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror

2019. augusztus 28. 09:35 - Valmont

A szocializmus győzelme 3.

jelveny.jpg

Gyatlov színre lép. A novella befejező része. Előzmények itt és itt.

 

A bárnai Gyatlov-erőmű meghibásodásának története

 

3. rész

 A Holtak hegye

 

Az út elején mind a ketten hallgattak, Olga a fejét tapogatta, a mérnök pedig a lehúzott ablak mellett idegesen szívta a cigarettáját. Csak amikor rákanyarodtak Hatvannál a megyeközire, akkor eredt meg a férfi nyelve: − Hihetetlen, hogy magával Gyatlovval fogunk találkozni, tudomásom szerint, eddig csak egyszer, hetvennégyben járt Magyarországon. Nem biztos, hogy az oroszom elég lesz ahhoz, hogy…

− Én jó vagyok oroszból – nyugtatta őt a nő. – Meg valószínűleg tolmács is lesz vele.

− És testőrök garmadája – bólogatott a mérnök. – Eddig három merényletet élt túl. Nem tudták bizonyítani, de az amerikaiak álltak mind mögött.

− Ezen nem csodálkozom – jegyezte meg Olga, majd a férfira sandított. A megyeközin gyér volt a forgalom a főváros felé. – Mit gondol a múlt estéről? – kérdezte kissé hadarva.

A férfi nem fordult felé, előre nézett a betonút csíkjára: − Még nem tudom, mit gondoljak. Bizonyára van valami racionális magyarázata a dolgoknak. Talán a sugárzás olyan elváltozást okoz az agyban…

− És a deszkára égetett betűk? És nagyanyám suttogása és lehelete a nyakamban, amikor beültem az autóba? – vetette ellen a nő. – Én nagyon is valóságosnak érzetem ezeket a dolgokat.

− Ez az – kapott a szón sietve a mérnök. – Hogy érezte, és ezek az érzések lehet, hogy csak az agyból eredő képzetek voltak…a betűket pedig talán maga Péter égette bele a fába, hogy…− elhallgatott, és mind a ketten tudták, indíték híján hibás a magyarázat.

− Nem tudom – vallotta be aztán Aszód után a férfi, megtörve a köztük veszteglő csöndet. – Jelenleg nem tudom, mi történik. De azt remélem, az oroszok majd elmondják.

− Úgy legyen – bólintott Olga.

Pest határában egy töltőállomáson megálltak, Olga felhívta a férjét, és nagy vonalakban elmondta, mi történt. Az éjszakai jelenségekről, nagymamájáról nem beszélt. Amikor továbbindultak, a mérnök irányította őt, egészen addig, míg a Fizikai Kutatóintézet Fehérvári úton lévő nagy, csupa üveg és acél épülete elé nem értek.

− Figyeljen ide – fordult a nő felé a mérnök, mielőtt kiszálltak: − Bármit kérdeznek is, jól gondolja meg, mit válaszol. Nem tudom, mennyire egyedi ez az egész, és mennyire veszélyes az információ, amit tudunk…

− Hiszen nem tudunk semmit − mondta ijedten Olga, mire a férfi megvonta vállát: − Láttunk dolgokat, ez épp elég.

Bementek a hűvösre légkondicionált épületbe, és a portán a mérnök jelezte érkezésüket. Olga fázósan átkarolt magát, és a bejárat fölött nagy domborművet bámulta, amelyen maga Gyatlov látszódott, mérnöktársaival, ahogy az első erőmű belsejében matatnak. Mindegyikőjüknek szinte eksztatikus öröm ült ki az arcára. Az erőmű kockájából vonalak, fénycsápok íveltek feléjük, glóriába vonták alakjukat. Az egész műalkotás keresztény freskóábrázolásokra emlékeztetett, eltekintve attól, hogy az imádat tárgya itt egy több mázsás betonkocka volt.

− Harmadik emelet, már várnak minket – lépett mellé a mérnök, mire Olga összerezdült, majd követte a férfit a lifthez.

A harmadikon süppedős, porszagú folyosók labirintusán át jutottak el a tárgyalóteremig, melyben egy hosszú, keskeny asztal mellett hat öltönyös, idős férfi ült, oldalt, székeken egy-egy fiatal nő, valószínűleg a tolmács és a jegyzőkönyvvezető.

− Norbert, köszönöm, hogy ilyen gyorsan a rendelkezésünkre állnak – sietett eléjük egy kedvesen mosolygó, kecskeszakállas férfi. A mérnök Olga felé fordult: − Hagy mutassam be intézetünk igazgatóját, dr. Pál Ferencet. – A férfi szertartásosan megcsókolta Olga kezét, aki zavartan állt a procedúra alatt. A mérnök az asztalhoz sietett, és kihúzta az egyik széket: − Azt hiszem, el is kezdhetjük… − mondta, de az igazgató zavartan intett neki, majd megindult előre, aztán megtorpant, mert nem jöttek, visszafordult: − Jöjjenek. Nem itt lesz a megbeszélés.

Bement egy ajtón, aztán egy másikon, ami után egy kis, kerek szobába jutottak, az ablakon át halk morajként szűrődött fel a lenti forgalom.

− Itt várjatok, kérlek – mosolygott az igazgató, majd behúzta maga mögött az ajtót.

A szoba közepén négyszögletes asztal volt három székkel, az asztalon poharak, kancsó víz. Olga leült, majd töltött magának, és sietve megitta. A mérnök az ablakhoz ment, és lenézett: − Ez furcsa. Azt hittem, közös megbeszélés lesz. Vajon miért…

Nem fejezhette be, mert nyílt az ajtó, és Gyatlov lépett be rajta.

Olgának eszébe jutott egy újságcikk, ami az orosz James Deannek írta le a férfit. Hosszú haját hátrazselézte, fekete, nem konfekció, hanem rá szabott öltönyt viselt, hozzá vörös nyakkendőt. Arcát enyhe borosta borította, és ahogy leült, és szusszant, némi alkoholszag érkezett felőle.

− Dobrij gyen – kezdte a mérnök, de Gyatlov hárítólag intett: − Beszélek a nyelvükön – mosolygott szélesen – és beszélek még egy csomó nyelven – tette hozzá elégedetten csillogó szemmel. A nőt, ahogy ott ült a nyelvként lógó vörös nyakkendővel, egy éhes farkasra emlékeztette. – Kérem, legyenek velem bizalmasak, és részletesen meséljék el a különleges élményeket, melyben részük volt.

Olga megköszörülte a torkát, és kihúzta magát ültében: − Cserébe kérhetek én is valamit? – kérdezte színtelen hangon, és közben szeme sarkából látta, hogy a mérnök döbbenten fordul felé. Gyatlov nagylelkűen intett: − Szeretném megérteni, hogy a halott nagymamám miért jelent meg éjszaka nekem, akkor, mikor az erőmű ilyen rendellenességeket produkált.

Az orosz bólintott: − Mindent megért majd, ígérem – felemelte mutatót ujját: − De azt nem ígérem, hogy tetszeni fog magánk. Így is kíváncsi rá?

Olga farkasszemet nézett vele, majd kissé gúnyosan ki is mondta − Da, tavaris.

A mérnök, hogy oldja a feszültséget, átvette a szót, és tömören, de pontosan előadta, hogy érkeztek meg a vendégházhoz, az erőmű állapotát, és a sérülés jellegét, melyre Gyatlov többször is visszakérdezett, majd homlokát ráncolva figyelt a magyarázatra. A bódé ajtaján lévő feliratra felvonta a szemöldökét, de itt nem kérdezett. Aztán a férfi rátért az éjszakai eseményekre, és racionálisan leírta a kísértet észleléseiket, a jelenségeket, még azt is, ahogy a nagyanyja Olga fülébe suttogott.

Amikor a végére ért, Gyatlov Olga felé fordult: − Szeretne valamit hozzátenni, elvársnő?

Olga először mondani akart valamit, de aztán magába fojtotta, és megcsóválta a fejét: − Nincs mit hozzátennem. Minden így történt. Ha van minderre bármiféle magyarázat, kérem…

Gyatlov felállt, és az ablakhoz ment, pont oda, ahol az imént a mérnök állt. Kinézett a szemközti házakra, majd behunyta szemét: − Akár el is mondhatom – sóhajtott, és szigorú, katonásan fegyelmezett arca megenyhült, a vonások elomlottak rajta, hirtelen fiatalodott tíz évet: − A megoldás 1959. február 1-jének éjjelén rejlik. Hármas nehézségű túrán voltunk kilencen, főképp egyetemisták, az Urálban. Aznap éjjel egy olyan hegy lábánál táboroztunk le, mely a helyi törzsek babonás mondáiban szerepelt. Nem tudhattuk, hogy ezeket a félelmeket az állambiztonsági szervek gerjesztik, csak azért, hogy senki ne menjen a hegyek közé. Nem tudhattuk, hogy pont az egyik, hegybe vájt titkos laboratórium felett verünk sátrat.

− Mit kutattak? Atomenergiát? Vagy egyéb, speciális fúziós energiát? – kérdezte izgatottan a mérnök. Gyatlov meg se fordult, csak a fejét csóválta. – Nem. Nem egészen – kis szünetet tartott, mint aki nem biztos a dolgában, de aztán belevágott: − Tudják, hogy az orosz nép történetét végigkíséri a miszticizmus? – szónoki kérdés volt, ezért nem várt választ, folytatta: − Mindig is hevesen érdeklődtünk a természetfeletti után. Ennek az érdeklődésnek a foka Raszpuytinnal vált hisztérikussá, de az ő bukása után sem csillapodott, Lenin szellemét a pártvezetők szeánszokon idézték meg, hogy tanácsot kérjenek tőle, a Nagy Honvédő Háború alatt pedig mi is, ahogy a nácik, különleges, földöntúli erőket mobilizáló fegyverek után kutattunk. Speciális egységeink a Berlin alatti katakombákban látták, hogy ők meddig jutottak, foglyok százait áldozták fel szertartásos módon, és azt is tudtuk, hogy az egyik kutatóközpontjuk Drezdában volt, és miután ezt az információt megosztottuk a szövetségesekkel, azok porig rombolták azt a gyönyörű várost – végre megfordult, és elmosolyodott: − Az amerikaiak jobban féltek attól, hogy Hitler holtakat vezérel ellenük, mint a náci atombombától…a hidegháborúban persze mindez folyatódott: a felszínen egy fegyverkezési versenyt láttak a népek, de a felszín alatt mind a két fél kutatta a túlvilági dimenziókat. Az egyik legsikeresebb kutatóbázis pedig pont a mi sátorhelyünk alatt húzódott, húsz méter mélyen. Nagyon jól haladtak odalenn, túl jól.

Elhallgatott, az ajtóhoz sétált, hallgatózott, majd ki is nyitotta, és kikukucskált rajta, végül visszaült az asztalhoz, ujjait összefűzte az asztallapon, lehunyta szemét, és halkabban folytatta: − Emlékszem a robbanásra. Fény volt, vakító fehér fény, mely átszűrődött a sátor szövetén, majd a szikla felszakadt, tőlünk ötven méterre, kövek záporoztak mindenfelé. Felriadtunk, és mindenki futott, ki merre látott, csak úgy, hiányos öltözékben, zokniban, a mínusz húsz fokos hidegen. Én voltam az egyetlen, aki a hegyoldal felé indult, mert megpillantottam a lángoló alakokat. Egy vészkijáraton menekültek ki, de a fehér tűz utolérte és beborította őket. Odarohantam, egy pokróccal, amit magamra terítettem a hideg ellen, és próbáltam eloltani őket, de már késő volt. És akkor megpillantottam a lépcsőket, lefelé, melyeket a sziklába vájtak. A tűz már lelohadt, és az átforrósodott falak hívogató meleget sugároztak. Nem volt választásom, lementem, egy nagyobb térbe jutottam, azt hiszem, ez egyfajta raktár volt, az egyik kijárata beomlott, a másik egy folyosóban folytatódott, aminek a végében egy hatalmas csarnok tárult elém. A csarnok közepén, egy emelvényen kék fény pulzált.

− Olyan, mint ami az erőműből áradt? – kérdezte a mérnök, mire Gyatlov elégedetten bólintott. – Olyan. És a fényben egy alak állt, nagy volt, nagyobb mint egy ember, és gyönyörűen festett, akár egy angyal, erős, csupa arány teste a tökéletes teremtés nyomait viselte magán. Aztán minden elsötétült, eltűnt a fény, az alak, és a maradék vészvilágítás is semmivé lett. Maradtam odalenn, mert itt még mindig melegebb volt, mit felszínen, bár a mennyezeten, a robbanás okozta repedéseken besüvített a szél, de amikor végre megvirradt, a napfény is beáramlott, és ekkor megérkeztek a mentőcsapatok.

Elhallgatott, kinyitotta szemét, zsebéből egy monogramos zsebkendőt vett elő, és megtörölte a száját.

