Újraolvasom, javítom, szerkesztem az írásokat, elég komoly munka, ráadásul csak esténként van rá időm, és a szemem kilenc után menetrendszerint megfájdul újabban, máskor idegentest érzet lesz benne - vagyis elfárad. De oda akartam eljutni igazából, hogy a Mikszáth alakját félig bevezető írás még mindig elég érdekesnek tűnt számomra, pedig jó egy éven belül már másodszor olvastam. Főképp a gördülékeny elbeszélés, és a lassan kifejlődő összecsapás késleltetett feszültsége működik benne, ami a Drakulával leszámolni kívánó férfitársaság dinamikáját is adja Stokernél (és még inkább a Coppola-filmben). Nem akarom még elengedni a jó palócot, aki három évet töltött Gyarmaton, épp elég időt ahhoz, hogy számtalan borzalmas, északi mitológiához kapcsolódó rejtély szemtanúja legyen egy alternatív univerzumban. Ezúttal valóban ő az elbeszélő, jobban mondva a narrációs lánc középső tagja. Így utólag úgy vélem, talán ez a történet jobb lett volna Fruzsina és az utódok naplójegyzeteiként (ha már Drakulát emlegettem) - meglehet, néhány év múlva átdolgozom. A képen a Pilisszenkereszt fölött található Vaskapu látható.
Örökös
Abban az időben péntek esténként rendre összegyűlt Mikszáth úr asztaltársasága Gyarmaton, a Korona vendéglő különtermében, ahol is kártyáztak, pipáztak, nőkről beszéltek, de többnyire Mikszáth úr vitte a szót, csodálatos adomáival. A társai voltak még Orolay, a jogász, messze földön híres céllövő, Miksa uram, e habókos öregúr, egyébiránt városi tanácsos és Szemes doktor, a palóc nép babonáinak szenvedélyes kutatója. E különös emberek azonmód befogadtak engem, a fővárosi literátort, a kezdő újságírót, mikor megérkeztem körükbe.
Egy március végi pénteken a nagy író, aki akkor még egyáltalán nem volt országosan ismert, hisz még csak szítta magába a Jó palócok élményanyagát itt, vidéki létezésben, különösen rosszkedvűen és komoran vizslatta a lapjait, és este tízig alig szólt. Szemes meg is kérdezte, talán valami belső, szervi baja van-e, gyanakodott a magas vérnyomásra, hisz Mikszáthnak már akkor is szép, piros volt az arca, mint aki menten agyvérzést kap.
Ő csak a fejét rázta, majd némi töprengés után letette a kártyát, alaposan megtömködte az elefántfejű pipáját, aztán hátradőlt, és végignézett négyőnkön, végül mélyet sóhajtva belekezdett a következő történetbe:
A mai nap reggelén kaptam egy szörnyű hírt, ami eszembe juttatta egy évvel ezelőtti élményeimet a koltóci kastélyban. Talán nem ismerik az urak gróf Kolossyt, mivel jóval Besztercebánya felett, már a Koltóc-hegyekben van az uradalma. A kastélya is a szirtek közt ül, egy kanyargós, szerpentines út végén, régi, több száz éves építmény, és ráférne némi renoválás, dehát a Kolossyék is úgy vannak vele, mint a legtöbb nemes e hazában – amíg a posztó tart, addig akad cifra mente.
Jó egy éve keveredtem hozzájuk, valami öröklési ügyben volt dolgom azon a vidéken, és a főbíró uram a lelkemre kötötte, vizitáljak a kastélyban, adjam át szívélyes üdvözletem, és izenjem meg Kolossy Mihálynak, hogy a zálogügyben szíveskedjék mielőbb felkeresni őt. Szívesen tettem e kitérőt, mert a besztercei táj itt mind vadregényesebbé válik, keskeny patakok törik át sziklákat, a bércek hirtelen hágnak az ég felé, és a közibük ékelődő, Alpeseket idéző réteken nagy gubás, pipázó tótok legeltetik a bárányokat, amelyek úgy fehérlenek a zöld füvön, mint fölre szállt felhők.
