Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror

2020. április 26. 08:53 - Valmont

Egy nő a sötét rengetegben 2.

toke.jpg

Az első rész folytatása.

A képen a "favágató" tőkénk (nem tudom miért, mi így mondjuk), fejsze (mely örökség), a háttérben néhai nagyanyám ötven évnél idősebb szakajtója. Gyönyörűen öregedő és elkopó dolgok északról.

 

Egy nő a sötét rengetegben

 

2. Leszáll az éj

A lány a vendégszobában állt, a nagy széles ággyal szemközt, és az ágy fölé akasztott képet tanulmányozta. Sokszor látta már, és mindig más érzést keltett benne. A képet a fiú apja készítette, aki – míg vissza nem vonult ide, az északi vadonba – híres, és a gazdag, kevésbé művelt polgárok körében kedvelt festő volt. A lány sokszor gondolt arra, hogy azért vitték irreálisan drágán a festményeit, mert azok érthetőek voltak, egy történetet vagy egy gondolatot mondtak el, és a nézőt állásfoglalásra késztették. Ahogy például a Voyeur című kép is, melynek másolata ott volt előtte. A kép egy országúti balesetet ábrázolt, megfejthetetlen perspektívából. Rommá tört autó volt a háttérben, a motorháztetőn kifacsarodott tagokkal egy nő feküdt, karja beleakadt a kitört szélvédőbe. A nő szoknyája felcsúszott, feltárva véres bugyiját. Nem lehetett tudni, hogy a vér a baleset következtében avagy havi menstruáció miatt van a szöveten. A kép előterében a másik sávban elhaladó autókat lehetett látni, az egyikben a sofőr egy nagy, ormótlan kamerával rögzítette a baleset látványát, miközben jobbja a mellette ülő és öle fölé hajló nő fején volt. Az orális aktus női tagja ugyanolyan ruhát viselt, mint a szerencsétlenség áldozata.

− Hát itt vagy – a hangra a lány összerezzent, majd hagyta, hogy a másik átkarolja, felnyúlt, végigsimított a fiú nyakán, halántékén: − Apám kiment fáért – súgta az csendesen. – A többiek teljesen ki vannak akadva.

− Anna se tudott erről? – kérdezte a lány, és megfordult.

− Nem – csóválta a fejét a fiú. – De úgy látom, az egész dolog anyámmal, az egész esemény nagyon is zavarja.

− És te mit gondolsz? – a lány leült az ágyra, mire a fiú is leereszkedett mellé, majd hátradőlt, és a plafont bámulva mondta: − Szeretném azt hinni, hogy apám túl sokat iszik, túl magányos és túl elkeseredett.

− Mi van, ha mindez igaz? – vetette fel csöndesen a lány, mire a másik sokáig nem szólt, majd felkönyökölt, és az íves hátat nézte, melyen mint fátyol terült szét a kifésült, jó illatú, szőke haj. – Anyám mindig is gyenge volt – válaszolt a fiú komoran. – A természetes ideggyengeségén nem sokat javított, hogy apám egész életében csalta. Néha egészen kínos és elképesztő módon – felállt, és az ablakhoz ment, kinézett: − Amikor kiköltöztek ide…a világ végére, a magány nem tett jót neki. Én láttam rajta, hogy fél, láttam, hogy az emlékek gyötrik, az egész elrontott élete ott volt néha a szemében.

− Nem tudtam, hogy ilyen rossz a helyzet – suttogta a lány.

A fiú ránézett, zavartan, mert kizökkent a gondolatmenetből, de aztán így folytatta: − Honnan is tudhattad volna? A lényeg, hogy szerintem bekattant, elege lett, feladta, torkig lett és ezért csinálta, amit csinált.

Elhallgatott, majd elfordult az erdő látványától: − Minden egyes négyzetcentiméterét átvizsgálták a kutatócsapatok ennek az erdőnek. Meg kellett volna találnunk őt. Élve vagy halva.

− Élve vagy halva – ismételte szinte suttogva a lány, és akkor a rosszérzés, mely ott szunnyadt benne, mióta a fiú apja befejezte monológját, a felszínre tört, utat követelt magának, hogy kimondja: − Menjünk el innen, kérlek – felállt, és a fiúhoz ment. Az zavartan, elkeseredetten nézett rá, olyan volt, mint egy gyermek, aki nem találja a szüleit a bevásárlóközpontban.

− Kérlek – ismételte a lány, mire a másik csak a megrázta fejét: − Apámnak szüksége van rám. Láttad, hallottad…de te menj, ha gondolod, senki nem fog megsértődni mindezek után…

A lány nem szólt, csak elhátrált tőle, a küszöbről még egy utolsó pillantást vetett a képre, majd a fiú hátára, mert ő ismét az erdőt bámulta az ablakon keresztül, végül kiment a szobából, a mosdó felé indult, de a másik vendégszoba belsejéből valaki rápiszegett. Petra élettársa volt, a nyitott ablakban, a széles, fa ablakpárkányon ült, kezében cigarettával, a füstöt kifelé fújta: − Szia – mondta, és látszott rajta, akar valamit még mondani, de inkább elnyelte a füsttel együtt.

− Helló – válaszolt a lány, majd tétován belépett a szobába. Az ágyon két bőrönd volt, a lány meg mert volna esküdni, hogy a rózsaszín Petráé, az acélszürke viszont a barátnőjéé, akit − hogy is hívnak −, igen, Mariann.

− Figyelj, kérdezhetek tőled valamit erről az egészről? – mondta neki a magas nő, majd vékony szálú, szürkésbarna hajába túrt, és kihamuzott a párkányon túlra. – Petra nem nagyon beszél róla. És te régebb óta köztük vagy…

A lány leült az ágy sarkára, és várakozóan nézett rá. – Mire vagy kíváncsi?

− Itt voltál aznap este, ugye? – kérdezte a másik, és nem kellett kimondania, mire gondol, a lány tudta, melyik estéről van szól.

− Itt voltunk. Négyen voltunk – válaszolt a lány, és a szőnyeg mintázatát bámulta, mintha abba lenne kódolva a válasz. – De nem nagyon tudom, hogy mi történt. Olyan volt, mint bármelyik másik éjszaka – folytatta, majd elhallgatott. – Talán egy kissé sokat ittunk. Ebből a rossz pálinkából – elfintorodott az emlékre. – Én...

− Semmi különös nem történt? – értetlenkedett Mariann, majd mélyet szívott a cigarettából, aztán íves, gyakorlott mozdulattal kipöckölte a levegőbe. – Nem hallottál veszekedést vagy kiabálást, nem volt köztük feszültség?

A lány megrázta fejét: − Nagyon sokszor visszagondoltam már arra az estére. Ettünk és ittunk. Szarvast. Sok borral. Aztán volt valami a tévében. Én elmosogattam. A férfiak bent pálinkáztak a tévé előtt, később csatlakoztam, de hamar megártott. Ő berakott egy mosást lent a pincében. Aztán nekem megfájdult a fejem, felmentem a szobánkba, és kicsit ledőltem – itt megállt, mert jött az a rész, ami a leginkább érdekes volt, erre mindig mindenki nagyon figyelt: − Éjfél felé felébredtem, a fejfájásra és a szomjúságra. Lementem a konyhába, vizet ittam, sok vizet, és kerestem gyógyszert – ki szünetet tartott, és a másik lélegzet visszafojtva várta, merre kanyarodik a történet: − A házban csönd volt. Szinte hallottam az alvók szuszogását. Odakinn is csönd volt. Mintha az egész világ aludt volna – folytatta a lány elrévedve, majd hirtelen és gyakorlatiasan így zárta le: − Aztán visszamentem aludni.

− Szóval nem láttál vagy nem hallottál semmit? – kérdezte a nő, mire a lány megvonta vállát: − Átaludtam az éjszaka hátralévő részét. Arra ébredtem, hogy a két férfi veszekszik. Akkor már körbejárták a környéket, és nagyon idegesek voltak. Kint fagy volt az éjjel. Emlékszem, deresek voltak az ágak. És azt is tudtuk, hogy egy szál hálóingben ment ki a házból, nem vitt magával semmit, minden ruhája ott volt a szekrényben.

− Nem élhette túl az éjszakát – szögezte le a másik, mire a lány keserűen elfintorodott: − Nem is kellett túlélnie.