− De hát mi volt ez az egész? – bukott ki Olgából a türelmetlen kérdés. Gyatlov felemelte két kezét, tenyerével kifelé, jelezve, türelmet kér, majd összegyűjtötte gondolatait, és így folytatta: − Akkor még én sem tudtam. Moszkvába vittek, ahol egy cellába kerültem, és csak két nap múlva hallgattak ki. Hiába kérdeztem a társaimról, ők csak faggattak, mit láttam, mi történt, milyen volt a fény, milyen volt az az alak. Elmondtam egyszer, kétszer, százszor a dolgot, de nem voltak elégedettek. Egy hét után egy emberségesebb tiszt végre tudtomra adta, hogy társaim meghaltak, megfagytak, erős sugárzás érte őket vagy szakadékba estek az éjszakai bolyongásuk során. Ez a tiszt mesélt az okkult kísérleti telepekről is, melyek szerte a Szovjetunióban a túlvilági erőket kutatták. Az, amelyikben a robbanás történt, valószínűleg sikerrel járt. Azon az éjszakán egy portált nyitottak a szovjet tudósok a túlsó oldalra, és a lény, melyet láttam a kék fényben, talán annak a túlsó világnak a szülötte volt. A tiszt is csak találgatott, viszont határozott és jóindulatú elképzelése volt a sorsomról. Előadta a fedősztorimat: idő előtt otthagytam a túracsapot, és visszaindultam, ezért úsztam meg a dolgot. A többiek kapcsán a hatóságok szűkszavú jelentéseket tettek közzé, természetesen a haláluk végső okát, a robbanást nem fedték föl, helyette érzékcsalódásról, a hideg okozta sokkról, infrahangokról szóltak a beszámolók, így nagyjából sikerült elaltatni a közvélemény kérdéseit, de persze a mai napig hallani szóbeszédeket, pletykákat a sorsukról.

− És maga? Folytatta az életét? – kérdezte Olga csöndesen.

− Igen – bólintott Gyatlov. – Elengedtek. Visszamentem a Politechnikai Egyetemre, lediplomáztam, és rá két évre megalkottam az erőművemet, mely a világ urává emelte a Szovjetuniót.

Szürke szemével a másik kettőt figyelte, akik hallgattak. Olga a kötését tapogatta, a mérnök az asztal lapján kocogtatta körmét, végül felnézett, bele Gyatlov tekintetébe: − Van még valami, igaz?

Az orosz elégedetten elmosolyodott: − Hát persze hogy van. Hogyan tudtam volna magamtól feltalálni egy ilyen készüléket? Ugyan hogyan lettem volna képes arra, amihez mérhető talán az atombomba, amin tucatnyi kiváló koponya dolgozott éveken át?

− Sehogy – jelentette ki Olga.

− Egyedül sehogy – javított aki Gyatlov. Aztán tekintete eltompult, ahogy ismét a múltba révedt. – Azon az éjjelen a portálon átjött valami, ami a sötétségben, mikor eltűnt minden fény, a részemmé vált – jelentette ki, mire a mérnök mélyet sóhajtott, és hátrébb tolt a székét, mint aki fel akar pattanni, de az orosz kíméletlenül folytatta: − Üzletet kötött velem. Szavak nélküli üzletet. Nem létezhetett ideát emberi test nélkül, a portál pedig megsemmisült a robbanásban, ezért megosztoztam vele az enyémben, átadtam neki a saját testemet, cserébe viszont segített, hogy örök hírnévre tegyek szert.

− Az erőmű…az ő alkotása ? – kérdezte Olga.

Gyatlov bólintott.

− És most is itt van? Magában? – folytatta a nő kérlelhetetlenül.

− Most is ő beszél magukkal magyarul. De beszélhetne kínaiul, hindiül, malájul, hollandul – ismerte el a másik az asztal túlsó felén, mire a mérnök felállt, és a falig hátrált. – Ez nem lehet – motyogta.

− Tudom, hogy racionális alapon állva nehéz ezt elfogadni…−kezdte az orosz, de a mérnök közbevágott: − Nem! Azt nehéz elfogadnom, hogy minden sikerünk alapja egy…

− Démon – fejezte be helyette Gyatlov elégedetten. – Igen. Az erőmű is az ő ötlete volt. Bizonyos okoknál fogva nagyon jól ismeri a lelkek kémiáját. Az emberi lélek fűtőértékét. Így adta magát az ötlet, hogy ez a matéria legyen az erőmű üzemanyaga. Persze mindez azzal is járt, hogy csak egyetlen valaki tudja ezeket a készülékeket összeszerelni és javítani. Gondolják csak el, hány és hány varázsigét, pecsét, véderőt kell alkalmazni ahhoz, hogy megfelelően működjenek, és ne jelentsenek veszélyt az élő lelkekre.

− Várjunk csak, mit mondott? Mi a fűtőanyag? – kérdezte Olga kábultan, noha már nagyon is értette. Gyatlov jóindulatúan, talán némi részvéttel mosolygott rá: − A nagymamája nem véletlenül jelent meg a múlt éjszaka magának. Pontosabban a nagymamája lényegi alkotója, amit mi egyszerűen csak léleknek nevezünk, ez az energia szökött ki a sérült erőműből. Ez az energia, a lélek élteti a fúziót, ez alakul át villamos energiává, hogy működtesse a tagköztársaságokat és a baráti országokat.

− És közben mi történik a lelkekkel? – kérdezte a mérnök hitetlenkedve.

Gyatlov vállat vont: − Felbomlanak – majd észlelve otrombaságát, sietve hozzátette: − Azt gondolom, ez nem nagy ár a sikereinkért, a győzelmünkért. Mindenkinek hozzá kell tennie valamit a szocializmus építéséhez, és egyébként a holtak sorsa úgyis a felejtés, de így, hogy az erőmű magába szippantja a környezetében elhalt testből eltávozó lelkeket, majd elégeti őket, ezzel a holtak is, halálukban, a közös ügyet szolgálják.

− Egyébként mi történne velük? A lelkekkel? – kérdezte Olga csöndesen.

Gyatlov elfintorodott, majd intett egy kör alakot kezével a fej fölé: − Felmennének. De ez nem fontos.

Kis csönd állt be közéjük, az orosz látta, ahogy a másik kettő magába roskadva őrlődik a hallottakon, ezért az asztalra csapott, hogy kibillentse őket: − Mára ennyi elég is. Azt a sérült erőművet idehozatom, és éjjel megjavítom. Maguk természetesen senkinek nem beszélhetnek az itt elhangzottakról, odakint majd alá kell írniuk erről egy papírt – felállt, és lesimította öltönykabátját, megigazította nyakkendőjét, majd lenézett a másik kettőre, akik görnyedten ültek az asztal mellett: − Maguk, emberek olyan szentimentálisak. Halomra ölik egymást a háborúban, de ha kézzel nem fogható, elvont ideákról van szó, akkor képesek elszomorodni butaságokon…

− Talán ez tesz minket emberré – jegyezte meg halkan Olga, de erre már Gyatlov nem válaszolt, otthagyta őket.

A nagy terem, a hosszú asztallal üres volt, amikor kimentek. Egy titkárnő várta őket, két, sűrűn gépelt lappal: − Ezt olvassák át figyelmesen, és írják alá.

Olga szeme előtt összefolytak a sorok, „kijelentem, hogy halálomig hallgatok”, „a Szovjetunió és szövetségeseinek érdeke, hogy”, „katonai titoknak minősül, aminek a megszegése halált”.

Csak odakinn, az utcán tudott mély levegőt venni, az autóhoz támolygott, majd figyelte, ahogy a mérnök cigarettára gyújt: − Elvigyem haza? – kérdezte a férfitől, aki szótlanul beült mellé a kocsiba.

− Az ellenkező irányba lakom, Pest külső részén – jegyezte meg a mérnök.

− Nem baj – mondta csöndesen a nő, majd indított, és besorolt a forgalomba. Nem szóltak egymáshoz, csak a mérnök mondta néha, hol kell fordulni, vagy melyik sávba kell menni. Mikor elhagyták a fővárost jelző táblát, a nő nem bírta tovább, megtörte a csendet: − Maga elhiszi ezt? – kérdezte némi hisztériával a hangjában. – Úgy érzem, a fejemet ért agyrázkódás következmény ez az egész.

A mérnök hallgatott és a fejét csóválta. Aztán mégis kimondta: − Nem.

Olga ránézett, és látta, a férfi sápadt, szája széle remeg. Majd kibuktak belőle a szavak: − Hogy hihetném, felelős szakemberként, hogy mindaz, amivel egész életemben foglalkoztam, tulajdonképp lelkek elégetésén alapszik, hogy az erőmű létrehozása túlvilági erőhöz kapcsolódik, és hogy az imént egy démonnal beszéltem? Hogy hihetnék mindebben úgy, hogy ne őrüljek meg? – kivárt, de mivel Olga nem válaszolt hozzátette: − És hogy hihetném, hogy ezek után, hogy mindezt elmondta nekünk, csak úgy elengedett minket?

− Aláírtuk a papírt – vetette ellen a nő.

− Az semmit nem jelent.

− Ki hinne nekünk?

A férfi keserűen felnevetett: − Igen, ki hinné el, hogy a szocializmus alapja a halhatatlan lélek elpusztítása?

Most már néptelen országúton haladtak, jobboldalt kukoricás zöldellt: − Már nincs messze – jegyezte meg a mérnök.

− Talán nem létezik jobb világ – mondta nő, és a férfi először nem értette, mire gondol: − Talán nincs más alternatíva – folytatta Olga. – Talán valóban kell mindig valami áldozat ahhoz, hogy a többség jól és békében éljen. A miénk ilyen.

− A nagymamája szenved abban a gépben – figyelmeztette őt a mérnök.

− Tudom – Olga megszorította a kormányt. – De ha ez az ára…

− Vigyázzon..! – kiáltott a mérnök, aki valamivel előbb vette észre, hogy a velük szemben haladó teherautó áttér az ő sávjukba. Az ütközés hangos volt és brutális. Fém csikorgott, üveg záporozott, vér fröccsent. A teherautó könnyedén begyűrte maga alá a hivatali Ladát, és jó tíz méteren át tolta, mire le tudott fékezni. A vezetőfülkéje üres volt.

Pár másodpercig semmi sem moccant, majd a közeli dombról, ahol a kukorica ritkásabb volt, egy fejhallgatós férfi ballagott a roncsokhoz. A kezében egy nagy, táskaszerű kontrollelt tartott, melyet most leengedett, úgy lóbálta maga mellett, miközben szabad kezével cigarettát vett elő, szájába dugta, majd gyújtót kereset zsebébe, és meggyújtotta a szálat. A Lada utas oldali részéhez ment, és belesett a kitört ablakon. A mérnök a kesztyűtartó fedelére borulva vérzett, már nem mozgott. Ekkor a férfi a másik oldalhoz került, és itt is benézett. Olgát az előre nyomódó kormány az ülésébe szorította. Nagyon nehezen lélegzett, arca már szinte lila volt, szája sarkából vércsík szivárgott, valószínűleg a széttört bordái miatt.

A férfi pár pillanatig érdeklődve bámulta a nő arcát, aki hatalmas erőfeszítéssel maga elé fókuszált, de ekkor csörrent valami a kontrollelen, és ez elvont az idegen figyelmét.

Egy kis kagylót emelt ki a készülékbeli tokjából, megnyomott rajta egy gombot, és beleszólt: − Igen, itt vagyok, megtörtént. A férfi halott – visszasandított Olgára: − A nő is nemsokára. Küldhetitek a rendőröket.

Bontotta a vonalat, majd a kontrollelt és a fülhallgatót elrejtette az út mellett, aztán felszállt a teherautó vezetőfülkéjébe, mely egész tűrhető állapotban maradt. Körbenézett a tájon. Nem messze, jobbra már látni lehetett a mérnök településnek házait. Fölöttük, a hegyoldalban, viszonylag közel, egy Gyatlov erőmű kockája szürkéllett.

 

vége

1 komment
2019. augusztus 24. 09:55 - Valmont

A szocializmus győzelme 2.

hazazerdoben2.jpg 

A három részből álló novella középső darabjához (előzmény itt) feltöltöttem az ihlető helyszínt, a Bárna melletti, elhagyatott erdei vendégházat. A fénykép nem igazán adja vissza a hely hangulatát, készítettem egy videót is, úgy, hogy közben nem szálltam le a motorról (ez most hatásvadásznak tűnik, és olyan, mintha benne maradtam volna a szövegben, de TÉNYLEG folyamatosan olyan érzésem volt, mintha valaki nézne).

A bárnai Gyatlov-erőmű meghibásodásának története

 

2. rész 

Ki van ott?

 

Amíg a mérnök felállította a mérőműszereket az erőmű kockája körül, Olga beparkolt a telek oldalában lévő almafa árnyékba. Ügyelt rá, hogy az autó orra a kapu felé álljon.

Péter az ajtóban várta: – Feltettem forrni vizet – mondta, és egy kulcscsomót nyújtott a nőnek. – A szekrényben talál kávét és teát. Ezek a ház, a kapu és a fészer kulcsai. Szerintem zárkózzanak be éjszakára.

Olga biccentett, és elvette a kulcsokat, majd a kapuig kísérte a férfit. – Maga elhiszi? – kérdezte a hátától, mire a másik megtorpant. – Elhiszi a kísérteteket?

A férfi kinyitotta a kapu pántját, kitárta, majd kicsusszant a résen. A drót túloldaláról aztán Olgára nézett, végigmérte, mint aki először látja, majd a földre szegezte le tekintetét: – Hasonlít a nagymamájára – mondta a nőnek. Aztán a háta mögé mutatott, egy keskeny hasadékra az erdő bokrai közt: – Az egy gyalogút, egyenesen a faluba visz, rövidebb, mintha a műúton menne – hunyorgott, ahogy Olgára pillantott, mert a délutáni nap pont a nő háta mögött volt: – Ha bármi olyan történik, fusson, ahogy a lába bírja – azzal megfordult, és elindult, belesétált az erdőbe, amely elnyelte őt, mintha soha nem is létezett volna.