Kolossy udvariasan, de némiképp tartózkodóan fogadott, főképp, miután előadtam a baljós üzenetem. Ettől függetlenítve magát vendégül látott ebédre is, melyet hármasban költöttünk el világszép feleségével, Sárával. Uraim, e nő maga volt a megtestesült grácia. Halovány, szinte áttetsző bőrt képzeljenek el, szép metszésű alakja egy velencei kehely arányait tükrözte, éjfekete haját görögösen feltűzve hordta, és sötétbarna, izzó tekintete gondterhelten figyelt hol engem, hol férjét, miközben elköltöttük a valóban fenséges ebédet. Keveset szólt, és láthatólag volt némi szakadás közte és férjura közt, mert egymással csak rideg és közömbös szavakat váltottak. Ebéd után kimentette magát, és visszavonult, amit igencsak sajnáltam, mert ridegsége ellenére angyali lénye szinte beragyogta a kopott szobákat és folyosókat. Kolossy gróf a könyvtárszobába vezetett, ahol likőrökkel kínált, majd pipára gyújtottunk, és a hatalmas ablakokból elgyönyörködtünk a besztercei havasok pompázatos látványában. Láttam a grófon, hogy gondolatai messze járnak, ezért csak óvatosan kíséreltem meg a társalgást, de miután kevésbé visszhangzott akaratom benne, fel is hagytam vele. Így ültünk hát, némán szívogatva pipáinkat, mint két, mogorva öregember, noha a gróf se lehetett harminc évnél idősebb – majd hirtelen vendéglátóm felém fordult, és teljes nyíltsággal megvallotta, hogy anyagi jellegű kötelezettségein túl egyéb, nyomasztó gondolatok gyötrik, melyek miatt kéri elnézésemet, viselkedése semmiképp sem indokolható, csak a helyzet súlyosságával.
Láttam rajta, ingadozik, elmondja-e, mi bántja, éreztem, valamiképp kínosnak és nevetségesnek tartja az ügyet, de végül nem kellett nógatnom, magától kezdett bele, miután töltött mindkettőnknek egy jó pohár borókapálinkát, melyet a környékben főztek, és még most is a nyelvemen érzem gyantás ízének csípősségét.
„A árnyék, mely életemre borul a történelmi időkben gyökeredzik, egész pontosan a kuruc rebellió korában, mikor is ősöm, Kolossy Ádám hevesen udvarolt a környék legszebb nemeskisasszonyának, Borgó Fruzsinának. Ki is tűzték az esküvőt, de ekkor jött a szécsényi országgyűlés híre, és Ádám – aki már korábbról fontolgatta magában a felkeléshez való csatlakozását – hátrahagyott mindent, hiába könyörgött neki a szép Fruzsina, és hat lovassal Rákóczi uramhoz sietett. Kolossy biztató szavakkal búcsúzott kedvesétől, úgy vélte, tél végén, legkorábban tavasszal haza is tér, és az eljegyzést házasságra váltja, de Fruzsinát rossz előérzet gyötörte, mindegyre jegyese vesztét látta maga előtt. A gróf az országgyűlés után tárborba szállt a fejedelemmel, és csakhamar az történt, ami minden hazaszerető nemes ifjúval e vérzivataros években – a háború magába szippantotta. Ott harcolt Zsibónál a szörnyű vereségben, mikor a sáncokat elözönlötték a dánok és a rácok, és az öldöklő kézicsatában karján meg is sebesült. Ekkor még nem, csak évekkel később, a trencséni csatavesztés után került haza, addig a háború nem engedte, vas fogával tartotta. Trencsénnél Kolossy, aki a lováról lebukó fejedelmet védte, bal combjába dárdadöfést kapott. Kimentették őt is, de aztán hetekig az ágyat nyomta, s onnantól kezdve baljára sántított, lovagolni nem bírt. Haza kellett tehát térnie imádott Fruzsinájához.”
A gróf mélyet sóhajtott, és keze mögé rejtette arcát, úgy folytatta, mint aki nem is akarja látni a maga körül való világot, csak a múltat.