− Ezt hogy érted? – kérdezte Mariann meglepődve.

A lány mélyet sóhajtott, majd kihúzta magát, a másik szemébe nézett, úgy mondta: − Szerintem a világ másik felén van. Dél-Amerikában. Balin. Kuala-Lumpurban. Megszervezte az eltűnését. Valaki felvette az úton, elvitte őt az első repülőtérig, onnan pedig huss. Szerintem volt valamennyi pénze eldugva, amennyivel elindulhatott, és most takarít vagy tányért mos vagy ilyesmi egy tök idegen és távoli helyen. És elégedett.

− De miért tett volna ilyet anyám? – csattan fel mögötte Petra hangja.

A lány összerezzent a hangra. Nem fordult meg, tudta, Petra ott áll az ajtóban, és az ő hátát bámulja: − Talán mert bosszút akar állni az apádon, aki tönkretette az életét.

Kis ideig hallgattak, majd a lány felállt, és kiment, az ajtóban épp hogy elférte Petra mellett, aki az arcába bámult, merev, kifejezéstelen ábrázattal, csak a szemében csillogtak könnyek.

A lány lement a konyhába, ahol Anna szorgoskodott. Kintről néha csattanás szűrődött be hozzájuk, éles hang, a lány kérdezés nélkül tudta, a fiú apja fát hasogat, de ahogy kinézett a konyhai hátsó ablakon, láthatta is a férfit, ahogy ingre vetkőzve lendíti a baltát. Sötétedett, de az ablakon kiáramló fény csóvája még pont elérte a jelenetet.

− Jól tartja magát – mondta elismerően a mártást kavargató nőnek. Anna követte tekintetét, majd biccentett: − Nagyon aktív. Nagyon tudatos. Néha szinte ijesztő, hogy ennyire figyel magára és a környezetére.

− Említette korábban neked ezeket a…látomásokat? – kérdezte a lány csöndesen, majd töltött magának egy vizespohárba a megkezdett üveg vörösborból. Anna egy kiskanállal vett a mártásból, megfújta, és óvatosan megkóstolta: − Nem, soha – válaszolt, aztán a pultra támaszkodva bámulta a férfit: − Igazság szerint egyáltalán nem beszél róla. Se arról az éjszakáról, se az előzményekről, se arról, hogy mit érez most mindezek kapcsán. Semmiről. Bezárta magában ezt az egészet. Azt mondta, még az elején, hogy én az újrakezdéshez kellek, ahhoz, hogy jobb ember legyen – most szembefordult a lánnyal, így folytatta: − Őszintén szólva nem igazán örülök ennek a szerepnek. Úgy érzem, mintha valami nagy dolog utáni utójáték lennék egy nagy szerelem utáni parázslás az élet alkonyán. Hát, én nem így képzelem az élet értelmét, ugye megérted?  − volt valami kettőség a hangjában, rezignáltág és bizalmas, bajtársi rezgés, amitől a lány zavarba jött, gyorsan lehajtotta a bort. – Valóban. Nem jó másodhegedűsnek lenni – jelentette ki, aztán elmosta a poharat. – Spagetti lesz? – kérdezte, mert látta a tésztacsomagot a pulton, és a nagy lábosban zubogott a víz. – Megterítek – mondta, és sietve kiszedte a tányérokat a szekrényből.

Az ebédlőasztal a nappali sarkában volt, vastag láncon ódon réz lámpa nyúlt fölé, ennek fényében az arcuk viaszszerű és élettelen volt vacsora közben.

A fiú apja vitte a szót, kedvenc festőiről beszélt, leginkább Edvard Hopperről, aki a festészetelmélet szerinte tökéletesen kifejezte a kapitalizmusban elidegenedett ember magányát, úgy hangzott, mintha tankönyvi szöveget mondana fel, de itt az apa továbbvitte a gondolatot, és felhívta a figyelmüket arra, hogy ezek az alakok a hooperi univerzumban igazából nem magányosak, hanem boldogak, mert a lét legnagyobb megrontója a tömeg, a tömegember, a nyüzsgés, a város masszája. Hooper a képein az ebből a tömeglétből kiszakadt lényt mutatja be, aki talál magának egy üres teret, amiben végre önmaga lehet, ebből a szempontból tehát tökéletes félreértés azt mondani, hogy ezek szomorú, a kozmikus magányt ábrázoló alkotások, nem, ezek egzisztencialista, a különálló egyén szabadságát bemutató festmények.

− Bocsássatok meg, hogy ilyen bőbeszédű vagyok, de a bor és a kedvenc festőm együtt ezt váltja ki – mosolygott rájuk az aszaltfőről a férfi, ők pedig visszamosolyogtak rá, és úgy tettek, mintha minden a legnagyobb rendben volna.

Vacsora után Anna és a lány elmosogatott, a többiek pedig letelepedtek a nappali kanapéjára és a fotelbe. Anna fél füllel figyelte, hogy a társalgás akadozik, a fiú apja is egyre szótlanabbá vált, kilenc vagy tíz felé járhatott az idő, és a konyhaablakon túl vaskos, tömör feketeséggé vált a világ.

− Hozzatok pálinkát – szólt hátra nekik a fiú apja, mire Anna elfintorodott, de engedelmesen a nagy palackért nyúlt. – Mindenkinek. Hosszú lesz az éj.

A két nő tálcán egyensúlyozta be a megtöltött apró pohárkákat. A társaság egyik tagja sem ellenkezett, szótlanul elvették az adagjukat, Petra azonnal fel is hajtotta, a barátnője csak szagolgatta, a fiú a fotel karfájára tette, a lány lekuporodott a fiú mellé, Anna pedig koccintott a fiú apjával, és egymás szemébe nézve ittak. – Kimegyek fáért. Addig meséld el nekik, hogy miért építkeztünk rossz helyre – nézett Annára, aki zavartan elmosolyodott: − Biztos, hogy kell most ez?

A férfi bólintott, és komolyan bámult a nő arcába, szemben állt vele, kényelmetlenül közel a másikhoz: − Igen. Szerintem lényeges – mondta halkan de szigorúan, majd nehézkes, kissé rogyadozó léptekkel elindult a hátsó ajtó felé.

Anna segélykérőn körbenézett, de a többiek várakozóan bámultak rá, ezért végül lerogyott az üresen maradt fotelbe, és mélyen sóhajtott: − Tudjátok az erdészetnél dolgoztam, ismerem a környéket és a lakóit, mint a tenyeremet. Nem sűrűn lakott vidék ez, régebben főképp pásztorcsaládok éltek itt, és a hegyvidéken legeltettek mindenfelé. Annak idején, jó húsz éve csináltunk egy gyűjtést, ki is adta az erdészet magánkiadásban. A helyi folklórt szedtük össze, lejegyeztük a még élő öreg pásztorok szövegeit. Mesék, énekek, regölések, ilyesmi. Na abban szerepel ez a fennsík – karjával körbe mutatott, nagy ívet írt el, mellyel befogta a házat, a mezőt és az környező erdőt is −, amelyet az öregek csak Tornácosnak hívtak.

− Minek? – értetlenkedett Petra barátnője.

− Tornácosnak – bólintott az asszony komoran, majd lehajtotta a maradék pálinkát és megborzongott: − A régi pásztorok nem szerettek erre járni, itt éjszakázni meg egyenesen istenkísértésnek tűnt a szemükben. Állítólag mindenféle dolgot láttak a környéken.

Elhallgatott, ezért Petra barátnője türelmetlenül rákérdezett: − Milyen dolgokat?

A nő kényszeredetten elfintorodott: − Lángoló alakokat, fehér arcú kísérteteket. Máskor gyereksírást hallottak az éjben, szóval az összes klasszikus babonás népi hiedelem ide összpontosult, ezért aztán kitalálták, hogy ez itt a pokol tornáca, a Purgatórium, ahol a kárhozott lelkek várakoznak, míg letelik a büntetésük, és bekerülnek a Mennybe. Innen ered a név, Tornácos.

− Egész pontosan mit jelent az, hogy „itt”? – kérdezte nyugtalanul Petra, mire az asszony kedvetlenül bólogatott: − Az országúttól a fenti sziklás részig terjedő szakasz, melyet északról a patak határol, lent, délen meg a szövetkezet kaszálói. Vagyis nagyjából az apátok telke, meg a környező erdő.