Olga visszament a ház mögé, ahol a mérnök épp egy rádióvevőre hasonlító műszer gombjait tekergette. A fülén vaskos fülhallgató volt. Mikor megpillantotta a nőt, levette.

– Teát vagy kávét kér? – kérdezte Olga.

– Egy nagy pohár vizet – mosolygott rá a férfi. Hóna alatt a fehér inget izzadsága árnyékolta. Olga visszaindult, de egy pillanatra megállt a nyitva hagyott fészerajtó előtt, és ujjaival végigsimította a fekete betűket. Aztán bement a házba, bekapcsolta a gázt, majd a szekrényen megkereste a kávé dobozát, egy pohárba szórt a porból, vizet töltött rá, és beletett két cukrot. A szerkény belsejében az állott élelmiszerek szaga uralkodott, tubusos bolgár mustár, kubai nádcukor, vietnami teásdoboz csillogott a polcokon. A mosogatóba jó sokáig engedte a vizet, majd töltött egy pohárba, és a kávéscsészével együtt kivitte hátra. A mérnök épp felállt egy kis henger alakú szerkezet mellől. Átvette a poharat, megköszönte, majd sietve megitta a vizet.

Olga a ház árnyékos falának dőlt, és kortyolgatni kezdete a keserű kávét. Az erőmű betonkockája mellett most három kisebb-nagyobb szerkezet hevert, kettőt vezeték kötött össze, a harmadikon pedig antennacsápok csillogtak. A mérnök nyitott táskájában, egy fém kezelőasztalon kis képernyők mutatták az erőmű belsejének életét.

– Egyetemista korom óta a Gyatlov-erőműveket vizsgálom, de fogalmam sincs, hogy működnek – vallotta be csöndesen a férfi.

– Hogyhogy? – kérdezte Olga. A másik odasétált mellé, és ő is a falnak dőlt, majd lecsúszott, és guggolva, a poharat térdén egyensúlyozva nézte a zümmögő betontömböt. – Úgy értem, biztos tanulnak róla. Meg biztos tudja, nagy vonalakban hogy működik, másképp hogy szúrná ki, ha valamelyik hibás? – sorolta a nő.

A férfi felnézett rá, tekintete mindent elárult. Tehetetlenség, csodálat, hódolat keveredett benne: – Nagy vonalakban tudjuk, igen – ismerte el kényszeredetten: – Valamiféle fúziós energia keletkezik benne, egy bomlási folyamat révén. De mindez a belső magba van rejtve, amit nem szabad megbontani.  A kivezető csatornák, az átalakítók azok, amihez mi nyúlhatunk. Ezekhez értek. Ha a maggal van valami baj, akkor az egész szerkezetet Moszkvába kell vinni, a Gyatlov-intézetbe. Ahol állítólag maga Gyatlov végzi el a javítását.

– Hány éves most? – kérdezte Olga. – Gyatlov.

– Ötven – sóhajtott a mérnök.  – És tudom mit fog kérdezni. Mindenki ezt kérdezi tőlem. Mi lesz, ha meghal? Mit fogunk akkor csinálni? – a poharat a földre tette, majd felállt, és széttárta karját: – Fogalmam sincs. Ez a válaszom.

– Talán szét lehetne szedni a magot. És megvizsgálni – jegyezte meg bizonytalanul Olga. – Hogy hogyan működik.

A mérnök a fejét csóválta: – Emlékszik Detroitra, ugye?

Olga emlékezett. Az amerikaiak hatvankilencben elloptak egy kubai Gyatlov-erőművet. Akkor már kezdett nyilvánvalóvá lenni, hogy ez az új energia a Szovjetunió igazi csodafegyvere, és nem az atombomba. Először a kapitalista kutatók is csak addig merészkedtek, mint a mérnök: szétszedték a külső réteget, és ezzel még nem is volt baj. Csakhogy aztán belefúrtak a magba. Detroit nagy része megsemmisült a robbanásban. A nem hivatalos adatok szerint tizenkétezer ember halt meg. Nem tűz és nem láng, hanem egy mindent átégető fehér fényorkán csapott le a városra. A Detroiti-incidens néven emlegetett nap után senki nem próbálkozott a mag megbontásával, bár tény, hogy a nyugatiak jó pár erőművet elloptak, főképp Csehszlovákia és Jugoszlávia terültéről.

– Na, én itt végeztem, másfél óra kell, és kiderül, hogy a sérülés milyen károkat okozott – mutatott a műszereire a mérnök. – Menjünk be, talán ott hűvösebb van.

A ház csöndes és árnyékos volt, kinyitották a szobák ablakait, így a konyhában, ahol letelepedtek, némi kereszthuzat keletkezett. Előbb a férfi mesélt magáról, miközben a kettejük közt azt asztalon barnálló kezeit, e finom műszereket bámulta. Beszélt a gyerekkoráról – egy alföldi kisvárosban nőtt fel – a szegénységről – hárman voltak testvérek – arról, ahogy a Párt kiemelte őt az esze miatt ebből az állapotból – így jutott be az egyetemre, majd a Szovjetunióban tanult két évig – és arról is, hogy ott ismerkedett meg az akkor még új, Gyatlov-féle energiatermelés sajátosságaival. Hazatérve családot alapított, de pont egy éve elvált.

− Mi történt? – kérdezte Olga kíváncsian, két kezébe fogva a még mindig meleg csészét. – Már ha nem vagyok tolakodó.

− Nem, dehogy, semmi baj – csóválta fejét a férfi. – Nem illettünk össze. Illetve az ő családja kissé….reakciós volt.

− Szörnyű, hogy a politika beleeszi magát a magánéletbe is – csóválta fejét a nő. A férfi élesen ránézett: − Így gondolja?

Olga állta a tekintetét, és bólintott: − Hiszek a Pártban, és hogy ez egy jobb világ, mint ami negyvenöt előtt volt. De azt gondolom, nem jó, ha a vasárnapi ebéd mellett világnézeti elvekről vitatkozunk.

− A vasárnapi ebéd megfőzéséhez Gyatlov-erőművek adják az energiát – szögezte le a mérnök. – Ez a világ, amiben élünk, rákényszerít minket, hogy tábort válasszunk, az élet minden egyes percében. És logikus, hogy a győztes tábort választjuk, minden egyes cselekedetünkkel.

Olga eltűnődött ezen, majd halkan megjegyezte: − Engem ebben csak egy dolog zavar.

− Micsoda? – kérdezte a mérnök, noha sejtette a választ.

− Hogy nem tudjuk, honnan is ered a győzelmünket jelentő energia. Mi a forrása. Hogyan keletkezik. Hogyan működik. Több millió, sőt milliárd ember él vele, használja − de egy ember kezében van a titok – mondta Olga, majd felállt, és a nyitott ajtóhoz sétált. Az erdőből hűvös, alkonyi fuvallattok terjeszkedtek a ház felé, a szellőtől megborzongott, és akaratlanul is begombolta blúza felső gombját.

A mérnök sokáig hallgatott a háta mögött, majd megköszörülte torkát, végül így szólt: − És mi van a maga családjával?

Olga pedig megkönnyebbülten sóhajtott, és mesélt a férjéről, aki az acélgyárban művezető, a lányáról, aki már tizennégy éves, és nagyon okos, figyelmes gyerek, orvos akar lenni, és imádja kutyákat, úgyhogy az idei nyáron hoznak neki egyet, csak még nem tudják, hogy...

Amíg beszélgettek, odakint lassan bealkonyult. A mérnök felfedezte, hogy az alsó szekrény sarkában van egy fél üveg pálinka, töltött mind a kettejüknek, Olga csak lassan, óvatosan kortyolgatta, de a férfi lehajtott belőle két pohárral. Amikor sötét lett, a tornácon lévő lámpát gyújtották meg, a benti, a konyhaasztal felettit nem. Egyiken sem mondták ki hangosan, miért tettek így, de ezáltal az udvar hozzájuk közel eső szeglete láthatóvá vált, míg ők maguk sötétben maradtak odabenn.

Kilenckor a mérnök kiment, és begyűjtötte a műszereit, behozta őket a konyhaasztalra, hosszasan bámult a kijelzőket, végül elővett egy táblázatot a táska aljából, jegyzetfüzetet és tollat, majd hosszas számításokba kezdett. Olga a résnyire nyílt ajtóban állva nézte a félig sötétbe burkolódzó udvart, hallgatta a tücskök ciripelését, a fák lombjainak monoton susogását. Az éjsötét égbolton apró pontok, csillagok, és szovjet műholdak ragyogtak. A mérnök érvelése nyomán most úgy érezte, az őt körülvevő világ kerek, egységes, és erős, és a viszonylagos jólét, amit biztosít a benne élőknek, kitart még nagyon hosszú ideig.

− Azt látom, hogy ritmusosan, időről időre csökken az energiatermelés ebben az erőműben. Pontosabban mintha valahova elszökne az energia, nagyjából – az órájára nézett – tizenkét óránként.

Olga nem fordult háta, nem moccant. Mozdulatlanul meredt egy irányba. – Minden rendben? – kérdezte őt a férfi. A nő nem válaszolt.

A mérnök odament mellé, kijjebb tárta az ajtót, hogy elférjen, és Olga halottsápadt arcába nézett oldalról: − Valaki van az udvaron− suttogta a nő, majd végtelen lassúsággal felemelte karját, és mutatta is: − Látja? Ott.

A férfi a mutatott pontra bámult, túl a külső lámpa fénykörén, de csak a sötétség vibrálását látta: − Én nem igazán…– kezdte, aztán a szeme előtti sötétségből kivált valami éjfekete, összesűrűsödött, és emberi alakot öltött, és mintha előre is jött volna, a fény felé, mert tömörré, anyagiassá vált, igen, ember volt, két lábon járó alak.

− Ki maga, és mit keres itt? – kiáltotta a mérnök inkább riadtan, mint határozottan.

− Csukjuk be az ajtót – kérte őt Olga, és visszahátrált a konyha belsejébe. – Kérem.

A mérnök ránézett, majd megvonta vállát, és hátralépett, bezárta az ajtót. Aztán a mellette lévő ablakon át kémlelt ki, de pukkanás hallatszott, és a tornácon lévő lámpa kialudt, Olga pedig felsikkantott.

− Energia túlfeszültség – jelentette ki a mérnök, és karórájára pillantott, ahol a számlapon foszforeszkáltak a betűk és a mutatók: − Most épp benne vagyunk a tizenkét órás ciklusban. Most tűnik el az erőműből az energia…úgy vélem, ide, a környezetünkbe áramlik – mutatott körbe, majd a fiókokhoz ment, kihúzta őket és belekotort: − Láttam itt – kezdte, de ujjai már rá is akadtak arra, amit keresett: −Pár gyertyát.

Hallotta Olga zihálását, míg zsebéből előhúzta az öngyújtót, óvatosan a kanóc végéhez illesztve a lángot, majd felpillantott – és egy sápadt vénember ráncos arcába bámult.  A mérnök felkiáltott, és mozdult is, előre söpört a kezével, mire a láng elaludt.

− Ki van ott? – kérdezte aztán a sötétségtől, de senki nem válaszolt egy ideig, aztán távolról, talán az egyik szobából, meghallotta Olga hangját: − Jöjjön ide.

A mérnök a hívás forrása felé indult, közben újból meggyújtotta a gyertyát, és a lángot tenyerével védve átment a hátsó szobába, melyet halványlila derengés töltött meg. Olga a fényben állt, amely az ablakon át nyomakodott be, és átvilágította az alakját, és a mérnök egy pillanatra látni vélte a bordái ívét, a tüdeje lüktetését, a gerince finom pontjait, aztán hunyorgott, és mindez eltűnt.

− Az erőmű – mondta Olga és az üvegre tapadt, mire a férfi odament hozzá, ás láthatta, hogy a fény valóban a betonkockából árad, földöntúli lila, kék és zöld vibrálás, hullámokban lüktető energia, mely betölti a teret maga körül, és eléri a házat, őket, a szobát. Érezte, hogy minden sejtje, a haja a bőre felpezsdül ettől a láthatatlan sugárzástól, és arra gondolt, ki tudja milyen roncsolást okoz bennük, de egyelőre nem érzett fájdalmat. Mindenestre elvonta a nőt az ablakból: − Jöjjön, nem biztos, hogy egészséges itt…−fogta meg a kezét, és érezte, Olga tenyere egyszerre izzad és hideg.

Ekkor történt, hogy a bejárati ajtó felől csattanás hallatszott, mire a nő felsikoltott, a férfi pedig megtorpant. Olyan volt, mintha tenyérrel valaki rávágott volna az ajtó deszkájára, dühösen bebocsátást kérve.

− Ki van ott? – kérdezte a férfi, de válaszul csak csilingelés kélt, előbb finoman majd fortissimóban, és amikor a férfi a fénnyel az irányába lépett, látták, hogy a szekrény üvege mögött a poharak remegnek és rázkódnak.

− Mi történik itt? – kérdezte a mérnök inkább magától, mintsem Olgától, akinek még mindig fogta a kezét, és aki most megrázta a karját: − El kell mennünk innen – motyogta, de a mérnök nem válaszolt, a műszereihez ment, és föléjük tartotta a gyertyát, de nem látott sokat, ezért a villanykapcsolóhoz lépett, és felkattintotta.