„Fruzsina naplót vezetett, onnan tudni mindezt. Modern nő lehetett, franciául és németül írt és olvasott, a vallomásos gyónás hangján fogalmazta meg emlékeit, így pontosan tudom, mi zajlott le köztük. Nehezen, de a házasság második évének bejegyzéseiben már bevallja, hogy a férfi, aki hazajött a háborúból nem ugyanaz, mint aki elment. Az ő szelíd, kedves, jókedvű Ádámjából egy iszákos, kötekedő, sértett ember lett, akit a harc bukása nem ingatott meg ugyan anyagilag – mivel hazatérte után, még időben átállt – de annál inkább megrontotta a lelkét. Szilárd meggyőződésévé vált, hogy ha nem tér haza az asszonyhoz, talán jelenléte a végső, elkeseredett harcokban nyomott volna valamennyit. A bezártság sem tett jót neki, e magas hegyen gyalogosan nem lehet közlekedni, a lovaglástól pedig immár örökre elvágta sérülése. Mindez valószínűleg végletesen destruálta jellemét. Bizony a házasság harmadik évében, mikor Fruzsina teherbe esett, félig kihúzott bejegyzések, be nem fejezett mondatok tanúskodnak arról, hogy a férj tettlegességre is vetemedett, a szolgák és akár viselős felesége ellen is. Volt olyan jegyzet, melyben az asszony keserűen vallja be, hogy néha már azon gondolkodik, végez magával, de mind hite, mind a benne növekvő élet ezt megakadályozta. Mindez persze nem indok arra, ami a szülésnél történt, de mindenképp nyújt némi magyarázatot.”
A gróf itt felállt, zaklatottan bámulta a könyvespolcát, majd kiválasztott egy nagy, bőrbe kötött kötetet, felütötte, és kis keresgélés után mutatta is a latin szöveget: „Bírósági tanúvallomások arról, mi zajlott le azon a végzetes éjszakán. Magam se hinném, ha nem állna rendelkezésemre e jegyzőkönyv.” Próbáltam kibogozni a régies kézírást, de alig értettem valamit belőle, ezért segélykérőn néztem rá, mire biccentett, visszaült füles foteljébe, a könyvet ölébe engedte: „A vajúdás éjféltájt kezdődött, és a személyzet később úgy vallott, Ádám már a délután folyamán is ittas volt. Annyi bizonyos, hogy a szerencsétlen asszony sikolyai felingerelték, mert – mikor berontott – azt kiabálta, hogy nem bírja már elviselni a hangokat. A falnak lökte a holtra vált bábát, a szolgálólány, aki még ott volt velük, önként kimenekült, ezért nem tőle, csak Fruzsina vallomásából tudjuk, hogy mi történt ezután. A férj rátámadt, fojtogatni kezdte, és ő, félelmében és a gyermekét védő anya ösztönével, az ágya mellé kikészített ollót ura nyakába döfte. Ádám leroskadt a terheságy mellé, és lassú józanodással elvérzett. Mikorra a bába magához tért, már alig volt benne élet, de az öregasszony biztosan hallani vélte, hogy azt hajtogatta, visszajön, és bosszút áll” – a gróf felnézett rám, és jelentőségteljesen megismételt: „Igen, bosszút áll. Ezt mondogatta, miközben az asszonya egy kisfiúnak adott életet.”
A gróf kis szünetet tartott talán azon tűnődve, egyáltalán folytassa-e. Megéreztem, kényes részhez értünk, ezért halk szóval, bátorítóan rákérdeztem, mi történt ezután.