Csönd állt be, kényelmetlen, ragadós hallgatás. A fiú törte meg legelőbb: − És ezt biztos, hogy most kellett előadni? – kérdezte ingerülten, majd felállt, közben kissé megrúgta a lány combját, de ne törődött vele, a konyhapulthoz ment, és töltött magának az üvegből, megitta, majd szembefordult a társasággal: − Miért beszélünk ilyenekről? Nem elég az apám őrültsége?

− Ő kért meg rá…− szabadkozott az asszony, miközben ujjaival a fotel karfáját babrált egy sérülését. – Ha engem kérdezel, én persze nem hiszek ebben, ahogy abban se, amit…

− Nem érdekel a véleményed – szögezte le ridegen a fiú. – Ahogy egyikőtök véleménye se – a lányon állapodott meg a tekintete: − Igazad volt. Le kellett volna lépnünk. Sőt…

Nem fejezhette be, mert hirtelen kopogtak a bejárati ajtón, erősen, háromszor. 

folyt. köv.

Szólj hozzá!
2020. április 17. 09:14 - Valmont

Egy nő a sötét rengetegben 1.

1280x720-5400746-snow-winter-road-route-path-topdown-aerial-cold-view-from-above-travel-adventure-discover-explore-austria-landscape-forest-tree-nature-sledding-alp-free-stock-photos.jpg

Ha valaki kivonatolná a több mint 250 itt fellelhető novella főbb motívumait, akkor bizonyára az "észak", "erdő", "hazatérés" kategóriákban lenne a legtöbb találat. A tipikus logline: a szereplők visszamennek a hegyek közé, szülőföldjükre, és ott valami rossz történik velük. Most már bevallhatom, hogy eljönni északról életem legnagyobb tévedése volt, nyilvánvaló, hogy ezek az írások részben a honvágyról szólnak. Észak mitikussá vált  a szememben, megszépült, idealizáltam magamban, szembeállítom a szürke, mostani létezéssel. Észak a csodák földje lett, a palóc mitológia és hitvilág az egyetlen, ami az unalmas felnőttségben némi színt hoz. Visszamenni északra, akár időlegesen, mindig fájdalmas, mert benne van az elmúlás, a vissza nem fordítható sors és idő komorsága. Egyszer írtam Hamvas alapján egy részletesebb elmezést az északi géniuszról (tájegységről), sajos nem találom, de azóta is úgy vélem, Hamvas minden meglátása tűpontos: "az uralkodó szín a kékeszöld, inkább sötét árnyalatban", "a derült napok, főként télen élesek és üvegesek, a legszebb hónap a szeptember és a január", "a síkságok sápadtak és hűvösek".

Ugyanakkor az is tény, nem maradhattam északon. El kellett jönnöm, több okból is. És azt se felejtsük el, hogy rengeteg félelmem tapad hozzá, főképp gyerekkorból. Most csak azt említeném, amikor a nyolcvanas években, a hirtelen sötétedő téli alkonyatban le kellett mennem a pincébe a kazánhoz, hogy szenet rakjak a tűzre, hogy meleg legyen a házban, melyben egyedül voltam, mivel szüleim sokáig dolgoztak. Percekig tétováztam a villanfényes konyhában, míg elindultam. Ez a félelem is észak.

És ez a félelem következik hát ismét, három részletben.

 

Egy nő a sötét rengetegben

 

1. rész: Utazás és megérkezés

 − Hogy mit szeretnék csinálni? Valami észbontót. Olyat, ami örökre szól, nem gabalyodik bele a hétköznapok csip-csup eseményeibe – mondta neki a lány, miközben ujjával az autó ablakára maszatolt különféle ábrákat.  – Szeretnék örökké élni. Szeretnék súlyos beteg lenni, és felgyógyulni, hogy új szemmel lássam a világot magam körül. Szeretnék megsüketülni, és leolvasni az emberek arcáról mindent, azelőtt, hogy megszólalnának. Szeretném, ha a világ odakinn tele lenne rejtéllyel, titokkal és varázslattal, és nem lenne annyira unalmas, mint a hétfő reggeli nyakkendőd színe.

− A nyakkendőm nem unalmas. Konzervatív – jegyezte meg a fiú. –Tudod, hogy hívjuk, a pénzügyi szférában az ilyen álmodozókat, mint te?

− Nem, de gondolom, elmondod – válaszolt színlelt ellenségességgel a lány.

− Álmodozóknak – a fiú elmosolyodott saját poénján, majd a lány combjára tette a kezét. Az út egyenes volt, erdő faoszlopai köt húzódott a szemközti domb tetejéig. – De emiatt érzem azt, hogy minket minden egymásnak teremtettek. Az én józan unalmasságom kitűnően kiegészíti a te…nem is tudom milyen világlátásodat.

− A barátaim óva intettek tőled a kapcsolatunk elején – vallotta be a lány szomorúan. – Azt mondták, nem lesz jó vége, nem fogom sokáig bírni veled.

− Te nem bírod velem sokáig? – kérdezte a fiú, és most már nevetett is. – Akkor mit mondjak én?

Az a fajta évődés volt ez, ami a pároknál a harmadik év körül jön elő, amikor már van közös múlt, amire lehet hivatkozni – ám előtérbe kerülnek a különbözőségek is, és ezek mind jobban foglalkoztatják mindkettejüket, olyannyira, hogy dűlőre kell jutniuk, vagy elviselik a kényelmetlenséget, s maradnak, vagy leválasztják magukat a másikról.

A lány most lenézett a fiú kezére a combján. Egy őskori, partra vetett lényre emlékeztette, egy óceánmélyi szörnyetegre, mely tele van homályos és érthetetlen vággyal.

– Tulajdonképpen mit szeretsz te bennem? – kérdezte kíváncsian és könnyedén, noha a mondat végén mintha megremegett volna a hangja.

A másik elvonta figyelmét az útról, a lányra nézett, oldalra, végigpillantott farmeres, bakancsos, fehér, vastag pulóveres alakján, mézszőke haján, kerek, de még csinos arcán, és pisze orrán, hogy tekintete végül azokba a nagy, szürkéskék szemekben állapodjon meg. – Majdnem mindent – vallotta be nagyon is komolyan, mire a lány biccentett, és ki is mondta: − De nem mindent.

− Olyan nem létezik – csóválta meg a fejét a fiú. − Mégpedig azért, mert van a lényünknek egy rejtett része, egy rejtett dimenziója, amelyet másoknak sosem mutatunk meg. Ez a rész gondol vagy csinál dolgokat, olyanokat, amikre mi magunk sem vagyunk büszkék, elhatároljuk tőle magukat, hogy nem, nem én voltam, itt valami tévedés van – kis szünetet tartott, hagyta, hogy a másik eméssze. – Tudom, hogy neked is van egy ilyen …részed. Amit nem szeretnék látni. És amit nem is szeretek, mert emiatt soha nem leszel száz százalékban az enyém, emiatt örökké gyanakodni fogok és kétségeim lesznek, hogy vajon jól döntöttünk-e amikor összekötöttük az életünket…

− Közös albérletben élünk – csattant fel a lány. –Még csak meg se kérted a kezem. Milyen összekötésről beszélsz?

A fiú figyelmeztetően felemelte ujját: − A közös albérlet már nagy előrelépés az én esetemben.

− Ó, Mr. Nőcsábász –gúnyolódott a lány. – Legyek hálás, hogy moshatom a szennyesed?

Így évődtek hát az úton, át az erdőn, hol nem szórtak maguk után kenyérdarabokat, csak némi szén-monoxidot, szénhidrogént, nitrogénoxidokat, kormot, cinket nikkelt és benzolt. Miközben az erdő fái mint regiment katonái sorjáztak mellettük, nem volt olyan érzésük, mintha valami vagy valaki figyelné őket, nem láttak felbukkanni fehér alakot a faközök félhomályában, nem vágott át előttük azonosítatlan test az úton, semmi ilyesmi nem történt, egy kellemes, nyugodt őszi délután volt, valahol az ország északi részén, olyan területen, melyet a fővárosi, tehetős emberek csak nem olyan régen fedeztek fel maguknak. Lerobbant erdészházakat, tanyákat, gazdasági épületeket vettek meg, kipofozták, majd nyugdíjas korukra felköltöztek a nem túl meredek dombok vagy inkább hegyek közé, fával fűtöttek, a hullott szilvából rossz minőségű pálinkát főztek, és vastag szivarjaikkal elrontották a mohaillatú levegőt, miközben a norvég fenyővel borított teraszukon az alkonyatot bámulták, kezükbe egy vanília aromájú whiskyvel.

