Bizonyára Poe novellájának, a Ligeianak a legutóbbi olvasata visszhangzott bennem, mikor eszembe jutott a halálból üzenő feleség képe – mely e történet központi eleme (ügyeljünk arra, hogy a kiábrándító csattanó némiképp megkérdőjelezhető). Bár az is igaz, hogy a siromi hiedelmek, illetve a falu képének rajzánál már megvolt a másik fő motívum – a holtak lelkei pár napig a test körül időznek – melyet most továbbgondoltam. Ehhez jött még a rajongás, amit a klasszikus szociográfiák írói, a fehér inges, öltönyös, szenvedélyes, a nép igazságáért sok mindent feláldozó harmincas évekbeli írók iránt érzek. Főképp a Cifra nyomorúság az, mely oly kíméletlenül, részletesen és pontosan szól a palócokról, hogy nem tudom elfogódottság nélkül olvasni, meghatottsággal, mellyel iskolázatlan, szegény sorsú, sokat szenvedett őseim iránt érzek, akiknek neveit is alig tudjuk, és akik tűnnek már inkább gyermekeinknek, ha figyelmen hagyjuk az idő áramlási irányát.    

Virrasztás

Még csak késő február volt, de a földből már erős, zöld hajtások törekedtek a késő délutáni nap felé. Olyan éles, kontúros fény hull a lányra, Rozálra, amitől az arca némafilmek sztárjára hasonlított, vészjósló és rideg volt –  de ezt a drámaiságot aztán részben kioltotta a nagy, fekete, öregasszonyos kendő, mely eltakarta egész felsőtestét. A templom falának dőlt, míg Füredy Zoltán rajzolta, az anyja odabenn takarította a templomot, melynek illendően szélesre tárt ajtaján át hideg, téli tömjénszag jött rájuk.

– Mit csinál az úr a faluban – kérdezte a lány, mikor már túl voltak a kezdeti viccelődésen és csipkelődésen. A férfi a templomot jött fel megnézni a hegyre, amikor odakint találta a küszöbön, épp egy rongyot rázott ki. Zoltánt azonnal megfogta a kontúros szépsége. Jó negyedórába telt, míg a  piruló lányt és a sötéten hallgató anyját meggyőzte, hogy Rozál álljon modellt neki, mutatnia kellett a jegyzetfüzetében a többi rajzot, amit az elmúlt két napban csinált a siromiakról.

– Tudja maga, mi az, hogy szociográfia – kérdezte a fiatalember, mire lány megcsóválta fejét. – No, az olyan regény, ami bemutatja a falusi ember életkörülményeit, hogy mitől szenved, minek örül, miben hisz, mindent, ami fontos az életében, de legfőképp a szegénységet – mutatott körbe a férfi, és rögtön elszégyellte magát, hisz jó, meleg háromnegyedes kabátja, nyakkendő nélküli fehér ingje és öltönye, meg a vastag talpú bőrcipője épp eléggé megkülönböztette a falubeliektől, nem kellett volna még a vagyoni helyzetet is felhoznia, de a lány láthatólag nem akadt fenn rajta. – Hát ilyen könyvet biztosan nem olvasnék, nagyon unalmas lehet.

A férfi megvonta vállát: – Vannak benne babonák is, hiedelmek, azok se érdeklik? – kérdezte hunyorogva, mire a lány bólintott: – Az má’ talán érdekesebb, mink itt Siromban eléggé félünk a holtaktól.

Zoltán bólintott: – Igen, ezt tapasztaltam, a tegnapi gyűjtésen szép számmal lejegyeztem pár ilyen hiedelmet, nagyon színes az itteni emberek fantáziája.

A lány durcásan elhúzta száját: – Maga most gúnyolódik rajtunk, pedig a holtakat komolyan kell venni.

A férfi egy kissé oldalt lépett, hogy más szögből is lássa őt: – Nem gúnyolódom, és komolyan veszem a holtakat, higgye el, tavaly halt meg feleségem.

A lányban benne akadt a szó, noha mondani akart valamit, aztán elnyelte, helyette nagy sokára kibökte: – Bocsássék meg.

A novella teljes terjedelmében a hamarosan megjelenő Palóc mitológia kötetben olvaható, több, a honlapon nem publikált írással együtt.