Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror

2018. december 16. 21:40 - Valmont

Karácsonyi kívánság

360px-pieter_bruegel_the_elder_hunters_in_the_snow_winter_google_art_project.jpg

 

Minden télen belekezdek Bahtyin "François Rabelais művészete, a középkor és a reneszánsz népi kultúrája" c. könyvébe, és sosem jutok a végére. Minden télen százszor meghallgatom a Carmina Buránát, és végtelenül élvezem, tudván tudva, hogy puszta kitaláció és stilizáció. És december elején felrakom háttérképnek Bruegel képét, hogy legközelebb márciusban cseréljem valami zöldre. Középkorásznak kellett volna menni, vagy legalább középkori irodalommal foglalkozni. Ha kimegyek a téli erdőbe, azt képzelem, vissza tudok térni nyolcszáz évet, és hagyom, hogy a hideg és a füstszag meggyőzzön erről. Persze többnyire műanyag szemetet égetnek, és távolról hallani a buszok hangját, amik a falukba viszik a vastag dzsekis asszonyokat megpakolt szatyraikkal. Tudom, gyűlölném a középkort, megőrjítene a piszok, a szagok, a sár, a durvaság. Mégis.

Ez a történet egy stilizált kora középkori királyságban játszódik, karácsonykor, amikor még új volt az isten, és szinte mindent teljesített.

 

Karácsonyi kívánság

 

Akkoriban folyton füstszag terjengett a levegőben, a pap szerint az Isten által felperzselt Édenkert bűze volt, de a lány sejtette, hogy inkább a favágók által rakott máglyákból ered. Valamiért a favágók lettek az új hit legelszántabb harcosai, járták az erdőt, és ha emberfiára akadtak, kifaggatták a felszögelt istenről, majd ha az illető nem tudott válaszolni a kérdéseikre, elégették. Olyanokat kérdeztek, ami átszűrődött homályos tudatukba a pap által a vár udvarán tartott mesékből, például, melyik hegyen született meg az isten fia, hogyan győzött le háromszáz katonát, és hajtotta bele őket egy tóba, vagy miképp büntette meg egy menyegző résztvevőit a mérhetetlen mohóságuk miatt. 

A lány mélyet szippantott a zsíros szagból, kidomborította mellkasát, s beletartotta magát a dermesztő hidegbe. A várfalon állt.

Maga a vár egy nyomorúságos kőhalom volt az erdővidék közepén. A lány apja, a környék ura, a király csak pár éve építtette katonáival és az erdőlakókkal, de folyton felújításra szorult. A lány nem volt tapasztalt a harcokban, de sejtette, hogy ha a pogányok megrohannák, könnyűszerrel el tudnák foglalni. A kövek szinte maguktól leomlanának érintésükre. A lány elmosolyodott a gondolatra. Ajkát vékony dér fogta be, mely most megrepedezett.

Lenézett. Alig öt méter mélyen sötétlettek a fagyos göröngyök. Tudta, ez a kis magasság is elég lenne. A fiúnak elég volt.

Farkas vagy valami más üvöltése harsant az erdőből. Amikor kicsik voltak, hosszú téli éjszakákon hallgatták a dada meséit az erdőkben ólálkodó szörnyekről. A fában élő gyökéremberről, aki körbefonja a tested, és kiszívja belőled az összes nedvességet. A boszorkányról, aki a kunyhójában gyerekzsírból főz kenőcsöt, és ha a szemébe nézel, még egy napig élsz. És persze ott volt az elátkozott farkas is, ami képtelen megdögleni, járja a világot, és ha megmar, te magad is farkassá válsz. A lány hátrább lépett, és arra gondolt, talán jobb lenne kimenni az erdőbe, megkeresni ezt a farkast, és hagyni, hogy ő tegye meg a dolgot. Lehet, igaza volt a papnak, lehet, szörnyű büntetéssel jár, ha önmaga oltja ki életét.

De ez mégse lesz jó. Mégpedig pont azért, amit a pap mondott a fiú temetésén. Valamiért a vár mögötti temetőkert szélénél ásták el a testet. Másfél hónapja történt, akkor még enyhébb volt az idő, a kihányt barna földből sárga sár pépesedett a bocskorokra. A lány nem mert a halottra nézni, nem akarta látni azt a gyönyörű, összetört arcot. Bezzeg a pap. Behajolt a gödör fölé, majd beleköpött. Azt mondta, az öngyilkos lelke a keleten lévő végtelen sivatag mélyén fog elrohadni, ahol Isten szolgái vas fogókkal és éles késekkel kínozzák testét az idők végezetéig. A várnép, mind a harminc-negyven ember, öreg, gyerek, férfi és nő, lélegzetvisszafojtva figyelt. A király ott állt a lány mellett, lehajtotta fejét, nem szól. Az, akit medve tép szét, a pogányok fejeznek le, vagy a fekete betegség szárít ki, folytatta a pap, az viszont az Úr palotájába kerül – mely valahol nyugaton van –, egyenest az Úr trónusa mellé, ahol egész nap mézsört ihat és vadkanhúst ehet.

A lány örök időkre a fiúval akart maradni, még akkor is, ha ez örök szenvedéssel jár. Vagyis mégiscsak neki kell megtennie. De nem ma. Túl hideg van. Elképzelte, ahogy odalent fekszik, ahogy a fiú feküdt másfél hónapja, és még nem hal meg sokáig, a hideg föld áttüzesíti törött csontjait, a kiszakadt fogai helyén lévő űr sajog, szája megtelik vérrel, ujjai lassan elfagynak, és talán megtalálják őt alkonyatkor a hazatérő vadászok, és beviszik a nagyterembe, a kandalló elé kiterített szőrmére fektetik, hagyják, ott haljon meg, miközben apja az ebédlőasztal mellől, a nagy, faragott karosszékéből bámulja őt sötét és csalódott tekintettel.

Ahogy az történt annak idején a fiúval is.

Visszalépett a fal széles ívére, majd a létrához botorkált, és leereszkedett a vár udvarára. Alig páran lézengtek a kora délutáni órán. A nap a vaskos hófellegek közül épp hogy ki-kiderengett, szürke fénybe vonva a kovács, a szakácsnő, és két katona alakját. Fenn, a falon apja sápadt ábrázatán akadt meg a tekintete. A nagyterem ablakában állt, fázósan dörzsölte kezét, és őt nézte. A lány intett, mire a férfi kinyúlt, és behúzta az ablaktáblát.

A lány most a szakácsnő vastag alakját kezdte el tanulmányozni, és érezte, vérét felforralja a düh. A nő vörös haja, akár egy róka farka virított a szürke kövek előtt. Az egyik katonafelséggel trécselt, mutogatott, arca kipirosodott, csakúgy, mint amikor elhíresztelte, mit látott a kamrában. A liszteszsákokon.

A lány lassú, táncos léptekkel a kovács fészeréhez ment, és hosszan elnézte, ahogy az üllőn szikrát hány egy kard pengéje, majd az egyik kis asztalra kirakosgatott, már kész fémek közül elvett egy rövid dárdahegyet. Volt súlya, és alig esett rajta fogás, de legalább nagyon élesnek tűnt.

A szakácsné közben visszatért munkájához, leült a konyhalépcsőre, és kopasztani kezdett egy tyúkot. A lány bement a katonák szállásra, átvágott a húgytól, bőrtől és izzadságtól bűzlő priccsek közt, majd a konyha felé indult a belső folyosón, behatolt a gőzök és zsírok párájába, nem is nézett az öreg szakácsra, hanem egyből a kijárathoz tért, és megállt az első lépcsőfokon, a szakácsnő felett. Kezében időközben megmelegedett a fém.

A nő vastag, hurkás nyaka ott fehérlett alatta, a hideg ellenére csak egy lenvászon ing fedte felsőtestét, a durva szövet kacéran félrecsúszott vállán. Egyetlen jó mozdulattal, a nyak és a váll találkozásánál a keleti pusztákra tudná küldeni őt a lány. Biztos volt ugyanis benne, hogy ami tett velük, az árulásáért, a fecsegéséért oda fog kerülni, ha meghal. És minél előbb, annál jobb. A lány lépett egyet előre, megszorította a dárdahegy végét.

Hirtelen énekszó csendült, torz dallamok és kántálás. A pap közeledett, méltóságteljesnek szánt vánszorgással, és pár vénasszony vonult be mögötte a kapun, kezükben fenyőágak. Kórusuk inkább volt vicces, mint megható. A fogatlan vénségek tátogva, torokból énekeltek. Maga a dal az új isten születéséről szólt. A pap megállt az udvar közepén, a földre dobta a gallyakat, majd az ég felé tárta a karját, mire az asszonyok elhallgattak. A mai nap született meg az isten. Kiáltotta szenvedélyesen a pap. Nyomorúságbon, szegénységben, a messzi Ararát hegyen, harsogta. Ezen az éjjelen fenyőgallyakat kell égetni a tiszteltére, azért, hogy megtisztítsuk a levegőt a bűntől. A pap most a lány felé fordult, és egyenesen ránézett. A lány állta a tekintetét.

A bűn bocsánattá válik ma éjjel, és isten mindenkinek, bűnösnek, ártatlannak teljesíti egy kívánságát. Az, aki igaz szívvel, szeretettel kíván valamit pontban éjfélkor, harsogta a pap, az számíthat isten jóindulatára. Őmagassága ezzel is végtelen hatalmát kívánja bizonyítani a frissen megtért híveinek. A vénasszonyok körötte bólogatni kezdtek. Pontban éjfélkor! Emelte fel figyelmeztetően ujját a pap, majd a kovácshoz sietett, és a kemencéjéből egy kis lapát parazsat hozott, amit a gallyakra dobott. Azonnal sisteregni kezdtek, és gyantás, tiszta aroma szállt fel, de persze nem gyulladtak meg, mire két vénasszonyok szalmát hozott az istállóból, rászórták, majd arra rakták az általuk cipelt ágakat, így végül mégiscsak láng kerekedett, és az udvar népe köré gyűlt, vonzotta őket a meleg – kevésbé a tisztító füst.

A lány is így tett, ellépett a szakácsné mellett, aki felsandított rá, mire ő visszafordult, és felmutatta neki a dárdahegyet, majd elhúzta nyaka előtt a pengét, imitálva, mi vár a nőre. Az szája elé kapta a kezét, inkább a lány tekintetétől, semmint a mozdulatától megijedve, majd felkapta a kosarát, benne az ernyedten fekvő, sápadt tyúkkal, és behátrált a konyha sötétjébe.

A lány visszarakta a dárdát a kovács pultjára, aztán odasomfordált a pap mellé, aki behunyt szemmel, kezét a tűz fölé tartva élvezte a meleget. Tényleg így van, kérdezte tőle hitetlenkedve, hogy amit éjfélkor gondolunk, az valóra válik? A pap rá sem nézett, szemét se nyitotta fel, csak bólintott. De bűntelennek kell lenned, leányom. Nem bűn az, amit tettünk. Válaszolt a lány, és most először belehasított annak a délutánnak az emléke, a kamrában, a liszteszsákokon, a két test melege, ahogy összefeszültek, és odalent az az éles fájdalom.

Talán isten szemében nem, de apádéban igen. Mondta a pap vontatottan. És itt az ő szava számít.

Azon a délutánon még az ősz arany fényei szűrődtek be az óvatlanul nyitva hagyott ajtón, aztán árnyék vetült rájuk, majd egy sikkantás, mire szétváltak, a fiú kapkodva takarta be meredező vörösségét odalenn, a lány letörölte combjáról a vért, és mikorra összeszedték magukat, és kinéztek a folyosóba vágott ablakon, a szakácsné az udvaron már az egyik katonának magyarázott, és a kamra felé mutogatott.

Isten megbocsát, ha igaz szeretetből tettük, amit tettünk? Próbálkozott még egyszer a lány, mire a pap végre felé fordult, végignézett rajta, és ki tudja mit látott belőle. Tégy egy próbát éjfélkor, és meglátod. Mondta neki halkan, szánakozva. A lány ekkor térdre hullott, megragadt a pap kérges, gyantától ragacsos kezét, majd megcsókolta a kézfejet, melybe forró vassal kereszt formát égettek valakik valamikor.

Akkoriban még másképp mérték az időt, mert úgy tartották, a kakas éjfélkor kukorékol egyet, majd hajnalban többet. És a várban valóban volt egy fekete tollú, sovány kiskakas, ami betartotta ezt a beosztást, így minden éjfélkor felharsant éles hangja. A pap szerint ez isteni jel, mivel az Éden is éjfélkor hullott el, és lett hamuvá, tehát erre a borzalmas tévedésre figyelmezteti az embereket az ostoba állat.

A lány korán lefeküdt, de a mécsest nem oltotta el, és a kis szobájának plafonján ugráló fénycsomókat leste, hallgatta a fel-feltámadó szél dörmögését, számolta szívverését, és várta a kakas hangját.

Helyette az ajtó nyikordult, és apja, a király lépett be. Szótlanul ágyához lépett, majd leült, vagy inkább leroskadt rá. Sokáig bámulták egymást, a lány fürkészőn, az apa kifürkészhetetlenül. A temetés óta nem beszéltek, kerülték egymást, sőt, apja még fejét is elfordította, ha találkoztak. Most végül a férfi szólalt meg, dörmögő, harcokat vezénylő, kivégzést parancsoló, ellentmondást nem tűrő hangján. Sokáig gondolkodott a bűnön, amit ők, a testvérek elkövettek, és a büntetésen, amit a fia önként választott. Arra jutott, hogy az igazság az lenne, ha a lányt is hasonló büntetés sújtaná. De nem akarja, hogy gyermeke vére, saját fajtájának vére tapadjon a kezéhez. Viszont nem bírja a lány látását, mert folyton eszébe jut róla az árulásuk, de a fia, örököse is, akit mindennél jobban szeretett, és akit a lány öle miatt veszített el. Ezért úgy döntött, hogy északra küldi a lányt, a kolostorba, mely a hegyek lábánál, a bányáknál épült. Ott megtanulja majd az alázatot, mivel a pokolian hideg épületben darócruhában, tüskeövben, mosdatlanul élnek isten asszonyai, és aki vét szabályaik ellen, annak meztelen testét tövises ágakkal verik el. Ott fog élni, és ott fog meghalni a lány, ez a döntése. Holnap reggel indul, is az egyik katona lesz kísérője, az a magas, nem is tudom mi a neve legény. Fejezte be az apja, és várt pár másodpercig, talán könyörgést, könnyeket vagy egy köszönömöt, de a lánytól nem jött semmi, üres arccal bámult bele apja arcába, aki felállt, majd meggondolta magát, lehajolt, és megcsókolta a fekvő hideg homlokát. Az úr születésének napja van, így megbocsátok – súgta fülébe, majd vastag köpenyét suhogtatva kivonult a szobából.

