Ezt a képet még az ősszel, futás közben készítettem, egy elhanyagolt mezőn. Egy kunyhó fala adja a festés hátterét. A kunyhó vaslemezekből áll, és úgy gondolom, nem a hajdani lakosa készítette a graffitit. Azért a múlt idő, mert se ősszel, se mostanában nem láttam odabent senkit. A keskeny csapásról ugyanis, ami elvisz a bódé mellett, belátni az ajtó nélküli nyíláson a belső térbe, amit koszlott matrac, nejlondarabok és ruhamaradványok kusza halma tölt ki. Rossz érzés benézni, és még rosszabb lenne közelebb menni, noha előfordulhat, hogy a lakója bajban van, és segítségre lenne szüksége. Ha úgy adódna, nem biztos, hogy lenne merszem bármit is tenni. Ez a kunyhó jut eszembe, amikor nézem a negédes karácsonyi reklámokat, melyekben a multik idei, legújabb témája (mert a COVID elleni összefogás már nagyon elkopott) a magány, és hogy legyünk szolidárisak az idős, egyedül karácsonyozó emberekkel. Elképzelem ezt a kunyhót a hideg éjszakában, a sötétben, azt, hogy valaki, aki tényleg pokolian magányos, odabent várakozik, és persze nem jön senki - erről kellene szólnia a televíziónak éjjel és nappal.
És erről szól a most következő novella is.
Karácsonyi készülődés
A falusiak később már sokféleképp mesélték, hogy milyen szél fújta ide a pestieket, akik aztán fél év után, olyan sietősen távoztak, de arról persze nem beszélt senki, hogy mi vezetett oda, hogy egyáltalán felbukkantak a faluban. Valahogy úgy alakult, hogy senkinek nem volt meg az perspektívája, a tények azon gyűjteménye, amivel rendelkezik egy ideális olvasó, vagy Isten, így aztán a legtöbben csak találgattak az események menetét illetően, illetve oktondi, néha babonás fejtegetésekbe bocsátkoztak, melyek részletei persze egyeztek az igazsággal. Pont a kezdőpont, az origó volt az, amiről viszont csak kevesen tudtak, azok is szégyenkezve hozták elő.
Az úgy volt, fejtegette a kocsmában a felső Telepen lakó Kránics, hogy az öregasszony akkor már sokáig nem dugta elő az orrát, még a fásszínbe se ment ki, amire rálátnak a szomszédok, a Franciék. Pedig hideg március volt, így aztán a Franciék elkezdték a kéményt is figyelni, de hát ha nincs fa, nincs füst se. Az ötödik napon aztán, lehet, kicsit megkésve, elhatározták, hogy átmennek, megnézik, mi van vele.
A postás, Kómár Laci bácsi úgy mesélte a falu végén lakó Rajmundéknak, hogy végül be kellett törni az ajtót, mert az öregasszony nem nyitotta ki, se a kopogtatásra, se a kiabálásra. Nem is tudta ő már azt kinyitni, mert halott volt, ott feküdt a hideg konyhapadlón, ami kőlapokkal volt borítva. Mögötte a felmosóvödör, ebből próbált inni, mert bizonyára szomjazott, de feldöntötte, ettől aztán átázott, és azokon a jeges éjszakákon még inkább lehűlt a teste.
Máris néni, a bolt előtt mesélte a Ragyás gyereknek, hogy az öregasszony eleshetett, a saját felmosásában, a vizes padlón megcsúszott, és eltörte a medencéjét, meg a térde is kifordult, ezért mászni is alig tudott, mert a legkisebb mozgás is úgy fájhatott neki, mint az istennyila. Bizonyára kiabált segítségért, de a szomszédok, a Franciék, és a másik oldalról a Jónásék nem hallottak semmit, mert azokban a napokban volt az a hülye nagy szél, ami elvitte a mi fóliasátrunkat is.
Elég ebből annyi, mondta Süle, az idős tanár a nyugdíjaskör heti gyűlésén, hogy az öregasszony rettenetes kínok közt, magára hagyva, fázva és az éhségtől gyötörve öt nap alatt szörnyű kínhalált halt, így mondta, ilyen szépen, mert ő mindig így beszélt, mert magyart tanított, és gyakorta tartott felolvasást is a kedvenc szerzőiből, például Jókaiból vagy Keményből, de Krúdyból vagy a későbbiekből már nem, mert őket már nem tartotta sokra. Akkor, amikor az események olyan sötét fordulatot vettek, ő állt elő a magyarázattal is, de ne szaladjunk ennyire előre, ráérősen és kényelmesen haladjunk a dolgok menetét követve, úgy téve, mint akik nem tudnak semmit a jövőről.
A novella teljes terjedelmében a hamarosan megjelenő Palóc mitológia kötetben olvaható, több, a honlapon nem publikált írással együtt.