Egy pillanatra, a keletkező, vakító fényben, mind a ketten látni vélték a sarokban álló, sápadt mogorva öregembert, aztán pislogtak, és a látomás szertefoszlott.

A férfi a műszerei felé hajolt, látta, az összes mutató kilengett, a határérték felett rezegtek, a számlálók bolond mód pörögtek, a vészjelző lámpák villogtak a konzolon: − Az erőmű a legnagyobb értéken dolgozik, a kiáramlás miatt, gondolom, kompenzálni akarja. Valóban el kell mennünk innen – nézett a nőre, aki még mindig a sarokba meredt: − Lehet, felrobban.

Olga bólintott, majd felkapta kocsikulcsot az asztal sarkáról, és az ajtóhoz lépett. A mérnök elkezdte összecsomagolni az eszközeit, közben a szekrényben rázkódó poharakra lesett, majd legyintett. – Visszajövünk értük reggel – jelentette ki fojtott hangon, és Olgához ment, aki az ajtóban várt. Most mind a ketten a kinti sötétséget fürkészték.

− Ki kell nyitni a kaput – mondta rekedten Olga. – Én majd az autóhoz futok. Addig maga nyissa ki a kaput.

A férfi bólintott: − Induljunk.

Ahogy kinyitották a bejárati ajtót, a poharak remegése abbamaradt. Mind a ketten visszafordultak, a ház belseje felé. Az egyik szoba küszöbén állt valaki. Homályos, fekte gomolygás volt, félig ember, félig árnyák. – Futás – kiáltott a mérnők, és megiramodtak, kétfelé.

Olga úgy érezte, a sötétség elnyeli, magába fogadja. A csillagok, és a fák törzsein át betűző hold fényében épp hogy csak sejtette az autó kontúrjait. Amikor odaért hozzá, attól félt, leejti a kulcsot, de ez nem történt meg, betalált egyből a zárba. Hallotta, hogy a távolban nyikordul a kapu. Beült az autóba, melynek műanyag és bőr szaga ismerősen és megnyugtatóan ölelte körül, és a gyújtáskapcsolóba nyomta kulcsot, és ekkor hátulról a hátsó ülésről rekedten, csöndesen megszólalt a nagyanyja: − Olga, nagyon fáj.

A nő megdermedt, moccanni se mert.

− Ments meg – kérte a hátsó ülésről az valaki a nagyanyja hangján, majd Olga megérezte, hogy egy forró fuvallat éri a tarkóját, mire kipattant az autóból, és megiramodott a sötétségben a kapu és a mérnök felé. – Jöjjön – lihegte a férfinak, miközben elrohant mellette, majd besiklott az erdőbe, az ösvényen, amit Péter mutatott, s nem törődve a gallyakkal, tüskékkel, csak futott előre, ösztönösen kerülgetve a fákat, nem figyelve a mögötte kiáltozó férfira, majd hirtelen egy ág került elé, és aztán minden elsötétült.

A meleg napfényre ébredt. Ágyban volt, egyedül egy parasztház szobájában. Ruhástul feküdt az ágyon, a homlokát valaki vastag gézzel kötötte be. Ahogy felnyúlt, a kötés alatt is érezte a lüktető dudort. Halkan társalogás szűrődött át a szomszéd szobából.

Felült, és megköszörülte a torkát.

Péter jött be, majd mögötte megjelent a mérnök is.

− Mi történt? – kérdezte a nő tőlük. A két férfi egymásra nézett, végül a mérnök kezdett beszélni: − Nekiszaladt egy faágnak. Ölben hoztam be a faluba, megtaláltam Péterék házát, és elláttuk a sérülését. Nincs seb, csak egy nagy dudor.

− Mennyi az idő? – Olga felállt, de azonnal megszédült, megingott, mire Péter odaugrott hozzá, és visszanyomta az ágyra: − Lassan – kérte őt.

− Kilenc óra – pillantott csuklójára a mérnök. – Hívtuk a férjét, de nem értük el, hagytunk neki üzenetet.

− Éjszakai műszakban volt – bólogatott Olga.

A mérnök folytatta: − Már beszéltem telefonon a főnökömmel, beszámoltam neki a…jelenségről.

− És? – sandított rá Olga.

A férfi széttárta karját: − Nem nagyon akarta elhinni.

A nő ismét felállt, a mérnök mellé lépett, és támogatta, így mentek ki a házból. A konyhában egy szigorú arcú, idős nő állt a sparhelt mellett.

Az utcán szikrázó napsütésben Olga fejébe hasított a fájdalom. Az autó ott állt a ház előtt: − Visszamentünk Péterrel, és elhozta – magyarázta a mérnök.

− Az erőmű? – kérdezte tőle Olga.

− Visszaállt normál működésre. Látszólag ismét semmi baja – válaszolt a férfi. – Úgy tűnik, ezek a jelenségek a tizenkét órás ciklushoz igazodva jelentkeznek, csak éjszaka.  

Egy köpcös, kalapos férfi közeledett feléjük az utcán, Olgának ismerős volt. Ahogy odaért, lelkesen kezet fogott a mérnökkel: − István vagyok, a helyi párttitkár – majd megölelte Olgát: − Jaj, kislány, maga aztán szépen néz ki – pirospozsgás, kerek arca elkomorult, ahogy ismét a mérnökre nézett: − Visszahívta a főnöke. Azt üzeni, Budapestre kell menniük, most, azonnal – Olga felé fordult: − Minden a kettejüknek.

− De miért? – bukott ki a nőből.

− Az orosz küldöttség találkozni akar magukkal.

A férfi és a nő összenézett, de a párttitkár még nem fejezet be: − Maga Gyatlov is a küldöttséggel jön – az autó felé intett gondterhelten: − Jobb, ha mielőbb indulnak, a gépük egy óra múlva leszáll.

Péter a nőhöz lépett, nyújtotta felé a kulcsot: − Tud vezetni?

Olga összeszorította a száját, és elvette a kulcsokat: − Lesz pár kérdésem ehhez a Gyatlovhoz a nagymamámról. Szóval igen, tudok.

 

folyt. köv.

1 komment
2019. augusztus 21. 12:02 - Valmont

A szocializmus győzelme

voroscsillag.jpg

A következő napokban feltöltésre kerülő, három epizódból álló novella jobb megértéséhez javasolt ismerni a Gyatlov-incidens néven elhíresült eseményt. Alapszinten elegendő a Wiki, haladóknak ezt ajánlom. Amióta először hallottam erről a történetről, azóta foglalkoztat. Ehhez jött, hogy motorozás során rátaláltam Bárna határban egy elhagyatott erdei vendégházra. Fogalmam sincs, kinek, miért épült, de a kis tisztás, az erdő körötte, felettébb nyugtalanítólag hatott rám. A kettőből jött össze ez az allegorikus történet a szocializmus győzelméről.

 

A bárnai Gyatlov-erőmű meghibásodásának története

 

1. rész: Nagyon fáj

 − Tudta, hogy Reagen a második elnökségét amiatt bukta el, mert összeomlott a csillagháborús programja? – kérdezte a mérnök az asszonytól, hátra se fordulva. Olga bólintott: − A politikai szemináriumon beszéltünk róla…

A mérnök elnézett észak, a Mátra felé, majd mélyet szívott a cigarettájából. Előtte, az ívesen emelkedő domboldalon egy kombájn haladt, széles rendben vágta a búzát.

− És arról is beszéltek, hogy mindez a Gyatlov-féle erőművek miatt történt? – nézett vissza a nő felé a másik. Olga az autó nyitott ajtajában ült, térdét masszírozta. A mérnök megállapította, hogy a nőnek formás lábai vannak. Tekintetük most összekapcsolódott, Olga zavartan elfordult: − Ezt így nem tudtam, de sejthető. Miután az első szovjet bázis megépült a Holdon…

− Igen – bólogatott a mérnök. – És az amerikaiak tehetetlenül nézték, ahogy dupla annyi műholdat állítunk pályára, hála az orosz hordozófejlesztéseknek, amiket ugyancsak Gyatlov-féle erő hajtott. Tavaly Szerjankov felállította a „technológiai robbanás” tézisét: egyetlen kimagasló technikai találmány vagy vívmány képes megváltoztatni a történelem menetét, eldönteni gazdaságok és népek sorsát azáltal, hogy gerjesztőként, gyúanyagként hat a saját környezetére és korára. És valóban ez történt: az erőmű felfedezése után az szovjet ipar iszonyatos sebességre kapcsolt, elég megvizsgálni a hatvanas, hetvenes évek gazdaságtörténetét.

A kombájnok megálltak. Vezetőfülkéjükben nem volt senki, a kontrollerjük, egy idős férfi a közeli, árnyékos ligetből irányította őket. Csak a felszálló cigarettafüst árulta el jelenlétét. Ha a mérnök hunyorított, láthatta tömzsi alakját, a sisakját a rádióantennával, és a kezében tartott, aktatáskányi irányítótáblát.

− Igen – bólogatott elégedetten a mérnök, bár hangjában némi bizonytalanság is rezgett: − Automatizáltuk az ipart és a mezőgazdaságot. A járműveink benzin nélkül közlekednek. Gyarmatosítottuk a holdat és az űrt. A szocialista blokk államaiban a jólét kétszerese a nyugati táboréhoz képest. És mindezt Gyatlov tiszta, költségmentes és környezetbarát erőműveinek köszönhetjük – ledobta a földre a csikket, és sarkával eltaposta. – Merre is kell menni?

Egy keresztútban szélén álltak meg a hivatali Ladával, mert a férfinak már nagyon kellett vizelnie. A nő a dombra felkapaszkodó betonszalagra mutatott: − Arra van Bárna. A falu határában van a vendégház…

A mérnök beszállt az autóba, becsatolta magát, és türelmesen várt, míg a nő is elhelyezkedik mellette. Olga babrált a kulccsal, azok zavarával szerencsétlenkedett, akik tudják, hogy nézik őket, és emiatt még inkább esetlenek, de végül beindította az elektromos motort, ami készségesen felberregett. A motor az autó orrába pakolt energiacellákból nyerte az erejét, ahogy meglódultak, a férfi úgy érezte, a kocsi elejét mágnes húzza céljuk, a falusi vendégház felé.

− Bárna egy zsákfalu – kezdte magyarázni vezetés közben Olga, és lehúzta az ablakot, mire bejött az erdő nehéz, zöld aromája a kocsiba. A fák közeibe nem sütött be a nap, komor, sötét területek suhantak el mellettük. – A családom innen származik. Bányászfalu volt, most, hogy a szénbányászatot leállították, inkább a mezőgazdaságból élnek. A környékbeli erdők kitűnő lehetőséget biztosítanak a kikapcsolódásra, ezért épült tizenkét éve a vendégház. Még fővárosi pártvezetők is igénybe szokták venni. A vendégházat és a falu köz- és magánvilágítást látja el az az erőmű, mely a telken van – balra mutatott, egy szűk földútra: − Itt kell lehajtanunk.

Az autó nagyokat nyekkent a gödrökben, aztán kiérte egy tisztásfélére, melyen ott volt az erdő közepén, elhagyatva, magányosan az épület. Rozsdás drótkerítés vette körül, közepén a kapu nyitva várta őket. Az udvaron, a ház falának dőlve magas, hórihorgas alak álldogált, a gondok, a helyi pártszervezett mindenese Károly vagy Béla, a nő már nem emlékezett nevére, bár ismerős volt az arca, talán a temetésen látta.

Megálltak, majd tétován kiszálltak az autóból.

− Maga volt már itt? – kérdezte a mérnök a kocsiszekrény felett a másiktól.  A nő fejét rázta, körbefordult, és ki is mondta: − Nem. Soha.

Fák vették körül őket, ívesen emelkedtek, ahogy a hegy emelkedett, és mint víz alatti növények, lassan hajladoztak a gyenge szélben. A házhoz tartozó, viszonylag nagy területen magasra nőtt fű és néhány csenevész szilvafa uralkodott, de egyébként bántóan sivár és üres volt a telek az erdő tömörségéhez képest. A nő védtelennek érezte magát, mintha a fák közül valaki, bárki megfigyelhetné őket, ahogy ott állnak ezen a nagy, nyílt területen.

− Jó napot – jött közelebb a magas férfi, és nyújtotta a kezét a mérnöknek, biccentett Olga felé: − Péter vagyok. A gondok.

− Jó napot – mondta a férfi, és az országút felé intett, vagyis nagyjából arra, amerre sejtette: − A falu milyen messze van?

− Még egy másfél kilométer – dörmögte Péter. Zártan beszélt, közben nem nézett a szemükbe. – Nem tudom, meddig maradnak, de van bent tiszta törülköző, ágynemű…

Olga érezte, hogy elpirul: − Én visszamegyek a városba. Tudja, itt lakom. Csak kalauzoltam az elvtársat.

− Maga jött a megyétől, ugye? – kérdezte tőle Péter, de meg se várta a választ: − Jobb lenne, ha maradna. Estére.

− Hogy érti ezt az elvtárs? – kérdezte a nő döbbenten.

A férfi felnézett rá, fürkészően, kíváncsian: − Nem mondták magának?

Olga értetlenül állt előtte, fél szemmel figyelte, ahogy a mérnök kiveszi a bőröndjét a kocsiból: − Mit?