A lány pedig mozdulatlanul maradt, aprókat lélegezett, és igyekezett nem gondolni arra, amit apja mondott. Csak a kívánságra figyelt, és a fiatal istenre összpontosított, akit a pap, és az elődje, az öreg pap alig pár évtizede hozott el az ő országukba, és aki talán nincs úgy megkopva, mint a korábbi istenek, ezért lehet, valóban van még ereje a benne való hitnek. Egyszer-egyszer el is szenderült, de felébresztette magát, mert tudta, minden elveszett, ha átalussza a kakas hangját.

Ami aztán valóban felcsendült éjfélkor. És a lány ekkor mély levegőt vett, bent tartotta, miközben arra gondolt, ez az isten adja vissza neki a fiút. Jöjjön hozzá vissza a fiú. Jöjjön vissza, még a hajnalhasadtáig, addig, mielőtt az a katona el nem jön érte, jöjjön el a fiú, pakolják fel, ami kell, kössék egy kis batyuba, és vágjanak neki az erdőnek. Előbb-utóbb csak találnak egy falut, távol apja földjeitől, ahol befogadják őket, ahol dolgozhatnak, ahol nem tudják, hogy ők testvérek. Mikor elsötétülni látszott a mécses világa, kiengedte a lélegzetét.

A kimerültségtől később hosszabb időre elszenderült. Hajnal előtt tért magához, a kaparászásra. Olyan volt, mintha patkány rágna a folyosón valamit. De nem. Valami az ajtón motozott. A lány szíve megdobbant, felkelt az alacsony fapriccsről, majd csak várt, a jéghideg padlón állva hallgatta a neszt, és meg is kérdezte az üres szobától. Te vagy az?

Nem jött válasz, ezért az ajtóhoz lépett, elhajtott kallantyút, és kitárta.

Le kellett néznie a földre, hogy megértse. Hogy milyen jóságos ez az új isten, aki a születése éjjelén valóban teljesíti egy szegény szerelmes kívánságát. És hogy milyen ostoba volt ő, hogy a kívánságból kihagyta a legfontosabbat. Hogy jöjjön vissza hozzá a fiú, a testvére, a szerelme – élve.

vége   

 

 

Szólj hozzá!
2018. november 26. 18:20 - Valmont

Valaki be akar jönni

lampa.jpg

Ez az írás elég sok helyről táplálkozik, ezeket már csak azért se sorolnám fel, mivel nagyon gyorsan lelőném a csattanót. Talán írtam már itt, hogy kisgyermekként mindig attól féltem, hogy valami bejön a házunkba, nagyanyáméknál is, de főképp az új házban, az erdő mellett, amit a szüleim építtettek. Ez a képzelt támadás - mert az volt, nem besurranás, lopakodás -, hangos és agresszív volt, meglepett minket, családtagokat, akik a tévé kékje előtt ültünk a nyolcvanas évek közepén. Valószínűleg nagyon szorongásos gyerek voltam, nyilván ezek az írások segítenek abban, hogy feldolgozzam a korai évek indokolatlan rettegésemlékeit.

Az éjszaki félelmek most inkább már csak a családtagok sorsa iránt érzett fölösleges aggodalom formájában törnek rám (például aggódom, mi lesz a lányommal, ha megöregszik, ha nagyon öreg lesz), bár tény, hogy valamelyik éjjel a Buster Scrugg balladáját megnézve lepett meg heves szívdobogás és szorongás - valamiért nagyon erős hatást gyakorolt rám az antológia. 

Egyébként most Wallace és Végtelen tréfa van minden este. Vannak eszméletlenül jól megírt - vagy inkább érdekes - részei, és vannak oldalak, tucatnyi oldal, melyeket nem tudok hova tenni, noha elértem a bűvös 162.-et is...

 

Éjszakai kopogtatók

 

Az anyja ott állt az előszoba közepén és a bejárati ajtó fehérjét bámulta. Nem gyújtott villanyt, de az utcai lámpák pont elég fényt szórtak be a két oldalsó ablakon ahhoz, hogy lásson, és hogy ő is látszódjon, amint egy kísértet, lassan hátrál, el az ajtótól, a lépcső felé. A lánya a lépcsőfordulóban állt, és dühösen, aggódva, szomorúan, zavartan, kétségbeesetten leste anyja törékeny, öregasszonyos alakját, a rákjárását, a kopott, férfi által talán nem is érintett hálóruha libbenését. – Mit csinálsz anya? – kérdezte végül szelíden, immár ki tudja hányadszor az elmúlt évben.

A nő, ez az öregasszony, aki hajdan az ő kedves, mosolygós és elegáns anyja volt, aki bankban dolgozott, esténként Rameau-t hallgatott, és az asztalnál ragaszkodott a halkés használatához, megpördült, és felbámult rá. Kócos, szétálló haja glóriát varázsolt arca köré. Még a félhomályban is látszódott, könnytől csillog a szeme.

− Valaki be akart jönni – suttogta, majd vissza is fordult az ajtó felé, mintha a tekintetével távol tudná tartani a háztól az idegent.

A lány felsóhajtott, leereszkedett a forduló felső lépcsőfokára, leült, és átkarolta térdét hosszú, vékony karjaival, e férfit még nem ölelt tagokkal, aztán csak ringatta magát, hogy megnyugodjon, és hagyta, hogy kívülről lássa magukat, mintegy objektíven, mintegy eltávolodva ettől a rémes anya-lánya kapcsolattól.

Látta a házat a meredek utca végén, a domb tetején, mögötte már csak a telepített fenyves zöldje, fölötte, az égre ragasztva a hold sárga korongja, ami az imént, mikor felriadt hideg ágyában, az arcába tűzött. Látta a házat, mely fehéren, sötét ablakaival úgy magasodott az utca végén, akár egy őrtorony, és az is volt, az anyja ép elméjét védték benne az éjszaka árnyai ellen. Hallotta, hogy köröttük néma minden, szél nem kél, most kutya sem ugat, autó zaja nem hallatszik, a csönd vastag takaróként telepszik a dimbes-dombos tájra. Éjféli óra volt, sötét november, mikor kint már majdnem fagyba hajlik a hőmérséklet, idebenn a falak még őrzik a nyár emlékét.

Megborongott, mert igazából fázott, hideg volt a házban.

− Anya, van itt fűtés? – kérdezte akaratlanul is olyan halkan, ahogy az imént a másik beszélt. Az vissza se fordulva válaszolt: − Nem tudom, ha nem tekerted fel, akkor nincs.

A lány bólintott, s közben elhúzta a száját, mert erre a válaszra számított. Tudta, ha elkezdődik az éjszaki műsor, akkor anyja ilyen rideg lesz, ilyen közömbös és érzékelte, nem érdekli semmi, azon kívül, ami ott várakozik az ajtón túl, és be akar jönni a házba.

− Figyelj – vett erőt magán, és még jobban összegömbölyödött ültében −, szerintem szokás szerint csak képzelődtél. Nem akar bejönni senki – szögezte le higgadtan, és a fejében lévő pszichiáter vagy pszichológus (sosem tudta, melyiknek mi a feladata), elégedetten bólintott. A lány az utóbbi időben ezt a képzeletbeli orvost hívta segítségül az anyja mind jobban elhatalmasodó őrülete ellen. Nagyjából Robin Willimasre hasonlított abból az Oscar-díjas filmből, de maszkulinabbnak tűnt, főképp az arca. „Használjon racionális érvelést” tanácsolja most a férfi, a dolgozószobája tölgyfa asztala mögött ülve, és a lány megköszörülte torkát, néma köszönetet mondott, majd így szólt: − Miért próbálgatná valaki a zárat, ha be akarna jönni? Ki olyan hülye, hogy ha be akar törni egy házba, akkor jó hangosan felhívja magára a figyelmet? Legutóbb is…− az anyja megpördült, és tekintete most nem nedves és csillogó, hanem kemény és fekete volt, akár a kígyóé: − Ne – sziszegte. – Megbeszéltük, nem hozzuk szóba Azt.

A lány megállt a ringatódzásban, majd lassan kiengedte tagjait, ezeket a nagyara nőt, esetlen kamasz karokat és lábakat, és hagyta, hogy a hideg beléjük kússzon. – Jó, de akkor is – mondta aztán, erőt véve magán. – A rablók nem így viselkednek.

− Ez nem rabló – csóválta fejét az anyja, majd fellépdelt a lépcsőn, és leroskadt a lánya mellé. Az ajtót bámulta, nem vette le róla a tekintetét. – Ez azt akarja, hogy tudjuk, hogy itt van. Azt akarja, hogy féljünk. Hogy megértsük, bármikor bejöhet értünk – sorolta elkeseredetten.

A lány kinyúlt, és megfogta anyja lecsüngő bal kezét. Nedves volt az izzadtságtól. Fejében a pszichológus hátradől kényelmes karosszékében, és meggyújtja pipáját. Nem, az túl nagyapás, inkább szivarját. „Hasson az anyai ösztöneire. A kötelességére” tanácsolja hunyorogva a lánynak. Ravaszul elmosolyodik, és kötött, norvég mintás pulóverére teszi szőrös kezét. A szíve fölé. „Az anyai szív soha nem áll meg”.

A lány egy határozott mozdulattal felállt, majd szembefordult anyjával, lenézett rá, szigorúan, mintha ő lenne a szülő: − Le kellene feküdnünk. Holnap korán kelünk. Dolgunk van.

Ez persze annyira nem volt igaz. Jó egy éve alig mozdultak ki a házból. Az anyja képtelen volt kilépni az ajtón. Agorafóbia, a lány ezt olvasta néhai édesapja valamelyik orvosi lexikonjában. Viszolygás az üres terektől. Mániás depresszióval és elemi erejű rettegéssel, halálfélelemmel kombinálva. A legrosszabb elegy, vagyis a legjobb, ha valaki szeret saját otthonának foglya lenni. A lány pedig egyszerűen nem tehetett mást, maradt az anyjával, otthonról tanult, mivel a teljesen összeroppant nőnek felügyeltre, gondoskodásra volt szüksége. Az anyja elvesztette érdeklődését a hétköznapi dolgok iránt. Képes volt hónapokig ugyanban a ruhában lenni. Tulajdonképp a hálóruhája, ez a fehér rongy lett az egyetlen öltözéke. Nem főzött. A konyha edényei szépen elmosva vártak sorukra, mindhiába. Nem takarított. A lakás sarkaiban megbújó porcsomók anyja életkudarcának szimbólumaivá lettek. A lány nemrég, a tavalyi évben tanult a szimbólumokról. Lassan el kellene kezdenie készülnie az érettségire, de ő anyja őrületének a foglya lett, így a hegyen álló vár, az elátkozott ház foglya lett, ahol kísért a múlt, az az éjszaka, amikor.

− Nincs semmi dolgunk, csak túlélni – jelentette ki az anyja. Hangja keserűséggel és csalódottságtól vibrált. Felpillantott a lányára, arca most egy elmosódott fehér pacnivá változott, a pszichiáter falán vannak ilyen képek a lány fejében: − Ne tarts őrültnek. Tényleg motozott valaki a zárral. Arra ébredtem, hogy zörög valaki a bejárati ajtónál a zárral – bizonygatta.

Az anyja hátul aludt, a konyha melletti vendégszobában, melynek vastag, zárható ajtaja volt.  A lánynak az emeleten, az elhagyott hitvesi háló mellett volt a saját, rossz ízléssel berendezett kamaszszobája. Odafenn tényleg nehezebben hallott volna meg egy ilyen zajt, de.

− De ez akkor se hihető – jelentette ki szilárd meggyőződéssel. – Kétszer ugyanoda nem csap a mennykő – tette hozzá, mire az anyja összerándult, mint akit ostorral, vagy nem is, baseball ütővel csaptak meg. „Miért pont baseball ütővel?” kérdezi jelentőségteljesen a Robin Williams utánérzés, majd  elfordul a pörgő tengelyű foteljében, és kibámul az ablakon.

− Megkértelek rá, hogy ne hozd szóba – sóhajtott az anyja. – Erre sem vagy képes értem? Ezt az egyet kértem tőled: hogy ne beszélj arról a dologról.

− Attól, hogy nem beszélünk róla, még létezik – erősködött a lány, aztán befele figyelt ismét, mert a pszichiátere visszafordult felé, és a fejét csóválja „Túl korai” mondja eltúlzottan artikulálva, „Még ne nyúljunk ehhez az eszközhöz. Inkább éljünk a bizonyításos módszerrel”. A lány elértette mit akar, magában, odabent, és a valóságban is bólintott, majd lement pár lépcsőfokot, lassan, óvatosan, mint aki strandon a hideg medence vizébe ereszkedik.

− Jól van, anya – mondta halkan, de határozottan, úgy, hogy a másiknak figyelnie kellett rá, ki kellett szakadnia keserű révedezéséből. – Akkor én most odamegyek ahhoz az ajtóhoz.