„Ekkor vett igazán furcsa fordulatot e rémes história. Az anyát végül a bíróság felmentette, köszönhetően a tanúknak, a fojtogatás nyomainak. Fruzsina folytatta naplóját, és rögzítette, hogy a fiúcska szépen cseperedett, egészségesen, bár kissé komor és mélabús volt mindig is. Tízéves kora tájt kezdtek azok a jegyek kiütközni rajta, melyek az asszonyban előbb aggodalmat, majd riadalmat keltettek. Nehéz rekonstruálni, de ezek olyan dühkitörések, gesztusok, szófordulatok lehettek, melyek mind-mind a néhai apára emlékeztették az anyát. Egy ideig betudta a vér hatalmának, az örökségnek, ám egy idő után bénító félelem lett úrrá rajta. Bár nem árulta el senki a gyermeknek, hogy halt meg pontosan az apja, az mind többet hozott fel homályos vádakat árvasága kapcsán az asszonynak. Fruzsina jegyzetei alapján a fiú bizalmas együttléteik során szúrós, gonosz szemmel kezdte méregetni őt, máskor oly dolgokat említett, melyet koránál fogva nem tudhatott, mivel élete előtt estek meg, és a néhai szavait, tetteit vagy a férj és feleség intim pillanatait idézték. Amikor kérdőre vonta őt, hogy mindezt honnan veszi, a gyermek nem felelt, ám sötét tekintetében a fenyegetés napról napra erősödött. Nem csoda, hogy Fruzsinában lassan vallásos meggyőződéssé vált, hogy valami démoni erő a férjét hozta vissza az életbe a fia testében csak azért, hogy bevégezze haragját.”
A gróf mélyet sóhajtott, majd körbemutatott a szobán: „Olyannyira nagy rettegés lett úrrá rajta e lehetetlen következtetés miatt, hogy itt, a kastély e félreeső szegletébe húzta meg magát, csak hogy ne találkozzon a lassan kamaszodó fiával, akinek dühkitörései már a szolgáknak is feltűnetek. Elgondolom, ahogy az ablaknál áll, a havasokat fürkészi az alkonyatban, és a halálon túli dühös, bosszúálló akarat mibenlétén tűnődik. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy csak a jó szenvedélyek és kellemes vonások öröklődnek utódainkban. Néha elismerjük a gonosz vonások átáramlását is. Ám a szinte elképzelhetetlen, hogy valaki egyetlen gyilkos szándékot kapjon hagyományként az apjától”.
A gróf a fejét csóválta, majd megismételte: „Elképzelhetetlen”.
Megköszörültem torkom, és jó idő óta először szólaltam meg, amin magam is csodálkoztam, hisz ismerhetnek, szívesen hallatom a saját hangom. Megkérdeztem, mi lett kettejük végzete. Mert akkor már nagyon is sejtettem, hogy e történet jóra nem vezethet, ám azt még mindig nem értettem, hogy e százéves história miért nyomasztja úgy a háziakat.
„Az történt, amit várni lehetett. Mikor a fiú tizennyolc éves lett, apja halálának évfordulóján belopódzott ide, az alvó anyjához, és fojtogatni kezdte. Az asszonynak volt annyi lélekjelenléte, hogy megrázza csengőjét, mire besietett a szomszéd szobában alvó cseléd, aki sikoltozásával felverte a házat. A megzavart merénylő elmenekült, egészen Besztercebányáig szaladt.”
Döbbenten fészkelődtem ültömben, kérdezni akartam, hogy miképp írt minderről Fruzsina, de a gróf folytatta: „Kivártak mind a ketten, majd nagy üzengetés kezdődött. Végül két hét múlva, félúton, egy tót falu határában találkoztak, tanúk jelenlétében. Fruzsina addigra megállapodott magával, mert megértette, hogy vagy az életet vagy a fiát választja. Mindent felajánlott a gyermeknek, a kastélyt, az uradalmat, mindent, ő maga pedig a lengyel határ mellett, szegény rokonoknál húzódott egyetlen szolgálójával. A jegyzeteit itt hagyta, elrejtve görög filozófusok kötetei közé”. A gróf a polcok irányába mutatott. „Pár éve fedeztem fel őket, mikor a könyvtárat rendeztem, apám halála után. Akkoriban nősültem, és az egész birtokot újra akartam szervezni. Képzelheti, milyen döbbenten olvastam e régi históriát. Jómagam a gyilkos hajlamú fiú leszármazottja vagyok. Soha nem éreztem korábban hasonló indulatot, szelíd és elmélkedésre hajlamos embernek ismert mindenki.”