De Péter nem válaszolt, elvette a bőröndöt a mérnöktől, és elindult a ház felé: − Jöjjenek, megmutatom a házat.

Bement, eltűnt az ajtó mögött, a páros odakint egymásra nézett: − A pártbizottságon nekem azt mondták, hogy jön egy elvtárs a fővárosból, kivizsgálni egy Gyatlov-erőművet, és hogy kísérjem, kalauzoljam el – magyarázkodott Olga a mérnöknek, aki közben elővett egy szál cigarettát és elgondolkodva forgatta ujjai közt: − Egy szóval se említették, hogy itt kell éjszakáznom…magával. Ennek nincs semmi értelme.

− Megtisztelő lenne – mosolyodott el a férfi, aki valójában izgalmasnak találta a gondolatot, noha semmit nem tudott a nőről, aki a szemében inkább kissé esetlen és vaskos volt, mintsem csinos. – De szerintem megoldom magam is. A műszeres vizsgálat pár órát vesz igénybe. Úgy terveztem, a fél nyolcas vonatot még elcsípem. Talán megvárhatná. Akkor nem kell taxit hívnom. Egyáltalán, van itt telefon? – elnézett nyugat elé, a nap irányába. Délután négy körül lehetett, sötétedésig még sok idő volt hátra. Valamiért nem tudta elképzelni, hogy ezen a helyen várja meg az éjszakát – bár a szíve mélyén tudta, ez fog történni.

– A faluban van – vont vállat a nő. − De szívesen visszaviszem a városba.

A férfi biccentett, öltönykabátja felső zsebébe csúsztatta a cigarettát, és elindult: − Na, menjünk.

A ház hűvös és mészillatú volt. Egy nagy konyhába jutottak, melyből két vendégszoba nyílt. Péter az egyikbe lerakta a bőröndöt, most előballagott, és a harmadik ajtóra mutatott, ami a tűzhely mellett zöldellt: − Mosdó, vécé. Van bent törülköző, de ezt már talán mondtam.

− Köszönjük – biccentett a mérnök. – De nem valószínű, hogy maradunk éjszakára.

Péter kihúzott egy széket, és fáradtan leült rá. Megdörzsölte állát, melyen kétnapos borosta sercegett, tekintetével a sarkokat fürkészte, úgy kérdezte: − Tehát nem mondták maguknak.  Azt hittem, mindent elmondtak…

− Mit, elvtárs? – értetlenkedett most a mérnök.

− Hogy mi történik itt éjszakánként. A kísérteteket.

Olga és a mérnök egymásra néztek, majd automatikusan ők is kihúztak egy széket, és leültek az asztalhoz. A mérnök kezdte, higgadtan, tárgyilagosan beszélt: − Én a Fizikai Kutatóintézet megbízásából érkeztem, mivel azt a bejelentést kaptuk, hogy egy Gyatlov-erőmű problémás jelenségeket produkált az elmúlt fél évben. Az orosz elvtársak is kíváncsiak a részletekre, holnap egy küldöttség érkezik Moszkvából, nem ez ügyben, de jelentést kell tennem nekik. A táskámban számos mérőeszköz van, mellyel kivizsgálhatom az erőművet. Ennyit tudok.

− Én pedig – vette át a szót Olga. – A megyei párbizottságtól jöttem, amiatt, hogy kísérjem el az elvtársat a vasútállomásról – biccentett a mérnök felé. Mindketten az falusi férfire néztek, aki megköszörülte torkát, majd mélyet sóhajtott: − Akkor nem mondták meg maguknak, azt, amit írtunk a jelentésben – bólogatott.

− Mit írtak? – kérdezte némiképp türelmetlenül a mérnök. A férfi ráemelte szürke, vizes tekintetét. A mérnök nem állta, elfordult, kissé el is szégyellte magát, hogy ezzel a tanulatlan, vidéki emberrel ilyen fölényeskedő hangon beszélt, noha a szocializmus eltörölt minden kiváltságot, és ez így is van jól, mind egyenlőek vagyunk, gondolta.

− Azt írtuk, hogy az utolsó pár vendég kísértetjárásra panaszkodott – hadarta el egy szuszra a gondok. – Azt mondták, éjszakánként kék fényben fürdött a táj. Éjfélkor dörömbölni kezdtek az ajtón. Az ablakokat kapirgálták. Sötét alakok álltak az udvar közepén – intett a háta mögé, az ajtó felé. – És amikor kimentek hozzájuk, hirtelen semmivé váltak. Volt, akiről lehúzták a lepedőt. De a legrémisztőbb az a legutolsóval, egy pécsi bizalmival esett meg, aki két nap után elmenekült.

− Mi történt vele? – kérdezte csöndesen Olga.

− Nagy murit csapott, egész éjjel ivott a feleségével, és amikor hajnalban kiment vizelni a kerítéshez…valaki mögé lépett, és a fülébe suttogott. Nem a felesége volt, az már akkor aludt.

− És mit mondott neki? – kérdezett ismét Olga, s érezte, kiszárad közben a torka, és tudta, olyasmit fog hallani, amit nem kellene.

− Hogy „nagyon fáj” – bólintott a férfi, majd felállt. – De nem csak ez van. Látniuk is kell valamit.

Követték őt, ki a házból, és közben a mérnök megköszörülte a torkát, majd meg is szólalt: − Tudja, a szocialista tudomány elvi alapon elutasítja a kísértetek, vámpírok, boszorkányok létezését – mondta, miközben hátra kerültek, a ház mögé, ahol kis fabódé barnállat a kerítéshez tapadva, mellette pedig ott szürkéllett a Gyatlov-erőmű. Halk búgás áradt belőle, a levegő fodrozódott körötte. Olga már elég sok ilyen erőművet látott életében, a házukhoz közel is volt egy, de mindig lenyűgözte a masszív erőnek az a megtestesülése, ami szinte sugárzott ezekből a vöröscsillagos beton-fém kockákból, ez volt az az erő, ami a szocialista gazdaságot a mennyekbe röpítette, miután Gyatlov üzembe állította az első prototípust, valamikor a hatvanas évek elején.

− Tudom én, hogy ez butaság – bólogatott a gondok. – De talán köze lehet az erőműhöz. Talán a sérülés miatt kibocsát valamiféle sugárzást, ami megbolondítja a vendégeket.

− Sérülés? – kérdezte döbbenten a mérnök, és meg is állt. – Miféle sérülés?

A gondok is megtorpant, arcára bűnbánó kifejezés ült ki: − Nekitolatott egy pártitkár, jó fél éve, pont mielőtt ezek a dolgok elkezdődtek – a gondok a kocka sarkához lépett, és mutatta is a repedést. – Itt. Még a beton is lemállott – valóban, tenyérnyi darabon, ott fehérlett a fűben.

A mérnök odasietett, leguggolt, és megvizsgálta a területet. Kilátszott az erőmű belső fémváza, sőt, egy kis, ujjhegynyi részen be is szakadt. – Ezt azonnal jelenteniük kellett volna. Az erőmű üzemeltetési szabályzat szerint az ilyen esetek…− kezdte dühösen, majd elharapta a mondat végét, mert érezte, felesleges kérdőre vonnia ezt a parasztembert is maga előtt. Ennyit az egyenlőségről, gondolta keserűen.

− Az illető nem szólt nekünk. Mi meg csak utána vettük észre, hetek múltán – szabadkozott a gondnok. − Aztán valahogy kiment a fejünkből…

− Most már mindegy – csóválta a fejét a másik. Kezét csípőre tette, szigorúan bámulta a sérült sarkot. – Azt hiszem, ez a vizsgálat kicsit hosszabb lesz. Talán tényleg itt kell aludnom – lenézett a mellette álló nőre: − Maga menjen csak vissza nyugodtan a városba.

Olga már szólt volna, de a gondnok megelőzte: − Olga, ugye? – kérdezte szinte félénken. A nő meglepetten pillantott rá: − Igen.

− Ismertem a nagyanyját. Ott voltam a temetésén. Részvétem – mondta szelíden a gondnok, mire a nő felsóhajtott: − Köszönöm – majd a mérnök felé fordulva megmagyarázta: − A nagymamám itt, a faluban lakott, és tavasszal halt meg.

− Részvétem – mormogta a mérnök, de már nem is figyelt.

− Azt hiszem, magának is maradnia kellene éjszakára – fordult Olga felé a gondnok. – Tudja, direkt kértük, hogy magát küldjék.

A nő meglepetten pillantott rá, de a mérnök volt, aki meg is kérdezte: − Ugyan miért?

− Megvolt rá a jó okunk – fűzte tovább a szót a gondok, majd intett nekik: − Jöjjenek csak!

Az erőmű melletti fészerhez ment, zsebéből kulcscsomót vett elő, babrált a kulcsokkal:− Tudja Olga, a szomszédasszonyom ápolta a nagymamáját a végén. Gyakran beszélgettünk az állapotáról. Beszámolt nekem mindenről – végre megtalálta a kulcsot, a lakatba csúsztatta, kinyitott azt, levette a lakatot, és kitárta az ajtót. Szerszámok, fűmagos zsák, locsolócső, kannák voltak odabenn. – Azt mondta, a nagyanyja a végén, az utolsó napokban már csak azt ismételgette, hogy "nagyon fáj" – folytatta szenvtelen hangon a férfi, és a másik kettő csak ekkor jött rá, hogy nem a fészer belsejét, hanem az ajtó belső oldalát kell nézni. Fekete, égetett, szenes szavak, szinte olvashatatlan írás volt rajta: − Olyan, mintha tüzes vassal csinálták volna – bólogatott a gondnok.

A betűk megfelelően hunyorogva és némi fantáziával egy szöveget adtak ki. – "Olga, nagyon fáj" – olvasta fel hangosan a nő, majd szája elé kapta kezét, és elhátrált az ajtótól, és a mérnök ekkor érezte, hogy legszívesebben átölelné, és nyugtató szavakat suttogna a fülébe, de helyette kimondta azt, amit később persze megbántak: − Maradunk. 

folyt. köv.

 

2 komment
2019. július 14. 10:23 - Valmont

Kísért a múlt

img_1681.JPG

Húsz évesen kétségbeesetten kerestem egy szellemi apát. Ezért rajongtam Hamvasért, Kierkegaardért, Nietzschért és a "hagyomány" gyűjtőnév alatt mindenért, ami régi, mély és magasabb a mindennapi életnél. Később aztán jött a származás tudata, a palóc múlt, a falu, az ősök, a törzsiség. A földművelés, mint egyetlen, aranykori, vergiliusi alternatíva is egy tünete volt ennek a rajongásnak, meg nem valósított projekt. Aztán történt, ami történt, lassan felnőttem, minden szempontból, és nagy kiábrándulások helyett ezek az ifjúkori rajongások kifakultak, elhomályosultak. Néha, visszagondolva, nem is értem akkori önmagamat. Csodálom a naivitásomat, de nevetséges is, hogy nagyon sok dologban, például a paraszti őseim életében olyan magasabb rendű eszméket és törvényszerűségeket láttam, amiknek köze sem volt a valósághoz. Erről szól  egyrészt a lenti novella.

Másrészt a legrémítőbb eshetőségről egy párkapcsolatban, a személyiségvesztésről, vagy inkább -cseréről. Ha együtt élünk valakivel, megismerjük és megszokjuk őt, a biztonságtudat a legfontosabb, hogy intakt és befejezett lénye elkísérhet minket az utolsó pillanatig. Épp ezért félelmetes, amikor felfedezzük egy új , rejtett vonását a másiknak. A hűtlenség is azért igazán megdöbbentő, mert a tett nem illik a másikról kialakított képbe, ráébreszt minket arra, hogy az elménkben konstruált világunk milyen ingatag. Az igazán félelmetes ezért az lenne, amikor a személyiség egésze, az illető összes vonása fokozatosan kicserélődik. Nem ismerek ilyen - nem patalogikus, hanem természetes - esetet sem a valóságban, sem az irodalomban. Vajon mi történne ilyenkor? Hova tűnne a régi én? És honnan jönne az új?  

 

A múlt íze

 

Az egészet ott rontottam el, hogy a csajomnak beszéltem a családunk szülőfalujáról. Igen, alapvetően én vagyok a hibás, hogy idáig jutottunk. Egy verőfényes, késő májusi nap ültünk az IKEA-asztal mellett az albérletben, másnaposan kávézgattunk, a sütőben sült a chia magos zsömle, és én elmondtam, hogy a családunk abból az észak-magyarországi faluból származik, ahol már alig él egy-két távoli rokonunk, és mi is csak a sírokat gondozni járunk vissza, de a helyre jól emlékszem a gyerekkori nyarakból, múlhatatlan nosztalgiát érzek iránta, és mérhetetlen csodálattal gondolok vissza őseimre.

Nehezen tudtam elmagyarázni, hogy mit jelentenek nekem ezek az ősök. A munka szeretetét, a feltétlen vallásosságot, a becsületet, kemény, egyenes, palóc lelkivilágot, igazságosságot, fukarságig elvitt szigorú életrendet, csupa nemes és felemelő dolgot, úgy véltem, mindaz, amit énem jobbik részének tekintek, minden tőlük, belőlük jött, áramlott belém, felszívódott ereimben, ahogyan a fa szívja fel gyökereivel a vizet. Képzeletemben gyakorta az ő múltjukban éltem, álmaimban végtelen mezőkön kaszáltam, korsóból ittam a hideg vizet, és figyeltem mosolygós feleségem, ahogy közeledik az ebéddel.