Azzal megindult, lépett még hármat, és már a földszinten van, a puha szőnyegen. Jobbra tőle a tükörrel kombinált falifogas. A tükörben egy szürke pizsamás árny – önmaga vicces lenyomata. Hosszú, hollófekete haj, majdnem csinos, de nagyon fáradt és nagyon sápadt arc, vékony és sovány alak a szövet alatt, apró, épp hogy dombordó mellek, lapos fenék. Soha nem szerette ezt a testet. Elszakadt a látványtól, és továbbment. Balra a konyha ajtónyílása, ott is szürke fényben ragyog minden, csak az asztalon, és az ajtófélfán van valami fehér por, mintha penész lenne. Talán már penészedik ház.

− Ne – szólalt meg hirtelen az anyja, nem mert hangosan beszélni, de így is csupa erő és akarat volt az, ami a torkából kijött. Végre benne volt az anyai féltés és talán a szeretet is. A lány megfordult, visszanézett rá. Az anyja már állt, az egyik alsó lépcsőfokon, most tényleg olyan, mint egy kísértet, szinte lebegett a félhomályban. „Ez működik” biztatja a lányt a pszichiáter, „Folytassa”.

Ő pedig visszafordult, és az ajtóra meredt. Még pár lépésre volt tőle. Két oldalt, a két ablak elé húzott szürke függöny szinte majdnem teljesen átengedte a fényt, a kinti lámpák, a hold együttes sugarát, amibe most belépett a lány, a félhomályból a ragyogásba. Úgy érezte, a teste hirtelen áttetszővé vált, a csontjai folyékonnyá olvadtak, de ment tovább, leküzdötte az ingert, hogy visszafusson, és anyja védelmező ölelésébe bújjon, odament az ajtókilincshez, majd kinyúlt, hogy lenyomja.

Ekkor tört rá. Előbb csak egy gombóc volt, majd megnőtt, és vasbilincsként szorult a torkára, és csak nyomta és szűkítette, oly erősen, hogy a lány felnyüszített, hátrakapta a kezét, és hátra is lépett. A marok szorítása a nyakán azonnal alábbhagyott. Felnyúlt, de persze csak a saját hideg, száraz bőrét érintette. „Pszichoszomatikus tünet” nyugtázza a pszichiáter lemondóan, „Úgy látszik, nemcsak az ön anyjával van baj”, széttárja kezét, mint aki nem tud erre mit mondani.

− Velem nincs semmi baj – motyogta a lány, és közben még mindig a torkát és oldalt, a nyakát masszírozta. Hátrafordult. Az anyja figyelte vagy inkább méregette őt, már a lépcső alján állt, a karfába kapaszkodott.

– Látod, nincs itt senki – vetette oda neki a lány.

− Akkor miért nem nyitod ki? Miért nem nézel ki? – kérdezett vissza gonoszul a másik. Erre egyikük sem szólt, csak bámultak egymásra, majd a pszichiáter megköszörüli a torkát „Ez övön aluli volt. Talán itt az ideje, hogy bevessük a nehéztüzérséget.”. A lány egyetértett vele. Elég a könyörületességből, elég ebből a mártírkodásból, a félelemből, az oktalan rettegésből. Érezte, hogy a düh lassan elönti őt, és csak pár másodpercig tartott, míg formába öntötte: − Mert már megfertőztél engem is. Az őrületbe kergetsz ezekkel az éjszakai műsorokkal. Minden este, minden áldott este ugyanaz megy azóta az alkalom óta. Te képtelen vagy túllépni rajta, képtelen vagy elfelejteni, és élni az életed, és ez megmérgez engem is! – csattan fel, mire az anyja nem hátrált, ahogy várta, hanem megindult felé, odarohant hozzá, és átkarolta, vagyis végre úgy viselkedett, mint egy igazi anya. „Ez érdekes” jegyzi meg a pszichiáter.

− Igazad van, kincsem – suttogja az anyja a hátának. – De neked is meg kell érteden engem. Egy betörésen az ember nem tud olyan könnyen túllendülni.

− Egy éve volt anya – jegyezte meg a lány megenyhülve.

− Akkor is, itt van előttem az egész – suttogta az anyja. Míg beszélt, még szorosabban ölelte a lányt. – Ahogy felébredek az éjszaka közepén. Olyan éjszaka volt, mint ez, olyan sötét és néma. És kióvakodom ide, az előtérbe. És meglátom őket, az a két alakot, az egyik a konyhában, a másik már megy felfelé a lépcsőn, feléd, hozzád. És sikítanék, de nem tudok, nem jön ki hang a torkomon, olyan, mint egy rémlom, de tudom, minden sejtem tudja, hogy nem rémálom, ez a valóság, itt vannak, bent vannak a házban.

− Jól van anya, értem – mondja a lány, most már azon a felnőttes, nyugtató hangon, amit az elmúlt egy évben fejlesztett ki. Eltartotta magától a másikat, a szemébe nézett: − De végül sikoltottál, és ezzel megriasztottad őket. És megmentettél minket.

„Helyben vagyunk” mondja a pszichiáter homlokát ráncolva. A lány értetlenül néz rá, de a férfi nem válaszol, feláll, majd kimegy a szobából. A lány felül a pamlagon. Aztán kezére teszi a fülét, hogy ne hallja.

− Nem sikoltottam – csóválta döbbenten a fejét az anyja, talán mert most jött elő az emlék, talán csak most értette meg, mit jelent ez, ám ekkor az ajtó kilincsét valaki erősen lenyomta, amitől megnyikordult, mire a két nő hátra ugrott.

− Látod? – kérdezte az anyja szinte lelkesen. – Igazam volt! Itt vannak!

− Ez nem lehet – nyögte a lány. Egymás mellett álltak, mintha kivégzőosztag előtt várnák a vezényszót, feszesen, mereven, az ajtókilincsre bámulva. – Kétszer nem történhet meg.

− Be van zárva az ajtó! – kiáltotta az anyja, inkább a kint lévő ismeretlennek, mint önmaguknak. – Jobban teszi, ha elmegy! Hallja?

Vártak, figyeltek, és e várakozás meghozta gyümölcsét, a kilincs ismét lenyomódott, mintha valaki megpróbálná ismét, az anyja tényközlésére ellenére, makacsul próbálkozva, hátha sikerül bejutnia a két védtelen nőhöz.

− Kihívtuk a rendőrséget! – kiáltott most az anyja, de ekkor a kilincs már elengedett, visszament eredeti helyére. Fél perc mozdulatlanság után a lány erőt vett magán, elszakadt anyjától, és a bal oldali ablakhoz ment. Tudta, onnan belátni az ajtó előtti teret, az udvart, még az utcát is.

− Ne tedd! – kérte őt az anyja, de nem érdekelte. Most már látni akarta, ki van odakint. Óvatosan elhúzta a függönyt, résnyire és kibámult. És ekkor az üveg berobban mellette. Sikoltva hátraugrott, majd az anyjához rohant, négyéves volt ismét, egy esetlen és rettegő kisgyerek. – Gyere! – ragadta meg a nő a lánya karját, majd vonszolta, rángatta, hátra, a hálószobájába, feltépte a nagy gardrób ajtaját, betolta a lányt, majd bekucorgott ő is mellé, végül behúzta az ajtót, belülről fogva a peremét.

− Itt nem találnak meg – motyogta, és nem nézett a lánya szemébe, de nem is látta volna, mert nagyon sötét volt a szekrényben.

A lány pedig közben visszament a pszichiáter rendelőjébe, visszamenekült, és már fel is állt a pamlagról, körbefordult az üres szobában, majd az asztalhoz lépett. Mindenféle jegyzet hevert hanyag összevisszaságban, egy hamutartó, díszes tollak. A legfelső lap alól egy fekete-fehér fénykép széle lógott ki. A lány kihúzta a fényképet, hogy lássa teljes egészében. A szobája volt rajta. Az ágya. Az ágyban ő maga.

„Igen” mondta  a pszichiáter szomorúan az ajtóból.

 

Erik volt az, aki elsőként kibújt a bokorból, majd jöttek utána a többiek. Nézték a szomszédos házakat, de nem gyulladt fény az ablakok mögött. – Ez durva volt – szögezte le Henrik. – Nem hittem volna, hogy meg mered csinálni.

Erik megvonta vállát: − Csak egy ablak. Nem nagy ügy. Most már szabad az út befelé.

Négyen voltak. Négy fiú, akik imádtak félni. Odasétáltak a törött ablakhoz, Norbert belesett rajta, Henrik pedig megpróbálta még egyszer a bejárati ajtót. Zárva volt.

− Nos, bemegyünk? – kérdezte Erik az ablakpárkányba szorult üvegdarabokat feszegetve.

Ő volt a legbátrabb négyük közül. Az elmúlt hónapokban, mióta feljártak a házhoz, mindig ő vezet a csapatot. Először csak körbeszimatolták az épületet. Benéztek az ablakokon. Figyelték a szomszédokat. Mikor fekszenek, mikor érnek haza. Aztán mind közelebb jöttek az épülethez, és elkezdték próbálgatni az ajtókat elől-hátul. Igazából önmagukat próbálgatták, a saját bátorságuk tesztje volt ez. Az egész rém izgalmasan telt: felkelni a megbeszélt kései órában, kiszökni a szülői házból, összegyűlni a futballpályánál, majd eljönni a házhoz, a kis utca végében, és csinálni ezeket a fura dolgokat.

Erik megtisztította a deszkát, rátenyerelt, átlendült, és már bent is volt. A többiek némán követték, lábuk alatt csikorgott az üveg. Érzeték, az elmúlt hónapok minden egyes éjszakai akciója ide vezetett, ehhez a végponthoz. István ki is mondta: − Ez nagyon jó.

− Ja, az – nyugtázta Erik, és előre ment, majd jobbra, a konyhába. Norbert végigsimított a konyhaajtó keretén: − Még itt maradt a rendőrségi helyszínelők anyaga – mosolygott elégedetten.

− De legalább felmostak – jelentette ki komoran Erik, és megállt a konyaasztal mellett, majd lenézett a padlóra: − Itt minden csupa vér volt. El tudjátok képzelni, mit művel egy ember fejével egy baseballütő?

A másik három borzongva próbálta elképzelni. Kis hatásszünet után Erik megindult: − Menjünk fel.

Ő volt a legtájékozottabb közülük. Mindent elolvasott az ügyről, beleásta magát, mintha egy irodalom esszére készülne belőle. Ő találta ki az egészet, hogy kémleljék ki a házat, tegyék próbára egyenként a bátorságukat, lenyomva a bejárati ajtó kilincsét éjfélkor, mert Erik szerint, ha valaki lenyomja a bejárati ajtó kilincsét éjfélkor, azzal képes megidézni a házban élő szellemeket, persze ez csak egy gyerekes hülyeség volt, de annyira jó érzés volt átmenni az udvaron, a sötétben odaóvakodni az ajtóhoz, miközben úgy tűnt, a házból figyelik őket.

− Ez volt a csaj szobája – mutatta az utat Erik, majd hirtelen mind ott voltak, bent a szűk kis helyiségben. Erik már jól ismerte a szobát, egy szenzációhajhász bulvárlap megszerezte és lehozta a fekete-fehér képet, amit a helyszínelők csináltak benne. A szokásos lányos dolgok voltak mindenhol, piperedolgok a kis asztalon, újságok és puhafedeles regények a padlón, poszterek fiúcsapatokról a falon. Az ágy szépen bevetve. Erik leült rá, végigsimított rajta: − Aludt – vészjóslóan felnézett a másik háromra, majd hátradőlt, elfeküdt a paplanon. – A másik, vagyis nem a baseballütős végezhetett vele. Megfojtotta. Valószínűleg arra ébredt, hogy a gyilkosa ott van rajta − már semmit nem tudott tenni.

Norbert felemelt egy képet a fehér komódról: − Pedig nem volt rossz csaj. – Mind a képet nézték, kivéve Eriket, aki a plafont bámulta fektében. Már jó párszor látta a híranyagokban a lány képét. Majd hirtelen felült, felállt, és kisétált a lépcsőhöz. A fiúk követték. – Nem érzitek? – suttogta Erik. – Talán még itt vannak. A szellemük továbbra is itt él, idebenn, nem tudnak elszakadni e helytől. Talán most is odalent vannak, valahol, elbújva és rettegve attól, ami történt velük. Ti nem érzitek a jelenlétüket?

A többiek egymásra néztek, nem tudták, a másik szórakozik velük, avagy komolyan kérdezi. A ház némán és sötéten vette körül őket, akár egy börtön, ott feszültek falai az éjszakában, és a fiúk nem éreztek semmit.

A hallgatásuk miatt Erik úgy vélte, itt az idő, hogy emelje a tétet: − Keressük meg őket! Ki mer benézni a szekrényekbe? 

vége

Szólj hozzá!
2018. november 13. 22:18 - Valmont

Fohász az Ezermesterhez

poe.jpg

Ez egy elkeserítő írás, szemérmetlenül megdolgozza az érzelmeket (gyerek + kutya is van benne, biztos, ami biztos), egészen az utolsó mondatig lenyom, de aztán az utolsó mondatban fordul - és utána kérlek, gondold végig, te miképp értelmezed a befejezést.

A novella három dologhoz kapcsolódik: egyrészt benne van haloványan a Kedvencek temetője - az első filmes feldolgozását annak idején igazán rémisztőnek tartottam, a beteg nővér hosszú éjszakákon kísértett a sötétben. Másrészt sokszor tűnődöm Lawrence Norfolkon, aki annak idején, jó tizenöt éve írt három kiváló posztmodern regényt (és A Lempriere-lexikonban alkalmazott csattanó rímel a novellám végére), de aztán, hosszú hallgatás után kijött egy negyedik könyve, melynek a címét se akarom leírni, ami maga a totális közhely és kliséirodalom. Szóval elképesztő, hogy az, aki azt a három könyvet írta, ide jutott, vagyis nem elképesztő, hanem lehet, csak elmúlt belőle mindaz, amit összefoglalóan tehetségnek nevezünk. Harmadrészt érdemes megemlíteni, hogy az ötlet ott volt bennem már hosszú ideje, de egy éjszaka, miután elég sokat játszottam PS4-en, és kimentem a mosdóba, elöntött az önvád, hogy ilyesmivel töltöm az időmet, majd hirtelen ott volt előttem az első mondat, és az egész szituáció, amiből kibomlik a történet. Azt hiszem, ez a reveláció egyfajta jel volt, ahogy a rendszám is a képen, egy őszi reggelen, munkába menet. 