A legnagyobb előnye ennek az exodusnak a teljes magány és elszigeteltség volt, ezért jobbára olyanok települtek ide, akiknek elege lett az emberekből, ebből az izgága, rosszindulatú, kiszámíthatatlan masszából, mely akkorra már elborította a bolygót. Középvezetők, értékesítők, privát bankárok, projektesek – olyanok éltek itt, akik egész életükben másoktól függtek és másoknak parancsoltak, és most végre megtapasztalhatták, milyen mindent önerőből elvégezni. A fiú apja például imádta a favágást, és bár már a hatvanöt éves volt, még mindig azzal kezdte a reggeleket, hogy felhasogatta azt a mennyiségű rönköt, ami estére majd elég lesz a nappali nagy, öblös kandallójába, aminek a parazsa majd kitart a hajnal szürkeségéig, addig az óráig, amely oly vészjósló volt e család életében.

Ahogy a lányon végigfutott mindez, akaratlanul is felnyúlt, és megsimogatta a fiú arcát. Keskeny, borostás ábrázat volt, tele aggodalommal és komorsággal, a maga módján férfias, de ha elmosolyodott, akkor valami gyermeki báj ömlött el rajta, és a lány olyannak látta olyankor, mintha egy búzamezőre vetülne a felhők mögül a nap fénypászmája. A lány már az első randin imádta ezeket a pillanatokat, és amikor később Svájcban látta a Non numero horas nisis serenas kifejezést egy napórán, akkor tudta, hogy a fiúval elélt közös élete ennek a jegyében fog eltelni, a komorságot felváltó öröm perceinek fog élni, még akkor is, ha esetleg egy külső szemlélő számára ez kevés lehet életprogramnak.

− Azóta nem is voltunk itt. Fél éve. A temetés óta – jutott eszébe a tény, és azonnal meg is bánta, hogy kimondta, mert a napfény eltűnt a másik arcáról, és a keserű értetlenség jegyei vették át helyét.

− Az nem volt temetés – csóválta meg a fejét a fiú. – Egy üres koporsót földeltek el.

− Apádnak szüksége volt rá – magyarázta a lány, hangján érződött, ezt az érvet már sokadszor mondja el.

− Még eltűntként van nyilvántartva – ellenezte a fiú dacosan. – Amíg nem kerül elő a teste, addig eltűnt.

− A törvény szerint igen – ismerte be a lány. Persze a valóságban mind elsiratták, és részben el is felejtették. A két gyerek, a fiú és a nővére visszatért a saját életéhez a fővárosba, apjuk pedig ott maradt egyedül a nagy faházban az emlékeivel és fahasábokkal.

− Itt lesz ő is? – kérdezte hirtelen a lány.

− Anna? Azt hiszem igen – a fiú színtelen hangon beszélt, még nem tudta, mit gondoljon apja új kapcsolatáról. Kétszer találkoztak a fővárosban a nővel, vacsorázni voltak, egyszer hármasban, majd a lánnyal négyesben. Anna egy megnyerő, kedves, ezüstszürke hajú nő volt, aki kellően határozottan rendelt bort, és mindent tudott az északi országrész élővilágáról. Az erdészetnél volt mérnök, és már csak pár éve volt a nyugdíjig. Nem messze lakott a fiú apjától, akivel a falusi kisboltban akadtak össze, két évvel az után, hogy.

Nem beszéltek arról, mi történt a fiú anyjával. A lány ösztönösen kerülte a témát, a másik pedig épp eleget rágódott ahhoz magában, hogy már ne kellejen kimondania. Persze ez nem jelentette azt, hogy nem volt ott a fejükben a szörnyű esemény, mely olyannyira megváltoztatta a család életét, a családét, melynek immár a lány is tagja volt.

– Azért furcsa, és nem vall apámra ez a fajta…otrombaság, hogy pont ma hív vendégségbe minket – jegyzete meg a fiú bosszúsan és némiképp szomorúan. Egyenesen előre bámult az eléjük száguldó útra, olyan tekintettel, mint aki azt várja, mikor veti a szélvédőre magát egy csupa agancs szarvas.

– Igen – hagyta helyben a lány, és nem folytatta, mert ezt már megvitatták párszor az elmúlt hetekben, miután megkapták a hívást, melyben a fiú apja ellentmondást nem tűrően maghoz rendelte őket. – Talán így akar emlékezni. Velünk – mondta még bizonytalanul, mire a fiú nem válaszolt, csak fogta a kormányt, szinte kapaszkodott belé, aztán jó fél óra múlva, mikor lassított, és lehajtottak a földútra, mely a tisztáshoz visz, ahol a rönkház van, végül megtörte a csendet: – Mindig is ilyen furcsa volt. Vannak olyan dolgai, amiket nem tudtam hova tenni – a lányra pillantott, habozott, de aztán folytatta: – Például biztos vagyok benne, hogy csalta anyát, korábban, amikor még a városban éltek.

– Apád egy nagyon jóképű férfi – jegyezte mega lány tűnődve, majd sietve hozzátette: – Volt – kinyúlt, és megcirógatta a fiú nyakát: – Jó géneket örököltél.

A másik nem reagált, óvatosan kerülgette a gödröket, és a lehullott gallyakat. A napokban nagy vihar lehetett, a kátyúk mélyén még víz csillogott, némelyeket a korai fagy hártyája homályosította. – Megcsináltathatná ezt az utat – morogta. – Nem értem, hogy lehet így élni. Egyáltalán, miért maradt itt, mindezek után?

A lány ösztönösen kimondta, amit mindketten tudtak: – Mert visszavárj az anyukádat.

– Igen, de…

Benne akadt a szó, mert kitágult előttük a tér, az erdő kört formázott, és a kör közepén ott tornyosult, akár a boszorkány mesebeli tanyája a rönkház, durván, rusztikusan, sötéten, mert a magas fák teljesen beárnyékolták, csak az ága között betűző fény csillogott itt-ott az ablakokon, a kéményből gomolygott a füst, és előtte, a kis, keskeny udvaron három autó is parkolt, az apjáé, Annáé és a nővéréé.

– Már itt vannak Petráék – jegyezte meg a lány megkönnyebbülten.

Megálltak negyedikként, majd kikászálódtak, a háromórás úttól elnehezült tagokkal körbefordultak, beszívták az avarillatú levegőt, melybe csípős füst vegyült, és talán a ház oldalában feltornyozott fahasábok nedves szaga is, aztán kinyitották a csomagtartót, és ekkor harsant fel a fiú apjának hangja: – Hát itt vagytok!

A tornácon állt, és úgy nézett ki, ahogy a lány emlékeiben élt, leginkább az öreg Hemingwayre emlékeztetve őt, fehér szakállával napabarnított bőrével, mosolygós szemével. Alacsony, zömök, de izmos férfi volt, akiből áradt az akarat és erő, rövidre nyírt haja katonás külsőt kölcsönzött neki, vagyis nagyjából ellentéte volt a fiúnak, aki mellette egy sápadt és ingerült angol költőnek tűnt, még ha a szemük, és az ajkuk szinte azonos is volt. Lesietett hozzájuk, futó puszit nyomott a lány arcára, aki illedelmesen odatartotta bőrét a borillatú ajkaknak, majd megölelte és hosszan tartotta fiát, aki közben, a válla felett grimaszolt a lány felé.

– Gyertek be, a nővéredék már itt vannak. És Anna is – sürgette őket a férfi, és elvette a lánytól a táskáját.