Mikorra megsült a zsemle, és a csajom megcsinálta az avokádókrémet, eldöntetett, hogy a hétvégén felmegyünk a szülőfalunkba, megmutatom neki. Egy aranyos kora nyári pikniknek indult, hosszú idő óta az első olyan szombat volt, mikor a csajomnak nem kellett melóznia. A csajom egy nemzetközi könyvvizsgálónál dolgozott, ahol valósággal kiszipolyozzák őket, éjszakánként ott gubbasztott a szupervékony laptopja mögött, gyógyteát szürcsölt, exceleket pörgetett, és word doksikat szerkesztgetett vagy színes preziket gyártott. Egyébként büszke vagyok – vagy inkább voltam – rá, mert reálos végzettsége ellenére nagyjából ismeri a modern magyar és világirodalmat, szereti a művészfilmeket – főképp az északiakat – a táncszínházat és pártolói tagsága van a Katonába.

Ha külföldön voltunk, az adott város összes jelentős múzeumát bejártuk, ha barátainkkal vacsoráztunk, szépen és szabatosan beszélt politikáról, feminizmusról, környezetvédelemről sőt, némiképp a filozófia alapjaihoz is konyított valamelyest. Tehát semmiképp sem az az irodai patkány volt, aki reggelente magas sarkúban és kiskosztümben feszít a metrón, miközben a mobilján Insta képeket pörget, vagy valami bugyuta játékkal játszik. Nem, ő a litera.hu-t olvasta a képernyőn, avagy angolul, hangoskönyvként hallgatta valamelyik kedvenc Faulkner-regényét.

És ráadásul még szép is. Elnéztem, ahogy az apjától kapott Minit vezeti azon a szombaton, a formás lábát, arányos metszésű, szinte nemes vonású arcát, és hosszú, búzaszín haját, és hálát adtam a sornak, hogy az enyém, mert számomra, egy egyszerű tanárnak egy ilyen csaj minden szempontból főnyeremény.

Bekanyarogtunk a hegyek közé, jobbról a Mátra árnyékolt ránk, balról név nélküli dombocskák, aztán letértünk a huszonegyesről, végigdöcögtünk a bekötőúton, amire már ráfért volna a javítás, végül elértük a falu első házait, innentől mutattam neki az utat, először a nagyszülői házhoz, ahol most egy roma család élt, majd a dombon lévő, árnyas, tölgyekkel teleültetett temetőhöz.

Majdnem dél volt, mikorra felértünk az oldalban fekvő sírokhoz, megmutattam neki hol fekszenek anyai és apai nagyszüleim, majd felballagtunk a templomhoz, ami nyitva volt, és beültünk a hátsó padba a jó, meszes szagú hűvösbe. Itt hülye fejjel ismét rákezdtem, elmondtam neki, hogy elképzelem, ahogy az őseim itt ültek hideg hajnalokon, és jámbor hittel telt, csodára kész szívvel évszázadokon át hallgatták a papot, majd hazamentek, megsimogatták a gyerek fejét, szagolgatták az asszony főztjét, aztán egy pipával letelepedtek a tornácra, és elnézték a falu fölé feszülő hegyek karéját, és így volt kerek és szép az életük. Hogy én is ilyen életre vágynék, erre a nyugalomra és harmóniára, összhangban lenni magunkkal, a földdel, az éggel, a többi emberrel. De sajnos.

Ahogy lefelé mentünk a sírkert dobjáról, a csajom észrevette a vadcseresznyefát. Lehet, nem is vad, hanem valami spéci cseresznyefajta volt, a lényeg, hogy fürtökben, a korai melegben feketére aszalódva lógtak rajta a szemek, ráadásul ingerlően alacsonyan. A fa pont a temetődomb aljában állt, a sarokban, eddig szinte észre se vettem. Alatta jó sok lehullott szem, csodálkoztam, hogy a madarak nem vitték el, azon is, hogy a falusiak nem szedték le a gyümölcsöt a cefrébe. A csajom megkóstolta, és arcán mennyei öröm omlott el, szinte irigykedtem, mert ilyet még én sem tudtam okozni neki. Enni kezdett, aggasztó mohósággal, kínált engem is, de valamiért nem kívántam, egyébként is érzékeny a gyomrom a meggyre és cseresznyére. Jó tíz percig tartott, míg ott álltunk, és habzsolta be az elérhető szemeket, a magokat édesen, szája sarkából köpve ki, miközben én felnéztem a  sírokra, amelyek a domboldalon fehérlettek, és hirtelen ötlettől vezérelve azt mondtam neki, ő most tulajdonképp az őseimet, a falusiakat eszi meg, mert a talajvíz, a föld alatti mozgások a holtak levét, a holtak húsát és porát elhozza az aljba, vagyis ide, és a fa gyökerei felszívják azt, majd a növény beépíti őket a gyümölcsbe. Lelkesen bólogatott, majd nevetett is, akkor ezért ilyen finom, mondta, és kacsintott, és ennyiben maradtunk, majd adtam neki egy zsebkendőt, hogy megtörölje a száját, visszamentünk a kocsihoz és elautóztunk a határ mentén nemrég nyílt új, menő étteremhez, ahol újraértelmezték a palóc gulyást, és fúziós, gyömbéres, rákos sztrapacskájuk is volt.

Egy-két hétig nem történt semmi. Nekem lassan véget ért az iskolaév, egyre többet voltam otthon, és örültem, hogy megszabadultam az ostoba kölyköktől, ő pedig belekezdett valami komoly projektbe, egy blockchain alapú megoldásokat nyújtó pénzügyi céghez mentek ki, ilyesmivel még nem volt dolga. Esténként izgatottan magyarázta az új típusú fizetési rendszer nyújtotta távlatokat, de alig tudtam figyelni rá, akkoriban éppen újraolvastam a Platón összest, és tíz évvel ezelőtti jegyzeteimen tűnődtem.

A zenével kezdődött. Egy este elpilledtem a könyvem felett a hálószobában, és amikor kitámolyogtam hozzá a nappaliban, akaratlanul is a monitorra pillantottam, ahol a Youtube lejátszási listáján csupa rikító, színes ikon virított, és az épp pörgő szám valami cigányzene volt, „Eltörted a szívem” vagy „Hosszú az út édesanyám házáig”. Kérdeztem, tőle mi ez, mire kivette a fülest, s megvonta vállát, most akadt rá, vagy lehet, a program maga ajánlotta, mindenesetre munka mellé bejön neki. A fülhallgatóból halkan cincogtak a hegedők, én pedig megráztam fejem, majd visszamentem lefeküdni.

A második jelnél már gyanakodnom kellett volna, de csak a döbbenetig jutottam. Egy meleg nyári vasárnap volt, és a csajom sütött valamit a konyhában, és amikor kinyitotta a sütőt, és a ronggyal ki akarta venni a tálat, a pereme megégette a kezét, mire olyan káromkodásban tört ki, hogy felpattantam a kanapéról, ledobtam a földre az Élet és Irodalmat, és kirohantam hozzá. Mi van, kérdezte dühödten rám meredve, én pedig csak néztem, ahogy a szekrényben kezd kotorászni, majd előveszi a pálinkásüveget, ajándékba kaptuk, és két év alatt alig fogyott belőle, mert egyiken sem szerettük a pálinkát, fogával kihúzza dugóját, majd lelocsolja az égett ujját, végül nagyot kortyol belőle. Ez biztos jót tesz, tamáskodtam, mire elvigyorodott, de némiképp bántón, gúnyosan, és kicsit büfögött is, kívül-belül fertőtlenít, mondta, és nyújtotta felém az üveget, ám én hárítottam.

A harmadik dolognál, hetekkel később - miközben nem tudtam nem észrevenni, hogy a pálinka szép lassan elfogy a literes üvegből -, megértettem, baj van, a csajom valamin keresztül megy, változik, és nem feltétlenül a jó irányba. Délután bevásárolni voltam, és mikor hazaértem, azonnal megéreztem a szagot. Cigaretta, de nem valami finom dohányillat, hanem erős, nehéz, sűrű füst, amit a fekete szálas termékek, az olcsó zacskós, kézzel sodort dohány okoz. A folyosón ott volt lerúgva a drága cipője, az előszobában a szürke szoknyája, ő maga bugyiban és melltartóban hevert a kanapén, és elégedetten eregette a füstöt. Megkívántam, morogta, amikor neheztelve kinyitottam az ablakokat, majd leguggoltam mellé, és faggatni kezdtem, mi van, miért csinálja ezt, de csak elvigyorodott, és a szőnyegre lökött, majd rám mászott, és rám parancsolt, durván, és rekedten, cigarettával a szájában, hogy most azonnal szeretkezzünk. Persze nem ezt a szót használta.

Úgy éreztem, megerőszakolnak. Olyan volt, mintha egy másik, erős férfi lett volna rajtam lovagló ülésben, és hiába én voltam a férfi, azt éreztem, valahogy felhasználnak, tárgyként kezelnek, egy primitív és durva vágy kielégítője vagyok csak.

Az aktus után napokig nem beszéltünk, összeszedtem magam és józan, hideg fejjel kezdtem őt megfigyelni. És folyamatosan jöttek a dolgok, egymás után jelentkeztek, például elkezdett köpdösni, főképp az utcán, de az erkélyről is, mert nagy nehezen elértem, hogy ott dohányozzon, onnan is leköpött, és rettegtem, mikor talál el valakit. Vagy a szellentés, ami kettőnk közt korábban tabu volt, de november közepétől totálisan ignorálta e tabut, teljesen magától értetődően csinált, néha még a lakáson kívül is. Eleinte rászóltam, viccesen, majd dühösen, de olyan értetlenül nézett rám, hogy inkább feladtam. Aztán átalakult az étrendje, mert a zöldségek, gyümölcsök, a halak, a humusz, a shake-ek és turmixok, a csírák és a magvak, a teljes kiőrlésű liszt és az osztrák rizling, amit imádott - mindez kikopott menüjéből. Esténként leült a konyhába, és szelt egy jó karaj kenyeret a bicskájával, karácsonyra ugyanis ezt kért tőlem, egy kinyitható bicskát, amin már meg se lepődtem. A nagy penge alattomosan csillogott a lámpafényben, miközben felkockázta a hagymát és a szalonnát, katonákat gyártott, töltött egy nagy pohár pálinkát magának, majd az egészet betermelte, néha egy fél kiló kenyeret megevett, hogy aztán elégedetten bámuljon maga elé, miközben ügyesen megsodorja, oda se nézve, egy kézzel a cigit.

Hogy beszéltem-e vele minderről? Persze, hogy beszéltem. Többször is felhoztam a dolgot neki ősszel, és az elhúzódó tél folyamán, de ugyanolyan értetlenül és gyanakvóan nézett rám, mint amikor a szellentéseit kritizáltam, és csak megvonta vállát, nem érti, mit magyarázok, mondta, vontatott, nehézkes hanglejtéssel, mert akkor már a beszédje is átalakult, nehezen, gyűrve, elharapva ejtette a szavakat, némiképp zártan formálva az „a” hangot. Tulajdonképp palóc tájszólása lett a fővárosban, a hatodik kerület közepén.

Márciusban, végső elkeseredésemben, arra gondoltam, elviszem egy pszichiáterhez, de hallani se akart róla. Makacsul, és csökönyösen kitartott, hogy ő ugyanolyan, mint volt, képzelődöm, meg egyként is, húzzon az öreg ördög engem a farkára. A káromkodás ugyanis tavaszra hétköznapivá vált a beszédjében, és ennek egy jelentős részét képezte az engem érő sértések halmaza. Amikor valami nem tetszett neki, ahogy becsukom az ajtót, a túl édes tea vagy a huzat, azonnal átkozni kezdett, a legszínesebb módon emlegetve a családomat, főkép anyámat.

Azt hiszem, a pokróc modora miatt rúgták ki. Egy áprilisi estén, mikorra már szokásommá vált, hogy régi, középiskolás haverokkal kimaradjak, mindig mással az osztályból, csak mind kevesebbet legyek otthon, szóval egy este, mikor hazaértem, az előszobában belebotlottam a kartondobozba, amiben mindenféle személyes dolog zörgött. A söröktől kábán leguggoltam, és miközben átnéztem az irodából származó tárgyakat, elöntötték szeme a könnyek. Volt ott egy gumi ülőpárna, egy ezüst keretben kép rólunk, mind ketten mosolyogtunk rajta, egy régi Glamour kuponfüzet, körömlakkok, a Magyar helyesírás szabályai, Evian arclemosó, magas rosttartalmú keksz, és egy kis bonsai, amit még tőlem kapott amikor projektvezető lett. Némán sírtam egy kicsit, mert ezek a dolgok már nem ahhoz a nőhöz tartoztak, aki a lakásban várt rám, az a nő, aki ezeket a haszontalanságokat évek alatt maga köré gyűjtötte, és akit én annyira szerettem, már nem volt sehol.

Bementem a nappaliba - ő ott feküdt kanapén, utcai ruhában, fekete nadrág, fehér ing, a szandálját le se vette le, a padlón az üres pálinkásüveg. Horkolt.