Talán nyilvánvaló, hogy szinte szabadkozott, ezért én is visszakérdeztem, arra, amit bizonyára önök is észrevettek szavai sorában: korábban?
A gróf lehunyta szemét, és arca megfeszült, láttam rajta, nehezére esik folytatni, de azt is éreztem, a gyónás öröme lebírja szégyenét. „Felségemet egy bálon ismertem meg két éve. Szerelmünk gyors volt és forró, és ma már hihetetlenül érzelemdús. Rövid udvarlás, szinte felületes ismeretség után kértem meg a kezét. Nem a környékből való, rokonoknál volt Besztercebányán, midőn a bálon elém tűnt ragyogása, mely megigézett. Nem is gondolkodtam, bár talán, ha jobban szemügyre veszem, ha hagyom magam elmélyedni a nagyon is ismerős vonásokban…talán másképp döntök végül”.
Nem értettem, ezért halkan kértem, magyarázza meg, mire gondol, de nem kellett a biztatás, mert szinte kétségbeesetten buktak már ki ezután belőle szavak. „Ó, ha nem volt még házas, akkor nem tudja milyen ez. Amidőn elmúlnak a mézeshetek, és a megszokás úrrá lesz a páros tagjain, előjönnek a bosszantó szokások – ezt sejtettem, hisz elég olvasott voltam ahhoz, hogy felkészüljek ilyen fordultra. De uram, higgye el, itt nagyon is másról volt szó. Egyszerűen arról.”
Kivárt, mint aki nem tudja, kimondja-e, majd felpattant, az ajtóhoz sietett, kinyitotta egy hirtelen mozdulattal, aztán mikor látta, odakinn nem hallgatózik senki, sietve becsukta, és visszajött elém. „Látja, ezt teszi velem. Gyanakszom és kételkedem.”
Csak annyi bukott ki belőlem, amit bárki más kérdezett volna: miért.
„Mert tudja.” Bólintott a gróf, majd fel-alá kezdett sétálni a karosszékem előtt. „Érzi, sejti, a szíve mélyén bizonyos róla, hogy mire vagyok képes, hogy mit érzek, hogy mit gondolok.”
Megtorpant, majd lenézett rám, és bevallotta. „Meg akarom ölni”.
Elsápadtam, és hátra dőltem székemben, mint ki menekülni akar, mire sietve így folytatta: „Persze nincs rá indítékom, nincs rá magyarázatom, de higgye el, iszonyatos düh és ingerültség van bennem, ha már meglátom, akkor is. Elképzelem, hogy kezeim a hattyúfehér nyaka közé fonom, és addig szorítom a gyenge húst, addig morzsolom a gége porcát, míg a tekintete vörösbe nem borul, a nyelve ki ne fordul lilán szájából, hogy aztán mint egy rongycsomót engedjem a lábamhoz Ez minden vágyam, ez az egy dolog tenne boldoggá, bármennyire nem érdemli meg a halált és a gyűlöletet, hisz nem tett semmit, hisz csak létezik…”
Zihálva elhallgatott, majd visszaroskadt székébe, aztán belső zsebéből egy papírlapot vett elő, és fád mozdulattal felmutatta nekem. „Az előbb azt mondtam, nincs magyarázatom minderre. Nos, egyvalami van. Amikor kezdett eluralkodni rajtam ez az indulat, eszembe jutottak a Fruzsina jegyzetei. Felbéreltem hát egy bécsi specialistát, aki elvégezte a feleségem családfájának kutatását. Ahogy említettem, nőm nem környékbeli, de az illető viszonylag gyorsan vissza tudta követni a származását. Sajnos gyanúm beigazolódott. Fruzsina annak idején másodszor is férjhez ment, és még két gyermeket szült. Az egyik elhalt hároméves korában, azonban a lány megélte a felnőttkort, és egy gazdag kereskedő felesége lett. A család nem hagyott lenyomatot a történelemben, északi városkákban éldegéltek utódaik, mígnem a legutolsó ágacskája megszületett a feleségem személyében. Hogy aztán gonosz sors idesodorja őt, a bálra. Azt gondolom ma már, hogy talán ez a végzet volt. Az örökség, melyet nekem szántak beteljesíteni. Egyenesen a kezeim közé juttatva az áldozatot, a bosszú istene eleget kíván tenni halott ősöm akaratának. És aztán már csak annyi kellett, hogy vérem, lényem felismerje benne mindazt, ami Fruzsinából származik, és e gyúanyag nemcsak hogy megrontotta a házasságunkat, hanem életveszélyes közösségé tette azt.”