 

Ezermester

 

− Nem lehet megmenteni – suttogta a nő. – De…még lehet másik. Aztán. – A nappaliban ültek, egymást átkarolva, és akkor már órák óta csak sírtak és beszéltek, beszéltek és sírtak, azóta, hogy délután hazahozták a gyereket a kórházból. 

− De én nem akarok másikat – szakadt ki a férfiból, aki úgy érezte, egy könyörtelen kéz szorítja, összefacsarja a belsőjét, a gyomrát, a máját, a szívét, a tüdejét, és nem engedi, hogy bármi is rendesen működjön odabenn. – Én őt akarom.

A nő felnyúlt, megsimogatta a férfi ápolatlan, hosszúra nőtt haját, és biccentett: − Tudom, kicsim, megbeszéltük már százszor, de nem lehet ellene tenni. Megmondták az orvos. Nincs már remény – magyarázta halkan, mintha nem a férfinak, hanem a szobában alvó gyereknek beszélne ezen a szabadkozó, bocsánatkérő hangszínen. – El kell engedned őt.

− Tévedtek – csattant fel a férfi. – Mi van, ha tévedtek? – elhúzta magát a másiktól, az arcába bámult. És hirtelen észrevette. Hogy a nő már nem az a személy, akit ő feleségül vett. A szülés megváltoztatta. A napokban kezébe került egy igazolványkép, amit közösen csináltak egy automatában a Keleti pályaudvarnál, jó tíz éve, mikor még vonattal utaztak fel, északra, a férfi szüleihez. Azon a nő épp hogy kiért a fiatalsága éveiből, bájos volt, és ennivalóan vidám. Mostanra az arca valamiképp kiélesedett, mintha kemény anyagból faragták volna, új ráncok és bemélyedések és új kitüremkedések jelentek meg rajta, de igazából mindenhol máshol is, a fenekén, a derekán, a nyakán. Ez a nő már nem az volt, akit ő elvett.

− Szerinted miért küldték haza őt a kórházból? – tette fel a nő a kérdést rendkívül fáradtan és csüggedten, és közben nem nézett a féri szemébe. – Miért nem fogadta el a főorvos úr a borítékot?

Hallgattak egy sort, majd a férfi megköszörülte a torkát, aztán belekezdett.

− Te, figyelj, emlékszel még anyámék hol laktak a faluban? – kérdezte, mire a nő meglepetten pillantott fel rá. Bólintott: − Persze, a templomnál. – Négy éve adták el a házat, bagóért, miután a férfi anyja is meghalt. Azóta csak halottak napján és karácsonykor mentek vissza oda, immár saját, tizennégy éves autójukkal. A gyerek végigaludta az utakat. Összekucorodott hátul, bevonta azt a kis lábát a takaró alá, és.

A nő elvágta magában az emléket, mert elhatározta, kemény lesz. Azárt lesz kemény, hogy végig tudja csinálni az elkövetkező pár napot vagy pár órát, és túl tudjon lépni rajta. És hogy aztán újrakezdhessék ők, ketten, mivel eredetileg is csak ők ketten, együtt voltak a létezésben, minden más belőlük áramlott ki, később. – Mi van vele?

A férfi zavartan elfordult, a tévé üres, szürke képernyőjét bámulta, látta benne önmagukat, oldalról világított egy állólámpa, csönd volt, néma volt a ház az éjszakában, életük legrosszabb éjszakáján. – Ha felfelé mentél, a Külső-telep felé, az egyik jobbra eső utca végén, már az erdők alatt lakott egy öregember. Mindenki csak bácsinak hívta. Nem is tudom, mi volt a valódi neve. Már akkor öreg volt, amikor én gyerek voltam – kezdte a történetet, a nő pedig hátradőlt, elengedte magát, hogy a puha kanapépárnák magába fogadják lefogyott, csupa csont testét. – Emlékszem, anyám, a szomszédok, és úgy általában mindenki a faluban azt tartotta, a bácsi egy ezermester. Azt mondták róla, bármit meg tud szerelni. Olyan ügyes a keze, hogy képes szétszedni a legbonyolultabb dolgokat, megkeresi bennük a hibát, kijavítja, majd úgy összerakja azt a valamit, mintha új lenne – a nő lehunyta a szemét, hagyta, hogy a férfi, mély, olyannyira jól ismert és megnyugtató hangja vezesse, és szinte látta maga előtt a bácsit a munkaasztal mellett, mely tele van kacattal, rugós játékok, szétcsavart kávéfőző, kibelezett mikrohullámú sütő − nem, az nem, akkor még olyan nem volt −, egy centrifugáló, ami pont úgy nézett ki régen, mint Artoo-Detoo, ami legóként a gyereknek is megvan, hogy szeretett vele játszani, mielőtt.

− Az öreg tényleg egy zseni volt. Gyakran felmentünk hozzá, úgy mondtuk, fel, mert már a domboldalon lakott, és rálátott az egész falura, szóval gyakran felmentünk oda a házához, és megálltunk a műhely ajtajában, és csak lestük, hogy mit csinál – magyarázta a férfi halkan. – Az a műhely tele volt szerszámmal és anyaggal. Az asztalt elborították a fogaskerekek, huzalok és csavarok, különféle eszközök hevertek mindenhol, dolgok, melyek rendeltetéséről fogalmunk se volt, de ő olyan biztonsággal és ügyességgel kezelte őket, mintha ezer és ezer éve csinálná. Elnéztük a kezét, az ujjait, amik fürgén jártak egy felhúzós óra belsejében, és olyan finoman mozogtak, hogy az szinte elképzelhetetlen volt, mert egyéként kis, apró, vaskos, tömpe ujjai voltak, nem valami sebészujjak, hanem inkább parasztkezek, olyané, aki amúgy korábban, mielőtt ilyen szerelgető nyugdíjas lett, fizikai munkából élt. 

A férfi kicsit megállt a történetben, végignézett a kanapén hátradőlve pihenő nőn, és nem állta meg hogy ki ne nyúljon, és végig ne simítsa az arcát, amit annyira ismert, és minden változása ellenére olyannyira szeretett. A nő bizonytalanul, vakon felnyúlt, megfogta a kezét, és megcsókolta. – Folytasd – mondta vagy inkább kérte elhaló hangon, ahogy a gyerek kéri az anyját, hogy folytassa az esti mesét, mely megnyitja előtte a tündérek, a boszorkányok, a sárkányok és a nemes királyfik világát, ahol végül mindig a jó győz.

− Alig emlékszem az öreg arcára – rázta meg a fejét a férfi, majd elvonta kezét a nő izzadó tenyeréből. – Azt tudom, hogy mindig mosolygott, és nekünk, fiúknak nagyon örült, ha meglátogattuk őt. Lassan mozgott, szürke munkásnadrágot, vastag talpú, kopott bakancsot és egy kifakult pulóvert hordott. Télen-nyáron rajta volt az a kék pulóver. Talán mintha pipázott volna, az orromban érzem a dohány füstjét a műhelyében – magyarázta a férfi, és ő is lehunyta a szemét, hogy jobban jöjjenek az emlékek. – Lehet, szemüveges volt. Mintha csillogott volna mindig vidám, fekete szeme a lencsék mögött, de ebben nem vagyok biztos. De ami legjobban megmaradt bennem, az a mély hangja volt. És a derű, ami a hangjából sütött. Olyan kedvesen és örömmel beszélt, bármiről, ahogy akkoriban kevés felnőtt. Tudod, ez a rendszerváltás környékén volt, mindenkinek megvolt a maga baja, munkanélküliség, infláció, a bányák a környéken bezártak, egy csomó ember csak lézengett és morgott a faluban. De ha felmentünk az öreghez, fel a domboldalra, a kis házhoz, melynek az udvarán egy fügefa állt, és hátramentünk a napfényes műhelyéhez, tudtuk, hogy vidámság fogad, mosoly és kedvesség.

− Fügefa? – vetette közbe a nő kásás hangon, ki se nyitva a szemét. – Nem hiszem, hogy az fügefa volt. Olyan északon a füge nem bírja ki. Nem bírja a hideget.

A férfi eltűnődött, majd megvonta vállát: − Hát, nekem úgy rémlik, fügefa volt. Mert mintha még meg is kínált volna bennünket a bácsi a nyár végén – ajkához nyúlt. – Szinte érzem a nyelvemen az édességét.

− Ez érdekes – nyugtázta a nő. − Folytasd.

A férfi hunyorított, mint aki valamit nem lát elég élesen: − Nem mondom azt, hogy állandóan ott voltunk nála. Megvoltak a magunk játékai, meg amúgy a legtöbbször elég unalmas nézni, ahogy egy felnőtt szerel. Jártuk az erdőt, a pataknál vizeskedtünk, bunkert építettünk a réten, csúzlit vagy nyilat készítettünk. Fociztunk is, de azt keveset, mert nem volt túl sok sík terep, szóval olyasmiket csináltunk, amiket a korunkbeliek csináltak vidéken a kilencvenes évek elején. De – mélyet sóhajtott, majd kivárt, benézett a gyerekszoba ajtaján hagyott rés sötétjébe, és arra gondolt, hogy a gyerek ezeket már soha nem teheti meg, hisz épp hogy csak megtanult járni, és hirtelen érezte, megint jönnek a könnyek, de erővel visszafogta őket, megdörzsölte szemgödrét, és csak kicsit lett nedves a kézfeje: − De hetente egyszer felmentünk hozzá, ebben biztos vagyok, lehet, néha többször is. Aztán én egy kicsit elmaradtam, hatodikos voltam azon a nyáron, amikor megkaptam Gömbit.

− Gömbit? – suttogta a nő félálomban, révülten ejtve a szót, mint akit hipnotizáltak.

− A kutyámat – bólintott a férfi. – Még nem beszéltem róla? – nem jött válasz a másiktól, ezért folytatta: − Egy keverék volt. Kis, fekete és barna szőrmók, német juhász és valami kotorék keveréke lehetett, csupa izgágaság és ragaszkodás. Mindenhova jött utánam, már egész kölyökkorában is, és csak utánam, olyan ragaszkodó volt, hogy mindenki a csodájára járt. Rengeteg játszottunk, este megvártam, míg elaszik, és csak akkor feküdtem le, reggel én ébresztettem, kimentem a garázsba, ahol tartottuk, és úgy örültünk egymásnak, mint két igazi jó barát. Amikor már nagyobb lett, a nyár közepén, jártuk az erdőt, a dombokat, és ő nem szaladgált el, mindig ott jött a közelemben, fegyelmezett, okos kutya volt, noha nem kapott semmiféle kiképzést, elképzelheted, akkoriban faluban ilyen, hogy kutyaiskola, szóba se jöhetett.

− És aztán mi történt? – kérdezte a nő. – Mert gondolom, történ vele valami. Nagyon úgy mesélsz róla.

A férfi bólintott, nyugtázta a sejtést: − Igen. Történt valami. A mai napig előttem van. Kint voltunk a réten, egy botot dobáltam neki, akkor már négy hónapos lehetett, már suliba jártam. Imádta visszahozni a botot, biztosan tudod, milyen az, amikor a kutya ott állt előtted, és nézi, hogy mikor lendítesz − Gömbi nemcsak nézte, hanem közben mosolygott, kacsintott a szemével, hogy gyerünk, csináld. És aznap is ez ment, és nagyon jól szórakoztunk, de aztán hirtelen feljajdult, és megállt, majd lefeküdt a földre. Odarohantam hozzá, először azt hittem, hogy tüskébe lépett, de nem, nem volt semmi, aztán hogy megrántotta valamelyik lábát, szép óvatosan meghuzigáltam a lábait, ám erre se nyüszített, csak feküdt, nézett fel rám nagy búsan, és nem volt hajlandó felkelni. Az ölemben kellett hazavinnem. Lefektettem a garázsban a pokrócára, megitattam, vittem neki egy kis parizelt, de az nem kellett neki, és ekkor már tudtam, nagy a baj. Este, mikor hazajött az apám, és megnézte, azt mondta, valami belső szervi baja van, és a kutyáknál ez sajnos mindig végzetes. Kértem, vigyük el állatorvoshoz, de azt mondta, nincs rá pénzünk, most nem engedhetjük meg magunknak. Persze mentem anyámhoz is, hogy pénzt kunyeráljak tőle, de ő is csak a fejét rázta, hogy nem, sajnos nem tud segíteni, egyébként is, ha apám azt mondta, akkor az úgy is van, az anyám mindig ilyen volt, alárendelte magát az apám akaratának, néha arra gondolok, azért halt utána, mert az apám azt kívánta, mikor haldoklott, hogy ne éljen nélküle.

− Gonosz vagy – mondta nagyon halkan a nő, de a férfi csak a fejét csóválta. – Nem, nem vagyok gonosz, az apám néha tényleg ilyen volt, ilyen akaratos, és követelődző, mint egy gyerek, ezt hamar megtanultam. Egyedül maradtam hát a szerencsétlen Gömbivel, ápoltam éjjel-nappal, rohantam haza suliból, hogy mielőbb vele lehessek, de féltem is, hogy mit találok a garázsban. Aztán az egyik délután a félelmem valóra vált. Az oldalára fordulva feküdt, szaporán szedte a levegőt, a nyelve kilógott, olyan volt, mintha nagyon sokat futott volna, pedig csak a végét járta.