Onnantól kezdve otthon maradt, nem keresett új állást, és ez még rosszabb volt, mert én az iskolából kora délután hazaértem, és egymás idegeire menünk, és ennek a csajom folyamatosan, káromkodva hangot is adott. Igazán idegesítő volt, ahogy a legrosszabb cigányzenét bömböltette folyamatosan, pokoli hangerővel, és mikor javasoltam, dugja be az iPhonja fülhallgatóját, rám dörrent, hogy nekem fogja feldugni azokat a fülizéket, ha sokat ugrálok. Ez volt az első fizikai erőszakkal történő fenyegetés, de a kényszerű összezártság kabinláza folyamatosan hozott egyre többet. Próbáltam viccel elütni ezeket a dolgokat, de énem egy hideg, racionális része mind komorabban elemezte a helyzete, és folyamatosan vészjeleket küldött a tudatomnak, arról, hogy ennek nem lesz jó vége.

Persze az átalakulás egy éve alatt mások is észrevették mindezt, ami megerősítette abban, hogy nem őrültem meg. A barátnői, akik lassan elmaradoztak, többször felhívtak, az egyik még egy beszélgetésre is megkért. Egy kávézóban találkoztunk, és elsorolta azt, amit én is tudtam, hogy a csajom valami végletes és durva átalakuláson ment keresztül, talán a munkahelye elvesztése miatt, mire én mondani akartam, nem, az a következmény volt, és nem az ok, de ő közben rátette kezét az enyémre, ha bármiben tud segíteni, rebegtette rám a szempilláját, mire én elvontam kezem, és rövidre zártam a találkozót. Minden nehézség, félelem dacára dolgozott még bennem a hűség.

Az anyja is felhívott, és kérdőre vont, azt gondolva, valamiképp az én hatásomra durvult el ennyire a lánya. Elmagyaráztam neki, hogy nem dohányzom, és inni is legfeljebb egy-egy sört a meccsek alatt, de nem tágított, úgy vélte, valamiképp az életmódunk van ilyen hatással rá. Talán kábítószerezünk? Lenéztem az ölemben tartott Kierkegaard kötetre, és bontottam a vonalat.

Csak azután szántam el magam a gyakorlati cselekvésre, miután megütött. Tudom, hogy részeg volt, és talán én is hibás voltam, mert leejtettem azt a tányért a mosogatás közben, és ő, aki épp pálinkát öntött egy is pohárba, megijedt, és a pálinka is kiömlött, és emiatt a félfordulatból, nem túl erősen, két káromkodás között fültövön vágott – de akkor is. Felnőtt ember vagyok, utoljára kiskoromban ütöttek meg a játszótéren.

Két napig nem szóltam hozzá, de ezt ő szinte észre se vette. Felhívtam egy régi barátomat, aki még a fősuliról ismertem, és aki időközben tanárból pszichológussá képezte át magát. Elmondtam neki mindent, azt is, hogy szó se lehet arról, hogy odavigyem hozzá a csajomat, nem tudnám rábírni. Végül abban maradtunk, ő jön, mintegy véletlenül beesik hozzánk.

A látogatása úgy történt, ahogy azt képzeltem. Söröztünk a nappaliban, csajom néha bejött, kinyúlt, pecsétes pólójában és a Calvin Klein farmerjében, amit már hónapok óta nem mosott, néha kiment cigizni az erkélyre, olykor válaszolt is a barátomnak, aki próbált vele szóba elegyedni, máskor csak mogorván visszaszólt neki vagy szúrós szemmel nézte, mint egy betolakodót. Most, hogy próbáltam én is egy idegen szemével megfigyelni, észrevettem, hogy a mozgása is teljesen átalakult, fejét lehorgasztva, vállat behúzva, görnyedten járt, úgy, mint akit megtört a fizikai munka. Kezével hol az állát kaparászta, néha ujjai a fülébe tévedtek. Szívta az orrát, a haja zsírosan, csimbókokban lógott, szappant bőre hetek óta nem látott. Derekán, mely korábban a szinte túlzásba vitt edzéstől volt feszes, most kis hájlebernyeg lógott. Amikor kikísértem a lépcsőházba, a barátom csak a fejét csóválta. A tudomány itt tehetetlen. Itt a megszállottság tipikus esete forog fenn. Megszállottság, értetlenkedtem. De hát mi szállta meg őt, kérdeztem, noha tudtam.

A múlt. Az általam olyannyira félreértett, idealizált, megszépített „régen minden jobb, nemesebb és magasztosabb volt” múlt. És azt is tudtam, hogy nincs olyan erő, ami ezt a múltat legyőzhetné, ami kiűzhetné a csajomból. Nem volt csak két alternatíva. Az egyik, hogy sorsára hagyom. Lassan leromlik az élete, még jobban lesüllyed, az utcára kerül, fizikailag szétesik, nagyon gyorsan megöregszik és meghal, egyedül, magányosan.

A másik, hogy vele maradok. De ebben az esetben nem leszek képes elviselni őt, csak akkor, ha változtatunk.

A hűségről beszéltem az imént. A legfontosabb érzés számomra. A hűség irányította az egész felnőtt életemet, a legfőbb tulajdonságom, a legértékesebb vonásom. Ezért aztán május végén, amikor megérett a cseresznye, visszamentem a faluba, leparkoltam a temetőnél, odasétáltam ahhoz a fához, majd rövid tétovázás után megmarkoltam az első fürtöt, és leszakítottam.

vége  

1 komment
2019. június 15. 12:11 - Valmont

A legelső gyilkosság

kolumbarium1.png

Térey Jánosnak.

Akkor indult, amikor megérkeztem a fővárosba. Imádtam az első köteteit, még nyolcadikos irodalomórán is használtam őket. A későbbi dolgai, főleg a Paulus, nekem túl sűrű és artisztikus volt, de az ember mindvégig érezte, itt valami nagy dolog történik. És ez az, ami igazán elkeserítő, hogy ez a nagy történés véget ért.

Többször visszatértem a Paradicsom bukása utáni időszakhoz írásaimban, lásd "édenkert" cimke. A világ kezdeti állapota, mint toposz, mint kezdőpont, mint az ártatlanság kora, ami nyilván a személyes létünkben a gyerekkorral azonos, nagyon fontos lett számomra, most hogy jócskán túl vagyok az életem felén. Ez az írás arról szól, hogy milyen nehéz volt az első halál a bolygón, milyen egyszerű eseményláncolat vezetett el hozzá, és mi lett a következménye.

Az első

 

Akkoriban mindenért imádkozni kellett.

A barlang szájából rá lehetett látni a fennsíkra, ahol délen még mindig parázslott az Édenkert maradéka. A barlang előtti lejtős dombokon virágzott a veteményes, melyet testük verejtékes munkájával és imával hoztak létre. Imádkozni kellett az esőért, a növények burjánzásáért, a méhekért, azért, hogy a madarak elkerüljék a termést, a jóízű, édes, öklömnyi bogyókat, melyek zamata az Édenkert gyümölcsére emlékeztette az ínyüket – egyszóval imádkozni kellett mindenért.

Nehéz ezt ma már elképzelni, de például akkoriban még imádkozni kellett azért is, hogy feljöjjön nap reggel a látóhatár peremére. Kn és családja a barlang elülső részében, míg Abl és felesége hátul, a mélyebb és nyirkosabb részben térdepelt ébredés után, és buzgón fohászkodtak, arcukat felemelték az egek ura felé, aki végül nagy kegyesen meghallgatta rimánkodásukat, melyet az ősi nyelven, az isteni nyelven küldtek el felé, és ami megindította a napot égi útján, beragyogva az éjszakát, és elűzve a szörnyetegeket, melyeket a kígyó szabadított rájuk.

Imádkozni kellett akkor, ha valaki beteg lett, vagy nagyon öreg, hogy jobban legyen, és Isten minduntalan engedett a kérésnek, mert hajlott az imára, mert az legyezgette a hiúságát vagy egyszerűen csak sajnálta a teremtményeit, akiket ő maga űzött ki ebbe a jobbára kopár és kősziklás világba, ahol csak egy-két dolog fordult termőre, és vadállatok ólálkodtak a sziklák közt.

Imádkoztak akkor is, amikor Kn kisebbik fiának lábát leszakította a kígyó egy híve, egy szörnyeteg, egy csupa karom és szőr állat, amiből később a farkas lett, de most még hat lába volt, és szarva, és úgy futott, akár a pók, foga közt a gyerek lábával. Kn és felsége az új veteményest gyomlálta, amikor meghallották a visítást. Azonnal a fiúhoz rohantak, akit a forrás mellett hagytak, a dombok alján, ott feküdt, vérbe fagyva, már hamuszürkén. A szülők térdre estek, és imádkoztak, beleadták szívüket és lelküket, és Isten az ő végtelen jóságában megkönyörült a gyermeken, és a vérzés abbamaradt, a csonk beforrt, sőt, két hét múlva egy új apró csökevény bújt ki a bőrredők közül, és bár sosem lett teljes értékű láb, mégis több volt, mint a semmi.

Új volt még ez a világ, nyers és csiszolatlan, és újak voltak benne a szabályok és a törvények is. A nap néha keleten, máskor nyugaton jelent meg imáik hatásra. Az eső színe olykor sárga, máskor bíbor volt. A víz néha keserű ízű volt, aztán meg édes. Abl szerint a patak az Édenkertből folyt, és ő inkább hamuízűnek érezte a zamatát. Sokat beszélgettek a Kertről, éjszakánként, mikor a gyerekek már lefeküdtek, és ők négyen, Abl és Kn és asszonyaik tüzet gyújtottak a barlang szájában. Ültek a lobogó lángok körül, és amikor erejük csökkent, valamelyikük imát mormolt, hogy ne hunyjon ki teljesen a tűz – vagy dobott a parázsra egy gallyat. Hallgatták a sötétben ólálkodó szörnyetegeket, és azt képzelték, néha maga a Kígyó sziszeg feléjük. És beszéltek is, elmondták, mit gondolnak az életről, ami még olyan törékeny volt ebben a világban, az őket körülvevő dolgokról, melyek újak és tökéletesek voltak, szüleikről, akikre már alig emlékeztek, a napról, melynek még nem volt éjszakai társa, a gyümölcsről, melyet termesztenek, és amelynek íze különös érzéseket és gondolatokat sodort beléjük.

Abl elnézte a tűz fénye felett a másik hármat, és végtelen békét és örömet érzett, hogy itt vannak egymásnak, ők, és a gyerekek, a két fiú és a két lány, és tudta, hogy ez a törékeny pillanat az ember történetének nemcsak a kezdete, hanem egyben a legszebb időszak is.

Többnyire ő vitte a szót ezeken az éjszakákon, mert ő fogékonyabb volt a beszédre, a nyelvre, ami egyenesen Istentől származott, és ami olyan dallamos és rétegzett volt, hogy a másik három elbűvölve hallgatta őt, bár sokszor el is szenderültek ültükben. A szavak és a mondatok akkor még sokkal pontosabban vonatkoztak a dolgokra, ugyanakkor jelentésükben nagyon is bonyolultak voltak, ezáltal ha Ábel például a földről beszélt, mely itt, a domboldalon vörös és csillámos volt, míg lentebb, a ligetben inkább sötét és agyagos, pár szóval nemcsak az állagot, hanem a föld történetét, a teremtés sokszínűségét, Isten végtelen bölcsességét és aprólékosságát is ki tudta fejezni. Felesége csillogó szemmel hallgatta urát, és a vállára hajtotta fejét.

Kn pedig többnyire Abl feleségét nézte. Akkoriban a nőknek még nem volt nevük, ez még az apjuk miatt volt, aki annyira haragudott az anyjukra, hogy nem adott nevet a lányainak, de Knben már formálódott, hogy a testvére asszonyát Emnek fogja hívni, valahogy érezte, ez a név fejezné ki a nő lágyságát, bőrének fehér, szinte világító és selymes árnyalatát, az ívelt szemöldököt, az isteni szimmetriával metszett arcot, a telt kebleket, melyeket a szörnyekről lenyúzott bőrcsíkok takartak, a vékony derekát, és a mosolyt, amitől megdobbant a szíve.

Egy reggel kezdődött, mikor korán megébredt, s kiült a szürkés parázshoz, imával életre keltette, majd újabb imával elérte, hogy a nap vöröse megjelenjen az ég peremén, ezúttal északon, pont a barlang szájával szemben. Az első fénycsík elzúgott Kn arca mellett, belevágott a barlang sötétjébe, és megtalálta Abl feleségét, aki ringó, lebegő lépteivel közeledett, jött felé, és a férfi csak bámulta elbűvölten, mert a fiatal nap tüzében a nő olyan volt, akár Isten, és rájött, hogy ez a nő a minden, és az ő élete semmi nélküle. De minderről csak az arcát elöntő pír árulkodott, amit a másik észre se vett, elment mellette, rámosolygott, amitől a nap gyorsabban kapaszkodott fel a látóhatárra, majd az asszony köszönt Knnek az alvástól rekedt hangon, és a szó egyszerre jelentette azt, hogy örül hogy látja Knt, és annak, hogy a világ még mindig létezik, és nem roppantotta össze Isten semmivé, megunva a teremtése haszontalanságát, köszönet volt az imáért, ami elhozta ismét a fényt ebbe a világba, és kifejezte  a reményt is, hogy az új nap is olyan szép lesz, mint az eddigiek.

Kn válaszul csak biccentette, és lehorgasztotta fejét, így, lopva leste, ahogy a másik elvonul a bokros részre, hogy könnyítsen magán.