A házba lépve azonnal a nagy és alkonyi sárgában úszó nappaliban jutottak, melynek közepén, a bőr kanapén és fotelekben ott várakozott a fiú nővére, annak barátnője és Anna. Mögöttük, a hátsó falat eluralva rőt lángokkal lobogott a kandallóban a tűz. Petra zavart arca elárulta nekik, hogy megérkezésük előtt valami kényelmetlen dologról volt szó köztük, Anna pedig zárkózottan, magába fordultan forgatta konyakját poharában, és nagyon lassan állt fel, ölelte meg őket, majd huppant vissza helyére. Petra élettársa, aki építész volt, láthatólag még idegenül mozgott a társaságban. Magas, vékony nő volt, csupa csont és kiszögelés. A lány akaratlanul is elképzelte kettejüket az ágyban, és úgy látta maga előtt, hogy Petráé az alárendelt szerep. Maga Petra a lány anyjára emlékeztetett, széles csípőjű, kissé molett nő volt, arányos, olaszos arccal és hosszú, göndör, barna hajjal. A lány mindig is azt érezte, bizalmatlan, sőt gyanakvó vele szemben, talán féltékeny volt, hogy elvette a kisöccsét, azt, akit szinte második anyaként, rajongásig szeretett. Most gyors, futó ölelkezéssel üdvözölte őt, majd homlokát ráncolva az öccsét zárta karjába, és valamit súgott a fülébe, aztán mind leültek, csak a fiú apja maradt állva, és erőltetett vidámsággal fordult körbe: – Ki mit iszik?

– Van pálinkád? –kérdezte a fiú, mire a férfi bólintott: – Viccelsz? Kitűnő szilvapálinkám van. Magam főzettem.

– Én csak egy pohár vizet kérek – jegyezte meg a lány.

– Biztos? – kérdezte a férfi kacsintva, mire a lány bólintott, és a másik megvonta vállát, majd hátra ment a konyharészbe, melyet egy keskeny pult választott el a fő helyiségtől. A lány felnézett, az emeletre, melyen a nappalival közös légtérbe futó folyosóról két vendégszoba nyílt. A házigazdának és feleségének, pontosabban Annának a hálószobája a konyha mellett helyezkedett el. Arrébb mosdó és egy pincelejárat kapott helyett. Mélyet sóhajtott, és csak fél füllel figyelt a lassan beinduló társalgásra, Anna kérdezte őket az útjukról, majd Petra beszélt arról, hogy szinte lehetetlen egy óra alatt kijutnia fővárosból, aztán visszatért a fiú apja, és hangja felriasztotta őt: –Tessék.

A lány elvette a párás és hideg poharat, mohón ivott, érezte, az odabent lobogó feszültség egy kicsit alábbhagy. Tudta, hogy a férfi most fogja elmondani azt, amire a telefonban célzott – nagyon fontos dolog miatt el kell mennünk a hétvégén apámhoz, suttogta a fiú azon a délutánon, eltakarva a készülék mikrofonját, szerintem el akarja venni Annát. A lány már akkor sem volt biztos abban, hogy ez lesz a bejelentést tárgya.

Most a férfi kiállt a vastag szőnyeg közepére, majd megköszörülte torkát, felemelte pálinkás poharát, és így szólt: – Igyunk édesanyátokra – kérte, és lehajtotta a pohár tartamát, mire mind ittak, a lány a víz maradékát, a fiú a fehér és gonosz italt, Anna konyakot, Petra bort, míg a barátnője ugyancsak pálinkát.

– Gondolom, kíváncsiak vagytok, miért pont ma, az eltűnésének évfordulóján hívtalak ide titeket. Immár harmadik éve, hogy nincs velünk – bólintott a fiú apja, mire mind mozdulatlanná dermedtek, és a lány úgy érezte, legszívesebben eltakarná kezeivel a fülét. – Tudom, hihetetlennek fog tűnni, amit most mondok, talán azt gondoljátok majd, megőrültem, de kérem, fogadjátok nyitott elmével, kezeljétek úgy, mint egy rejtvényt, egy különös jelenséget, melyet közösen, együttes erővel talán megfejthetünk – kis szünetet tartott, megitta a pohár alján lévő italt, majd sóhajtott egy nagyot, és így folytatta: – Az szeretném, ha ma éjjel velem lennétek. Hogy lássátok ti is.

– Mit, apa? – kérdezte ingerülten a fiú, és kerülte a férfi tekintetét, miközben letette poharát a dohányzóasztalra.

– Őt.

Csönd állt be, ami azt jelentette, hogy meghallották a fák susogását kintről, ami olyan volt, mint egy monoton, kitartott dallam valami távol-keleti hangszeren.

A férfi könyörtelenül, csöndesen folytatta: – Tavalyelőtt ilyenkor egyedül voltam – Annára nézett: – Akkor még nem ismertük egymást – letette a poharát a térde melletti kisasztalra, majd kihúzta magát: – Bevallom, sokat ittam. Az évforduló miatt. Akkor ugye pont egy éve volt, hogy anyátok eltűnt, ahogy most pont két éve már. Itt – a fotelre mutatott, amiben most Anna ült, szemben a tornácra nyíló nagy ablakkal, háttal a kandalló tüzének: – Itt aludtam el, ültömben. Tizenegy körül zajra riadtam. Csak később jutott eszembe, hogy nagyjából ebben az időpontban hagyta el anyátok a házat – nézett a fiára, aki lesütötte a szemét a szőnyegre. − Valaki kopogott az ablakon. Felálltam – az ablakhoz sétált. – Az ablakhoz mentem. Sötét volt odakinn – kinyúlt a kapcsolóért a falon –, ezért felkattintottam a tornácon lévő lámpát.

Benyomta a kapcsolót, mire az alkonyatban némi extra fény kélt odakint, ő pedig megfordult, a fény mögüle jött, ezért ő maga árnyékba borult, csak nagyjából látszódtak vonásai: – Anyátok állt odakinn a tornácon – mondta csöndesen, majd hadarva folytatta: – Természetesen azonnal lekapcsolta a fényt, mert megriadtam, majd rájöttem, hogy milyen hülyeséget csináltam, ezért újra fel – kinyúlt és le- és felkattintotta a kapcsolót, majd leengedte karját, felsóhajtott: – De ő már akkor nem volt ott. Csak egy szempillantásra láthattam, ugyanolyan volt, mint az életben. A hideg ellenére csak a fehér hálóing volt rajta, az, amiben eltűnt. Persze kirohantam, és elemlámpával átkutattam a ház körül mindent, ám nem volt sehol.

Visszajött közéjük, az általuk képzett kör közepébe, majd leroskadt Anna foteljének vastag karfájára: – Egy évvel később megismétlődött. Addigra el is felejtettem. Persze az első pár napban, a jelenés utáni időszakban, esténként ott álltam az ablak előtt, és lestem az erdőt, az udvart, de nem történt semmi. Ám egy évvel később, pont az évfordulón, ismét megjelent. Ezúttal az ajtón kopogott.

– Micsoda? – bukott ki a fiúból, mire mind ránéztek. Az apja kíméletlenül folytatta: – Éjszaka volt, félálomban voltam, odabenn – intett a háta mögé, a hálószoba felé. – A zajra ébredtem. Nem is kopogás volt. Valaki szinte dörömbölt az ajtón.

Felállt, a bejárati ajtóhoz ment. Nyúlt a kilincsért, de nem fogta meg. – Nem nyitottam ki. Eszembe jutott, mi történt egy évvel korábban. Oldalt jöttem – az ajtó melletti ablaktáblához lépett –, és kinéztem, ám a sötétben nem láttam semmit, ezért ismét felkapcsoltam a fényt – kinyúlt, és felkattintotta a kapcsolót. – És ott volt ő, anyátok, az ajtó előtt állt, ugyanúgy, mint egy éve – visszafordult feléjük, és most a lányát nézte, aki a padlót bámulta és a fejét rázta: – Komolyan mondom. Biztos, hogy nem álmodtam – bizonygatta a férfi, majd az ajtóhoz perdült, és szinte feltépte: – Kinyitottam az ajtót – az üres ajtókereten túl a szobában ülők most láthatták az erdő fáit, felettük az ég már lilába fordult: – De ekkorra eltűnt.

Hideg szél söpört be a házba, mire a férfi lassan bezárta az ajtót, majd visszasétált közéjük, és mindannyiójuknak gondosan az arcába nézett: – Azt akarom, hogy a mai éjszakán, a harmadik évfordulón itt legyetek velem, és várjatok. Azt szeretném, ha ti is látnátok őt. Ezért hívtalak titeket ide.

 folyt. köv.   