A férfi megállt, megköszörülte a torkát, hagyta, hogy ellepjék az emlékek, és kiszorítsák a nőt, a nappalit, a gyerek szobáját, és ott lehessen ismét a kutya mellet, az olajszagú garázsban. – Azt tettem, amit egy gyerek tenne. Beraktam a kis kézikocsiba, amit anyám használt, mikor a gáztelepről hazahozta a gázt, letakartam egy pokróccal, és felhúztam őt a bácsi házához. A műhelyhez már ölben vittem. Emlékszem, késő délután volt, a vörös napfényben minden nagyon élénknek tűnt, mintha akkoriban mások lettek volna színek, vagy csak a szemem romlott el azóta.

− És mit szólt az öreg?  A bácsi? – érdeklődött a nő kissé gépiesen.

− Először csak csodálkozva nézte, mi van a kezemben, mit hoztam neki, majd szó nélkül átvette Gömbit, óvatosan a munkaasztalra fektette, kibugyolálta a pokrócból, aztán ráhajtotta fülét az oldalára, és én ekkor már tudtam, éreztem, hogy minden rendben lesz. Sokáig hallgatózott, majd felegyenesedett, bólintott és mosolygott, ahogy szokott, mert rájött, mi a hiba. Elromlott benne valami, mondta, reggelre kész lesz, jöjjek majd vissza érte.

− Ennyi? – kérdezte a nő, mire a férfi megvonta vállát: − Gyerekként ennyi is elég volt. Hazamentem, apáék nem nagyon keresték Gömbit, mert későn értek haza, és akkor is hullafáradtak voltak. Én bezzeg alig tudtam aludni, vártam, hogy pirkadjon, óránként felültem az ágyban, és megnéztem mennyi az idő. Úgy terveztem, suli előtt elmegyek az öreghez, aztán végül ellógtam az első órát, ami nem volt nagy baj, mert emlékszem, tesi volt, és ott nem nagyon nézték az igazolást. Felmentem hozzá, és már a műhelyben találtam, gyógytea gőzölgött kis lábosban a padlón, és Gömbi azt lefetyelte.

− Meggyógyult − jelentette ki a nő.

− Meg – hagyta jóvá a férfi. Mind a ketten hallgattak. Mind a ketten gondolkodtak.

− De ezzel nincs vége – folytatta a férfi. – Hazavittem. Az öreg természetesen nem kért pénzt, csak azt, szedjem össze a diót a kert végében. Bármit megcsináltam volna neki, mivel ő volt az egyetlen, aki segíteni tudott a felnőttek közül Gömbin. Aki iszonyat gyorsan összeszedte magát. Volt egy nagy vágás az oldalán, az gyorsan gyógyult. Apámék észre se vették, mert amikorra előjött a garázsból, egészen elhalványult. Azt mondták, az állatok képesek önmagukat meggyógyítani, vagy valami hasonló hülyeséget. Valamiért nem mondtam el nekik, mi történt valójában. Úgy gondoltam, nem hinnék el, vagy ha elmondanám, akkor Gömbi ismét megbetegedne. Két hét múlva, iskola után már ismét a dombokat jártuk. Gömbi fürgébb volt, mint valaha, és valahogy fegyelmezetlenebbé is vált. És ez lett a veszte.

− Mi történt? – kérdezte a nő elhaló hangon.

− Egy földúton mentünk – idézte fel a férfi az emléket, és megdörzsölte állát, majd ajkait, melyek ki voltak száradva. – Traktorosok taposták ki, ahogy jártak az egyik szántóról a másikra.  Dombok közt kanyargott, és az egyik domb takarásában, egy kanyar mögött keresztezte az országutat. Gömbi előre szaladt, én meg nem gondoltam, hogy baj lehet. Aztán csak egy nagy fékezést hallottam, meg hogy felvonyít. Megálltam, megdermedtem, moccanni se bírtam, ott, ahol álltam, a domb még mindig takarta előlem az eseményeket. Hallottam, ahogy egy autó ajtaja csapódik, valaki szitkozódik, majd ismét az ajtó, és aztán felbőg a motor, végül csönd. És csak ekkor indultam el, rohantam, ahogy a lábam bírta.

− Elütötték – a nő végre felnézett a férfira, szeme álmosan, véresen csillogott. A férfi visszanézett rá, de nem a nőt látta, hanem a testet az út szélén, a vért, a belsőségeket, és a köztük csillogó apró fogaskerekeket, huzalokat és csavarokat.

− El – hagyta jóvá.

A nő lehunyta szemét. – Miért mesélted el nekem ezt a szomorú történet? Így akarsz felvidítani? – kérdezte a férfitól bágyadtan mosolyogva. A férfi nem válaszolt, előredőlt, a szőnyeg mintázatét tanulmányozta. Aztán mégis megszólalt, lassan, óvatosan válogatva szavait: − Az öreg akkoriban lehetett hatvan-hetven éves. Ennek ugye húsz éve. Van még rá esély, hogy él – motyogta.

− Nem értem. Mit mondasz? – szólt a nő, noha értette. Felállt, kinyújtózott, majd lepillantott a másik feje búbjára, mely oly védtelennek tűnt, mert a férfi kopaszodott. – Megyek, lefekszem.

− Jó éjt – válaszolt a férfi. – Még maradok egy kicsit.

A nő fogat mosott, gyorsan és felületesen, majd meleg vízzel megmosta az arcát is, végül lehúzta a pulóverét, levette a melltartóját, egy pillanatra megnézte megereszkedett melleit a tükörben, végül felhúzta izzadtságszagú pólóját, és a hálószobába ment. Az ajtóból még visszatekintett a férfira, aki ugyanúgy ült a kanapén, a lámpa sárga fényben. A dvd-lejátszó órája hajnali hármat mutatott. A nő valamiért tudta, hogy ezen a napon öt óra harminckor virrad. Befeküdt a hideg paplan alá, és bámulta a szemközti falat, várta, hogy jöjjön az álom, de igazából azt várta, hogy a férfi felálljon, bemenjen a gyerek szobájába, felnyalábolja a vézna, ziháló, betegség által összetört kis testet takaróstul, kimenjen vele a ház elé az autóhoz, és óvatosan, hogy a gyerek ne ébredjen fel, befektesse őt hátra, majd beüljön előre, begyújtsa a motort, egy percig csak üljön ott, kezét a kormányon pihentetve, néha a visszapillantóba, a gyerekre nézve, aki hála istennek alszik tovább, aztán kitolasson a parkolóból, és a hajnal hasadtával, amikor ez az éjszaka végre véget ér, és eljön a fény ideje, elinduljon fel, északra hogy megkeresse az ezermestert.   

vége

 

1 komment
2018. október 30. 09:52 - Valmont

Pokolbéli építészet

tervrajz.jpg

Tény, hogy az apám tervezett annak idején magánházakat, lásd kép. Tény, hogy a perspektíva felfedezése mindig is egy rejtélyes folyamat volt számomra. Tény, hogy a Halloween film, az első, az őseredeti szerintem nem annyira jó mozi. Tény, hogy a sült tök szeletei megfelelő világítás mellett képesek beragyogni egy helyiséget. Tény, hogy miközben apám a nappali asztalánál rajzolt éjszakánként a nyolcvanas évek végén, odaültem mellé és olvastam, és ez jó volt. Tény, hogy holnap október 31. lesz.

 

Architectura Diabolica

 

Mariann csak felnőttként szerzett tudomást apja érdeklődéséről a démoni építészet iránt. A nő ekkor már negyven is elmúlt, gyerek, állandó társ nélkül élt a fővárosban, legkedvesebb barátai a testes vörös borok voltak esténként, és a romantikus komédiák, melyeknek a majdnem végén a főhősök csúnyán összevesznek, de aztán persze kibékülnek. Az anyját kéthetente látogatta a nagy, vidéki házban, ahol felnőttek, ő és a testvére, a bátyja, aki olyan szörnyű.

Amikor ide ért, mindig elzárta a gondolatokat, úgy, ahogy a pszichiátere tanította, egy sötét szobába küldte őket az agya hátsó zugában, a kulcsot ráfordította, majd elsétált. Ettől függetlenül, évente egyszer ezek az emlékek erőre kaptak, próbálták kifeszíteni az ajtót, hogy kijöjjenek, október utolsó napján, amit általában együtt töltöttek anyjával, mécsest égetve, halkan beszélgetve, miközben a háttérben a Bartók rádióból szólt egy halk, keserű vonósnégyes. Mariann sejtette, hogy az anyja is iszik, valószínűleg keményebben, a környéken beszerzett házipálinkával tompítja el magát ájulásig, hogy elbírja a kettős veszteséget, de ezeken a hétvégi találkozókon meglepően tiszta és élénk volt. Egyedül a padlásról jövő hangok miatt aggódott, ez az ősz elején jött elő nála, aggodalmas arccal magyarázta a lányának, hogy van odafent valami, éjszakánként valaki motoz, kutat a felhordott limlomok és a férje dolgai közt. Nem mondta ki, de persze arra gondolt, a férje az, a férje, aki a fia borzalmas halála után lett öngyilkos úgy, hogy egy hétfő délután a padlás főgerendájára csomózott egy kötelet, amit a kerti szárítóról vágott, le, egy műanyag dömperre állt, majd a játékot kigurította maga alól. Csak másnap reggel talált rá a felsége, aki addig már a rendőrségen is járt, és ott, az őrszobán jutott eszébe, hogy egyedül a padláson nem nézte még meg az eltűntet.

Mariann csitította, nyugtatta, hogy nincs odafent semmi, és hogy csak képzelődik, aztán persze elege lett a dologból, mert a képzelődést csak valami valóságossal, például egy nagy, kövér egér tetemével lehet ellensúlyozni. A következő héten, október első hétvégéjén mérget vett a városszéli hipermarketben, majd az ebéd után átöltözött a gyerekkori szobájában tárolt régi, kiselejtezett ruhákba, magához vette a vaskos, elemlámpát, mely kísértetiesen emlékeztette őt a vibrátorára, aztán felóvakodott a nyikorgó falépcsőn a padlásra.

Hosszú, keskeny sátortérbe ért, melyet a bágyadt nap két tetőablakon világított be így vagy úgy. Oldalt régi bútorok, játékok, középen újságok, papírok, elromlott műszaki dolgok halmai tornyosultak. Porszag volt, amibe egérürülék öregemberekre emlékeztető aromája vegyült. Mariann gondosan szórt a kék szemcsékből a sarkokba, a kémény tövéhez, a szekrények lábához, közben idegesen pislogott a sötét, árnyakkal teli részek felé, de semmi nem moccant. Végül megállt a főgerenda alatt, felnézett, majd körbepillantott, a dömpert kereste, de persze nem volt sehol, gyanította, az anyja kidobta. Az is csoda, hogy a házat nem adta el az eset után, de lehet, hogy pont valami furcsa, kegyeleti, emlékezéssel kapcsolatos belső indok vezérelte, amikor itt maradt.

Ahogy kifelé indult, Mariann véletlenül belerúgott egy halom papírtekercsbe, melyek szétgurultak. Az apja építész volt, a műszaki rajzokat ilyen tekercsekben tárolta, átütöttek rajtuk precíz, egyenes vonalazása, apró, kerek betűi. A halom alatt egy barna, kopott borítójú könyvet talált, rajta arany felirattal: Architectura Diabolica. Mariann leguggolt, kiszabadította a könyvet, lefújta róla a port, majd belelapozott. Az első oldal szerint Rómába adták ki 1878-ban. A megsárgult, szinte törékeny lapokon olasz nyelvű, szépen nyomtatott szöveget talált, a kövér oldalszéleket az apja kerek betűivel írt jegyzetei tarkították. Csupa, elragadtatott, felkiáltójeles, kérdőjeles mondat, csodálkozó észrevétel, például ez nem lehet!, meg kell nézni! van erről egyéb irodalom? hogyan bizonyítható?!.

A nő állt a vékony, de mégis, valami érthetetlen oknál fogva súlyos könyvvel a kezében, és érezte, tarkóján felmerednek a pihék, és a gyomrába, ágyékába döf egy hasító érzés, amit a szeretteink iránt érzett aggodalom, egy állati ösztön generál. Azon a bezárt ajtón, a tudata hátsó felében négy kéz, egy idősebb férfi és egy tizenhét éves fiú kezei kezdtek el kaparászni.

Megrázta fejét, majd a könyvet a melegítőjének gumija és enyhén tésztás hasa közé tűzve visszaindult, le a lépcsőn, a fénybe és a sült tök illatú melegbe. Amíg az anyja egy rúddal visszatolta a létrát, és bezárta a padlás csapóajtaját, Marianna leporolt a könyvet, majd az ebédlőasztalra tette, és teát főzött. Az anyja a nappaliba ment, és bekacsolta a tévét, egy vetélkedőt kezdett nézi, amiben a közepesnél egy kicsit nehezebb kérdéseket tettek fel az idétlenül vihogó szerelmespárnak. Mariann kényelmesen elkészítette a teát, de közben végig érezte, hogy a könyv a háta mögött, az asztalon méregeti, figyeli, óvatosan vizslatja őt. Ösztönösen érezte, hogy nem kellene kinyitnia, hogy nem kellene elkezdeni olvasni a jegyzeteket, és kiírni egy fehér lapra, és hogy az sem lesz jó, ha a telefonja fordítóprogramjával lefényképezi egyenként az nyolcvanhét oldalt, és lefordíttatja a szöveget, majd az anyagot feltölti a felhőbe. Mégis ezt tette, de előbb a forró csészékkel bement az anyjához, és megkérdezte, az apja tudott-e olaszul. A nő meglepetten nézett rá, a szemében csillant valami emlék, majd bólintott. Mariann mindig elkeseredett, amikor látta az anyja nyakán összegyűrődő ráncos bőrt, mert tudta, hamarosan ez vár rá is, nagyjából így fog kinézni tíz- tizenöt év múlva, vagy korábban, hála a fővárosi levegőnek.