Így kezdődött, és aztán a vágy mind jobban elemésztette a férfit. Felégette benne a szeretetet saját felesége iránt, aki most már nagyon is hitványka és töketlen volt szemében, most, hogy ráébredt arra, hogy Abl asszonyában mennyire sok isteni van, mennyire sok maradt anyjukból, Evból, most már a saját nője csupa ficam és szög és esetlenség és tompaság és olcsó megoldás volt. Ez azzal járt, hogy nem is kívánta, nem hívta el a liget árnyas fái közé, vagy az éj sötétjében nem fordult rá testére, nem, csak feküdt, és leste a barlang rücskös mennyezetét, melyet Isten a saját kezével vájt ki nekik, és nézte a lobogó lángok visszfényét, és a nőről álmodozott, aki tőle tíz méterre feküdt.

Néha megrohanta a kétség, hogy amit érez, nem helyes. Eszébe jutott, hogy egy ízben, a patak partján egy apró kis gyík a lábujjába harapott. A vérzést csak erős imával tudta elállítani, mialatt a zöld test eliszkolt a nád közé, így nem tudta megvizsgálni, rajta van-e a kör, a Kígyó jele, ami minden hívén, a farkasok bőrén, a keselyűk tollaiban, a sáskák potrohán ott volt, mintegy birtokjelként. Lehet, hogy ez a gyík fertőzte meg őt a hiábavaló vággyal? Mindegy is volt, mert akkoriban az okokkal még kevesebbet foglalkoztak, inkább a következményekre figyeltek, hisz még minden előttük állt.

A tűnődései, éjszakai töprengései pedig előbb-utóbb egyetlen irányba vezették. Tudta jól, hogy míg Abl van, addig nincs esélye, hogy asszony az övé legyen. Az erőszak akkor még fel sem merült senkiben, legfeljebb a Kígyó népében, de azok is, a szörnyek, esetlen és tétova módon gyakorolták. Kn néha elnézte a nőt, amint lefelé indul, a patakhoz, hogy megmossa a leszedett gyümölcsöket, egyetlen táplálékukat, és gondolt rá, hogy utána megy, és erővel kényszeríti, hogy szeresse őt, de ez csak töredékes és röpke tűnődés volt, valahogy nem is tartotta lehetségesnek az ilyesmit, mert nem csinált még hasonlót senki a világban.

Nem maradt hát más eszköze, csak az ima.

Egy szeles éjszakán kezdte. Ez is új volt, a szél. Eleinte csodálkozva figyelték a barlang szájából, ahogy a lemenő nap fényében hajladoznak a fák és a növények, aztán megszokták, mint annyi mindent, és nyugovóra tértek. A hang, a síró, panaszos zaj azonban nem hagyta elaludni Knt. Imádkozott az álomért, és már érezte, hogy pillái elnehezülnek, ám ekkor belé hasított a gondolat, hogy miért ne imádkozhatna azért, hogy a nő az övé legyen. Ez az ötlet olyan izgalmas és új volt, hogy felült a háncsból készült fekhelyén, és mélyeket lélegzett, majd fel is állt, járkált egy kicsit, míg asszonya rá nem szólt, hogy pihenjen már. Visszahanyatlott mellé, és közben ízlelgette, forgatta, figyelte magában az új ötletet. A fő kérdés az volt, hogyan csinálja. Nyilván azt kell elérnie, hogy Abl asszonya egyedül maradjon. Ez csak akkor lehetséges, ha Abl nincs. De hogy lehet az, hogy Abl ne legyen? Mindenki van, volt és lesz. Tudta jól, valahol, odakinn, félőrülten a veszteségtől, valahol ott van az apjuk és az anyjuk, vándorolnak, immár több száz éve járják a birodalmukat, ahova isten száműzte őket, keresik az Édenkert mását. Nagyon régiek, de még itt vannak, mert ha már nagyon elhasználódnak, akkor imádkoznak, és ismét megfiatalodnak, ahogy tette azt Kn és Abl is már két ízben.

De ha van ilyen ima, ami hasznos az embernek, akkor van olyan is, ami nem használ, hanem árt, ötlött fel benne a gondolat, és ekkor mintha meghallotta volna a barlang szájából a Kígyó sziszegését, de csak a szél volt, és tudta, hogy a szél helyesel, igen, ez a megoldás, és ennek örömével álomba merült.

Másnap kezdte, akkor, mikor a nap legmagasabbra hágott az égen. Félrevonult a gyomlálóktól, úgy tett, mint aki vizel, de közben óvatosan, szinte félve felsandított az égre, és azt kérte Istentől, hogy Abl legyen rossz, vagyis rosszul, vagyis legyen beteg.

Eleinte nem történt semmi, és Kn azt hitte, Isten egyszerűen nem hajlandó figyelembe venni az ilyen jellegű imákat, de persze ennél azért bonyolultabb dolog volt a teremtés, mert délután Abl, miközben fát hozott a ligetből, feljajdult, majd összeroskadt. Odaszaladtak mind hozzá, még a gyerekek is, és betámogatták a barlangba. A kérdésekre Abl hamuszürke arccal elmondta, fáj a belseje, és kezét gyomrára szorította. Imádkozzunk, kérte mindannyiójukat az asszonya, és így tettek, de Kn persze azért imádkozott, hogy Abl legyen még rosszabbul. Ami meg is történt.

Estére már testvére mozdulni sem bírt, csak feküdt fekhelyén, mint egy darab fa, és a félelemtől összeszűkült szemmel leste őket. Nem használ az ima, mondta, és a szavai persze azt is kifejezték, hogy csalódott Istenben, hogy mi ez az egész, hogy a világban valami történik, amit ki kellene nyomozni. Felesége vízzel mosta le arcát, majd mellé feküdt, teste melegével próbált segíteni. Kn csak leste őket saját fekhelyükről, és nem érzett mást, csak irigységet, hogy nő odafeszül testvéréhez, ezt akarta ő is, vagyis azt, hogy ne kívánja Ablt az asszony, hanem hogy őt szeresse.

Ezért hát ismét elmondott egy imát elalvás előtt, aminek reggelre meg is lett az eredménye.

Abl testét borzalmas, fekete hólyagok lepték el. Bűzösek voltak, és érintésre kifakadtak, sárgás genny folyt belőlük. Ott voltak a lábán, a kezén, az arcán, mindenhol. Ahogy egy-egy hólyag kiengedte tartalmát, iszonyatos kínt okozott a férfinak, időről időre felüvöltött, hangja visszhangosan verte végig a barlangot, kiüldözte őket a reggeli fénybe.

Mit tehetnék, kérdezte asszonya, miközben viszolyogva a fűbe törölte kezéről a gennyet, majd a másik két felnőtt arcába nézett, szemében kétségbeesés és döbbenet, mire Kn megvonta vállát, imádkozzunk, válaszolt, és megfogták egymás kezét, kör alkottak, és némán újból elmondták imáikat, a két nő azért, hogy Abl jobban legyen, Kn pedig azért, hogy még rosszabbul.

Isten az ő kérését hallgatat meg. Amikor a napos időszak közepére értek, Abl már vonyított a fájdalomtól, a kelések mindenhol felszakadoztak testén, a bőr megrepedt, láthatóvá vált a nyers hús. A vére nem folyt ki teljesen, mert még annyira tökéletes volt a teremtés akkor, hogy ilyesmi nem történt meg, de estére Kn imáinak hatására néhol az izom levált a csontjairól, például a karján, a combján, a nemi szerve kettényílt, az egyik ajka széthasadt, a bal szeme pedig egyszerűen kiesett üregéből.

Mindez óriási fájdalommal járt, ezért indával be kellett kötni a száját, így legalább a gyerekek megnyugodtak, és később tudtak aludni is, csak azt hallották néha, hogy dobálja magát, küszködik.

De még mindig élt.

Kn az éj vége felé neszre ébredt. Abl asszonya volt az. Elment mellettük, kiosont a barlang szájához, majd kilépett a sötétségbe.

Kn felpattant, és utána iramodott, de a koromfekete világban nem látott semmit. Izgatottan imádkozni kezdett, mert érezte, ez az ő pillanata. Kérte Istent, adjon fényt az éjszakának, nem olyan erőset, mint a nap, de valami hasonlót. Szavai most is meghallgatásra kerültek, a feje felett egy nagy, ezüst korong jelent meg, fénye beragyogta a tájat, így azonnal megpillantotta a nőt, aki a mező közepén térdelt. Ahogy közelebb ért, hallotta, hogy zokog. Mögé lépett, és vállára tette kezét. Az asszony meglepve nézett fel rá. Arca az ezüst fényben, a könnyekkel és a fájdalommal most még szebbnek tűnt Kn számára.

Azt akarom, Isten engem is büntessen úgy, mint őt, suttogta a nő, és megszorította Kn kezét. Követni akarom őt a fájdalomba. Osztozni akarok a sorsában, mondta.

A férfi elé lépett, letérdelt és megfogta két vállát. Ne tedd, kérte, és végre kimondta: itt vagyok neked én.

Csönd telepedett a tájra, mintha a világ visszafojtotta volna lélegzetét, várva az asszony válaszát. Kn látta a szemében, hogy hirtelen mindent megért, és látott mást is. Gyűlöletet.

Nekem csak ő kell, mondta a nő, és lesöpörte magáról a férfi kezét, majd felállt, és megindult, de Kn utána nyúlt, elkapta a karját, mire az asszony ösztönösen belemart csuklójába.

Akkoriban még éles és hegyes körmeik voltak az embereknek. És a foguk is nagy, fenyegető agyarként csillogott szájukban. Másképp hogy tudtak volna védekezni a Kígyó szörnyei ellen?  

Kiserkent a vér Kn csuklóján, és ez mind a kettejüket meglepte. Ez, hogy ilyet lehet, hogy lehet bántani a másikat. Az asszony kihasználta a férfi döbbenetét, és visszafutott a barlangba.

Kn pedig leroskadt a földre, előbb imát mondott azért, hogy a vérzés álljon el, a seb hegedjen be és a fájdalom múljon el, majd csak fogta a fejét, hagyta, hogy elárassza a csalódás és a keserűség, és kiélvezte ezeket az új és ismeretlen érzéseket, olyannyira beléjük merült, hogy észre se vette, hogy valamelyik asszony reggelt imádkozott, csak arra riadt fel, hogy a felesége áll előtte, és azt mondja, Abl már szinte nem is ember. A mondat ennél összetettebb jelentéssel bírt, kifejezte, hogy a betegség a teremtés gyalázata, hogy a gonosz erő, mely hatalmába kerítette Knt, több szenvedést okoz neki, mint ami igazságos, és amit elbír egy lélek, hogy ez a test most már alkalmatlan arra, hogy a lelket tartalmazza, és hogy ezt helyre kell hozni, valamit csinálni kell.

Kn visszament vele a barlangba, és már a bejáratnál megérezte a bűzt. Félve és bűntudattal közeledett a fekvőhöz, akin már alig maradt bőr és hús, a belek szétfolytak a padlóra, a tüdő mint két vízi állat lebegett, emelkedett és süllyedt, és riadt madár módjára a bordák közt ott verdesett a vérvörös szív. Abl arca egy koponya volt, sárgán derengett a fényben. Felesége ott térdelt mellette, és a csont boltozatos ívén nyugtatta kezét, hagyta, hogy könnyei a padlóra hulljanak. A maradék szem vadul forgott üregében, a nyelv, melynek végét kínjában elharapta Abl, csonkán izgett-mozgott a hol szétnyíló, hol összezáródó fogak közt.

Ennek véget kell vetni, mondta Abl asszonya és Kn szemébe nézett. Kértem Istent, de nem tesz semmit. Ezért neked kell megtenned, fűzte még hozzá, majd felállt, és elment, és többé nem látták.

Kn sokáig, egész nap ott ült a testvére mellett, közben a sziklafal melletti köveket vizslatta, vagy a szétesett testet, néha megfogta testvére csontokból és inakból összefércelt kezét, és sírt, néha megpróbálkozott egy imával, melyben a másik gyógyulását kérte az Istentől, de nem jöttek a nyelvére a szavak, érezte, a beszéde percről percre egyszerűsödik, olyan primitív és nyers lesz, amilyen ez a szöveg például. Végül, mikor bealkonyult, elhatározásra jutott, kiküldte asszonyát és a gyerekeket a barlangból.

Felállt, és felvette a korábban legjobbnak ítélt követ, majd odatérdelt a koponyához. Hallotta, hogy a bordák alatt zihál, fújódik a tüdő, hallotta a szív dobolását, a belekben mocorgó nedvességet, tudta, mindez még évekig, évszázadokig így lenne. A fekvő megmaradt szeme ráfókuszált a kőre, és Abl iszonyatos erőfeszítéssel bólintott. Kn ekkor felemelte a szikladarabot, és lesújtott. Egyszer, kétszer, tízszer, addig, amíg a testvére fejéből csontszilánkos szürke pép nem maradt. Mikor zihálva abbahagyta, látnia kellett, hogy a tüdő még mindig pumpál, és szív még mindig ver. Ilyen tökéletes volt még a teremtés akkoriban.

Kérem, uram, állítsd le, nyögte töredékes nyelvén Kn, és akkor imája még egyszer meghallgatásra talált.

Kihúzta a testet a barlang elé, a sötétségbe. Másnapra a szörnyek elvitték.

Lefeküdtek aludni, ő, az asszonya és a gyerekek.

És másnap reggel a fényre ébredtek, arra, hogy a nap már ima nélkül hágott fel az égre.

 vége 

 

2 komment
horror