Szólj hozzá!
2020. április 10. 09:44 - Valmont

Osztályok közti átrendeződés a krízis hatására

agak.jpg

A zombifilmekben - hála Romeronak - soha nem a zombik az érdekesek, hanem a túlélők közti konfliktusok, interakciók. Mániákusan az a vizsgálat tárgya, hogy mi tesz minket emberré a krízishelyzetben. Amikor majd megindul a mostani események szépirodalmi, filmes feldolgozása, akkor bizonyára az idealizált válaszreakciók, az egyéni hőstettek, a személyes áldozatvállalás és önfeláldozás kerül előtérbe - és mi élvezettel nézzük majd ezeket  narratívákat, mert bennünk lesz az az érzés, hogy igen, ott voltam, átéltem a négy fal közt az egészet. Feltételezzük ezen események tisztító hatását, okos emberek arról beszélnek, a dolgok meg fognak változni, az élethez való hozzáállásunk más lesz. Mindezen reakciók már most kínosak és nevetségesek. Ha az ember tanulna a korábbi történésekből, legyen az háború vagy gazdasági összeomlás, ha folyamatosan ezek alapján menedzselné az életét, akor most  a létező világok legjobbikában élnénk. Bár, jobban meggondolva, vannak olyanok, akik jelenleg is ott élnek. Róluk szól ez az írás.

 

A munkásosztály felemelkedése a járvány után

 

− Ó, hogy hiányzik a garnéla proseccóval – sóhajtott fel Király, miközben az alkony vörösében felhúzta a nyársra a gombóccá formált kutyakaját, majd a tűz parazsába tartotta. – Utána egy kis eper friss tejszínhabbal, amit természetesen olasz tejszínből csináltam, amit abban a kisboltban, lehetett kapni, hogy is hívták Emma, rögtön a Mammut mellett…

− Cucciola – vágta rá készségesen az asszony. – Olaszul azt jelenti, édesem.

A pléd szélén ülve ő formázta a golyókat. Mindketten törődöttek voltak az egész napos gyaloglástól, de még mindig sugárzott róluk valami megkopott biztonságérzet, még most is, hogy az autót ott kellett hagyniuk a kihalt benzinkútnál, és nekivágtak a Börzsöny erdeinek, még most is látszott rajtuk, hogy milyen magabiztossá teszi az embert a pénz.

− Egy jó vörösbor az Andokból, a Bortársaságtól – sóhajtott fel az asszony. – Istenem, a számban érzem az ízét.

− Teljes szétverték és kifosztották – csóválta meg a fejét a férje. – Legalábbis azt, amelyik a cukrászdánál volt…

Király serényen forgatta a sülő húsgombócot, majd útitársukra pillantott: − És maga, Kovács, maga mit hiányol ebben a szép új világban leginkább?

A nagydarab, ötvenes férfi ott gubbasztott velük szemben egy kidőlt fa törzsén, és szótlanul kanalazta babkonzervét. Rövidre nyírt haja, lila melegítője és borostás arca élesen elütött az erdő színpompás zöldjétől. Olyan volt, mintha a lakótelepi lakásának nappalijából egy óriás keze – tulajdonképp maga a világvége – kiemelte és iderakta volna őt az erődbe. Tétován megvonta vállát a kérdésre, majd felemelte villáját, és bekapott még egy falatot, aztán teli szájjal válaszolt: − Hogy mi hiányzik? Azt hiszem, a foci. De nem ez a szar magyar foci, hanem a Liga meg a Dortmund meg esetleg a MU. Na az, az foci – bólogatott elégedetten.

A férfi és a nő összenézett, a nő mondani akart valamit, de a férfi intett neki, ne tegye. – Hát igen, mindenkinek a maga ízlése szerint fáj a régi világ elvesztése – jelentette ki aztán harsányan. – Nekem például legalább ennyire hiányzik a tőzsde izgalma, az, hogy már sosem tudom meg, mi lett volna Maffiózók előzménysorozatában, és az, hogy nem tudtuk megvenni az az elbűvöl kis présházat Tokajban.

Valami reccsent a háta mögött, ezért ösztönösen lenyúlt szabad kezével az övébe tűzött Smith and Wesson késhez, de csak a fia közeledett, kezében tartva azt a nevetséges lándzsát. Tizenhat éves volt, és már szinte apja kiköpött másaként lépdelt feléjük: nagy, erős, kisportolt test, markáns áll, dús szemöldök. – Apa, míg szartam, hallottam, hogy vadmalacok röfögnek arra, a bozótos felé. Le kéne vadászni egyet – magyarázta izgatottan, majd letelepedett a tűz mellé, és a lángokhoz közelítette ujjait.

− „Kellene”, nem „kéne”. És megmostad a kezed, drágám? – kérdezte az anyja, de a választ meg se várva, szótlanul Louis Vuitton táskájába kotort, és elővett egy kézfertőtlenítő gélt, és egy villával együtt átnyújtotta.

− Nem jó velük baszakodni – nézett rá Kovács a fiúra. – Az anyjuk ott lesz a közelben, és nagyon mérges tud lenni. Láttam erről egyszer egy filmet a Spektrumon...

− De gondoljátok el, milyen finom lenne a húsa – lelkendezett a fiú, míg a zselét szétdörzsölte kezén. – Nyársra húznánk, aztán befalnánk. Unom már ezt a kutyakaját…− villájával kényszeredetten lehúzta a sistergő gombócot az apja által fel nyújtott nyársról, fújta egy ideig, majd fintorogva beleharapott.

− Örülj neki drágám, hogy egyáltalán ilyen is jut – csitította az anyja. – Van nálam még egy kis flakon spanyol extra szűz olívaolaj, kérsz rá…?

− Kell a francnak az olaj – rázta fejét a kamasz, miközben teli szájjal rágott. – Nekem rendes hús kell.

− Az is lesz – nyugtatta őt Király, majd a békésen falatozó Kovácsra pillantott, és megnyalta kicserepesedett ajkait. – Lesz bizony.

Király a Váci úton hajtott kifelé a városból, amikor megpillantotta az út szélén stoppoló, lila ruhás alakot. Jó húsz méter után megállt. – Te, ez nem a vízvezeték-szerelő?  − kérdezte a felségétől, aki nyugtalanul figyelte a lassan feléjük ballagó férfit. – Tudod, aki múlt ősszel olyan olcsón felpattintott a bidét…

− Szerintem akkor se kellene egy idegent… − kezdte az asszony idegesen, mire a férje megfogta kezét, majd félig felé, félig a hátul ülő fiuk felé fordult: − Ez most durva lesz, de egy kicsit lépjünk át a korlátjainkon. Már mindenhol elfogyott a kaja. A miénk is el fog fogyni – állával a kocsi hátulja felé bökött, ahol az állatkereskedésből zsákmányolt konzervek voltak. – Az egy dolog, hogy felmegyünk abba a házba a hegyekbe. Védett lakóhely: pipa. De kell egy kajaterv is. Egy protein forrás.

− Te meg akarod enni a vízvezeték-szerelőt? – kérdezte döbbenten a fia, mire az apja rápisszegett: − Ne kiabálj! Mindjárt ideér! – majd halkabban folytatta: − Csak gondoljatok rá úgy, mint egy befektetésre. Egyszerű, lassú csávó. Magunkkal visszük. Nem lesz vele gond. És ha nagyon megszorulunk, kéznél lesz…− a másik kettő csak hallgatott, és ezt, szokása szerint, beleegyezésnek vette. Felpillantott, amikor nyílt az ajtó, és szélesen Kovácsra vigyorgott.

− Én akkor is megpróbálom elkapni az egyiket – morogta most mellette a fia. Király a tűzbe bámult, miközben lenyelte az utolsó falatot. Felemelte a lába mellől a vizespalackot, és nagyot kortyolt belőle. Alig maradt az alján. – Holnap meg kell találnunk azt a patakot – mondta határozottan. – Az elvezet a házhoz.

− Tulajdonképpen kinek a háza ez, drágám? – kérdte a felesége, aki most levendulás kézkrémmel kenegette a lábszárát. A fekete Adidas tréningalsót felhúzta a térdkalácsáig, így kivillantak izmos, kardió edzésektől feszülő vádlijai.