Igen, az apja az egyetemen a német mellett olaszul is tanult, sőt, a nyolcvanas évek elején, amikor munkába állt a Tervhivatalnál, többször járt Rómában. És hozott is könyveket, ezt már Mariann inkább állította, semmint kérdezte, és az anyja nem is válaszolt, megfeszült az ajka, és a lánya hirtelen úgy érezte, felesleges itt lennie, jobb lenne, ha hazamenne üres és hideg, harmincöt négyzetméteres panellakásába, hogy az anyja nyugodtan hülyére tudja inni magát. Ez a fölöslegesség érzet ilyentájt mindig előjött köztük, az anyja az évforduló közeledtével szemmel láthatóan türelmetlenebb, nyűgösebb lett, egyre kevésbé viselte Mariann esetlen gyöngédségét. Aztán november elsején, a mindenszentek napján visszaváltozott, ismét nyugodt, összeszedett és kimérten kedves lett, afféle udvarias angol hölgy, aki némi keserűséggel érzékeli a lányát körüllengő kudarcot, azt, hogy az élete egyáltalán nem úgy alakul, amire egy szülő büszke lehetne.

Mariann megitta a teát, majd szedelőzködni kezdett, levedlette régi gönceit, hogy aztán szertartásosan búcsúzkodjanak a kapuban, az őszi avarégetések szagában, távoli kutyák elkeseredett ugatását hallgatva fél füllel. A sült tök illata belepte az autót hazafelé menet, és még a lakást is megfestette napsárga színeivel, mikor kirakta maga elé egy tálra a szűk konyhába, mellé a könyvet, másik oldalra a laptopot.

A szerzővel kezdte a kutatást, egy bizonyos Giovenzana Battistaval, aki a reneszánszban élt építészek XIX. századi szakértője volt, és mintegy szórakozásként írta meg ezt a művét. A könyvet szerzői kiadásban jelentette meg, ötszáz példányban, az internet szerint nagyjából visszhangtalanul. A Wikipédia is csak lábjegyzetben említette életrajzánál, más weblapokon utaltak rá, mint az okkult irodalom egy érdekességére, de alapvetően igen kevés reális találtat foglakozott magával a művel.

Marianna az elkövetkező hetekben kinyomtatta a nyersfordított oldalakat a cégnél, majd otthon próbálta összerakni az ostobácska mondatok mögött rejlő valós értelmet. Ahol teljesen oda nem illő szerkezet vagy szó szerepelt, ott megkereste online szótárban a többi jelentést, és fölé írta a leginkább odaillőt. Miközben dolgozott, szinte alig figyelt a tartalomra, így október huszonharmadikán, a munkaszüneti napon vette először át úgy a fordítást, hogy a nyelvtanra és a jelentére nem, csak a mondanivalóra figyelt. És ekkor az eddig benne csomósodó rosszérzés felfénylett, és beborította a lakást.

Battista a reneszánsz művészek perspektíva tanaiból indult ki, melyek hatással voltak a korabeli építészetre is. Úgy vélte, az a perspektívikus kánon, amely végül diadalra jutott, csak egyféle lehetőség, egy speciális látásmód, léteznek más, eltérő perspektívák is, amiket mi, akiknek az agyát megfertőzte és korlátok közé zárta ez a hagyomány, már elképzelni se tudunk. A barlangrajzokat, az egyiptomi hieroglifákat és a gótikus festészetet hozta példakánt, megkockáztatva a tételt, hogy ezek az emberek, akik ezeket létrehozták, egyáltalán nem úgy látták a világot, amiképp mi látjuk. A mi perspektívánk lényege a térbeliség, mely Isten világát közelre és távolra tagolja, végérvényesen elválasztja a mennyei, a földi és a pokolbéli dolgokat – ugyanezt vitte végbe Dante a Színjátékban. Ugyanakkor tény, hogy létezik olyan látásmód, mely képes a különféle dimenziókat, a földi, isteni és a pokolbéli színtereket egymásra vetíteni. Ez a nézőpont egyfajta metszetet hoz létre, mely megjelenik töredékesen a festészetben Boschnál vagy az irodalomban, William Blake látomásaiban, de igazán az építészet tudná leképezni. A mennyei perspektíva angyali helyeket teremtene, a végtelen jóság és szelídség épületeit – ilyen volt a Paradicsom, amit azonban Ádám és Éva elrontottak, mikor megbolygatták rendjét. A pokoli perspektíva pedig a világunkra vetítené a romlottság, a gonoszság törvényeit, megfertőzve az arra fogékony lelkeket. Ilyen helyeket az emberi építészet akaratlanul és véletlenül is létrehozott a történelme során, például a poltergeist jelenségek ezekben a metszéspontokban felerősödő gonosz aktivitás jelei, a maja templomokban űzött brutális szertartások kapcsolatba hozhatók vele, és a gótikus várakban kísértő lények is valójában a pokolból eredő gonosz, ártó, démonikus erők, és nem elhaltak szellemei.

Battista az utolsó fejezetben konkrét javaslatokat és példákat is tesz a mennyei és a pokoli építészeti perspektíva megteremésére. Rajzokat közül, metszeteket, íveket, falak és szobák elrendezését, gondosan jelölve a kötőelemeket, az ablakok elrendezését és a tetőszerkezet struktúráját.

Mariann apja ezeket az utolsó oldalakat sűrűn telejegyzetelte, csupa kérdőjel és izgatott megjegyzés, a megvalósíthatósággal kapcsolatos kétely, érdekelődést, felindultságot mutató, néha már eltorzult, olvashatatlan utalás borította a lapokat. Az utolsó oldal alján mindezt egy odafirkantott név zárta: Zoller.

Az évforduló abban az évben vasárnapra esett, de Mariann már szombaton leautózott az anyjához, aki némi csodálkozással fogadta a tervét, hogy ott is aludna. A látogatásai egynaposak voltak, így mind a kettejüknek megmaradt az a szabadság, hogy éjszaka azt tegyenek magukkal, amit akarnak, és ez a szabadság most korlátozódott, de a fiatalabb nő túl izgatott volt ahhoz, hogy fennakadjon anyja reakcióján. Az ebéd után, miközben mosogattak, vagyis az anyja mosogatott, ő pedig törölgetett, rákérdezett, hogy ismert-e egy Zoller nevű embert. A másik egy pillanatra eltűnődött, habos keze megállt a tányér felett, majd bólintott, igen, az apád főnöke volt, de nagyon utálta őt, azt gondolta, miatta nem tud feljebb lépni a langlétrán. Mariann szelíden kijavította, ranglétrán, de magában csak a fejét csóválta, mert az anyja újabban egyre több szót rontott, és megfogadta, megnézi a neten, milyen betegségre utalhat ez. Sajnos sokkal több dologra Zoller kapcsán nem derült fény, az anyja már csak arra emlékezett, hogy elköltözött a városból, és ezután az apja karrierje valóban beindult. Azt nem tudta megmondani, hol lakott.

Kora délután Mariann arra való hivatkozással, hogy meg kell néznie a méreg eredményességét, visszatért a padlásra. Ellenőrizte a kiszórt kupacokat, és általában a padló szabad felületeit, de sehol nem talált görcsbe rándult, szürke kis testet. Ezután a műszaki rajzok tekercsei mellé térdelt, széthajtotta az elsőt, és a lámpa fényénél megvizsgálta. Úgy volt, ahogy remélte, az apja a bal felső sarokba, a cím és az egyéb általános paraméterek mellé odaírta a megrendelő nevét is. Jó nyolcvan tekercs volt a halomban. Az apja magánzóként is dolgozott, sokan jártak hozzá hétvégente is, megrendelők, izgatott, fiatal párok a környékből, a kisvárosokból és a falvakból. Mariann emlékezett rájuk, az idegenszagukra, ahogy télen behozták a hideget és nyáron az izzadságukat a lakásba, ő pedig elbűvölve figyelte apját, ahogy a konyhaasztalra kiterített tervrajz felett magyaráz nekik a majdani otthonukról.

A Zoller-ház rajza a kupac alján hevert, szorosan betekerve csomagolópapírba, melynek végeit még le is ragasztották. Mariann sejtette, hogy mit fog találni, de ahogy elé rajzolódott haloványan, statikusan, átlátszón a sátortetős, csúcsos, kerek ablakos épület, mely valami eltorzult, de mégis megkapó vitorlást idézett, visszafojtotta lélegzetét, és megrázta fejét, majd leengedte a rajzot, végül elejtette, hogy az zörögve visszakunkorodjon csővé.

Aznap éjjel a bátyja érinthetetlen szobájában aludt. Megvárta, míg az anyja nyugovóra tér, majd fogta a pokrócot, a párnáját, és átóvakodott a szomszédos szobába, a sajátja melletti, kicsit tágasabb és az erdőre néző helyiségbe. Egy percig csak állt a holdfényben a szoba közepén, végignézett az íróasztalon, melyen még ott voltak a gondosan meghegyezett ceruzák, egy walkman, amibe már manapság kazettát se tudna rakni, de persze Mariann tudta, hogy van benne kazetta, 1994 nagy slágereivel, melyeket Mariann titokban minden évfordulón meghallgatott, és közben sírt. A polcon fantasztikus regények, Kozmosz Könyvek és Galaktikák sorakoztak. Az egyik falon egy Oasis poszter volt, Liam Gallagher gúnyosan bámult le róla a nőre, aki végül befeküdt a porszagú ágyba, melynek szövetében igyekezett kiszagolni a bátyja hajdani illatát, de persze nem érzett semmit, és mielőtt megindultak volna az évfordulós könnyek, elaludt.

Másnap majdnem minden úgy alakult, ahogy szokott, kivéve a délutánt, amikor is Mariann elautózott a Zoller-házhoz. Mert nagyon is tudta, melyik házról van szó, bekötött szemmel is odatalált volna, feltéve, ha oda akart volna menni, de persze nem ment volna semmi pénzért, se ő, se az anyja.

Előtte még megtörténtek a reggeli rituálék, az anyja már délelőtt kiment a temetőbe, Mariann nem kísérte el, tudta jól, hogy percekig sírni fog a két sír előtt, ahol apa és fia feküdt egymás mellett, a nő nem bírta volna ennek a rengeteg szomorú dolognak a látványát, elég lesz majd másnap, mindenszentek napján, amikor azért az anyja összeszedi magát annyira, hogy tanúk jelenlétében, a remegő gyertyák fényben mereven és zárkózottan végigcsinálja a dolgot. Helyette felügyelte az ebédet, húsleves készült, galuska és pörkölt, jóféle házi savanyúsággal, majd miután az anyja hazaért, tálalt, és szótlanul el is fogyasztották. Ami most új elem volt, az anyja fokozódó gyöngesége, amitől Mariann belül minden megvetése ellenére elgyengült. A kávé után történt, hogy az anyja a kamrába ment, és egy félliteres üveggel tért vissza, az emésztés miatt, javasolta, ezúttal ihatnánk egy kupicával, ezt még a szomszéd adta, mert megengedte neki, hogy a hullott körtét összeszedje. Mariann megcsóválta fejét, még vezet, ja tényleg, eszmélt az anyja, de én azért iszok. Iszom, javította ki Mariann önkéntelenül, amin mindketten megütköztek, aztán az anyja elnevette magát, és Mariann is, és végül valamiért már mentek egymás felé, összeölelkeztek, és az anyja persze tudta, hogy ő tudja, sajnálom, súgta Mariann fülébe, aki csak rázta a fejét, nem sajnáld anya, ez van, motyogta és elmaszatolta könnyeit. Aztán szétváltak, és Mariann mégis ivott egy kupicával, majd kicsit ledőlt a nappaliban, és később, mikor szürkülni kezdett, kióvakodott a házból. Az anyja a hálószobában aludt, mellette, az éjjeliszekrényen, a gyógyszereket tartalmazó bonbonos doboz mellett csillogott az üveg, jó kétujjnyi hiányzott belőle.

A Zoller-ház tíz perc autóútra volt tőlük, három kanyar, egy terecske és egy templom akadt útjába, ismerte mindet, és elképzelte azt az őszi estét, amikor a bátyja végigbiciklizett ugyanezen az útvonalon, huszonnyolc évvel ezelőtt.

Egy kis emelkedőn állt, mellette csak egy ház volt, a másik oldalon foghíjas telek határolta. Csúcsosan, ívesen tört a magasba, az ablakok sötéten avagy inkább portól homályosan bámultak Mariannra, előkertjét felverte a gaz, a kerítés vasrudai rozsdálltak, elütött tőlük a fehér tábla vörös betűivel: Eladó.

− Érdekli? – szólította meg egy kedélyes hang a nőt, aki a kocsija előtt állva bámulta az elhagyatott épületet. Megfordult. A szembe szomszéd állt a kapujában, kövérkés, mosolygós férfi. Hatvan avagy hetven éves lehetett, vörös arcát az orr környékén erek hálózták be.

− Egyelőre csak nézelődöm a környéken – magyarázkodott Mariann, és érezte, elvörösödik. – Még nem tudom, hol érdemes itt házat venni. De ez egy érdekes épület…

A másik közelebb jött, majd megállt Mariann mellett és ő is a házra meredt. – Nekem nem igazán tetszik, de van, aki szerint nagyon szép − jegyezte meg. – Szerintem van benne valami torz, de hát tudja, ízlések és pofonok.

− Nekem sem az esetem – válaszolt ösztönösen Mariann, majd hozzátette: − Elég elhanyagoltnak tűnik. Régóta üresen állt?

A férfi kutatón ránézett, végigmérte, majd kissé hátrébb lépett: − Maga nem valami újságíró, ugye?

− Nem, dehogy – csóválta a fejét Mariann.

A másik megkönnyebbült, majd hátrafonta kezét a háta mögött, és ismét a házat figyelte: − Akkor elmondom magának, főképp, ha nem akarja megvenni.