Felnézett rám, szemei könnyektől csillogtak. „Mit tegyek, mit tanácsol?” kérdezte szinte esdekelve.
Természetesen a válást javasoltam neki. Mivel pápisták voltak, ez persze némi bonyodalommal járhat, de a körülményeket figyelembe véve, nem láttam más megoldást. Ismereteimből előkutattam, hogy kell megindítani az eljárást, ő figyelmesen, bólogatva hallgatott. Megadtam neki egy szécsényi kolléga nevét és címét, aki képes egy efféle vállalkozást véghez vinni, amit ő le is firkantott egy lapra. Tanácsoltam még neki, hogy addig is – a procedúra végéig – válasszák el egymást, költözzenek külön településre, de legalábbis ne érintkezzenek. Látszólag egyetértett, ám tanácsaim egy idő után már láthatólag untatták, nem figyelt, közönyösen magába fordult, végül megköszönte észrevételeim, és ismét tölteni akart, amit én elhárítottam.
Alkonyodott, mikor kocsim elhagyta a kastélyt. Az út kanyarulatából még visszanéztem az égbe törő falakra és tornyokra. Mintha az egyik ablakban fehér, karcsú alak állt volna – talán a gróf asszonya, talán Fruzsina kísértete.
Hetek múlva megörvendeztetett az üzenet, szécsényi barátom rövid levele, melyben megköszönte ajánlásomat. A gróf jelentkezett nála, tárgyaltak a válás megindításáról, megkezdte az egyházi szervek bevonását is. Bevallom, ezután feledésbe merült az eset nálam, lefoglaltak ügyes-bajos dolgaim. Néha felöltött bennem, hogy vajon mi lehet e sorsüldözött párral, őszintén reméltem, hogy immár szeparáltan tengetik napjaikat, biztonságban, némiképp megnyugodva. Nem hittem volna, hogy ma ezzel a hírrel kell szembesülnöm.
Mikszáth körülhordozta tekintetét rajtunk, apró szemei egészen elsötétetek, majd jókora füstfelhőbe burkolódzott, talán hogy ne lássuk a könnyeit.
Ügyvéd barátom levelét kaptam kézhez délelőtt Szécsényből. A grófról írt. Az eset kellőképpen homályos volt ahhoz, hogy a besztercebányai elitben szóbeszéd és pletyka kapjon szárnyra. A lényeg nagyjából annyi, hogy a gróf hosszú külföldi tartózkodás után tért meg a kastélyába. Gondolom, tanácsomra hallgatva el akart magát és indulatát különíteni az asszonyól, ezért utazott el. A szolgálónak azt mondta, Besztercebányán bérelt szobát, csak kedves könyveiért jött. Nem tudhatta, hogy időközben az asszony kedvenc tartózkodási helye lett a könyvtárszoba, ahol nekem mesélte el bús történetüket. A cselédség csak veszekedés zajait hallotta, majd üvegcsörömpölést, és egy szörnyű sikolyt. Mikor berontottak, a törött ablaküvegen át lenézve, odalenn a fenyőfák tövében, a mélyben pillantották meg kettejüket. Azt mondják, össze voltak kapaszkodva, szerelmes ölelésben hulltak a mélybe. Kevesen tudják, hogy egy végső harc, egy szörnyű indulat tántorgó ritmusa lökte őket a pusztulásba. Kolossy öröksége, a bosszú a síron túl is célba ért.
vége