− A teniszpartneremé. Soós doktoré. Egyszer voltunk itt fenn. Lazítani – válaszolt kényszeredten a férfi. Eszébe jutott a 20 éves whisky, szinte érezte a szájában a füstös ízét, ami előhúzta emlékei közül a töménytelen lazacos szendvicset, amit befalt, és a két thai kurva fahéjillatát. – Jó buli volt. Na, a lényeg, hogy Soósnak se fia, se borja. És tuti, hogy meghalt a járványban, láttam a Facebookon róla egy bejegyzést – míg össze nem omlottak, a közösségi hálózatok híven közvetítették az iszonyatos veszteségeket, melyek felhasználóikat sújtották. Tulajdonképpen saját megszűnésükről riportáltak, hisz mind kevesebben és kevesebben tudtak belépni fiókjukba a mindennapi megpróbáltatások miatt. Először az élelmiszerellátás, aztán a közművek mentek tönkre. A csapból nem folyt víz, és aki nem raktározott időben, az a szennyezett természetes vizekre, folyókra, patakokra fanyalodott, ami − hiába a forralás − általában hasmenést és hosszú távon kiszáradást eredményezett. Az áram tartott ki legtovább, köszönhetően egy elszánt kis csapatnak, akik járták a nagy elosztókat és telepeket, és elvégezték a szükséges karbantartást, de aztán Buda határában megállította furgonjuk egy helyi milícia, és elkobozta a járművüket, őket magukat pedig a krumpliföldre vitték dolgozni − így egy hét múlva nagyjából az egész főváros energia nélkül maradt. Pár napon belül, amíg a telefonok, tabletek és laptokok akkumulátora bírta, sorban lekapcsolt minden, utoljára Király egy Twitter bejegyzést nézett meg, a volt főnöke írta, aki most a katonaságnál volt valami fejes. Az üzenet egy Gyűrűk urából vett mém volt: Meneküljetek!

– Térjünk nyugovóra – adta ki a parancsot Király. Így tettek, és a szürkület, a levelek lágy susogása, a ciripelő tücskök hamar ráerősítettek az egész napos gyaloglásból sarjadó fáradtságra.

Hajnalban éktelen visításra ébredtek. Király felpattan, de az asszony volt az, aki felkiáltott: − Hol van Gyuri?

A gyerek fekhelye valóban üres volt, hiányzott lándzsája is. Közben a visításból mélyülő, bugyborékoló hörgés lett.

− Úgy tűnik, tényleg elkapott egy malacot – csóvált a fejét elégedetten Király.

− Hát, az nem biztos – motyogta Kovács, és hátizsákjából előkotorta elemlámpáját. – Jöjjenek.

A fénycsóva erős pászmája letapogatta a földet, a fatörzseket, ahogy a hármas óvatosan előre nyomult, egészen a bozótos széléig, ahol aztán megálltak, és elhűlve bámulták a vért, a kifordított belsőségeket, a fennakadt szemet, a földbe markoló ujjakat. – Jaj, ne! – nyögte az asszony, mire Kovács kiköpött: − Mondtam én, hogy ne baszakodjon a vaddisznókkal.

A nő zokogni kezdett, majd hátrált, aztán elfutott, mire Király utána iramodott.

Kovács leguggolt, és óvatosan lehúzta Gyuri szemhéjait a lila égre bámuló szemgolyókra. Körbenézett, és ekkor megpillantotta a malacot.

A nő két Válium után hagyta csak abba a bőgést. Király ott térdelt mellette a hajnali szürkületben, nyugtatta, és a vállban lévő csakrákat masszírozta − ezt is a személyi edzőjétől tanulta, ahogy a helyes léböjtkúrát és a meditálást is. Közben Kovács a kis tábori ásóval, melyet Király előrelátóan a hátiszákjára szíjazott, elásta a maradványokat, és visszatért a táborhoz. Kezében egy vörös húsdarabot tartott: − A fiuk mégiscsak elkapott egyet. Kivágtam a combját – mondta elégedetten, majd hátizsákjából egy tescos nejlon szatyrot vett elő, és becsomagolta a húst.

− Induljunk – szorította meg az asszony izmos vállát a férje, mire az felnézett Kovácsra: − Elég mélyre ásta?

A két férfi összenézett, Kovács megvonta vállát: − Aham. Persze jobb lett volna leönteni egy kis mésszel, de…

Már erősen tűzött a nap, mikor elindultak. Az asszony szótlanul, fejét lehorgasztva ballagott térképet néző férje mögött, a sort Kovács zárta. Egy kis ösvényen haladtak, mindig csak északra, és felfelé a hegyen.

− Tulajdonképpen hova tartott, amikor megálltunk? – szólt hátra Király a vízvezeték-szerelőnek.

− Csak úgy vidékre – vont vállat Kovács. – A fővárosban a népek teljesen megbolondultak, kifosztottak mindent, hiába jött be a katonaság.

− Ez így van – bólogatott Király. – Fegyelmezetlen prolik.

− Na, azt gondoltam, a vidéki embereknél még van mindene, tyúk, tojás, disznó, érti. És én még tudok melózni – széttárta két vaskos karját, noha a másik nem nézett hátra. – Szóval, ha kell, beállok valahova dolgozni, ellátásért. Míg le nem vonul ez a dolog.

− Maga szerint egyszer vége lesz? – kérdezte alig hallhatóan az asszony.

− Egyszer minden véget ér – bólogatott elégedetten Kovács.

− No igen, de közben tönkrement az infrastruktúra, az államrend, anarchia van, a gépek, az erőművek leálltak, a közlekedésnek annyi, benzin nincs, a hatalmi és közigazgatási központok szétfutottak, önmagukat irányító, helyi közösségek torzsalkodnak – mégis, hogyan fogjuk így újrakezdeni? – kérdezte tőle Király ingerülten.

Kovács jó fél percig nem válaszolt, csak a földet bámulta a lába előtt, majd kibökte: − Hát munkával.

Ekkor az asszony megtorpant, pár pillanatig mint egy éhes és girhes agár hallgatózott, majd felkiálltot: − Hallom a patak hangját! – azzal megiramodott, hiába szólt után Király: − Várj – mert már el is tűnt a fák közt. A két férfi, roskadozva a nehéz hátiszákok alatt, utána kapaszkodott, átbukdácsoltak a göröngyös talajon, amit itt már vastagon fedett a tűlevél, majd egy kis mélyedésbe leereszkedtek a nőhöz, aki térdelve, mohón szürcsölte a vizet a patakból.

− Szerintem nem kéne azt meginnia forralás nélkül – figyelmeztette őt dörmögve Kovács, miközben lerakta terhét, és nyakát nyújtogatva körbenézett, mire a nő mérgesen felpillantott: − Ugyan miért nem? Ez természetes víz, megszűri a patakmeder, a sok vízinövény, ennél egészségesebb folyadékot nem talál száz kilométeres körben…

Kovács beleszagolt a levegőbe, majd megindult felfelé a patak mentén. A vízfolyam tíz méter után egy kis emelkedőről zubogott le, odafent valami barnállott. Kovács felkapaszkodott, és megállt a döglött őz mellett, mely félig a patakban feküdt. A vízből kiemelkedő, felpuffadt oldalát ellepték a legyek.

− Én abbahagynám az ivást – kiáltott le a másik kettőnek vészjósló hangon, mire azok felkapaszkodtak hozzá. Amikor a nő megpillantotta a tetemet, oldalra tántorodott, és szárazon öklendezni kezdet, de a víz nem jött ki belőle, csak valami sárgás nyálat tudott felköhögni.

Kovács feljebb ballagott a víz mentén, és komótosan megtöltötte kulacsát.

− Ez nem jó, nagyon nem jó! – nyögte Király, és fogta felesége vállát, míg az küszködött, végül az asszony rámodult: – Engedj már el, a kurva életbe!

Nem sokkal azután, hogy tovább indultak a patak mentén, a nő elnézést kért tőlük, majd összegörnyedve elszaladt egy csipkebozót mögé. A két férfi nem nézett egymás szemébe, szótlanul álltak, hallgatták az ürítés kínosan hangos zajait.

− Ki fog száradni – jegyezte meg csöndesen Kovács, mire Király bosszúsan nézett rá: − És én honnan vegyek itt infúziót?