− Ahogy mondtam…− kezdte volna Mariann, de a férfinak már nem volt szüksége biztatásra, láthatólag alig várta, hogy elmondhassa a történetét: − Elátkozott hely ez, azért nem lakják már idestova hét éve. A tulajt, aki árulja, vagyis én árulom neki, mert Amerikába költözött, még ismertem is, szegről-végről rokonok lennénk, a nagybátyja az én unokatestvérem sógora. De ez persze nem lényeges. Egy este, hét évvel ezelőtt fogta az egész családot, és elmentek, itt hagytak csapot-papot, csak ő járt utána vissza, hogy kipakolja a házat.

− Mi történt? – kérdezte Mariann valóban meglepetten.

− Nem tudom pontosan – csóválta a fejét a másik. – Kérdeztem őt, de nem akart válaszolni. Az biztos, be volt kötve a keze. A tenyere. Mintha belenyúlt volna valami élesbe. De annyit mondott – a férfi hunyorított, mint aki magában keresi az emléket −, hogy ez a ház nem jó hely, hogy nem szabadna állnia.

− Mikor is történt ez? – kérdezte Mariann óvatosan.

− Pont hét éve – válaszolt a másik, majd fejéhez kapott: − Tényleg, napra pontosan ilyenkor, mindenszentek napja előtt történt, éjszaka. Nahát…

Mariann ekkor már persze tudta, hogy mi van még hátra, de azt akarta, hogy más mondja ki. Fogta a kulcsot, hátravitte ahhoz az ajtóhoz az elméjében, bedugta a zárba, és elfordította.

− Volt még más is? – kérdezte a férfitól. Az már láthatóan gyanakodott, mert ismét a nő arcába bámult, aki erre sietve hozzátettre: − A ház régebbinek tűnik hét évesnél. Gondolom, más is élt benne.

− Élt – hagyta jóvá a férfi. – De az tényleg csúnya történet. Biztosan akarja hallani?

Mariann kinyitotta, és szélesre tárta az ajtót: − Akarom.

A férfi mélyet sóhajtott, majd belekezdett: − A házat egy Zoller nevű alak építtette, még nyolcvanhétben. Akkor költöztünk mi is, akkor épült ki ez a sor – mutatott végig az utcán. − De ő nem sokáig lakott benne, pár év után eladta, és elmentek valahova a Dunántúlra. Aki megvette, na, azok aztán nem jártak jól vele.

− Miért? – kérdezte Mariann nagyon csöndesen, noha tudta.

− Tök normális család volt, nekem elhiheti. Az anyuka, apuka soha nem veszekedett, volt egy nyolcéves kiskölyök és egy tizenhét éves nagylány. Szomorú ez az egész, mert nagyon jól összebarátkoztunk, segítettünk egymásnak, ahogy az jó szomszédok közt kell – merült el a férfi a gondolataiban, mire Mariann visszahúzta: − És mi történt?

− Szörnyű dolog történt – tért magához a másik. – Én el se akartam hinni. Éjszakás voltam, a vasúton dolgoztam, reggel jövök, itt a rendőrség, a mentők akkor már elmentek, mert nem nagyon tudtak mit csinálni. A feleségem mesélte el, hogy mi volt – a férfi elérzékenyülhetett, mert megszívta orrát. – Éjféltájt sikoltozást hallott. Kiszaladt, kezében egy nagy, vastag bottal, azt hitte, valakit ölnek. De nem, a szülők voltak, vagyis a szomszéd asszonyka, ott térdelt az udvaron, a keze csupa vér. Mögötte a férje, az is csak dülöngélt, mint aki megőrült, vagy részeg – szünetet tartott, ösztönösen, akár egy jó történetmesélő. – De nem részeg volt, persze hogy nem. A városból jöttek, színházban voltak, éjfélre értek haza. És arra értek haza, hogy a lányuk, meg a barátja, aki átjött aznap este, ott vannak vérbe fagyva a kanapén, a nappaliban. És a kisgyerek, a kiskölyök, aki mindig olyan aranyos és udvarias volt, ott állt hátul, a konyhában, kezében a kés, a konyhakés, amivel megölte őket. Állítólag ötven szúrás volt a két szerencsétlenen, az elsőket hátulról döfhette beléjük, a nyakuknál, mert tévét néztek, ő pedig odalopódzott mögéjük és…

− Elég – csattant fel Mariann, mire a másik elhallgatott. A nő nem ismerte a részleteket, az anyjától nem merte megkérdezni, noha ő talán tudhatott valamit a férjétől, aki látta a fia testét a hullaházban. Utána két héttel pedig felment a padlásra a szárítókötéllel.

− Jól gondolom, hogy ez is október harmincegyedikén történt? – kérdezte Mariann teljesen feleslegesen, mert ő pontosan tudta, mikor történt.

− Ebben nem vagyok biztos – vont vállat a másik, akit kizökkentett egy kissé az előbbi félbeszakítás.

− És azt jól sejtem, hogy ez huszonnyolc éve történt, ami ugye a hét többszöröse? – kérdezte Mariann inkább csak magától.

A férfi ellépett tőle, jó két méterre: − Kicsoda maga? – vonta kérdőre most már neheztelve.

Mariann nem mondta ki, hogy ki ő, mert talán így nagyobb esélye lesz, hogy nem kapják el, helyette szó nélkül beült az autóba, majd elhajtott, vissza a szupermarkethez, és vett egy húszliteres benzines kannát. 

vége

Szólj hozzá!
2018. október 24. 22:33 - Valmont

Halhatatlan tehetség

nyers.jpg

A Raw című film volt az utóbbi években az egyik olyan horror, ami meglepett, egy csomó szinten működött, mint műalkotás, egy igazi élmény, és a zenéje önmagában is megáll. Sokáig kísértett a történet, innen ez az írás, ami igazából egyfajta továbbgondolás. A háttérben ott motoszkált bennem a Hamvas-féle koan, hogy az igazi tehetség egy barlang mélyéről is utat talál magának, az autentikus, releváns mű nem merülhet el a nemlétbe, az ismeretlenbe. És egész régóta a fejemben van az az anekdota is, amit Szerb Antal ír Dosztojevszkij kapcsán: mikor első regényét megírta, és elvitte az akkor vezető folyóiratnak, reggel ötkor a két szerkesztő - akik egész éjjel, felváltva olvasták egymásnak a szöveget - oroszos meghatottsággal rohant hozzá, hogy gratuláljanak neki.

A képen egy kő látható, az ilyen színű és mintázatú köveket a lányommal "húskő"-nek nevezzük. Egy víztározó partján találtam, a víz visszahúzódott, összezsugorodott, így rengeteg érdekes dolog került napvilágra. Ilyen időket élünk. 

 

Nyers

 

Tisztelt hölgyeim és uraim! Képzeljék el a fiút, valakinek a gyermekét, az öccsét, a barátját, valakit, aki arra rendeltett, hogy leélje életét, mint bárki más, lassan, komótosan, nem hagyva maga után semmiféle nyomot. A szülei átlagosak voltak, nem foglalkoztak vele többet vagy kevesebbet, mint amiképp az átlagos szülők foglalkoznak a második, jobbára csak csalódást keltő gyermekükkel. A bátyjában volt minden reménységük, őbelé fektették gyorsan elillanó fiatalságuk minden energiáját, rá összpontosítottak, így a másodikra, a kisebbre már alig maradt türelmük, szeretetük és odafigyelésük – ám ezt a törvényszerűséget a család tagjai mind a négyen megértették, és el is fogadták.

Nem mondom, hogy az öcs tudat alatt soha nem lázadt e status quo ellen. Álmodozott róla, hogy majd megmutatja nekik. És próbálkozott is, lustasága és renyhesége ellenére néha igenis tett erőfeszítéseket. Eljárt kosáredzésekre, de aztán rá kellett jönnie, hogy bár magas és vékony, de nem elég magas. Festőeszközöket kért karácsonyra, ám hamar kiderült, hogy nincs kézügyessége. Egy haverjával együttest alakított, de hamar szétmentek, ő pedig megértette, hogy az ujjai soha nem lesznek elég fürgék ahhoz, hogy bátorsággal előadjon egy szólót. Így aztán, nagyjából tizenhat éves korára, szép lassan elfogadta a helyzetét, a helyét az életben, a társadalomban, a sors nagy könyvében, ahogy azt undorító pátosszal mondani szoktuk. A legtöbben ezzel egy időben szoknak rá valami szenvedélyre, olyan dologra, ami kitölti az űrt, elfeledteti velük azt, hogy belőlük már nem lesz senki (nem feltétlenül a valaki ellentéte), ami mindennapi jutalomban részesíti a megfáradt, kudarcos és csalódott lelket. Ez lehet az alkohol, a szex, virtuális világok, de könnyen a drog is, máskor pedig csak filmek, töménytelen film, vagy az olvasás, a jártasság a Hanza-városok történelmében vagy hajlandóság a jelenkori környezet mind részletesebb ismeretére, az úgynevezett híréhség.

A fiú a nőket választotta, vadul és dühödten kezdett udvarolni a lányoknak a középiskolában, közvetlen, szemtelen, de mégis valami kihívóan pimasz és meggyőző módon, ezért voltak is sikerei, főképp a nem annyira szép, de még nem is csúnya lányok körében, akik sütkéreztek a figyelmében, hajlottak arra, hogy felmenjenek szűzi szobájába, és engedjék neki azt, amit ilyen korban a lányok legfeljebb engedni szoktak. A szülei nem nézték jó szemmel a dolgot, de nem is tiltották, mert a jegyei azért nagyjából rendben voltak, négyes szinten teljesített, és ez a színvonal a szülőknek gyakorlatilag semmiféle fáradtságába nem került. A bátyja, aki már egy távoli egyetemen tanult tovább, és csak hétvégenként bukkant fel egy hátizsáknyi szennyessel, már túllépett a felnőtté válás ezen rítusain, és szórakozottan vagy inkább elgondolkodva figyelte öccse ténykedését. Ez a báty persze kitűnően teljesített az egyetemen, az oktatói felfigyeltek rá, több országos versenyre is küldték, ahol díjakat szerzett, de ez a valóban ragyogó középiskolai évei után nem volt meglepő. Az öcs kénytelen volt meghallgatni minden egyes vasárnapi ebédnél a báty legújabb eredményeit, a kutatása során szerzett tapasztalatait, és a tanárok elragadtatott reakcióiról szóló beszámolóit. És mindeközben látnia kellett anyja és apja tekintetét.

Azon a bizonyos, esős októberi napon hölgyeim és uraim a két testvér egyedül volt otthon, a szülők elutaztak egy távoli fürdővárosba, ahol is az anya mind fokozódó derékfájásaira reméltek enyhülést. A hűtőben volt gondosan bekészített élelem, de a testvérek valami egyszerűbbre vágytak, ezért a másik autóval, a régi, rozsdásodó egyterűvel bementek a városközpontba lévő gyorsétteremhez, ahol is vettek egy-egy adag hamburgert, menüben, majd hazafelé indultak. Az étteremben, szombat este lévén, nem volt ülőhely, és egyébként is, mind a ketten a szobájukba húzódva szerették volna eltölteni e szerény vacsorát. A család, akiről eddig szó volt, a város egy külső nyúlványán, az erdei út végén lévő telepen élt immár húsz éve, hajdan modernnek számító, ám történetünk idején már inkább elavult rajzolatú családi házban. A várost e teleppel kanyargó, keskeny út kötötte össze, mely a délutáni esőtől nedvesen csillogott a lemenő nap fényében, ami olykor-olykor meglepetésszerűen villant elő egy kanyar mögül, a fák közeiből az autót vezető báty szemébe. Az út szélét vastagon borították a sárga, nyálkás levelek. Minden adva volt tehát egy tragikus végkimenetelhez. A testvérek nem beszéltek, zenét hallgattak, egy rádióadót, mely csak korabeli slágereket játszott. Már nehéz rekonstruálni, mi járt azokban a percekben a fiatalabb testvér fejében. Valószínűleg azt latolgatta, hogy az az érdekes lány, akinek hevesen udvarolt már hetek óta, átjön-e este hozzá, ahogy megígérte, vagy meghátrál, ahogy az történt a múlt hétvégén. És ha át is jön, mi fog történi, most, hogy a szülők nincsenek otthon, csak a báty, aki úgyis lefoglalja magát a tanulmányaival, majd szokás szerint elmegy futni, hogy aztán tizenegy körül már sötétbe boruljon a szobája. A fiú elmerült reményeiben, nem is észlelte a környezetét, legföljebb az erdő sárgászöld falát a szeme sarkából, a néha a szemébe vágó vörös napfényt, és a keskeny csíkban megnyitott ablakon át betűző avarszagot, ezt az elegyet, ami az ősz, a változó, szent évszak minden jellemzőjét felvonultatta a háttérben, nem csoda, hogy csak késve észlelte az autót, mely egy kanyar mögött bukkant fel.

Az autó az erdőben volt.

Motorházteteje begyűrődött az ütközéstől, az üvegek összetörtek, és elölről valami gomolygott, füst vagy gőz, nem tudták. A báty továbbment, ki a kanyar ívéből, aztán lehúzódott az út szélére, majd rövid gondolkodás után kiszállt, aztán visszaszólt a testvérének, hogy maradjon a kocsiban. Az öcs persze nem engedelmeskedett, és pár másodperc múlva utána ment, így nagyjából egyszerre pillantották meg a testet. Az autó előtt hevert, jó nyolc méterre, egy fa tövében, a fa oldala vériszamos volt. Később a rendőrök azt magyarázták a bátynak, és  ő továbbadta a családi asztal, a vacsora felett, hogy az ütközés erejétől a férfi áttörte a szélvédőt, és akár egy szuperhős, nyílegyenesen repült a fáig, amely megfogta, pontosabban a fejével és a mellkasával belecsapódott a fába,  a bordái összetörtek, a szívét átszúrta egy szilánk, de ez már mindegy is volt, mert a koponyája szétnyílt, és az agya szinte kirobban belőle.