Pár perc múlva az asszony halottsápadtan visszajött: − Elfogyott a papírzsebkendőm − sóhajtott. Kovács egy tisztásra mutatott: − Lapulevelet mindenhol találunk majd – mire az asszony megütközve bámult fel rá, de nem szólt, inkább megindult előre.

Némán, lihegve kapaszkodtak felfelé, a vízfolyás mellett, fejük felett erősödő madárcsicsergéssel, melyet a vízvezeték-szerelő mosolyogva hallgatott. Jó két kilométer – és az asszony gyomra miatt beiktatott pár kényszerű szünet − után egy drótkerítéshez értek.

− Rendben, ez már a birtok határa – bólintott Király, és leoldotta a hátiszákját. – Másszunk át.

Kovács oldalt sétált, a kerítés mentén, és megköszörülte a torkát: − Szerintem nem kellene. Nézzék csak.

A másik kettő odabotorkált hozzá, a nő összegörnyedve a hasába csikaró fájdalomtól, és percekig csak bámulták a fehér táblát, mely a kerítésen lógott, és melyre az volt kiírva, hogy magaszfeszültséggel védett terület, belépni tilos.

− Ja, ez régen is volt, Soós nagyon büszke volt rá – jegyezte meg elgondolkodva Király.

− Baromság – nyögte a nő. – Honnan lenne áram ebben a kerítésben, amikor már sehol nincs áram az országban? – kérdezte inkább magától, mint a két férfitól, és mielőtt azok bármit tehettek vagy szólhattak volna, a dróthoz lépett, és felkapaszkodott rá.

Teste azonnal ívbe feszült, a szeme kifordult, és az ajkai remegni kezdtek. Kovács kapcsolt előbb, egy száraz ágat kapott fel, majd mindkét oldalt leütötte a nő kezét a fonatról, mire az asszony hátraesett, akár egy bábu. A szájából füst és gőz tört elő.

− Drágám – roskadt mellé Király, és megrázta, aztán próbálta kitapogatnia pulzusát, végül a mellkasára hajtotta fejét, úgy hallgatózott. Kovács csak állt felette, nézte, ahogy a másik szívmasszát végez, majd a nő szájába lehel, aztán amikor Király kifáradt, felváltotta, és először véletlenül nő feszes, nemrég plasztikáztatott mellére tenyerelt, mitől elpirult, de aztán szegycsontra nehezedett, óvatosan, nehogy eltörje. Jó tíz perc után kimerülten lerogyott a mozdulatlan test mellé.

Király szólalt meg előbb: − Nincs erőm most sírt ásni – mondta csöndesen, szemét törölgetve, majd felállt, leporolta magát. – Majd visszajövünk érte. Gyerünk, keressük meg a kaput ezen a kurva kerítésen.

Jó öt perc után rátaláltak egy zöld vaskapura, mögötte látszott a ház sziluettje. A ház udvarában nem állt autó, de oldalt egy embermagasságú fémkocka zümmögött kitartóan.

− Saját generátora van – jegyezte meg Kovács. – Ezért van áram.

− Aha – bólintott komoran Király, majd szétnézett, végül szeme megakadt a tagbaszakadt férfin. – Tudja Kovács, maga az, aki a legtöbbet vesztett ezzel az egésszel, nem gondolja? Igazából persze fogalma sincs, mi az, amit, vesztett, mert nincs meg hozzá a képzelőereje, a fantáziája, hogy átérezze, ahogy nincs magában elég drive az élethez sem, ezért tartott ott, ahol tartott, amikor ez az egész elkezdődött.

− Drájv? − kérdezte értetlenül Kovács, mire Király közel ment a kapuhoz, és megvizsgálta, de közben rendületlenül folytatta: − Mi bejártuk Európát és a világ nagy részét, láttuk a Mona Lisát és Machu Picchut, ettünk nagyon jó kajákat, ittunk finom borokat, kitűnő ruhákat hordtunk, folyamatosan edzettük a testünket, a legjobb orvosi ellátásban volt részünk…− megfordult és keserűen, de mégis valami elégedettséggel Kovács szemébe nézett: − Maga pedig mindebből sajnos nem tapasztalhatott meg semmit, és már nem is fog. Milyen érzés? – Király tekintete izzott, állkapcsán megfeszültek az izmok.

Kovács mély levegőt vett, mint aki ellent akar mondani, de aztán csak megrázta fejét. – Nem nagyon érzek semmit ezzel kapcsolatban – vallotta be aztán kissé bátortalanul. – Biztos érdekes lehetett a maguk…élete. De én sem panaszkodom – zárta le zavartan.

− Aha – bólintott savanyúan Király, majd elsietett oldalt, a kerítés mentén, végül megtorpant egy nagy fa előtt, felnézett rá: − Ez jó lesz – motyogta, és sietve lehámozta magáról a hátizsákot.

− Mit akar? – jött utána Kovács.

− Az a nagy ág – mutatta a fejük felett a másik – átnyúlik a kerítésen. Felmászunk a fára, átmászunk rajta, és a túloldalon leugrunk.

Kovács a fejét csóválta: − Nem fog menni. A bokám nem bírná. A sok guggolástól a melóban teljesen tönkrement, ha leugrom, elroppan, az tuti.

Király szánakozva nézett rá: − Ezért kellett volna többet foglalkoznia a testével – mondta, majd egy ugrással elkapta a legalsó ágat, felhúzta magát, és már a fán is volt. Kovács lélegzet visszafojtva nézte, ahogy eléri a nagy, kinyúló ágat, végigegyensúlyoz rajta, aztán a túloldalon a földre huppan.

− Kapcsolja ki a generátort. Kell rajta lennie valamiféle kapcsolónak – kérte őt, mire Király bólintott, és felkocogott a fém kockához. Rövid ideig ügyködött rajta, majd a zúgás hirtelen elállt. Kovács visszament a kapuhoz, óvatosan megérintette, majd megfogta a kilincset, aztán lenyomta. A kapu könnyedén kinyílt.

A széles, faburkolatú teraszon érte be Királyt. Az próbált belesni az ablak elhúzott függönyein a házba, de aztán feladta, és türelmetlenül a bejárati ajtóhoz lépett. 

− Várjon – kérte őt Kovács. – Valaki üzemelteti azt a generátort − körbefordult −, és feltűnően tiszta ez a terasz. Se falevél, se gaz, semmi.

− Ugyan már, ember – mordult rá Király. – Nincs itt senki − lenyomta kilincset. – És ha van is…– kitárta az ajtót, és ekkor a dörrenés elnyomta az utolsó szavait.

A sörétek szétszaggatták és átlyuggatták a testét, és jó hat méterre hátradobták, egy almafa tövébe. Kovács, aki oldalt állt, csak a lövedékek szelét érezte, és csengett a füle, amikor lebotorkált a vérző, kilyuggatott testhez.

− Maga – nézett rá csodálkozva Király – hogy lehet ennyire…− nem tudta befejezni, álla a mellkasára bukott, és a testén lévő kis lyukakból mind lassabban pumpálódott ki a vér.

Kovács óvatosan visszament házhoz, majd a bejárati ajtóból megszemlélte a székhez kötözött vadászfegyvert, melynek ravaszáról zsinór vezetett a kilincshez.

Odabenn a lépcső felől zaj és mozgás támadt, majd két kócos alak tűnt fel a kézzel fonott mexikói szőnyegen.

− Jó napot, hölgyeim – tartotta fel kezét Kovács, mire a thai lányok mondtak valamit angolul, de aztán kölcsönös mutogatás után megértették egymást. A lányok, akik tulajdonképp ikrek voltak, és akiknek már az összeomlás elején eszébe jutott kedvenc kliensük, Soós háza, megmutatták Kovácsnak a vadhússal teli hűtőládát, a pincét, melyben a francia borok mellett homokba gondosan elvermelt zöldségek voltak, a fegyvereket, a hordónyi üzemanyagot, ami generátort működtette, és később hálószobájukat is. Örültek, hogy egy erős, de a finom alkatrészekhez is értő férfikéz itt van a közelükben, mégis csak jobban telik hármasban az idő. Nem csoda, hogy Kovács pár héttel később már úgy érzete, az összeomlás volt legjobb dolog, ami eddigi életében történt vele. 

vége

1 komment
horror
süti beállítások módosítása