Az anya nagyjából itt állította le a fiát, mondván mégiscsak vacsoráznak, az apa pedig intőn felemelte kezét, látjátok, ezért kell mindig bekötni a biztonsági övet. De még nem tartunk itt, a két testvér ott állt a testtől jó tíz méterre, a füstölgő autónál, és látták a vért a fa törzsén, és az avarban, és ekkor az idősebb visszarohant a saját kocsijukhoz a telefonjáért, hogy hívja a mentőket és a rendőrséget, és a fiatalabb ott maradt a roncs mellett, mire a másik ráordított felindultan, hogy jöjjön el az autótól, felrobbanhat. Az öcs így tett, de nem hátrafelé ment, hanem előre, a halott irányába, mert akkor már látta a brutális sérülést, az avarban fekvő szétnyílt koponyáját, és a nyíláson kipréselődött agy szürke szövetét, a darabok ott hevertek körötte, és tudta, nincs olyan lény, ami ezt túlélné. Hallotta, hogy a testvére mögötte, valahol, a távolban magyarázni kezdi a balesetet, és próbálja mind pontosabban betájolni a helyszínt, de a szavak mintha szűrőn jutottak volna el füléhez, szinte nem is értette őket, lépett még egyet, majd még kettő, majd még négyet, míg ott nem volt a test mellett, és ekkor leguggolt hozzá. A férfi neki háttal, az oldalán feküdt, a fa tövében, egyik keze a dereka alá gyűrődött, valamivel arrébb ott volt a levelek közt a törött szemüvege. A fiatalabb testvér előrenyúlt, óvatosan, míg ujja el nem érte a hasadást, a szörnyű nyílást a koponya tetején. Bedugta mutatóujját, és megérezte a meleget, és még valami mást, de ekkor a báty rákiáltott, mit csinálsz te ott?

Mögötte állt, döbbenten, fülén tartva még mindig a telefont. Az öcs felegyesedett, ujját nadrágjába, a nadrág farzsebébe törölte, és megvonta vállát, megnéztem, él-e még. Ez? kérdezett vissza a báty, kissé eltartva a telefont, ennek annyi, mondta elszürkült arccal, majd hátrált, és intett a testvérének, gyere el onnan, ez helyszín, ne bolygasd meg, majd ismét  a telefonra figyelt, és bólintott, igen, itt maradunk. Nem, nem lángol.

Ahogy visszamentek az autójukhoz, a fiatalabb testvér bepillantott a pórul járt jármű hátsó ülésére, és észrevette a könyvek halmait, több tucat könyv, lefóliázott egyencsomagokban, és akkor még ennek nem tulajdonított nagyobb jelentőséget, majd csak később, az est hátralévő részében érti meg, miért voltak ott.

Megvárták a rendőrség kéken és megnyugtatóan villogó fényeit, majd a báty elmondta, hogyan találtak rá a szerencsétlenül járt férfira és autójára, végül, nagyjából másfél óra múlva elengedték őket. A báty még a házuk udvarán felhívta a szüleiket, és részletesen elmesélt mindent, az öcs egy ideig hallgatta, aztán fogta a hamburgeres zacskót, és bement, fel a szobájába, leült az ágyra, és a férfi agyára gondolt, melynek maradékait, foszlányait ki tudta tapintani a hasadt csontok közt. Puha volt, és még langyos, és bizsergés maradt tőle ujjbegyeiben. Kinyitotta a hamburgeres zacskót, kivett a szendvicset, aztán fél percig csak bámult, majd visszarakta a zacskóba, eszébe jutott, hogy nem is mosott kezet, és ekkor elérte őt az inger, kirohant a vécébe, de nem hányt, csak öklendezett, mivel ebédre levest ettek, és ő nem kért másodikból, ami rakott karfiol volt, amit utált. A bátyja megállt felette a vécéajtóban, minden rendben van, kérdezte, mire ő csak intett, persze csak rám jött, nyögte, majd pár perc után a roham csitult, összeszedte magát, megmosta a kezét és az arcát, és visszament a szobájába. Ahogy a hamburgere zacskóra nézett, látta maga előtt, mit rejt, a barnára sült, rostokból, darabokból, cafatokból álló hús rétegeit, a húsét, mely korábban nyers és rózsaszín volt, azelőtt pedig egy élő test eleme, része valami nagyobbnak. Jó tíz percig tűnődött ezen, majd levitte a zacskót a konyhába, és kidobta a szemetesbe. Látta, ott másik zacskó, de üresen, rajta egy zsírfoltos szalvéta. Akkor már folyamatosan csak a seb és a benne lüktető szövet járt a fejében, kiskorában volt ilyen utoljára vele, mikor egy délután nagyon sok bogarat ölt meg úgy, hogy egy kanállal szétnyomta őket, és ezt követően napokig csak a testekből kitóduló belső részek jártak a fejében, méla hányinger és undor kíséretében. Most azonban hányingert már nem érzett, inkább egy erős késztetést, kíváncsiságot, és valami sóvárgást. Hogy elűzze a fejében köröző képeket és gondolatokat, felhívta a lányt, akit aznap este át akart csábítani, de az nyűgös és rosszkedvű volt, nem mesze laktak, a szomszéd telepen, az erdő túloldalán, a sötétben már nem akart elindulni, és nem akart kimozdulni, ezért a fiú felajánlotta, átmegy ő, mire a lány kis tűnődés után igent mondott.

Biciklivel ment, a fák közt, a lámpája egy sötét alagutat világított meg, melynek a falát fatörzsek és bokrok alkották, és az út vége teljes homályba veszett, amitől olyan érzése volt, mintha a semmibe tartana. Amikor kiért a telep fényei közé, fellélegzett, mélyet sóhajtott, beszívta az erdő rozsdás aromáit, a telep házai felett kacskaringózó füstcsíkok égett ízét, az odafenn trónoló félhold kék hidegét. A lány házánál a gyepre döntötte biciklijét, elment a tornácon sorakozó mécsesek mellett, majd kopogás nélkül benyitott. A lány a kanapén ült, egy vastag pulóver és egy nagyon rövid nadrág volt rajta, eddig olvasott, mellette egy halom összegyűrt zsebkendő hevert, most kisírt szemmel figyelte, ahogy a fiú mind közelebb jön. Mi a baj, kérdezte a vendég, mikor megállt a lány felett, aki a laptopjára bökött, ami az ebédlőasztalon világított. Meghalt, mondta elcsukló hangon. Most olvastam, hogy meghalt. Kicsoda, kérdezte a fiú, és ekkor a lány lerakta maga mellé a könyvet, és ő megismerte a borítóját, és lépett egyet hátra, mert mindnet megértett. A kedvenc íróm volt, magyarázta a lány, úgy volt, hogy ma délután író-olvasó találkozó lesz a művelődési házban, ő volt a vendég, épp  hozzánk jött, amikor karambolozott. A lány felemelte a könyvet. Eddig csak egy novelláskötete jött ki. Végigsimította a borítót. A legjobb könyv, amit valaha olvastam, mondta, majd leemelte lábát, mert eddig oldalt feküdt  a kanapén, letette lábát a padlóra, amitől körívesen meg kellett emelnie a combját, és ettől egy kissé szétnyílt a rövidnadrág a combja tövénél, és a fiú előtt feltárt valami vöröset és rózsaszínt, és a lány észre se vette ezt, csak felállt, de a fiú nagyot nyelt és ösztönösen megindult a lány felé, aki megcsóválta fejét, ne, ma este ne, ma este gyászolok.

És ekkor a másik beszélni kezdett, először hogy leplezze csalódottságát, utána hogy lenyűgözze a lányt, de végül azért, mert rájött, ő maga is ezt akarja. A lány melegítőalsót húzott, lófarokba kötötte mézszín haját, majd gyertyát és gyufát rakott a hátizsákba, aztán elindultak. Kint már jóval hidegebb lett, látszott a lehelet. Ezúttal nem az erdőn keresztül, hanem a hosszabb úton, a betonúton mentek. A fiú a lány mellé kormányzott, és kifaggatta az íróról, aki mindenféle érdekes történetet írt, melyek tele voltak misztikummal, sötét dolgokkal, megmagyarázhatatlan rejtélyekkel, és az ember azt érezte, ha egy-egy rövid kis történet végére jutott, hogy a világ sokkal érdekesebb hely, mintsem azt egy szürke hétfő reggelen gondolnánk. Az utószóban az író azt ígérte, hogy a következő munkája egy regény lesz, melyben ezek a kis szösszenetek, ez a bemutatkozó világteremtés valami nagyobb egésszé áll össze. Hát ez már sosem történik meg, hacsak a hagyatékban nem találnak valami használhatót, magyarázta panaszosan a lány, mire a fiú elnézte a menetszéltől kipirult arcát, és megértette, hogy a másik örökre szerelmes lesz az íróba, a borítón lévő fénykép szerint egy kissé csontos arcú, szemüveges, göndör hajú férfi keltette reménybe.

Viszonylag gyorsan odaértek, az utat megvilágító sárga lámpákban még látszott a kétségbeesett fékezés kezdete a betonon. A biciklit betolták a fák közé, majd csak álltak a meggyötört fatörzs előtt. Az autót persze elvontatták már, pár szélvédőcserép csikorgott a lábuk alatt. A sötétség probléma volt, és elfeledkeztek az elemlámpáról, de végül a mobilok fénye elég volt, hogy megtalálják a másik fát, aminek a törzséről valaki lemosta a vért, a fejből kirepült darabokat összeszedték, csak pár sötét folt maradt a földön, ide, ez elé térdelt a lány, elővette a gyertyákat és a gyufát, és elmajszolt egy könnycseppet szeme sarkában. A fiú akaratlanul is hátralépett, nézte, ahogy a kanóc felsercen, majd zajt hallott maga mögött, csak valami madár lehetett, ám ez elég volt, hogy hátrakapja a mobil fényét, és a mögötte lévő bokor egyik húsos, sárga levelén megpillantsa azt a szürke csomót. Közelebb lépett, rávilágított, és így már megbizonyosodhatott arról, hogy ez az, és bevillant neki a hamburger, de egyúttal a lány ölének elősejlő rózsaszínje is, és szinte érzete az agydarab leírhatatlan szagát, a tapintása lágy volt és rideg  kissé zselés, de a szájban szinte elolvadt, pépesen elomlott, és amikor nyállal összekeverve lenyelte, úgy érezte, ez a legjobb dolog, amit eddig életében tett.

Visszafordult a lány felé, aki még mindig a mécses fénye felett görnyedt. Mondani akart neki valamit, de nem jöttek a szavak, érezte, hogy a torkán keresztül az idegen test leér a gyomrába, és szép lassan feloldódik odabent, és befelé figyelt akkor is, amikor végre a lány felállt, a visszaúton is, amikor a fiú hazáig kísérte a másikat, aki hálás volt, és egy puszit nyomott az arcára az ajtóban, amiből aztán csók lett, de nem hívta őt be utána, ahogy szétváltak, a fiú csak állt az ajtó, a bezárt deszkalap előtt, majd bólintott, így van ez rendjén, tudta, most már rendben lesz minden.

Hazament, és mint egy részeg, szinte öntudatlanul botorkált fel a szobájába, csak a cipőjét vette le, érezte, csontjáig átfagyott, és nem tudta, emiatt didereg-e a takaró alatt, vagy a nap különös eseményei csapódnak le egy kései sokkban − de az álom gyorsan megszabadította mindentől.

És aztán tisztelt hölgyeim és uraim, másnap felébredt, és korán reggel, mikor még csöndes volt a ház, elvett egy köteg papírlapot apja nyomtatójából, és egy jobb tollat a tolltartójából, és a meleg konyhában, a tűzhelyen mind jobban duruzsoló teafőző hangja mellett elkezdett írni, és csak írt és csak írt, egészen délig, a testvére nem tudta mire vélni ezt buzgalmat, de legalább békén hagyta. Késő délutánra lett kész, még egyszer átnézte, majd bepötyögte két ujjal a laptopjába az írást, és átküldte a lánynak, mindenféle kísérőszöveg nélkül. Amíg várt, utána nézett az írónak az interneten, és átfutotta egy-két felöltött szövegét. Azonnal tudta, újsütetű bizonyosságával, hogy amit ő csinált, az legalább olyan jó lett, mint az eredeti szövegek.

A megerősítés éjfélkor érkezett. Csöngettek, a bátyja szerencsére már aludt, így nem volt tanúja annak, amikor lesietett a bejárati ajtóhoz, mely előtt ott állt a didergő, kipirult arcú lány, odakint még hidegebb volt, mint előző éjszaka, ott állt, és csak bámult rá, te írtad, kérdezte, és a fiú bólintott, mire a másik belépett, és átölelte, és a vállába fúrta fejét, elolvastam háromszor, csodálatos, motyogta, és a fiú tudta, hogy ez az első sikere, és hogy innentől kezdve minden rendben lesz.

És rendben is lett, tisztelt hölgyeim és uraim, mert van valami magasabb erő, ami úgy intézi, hogy a tehetség, és a meg nem született művek napvilágra kerüljenek, és én ennek az erőnek a szolgája voltam, nem uralkodója, csak alattvalója, és ez persze a külvilág felé egy hazugság formájában manifesztálódott, amit fenntartottam a mai napig. De azt gondolom, ha végigtekintünk az itt elmondottakon, le kell vonjuk a szükségszerű következtetést, azt, hogy idáig, és ne tovább, hogy ideje színt vallani, mert senkiből valaki lettem ugyan, de az ár túl nagy volt. Ezért van, hogy a beszéd végére hagytam − talán nem túl elegáns módon −, a döntésemet, hogy a számomra megítélt irodalmi Nobel-díjat sajnos nem áll módomban átvenni. 

vége      

Címkék: baleset írás erdő
Szólj hozzá!
horror