Ajándék
„Arra gondoltam, jövőre kiveszlek az iskolából” mondta az anyja, miközben fél kézzel a kormányt fogta, a másikkal meg kiügyeskedte a dobozból a cigit. Erdők és dombok húztak el mellettük odakinn.
„De anya, még csak tizenhét leszek” válaszolt a lány, és letekerte félig az ablakot, mire arcába vágott a hideg téli levegő, ám nem bánta. „Ahhoz más megvan az eszed, hogy fiúkhoz járkálj, mi” mordult rá az anyja, és a másik letekert ablakon kifújta a füstöt, ami hosszú csóvaként röppent a levegőbe, és még sokáig lengedezett az út felett. „Ha ahhoz megvan az eszed, akkor ahhoz is, hogy dolgozz”. „Most is azt csináljuk, nem”, kérdezte a lány, aki kerülni akarta a Jánossal összefüggő dolgokat, maga se értette miért. Az anyja karomszerű, vörösre lakkozott körme most kinyúlt, és belemarkolt térdébe, ami pont a sebváltó mellett volt. A lány meglepetten nézett az anyjára, aki az utat figyelte, úgy sziszegte „Ugye még nem adtad oda neki magad?” A lány nem válaszolt, csak a fejét rázta, de az anyja ezt is észlelte, mert bólintott „Attól félek, ha lefekszel valamelyikkel, akkor véget ér a pályafutásod”. „Talán nem is lenne baj” dünnyögte a lány, és felhúzta az ablakot. Kint sziklás domboldal, fenyvesek és bozótos sötétlett a dérlepte tájból „Legalább újra normális lehetnék”.
Az anyja egy ideig hallgatott, majd mélyet szívott a cigiből, aztán a csikket kidobta az ablakon. „Fogd fel úgy, mint egy ajándékot” mondta csöndesen. „Én örülnék, ha az Úrjézustól ilyen ajándékot kaptam volna” eszébe jutott valami, a lányra bámult „Apropó, szenteste van egy ügyfelünk, mondtam már?”. A lány megrázta fejét „Ne már anya, még karácsonykor is?”. A nő lehajtott egy mellékútra, majd óvatosan kerülgetni kezdte a kátyúkat. A szemközti domb tetején magányos tanya képe hajtogatódott ki az ég fagyoskék háttere előtt. „Özvegyember. Sok pénzt fizet, ha a feleségéről halhat. Negyven évig karácsonyoztak együtt. Megérthetnéd.” válaszolt az anyja kedélyesen. „Igazából még úgysem vettem neked semmit. azt se tudom, mit akarsz” tette hozzá, majd végigmérte lányát „Talán jó lenne egy új kabát”. „Nem kell” dacoskodott a lány, és összehúzta magán a bomberdzsekit. Jánostól kapta. Egy sas volt a hátán, amerikai filmekben hordtak ilyet a kopaszra nyírt fiatalemberek. János szaga volt, és ez segített, ha a rossz érzés eluralkodott rajta.
Megálltak a tanya sáros udvarán. A sarokban láncra vert komondor állt a háza előtt, meredten figyelte őket.
„Munkára” paskolta meg térdét az anyja, majd kiszállt, és éles, figyelmes tekintettel körbe kémlelt. Roskadozó ház, hátul egy pajta, kilóg belőle a traktor eleje, autógumik halomban, trágyadomb, ismeretlen eredetű vashulladék. A nő a tornácon állt, feketébe öltözött alakja kerek volt, arca piros, de nem a sírástól, inkább a magas vérnyomástól vagy az erős szeszektől. Nem nyújtott kezet, csak betessékelte őket. Az anyja lepakolta cuccait a kopott díványra, megitta a kávét, majd figyelmesen hallgatta a mind jobban síró asszonyt, végül nekiállt szakszerűen vigasztalni, közben megkérdezte, hol tartózkodott legszívesebben az elhunyt. „A hátsó kis irodájában” nyöszörögte a nő, majd figyelte a lányt, ahogy hátramegy.
Számítógép az asztalon. A falon naptár félmeztelen nővel. Kis ablak, a hátsó kertre néz, göcsörtös szilvafák, távolabb tehenek csomóban. A lány leült a nyikorgó forgószékbe, hátradőlt, behunyta szemét, majd mély levegőt vett. Mikor kinyitotta tekintetét, megpillantott a férfit. Ott állt a sarokban. „Hallom magát” suttogta a lány a másiknak „És látom magát”. A férfi ijedtnek tűnt, de nem ezért volt sápadt. A csontjaira ráaszott a bőr, leukémia, emlékezett a lány az özvegy szavaira. „Bármit üzenhet velem a feleségének” folytatta a lány, majd lesütötte tekintetét, „Ha esetleg valamit elfelejtett odaadni neki, azt is elmondhatja”.
Tíz perc múlva kiment a nappaliba, és megállt a díványon ülő páros felett „Használhatom a mosdót?” kérdezte az özvegytől, aki áhítattal nézett fel rá. „Persze, a folyosó végén, jobbra”, majd a lány hátának mondta kérdését „Látta őt?”. A lány félig megfordult, és bólintott. A wc padlóját rezes foltok borították. A peremen barna pöttyök száradtak. Lehúzta a vizet, majd a csobogás zajában felállt az ülőkére, kipattintotta a tartály fedelét, óvatosan benyúlt, és addig tapogatózott, míg meg nem talált a nejlonba tekert borítékot.
„Kétezer euró” mondta később, már a kocsiban, és a pénzt a kesztyűtartóba rakta. Az anyja elégedetten bólintott, miközben az éles kanyarokra figyelt, majd jobb kezével kinyúlt, és megsimogatta a lány arcát. „Szép dolgokat mondtál az asszonynak” tekintete fürkészővé vált. „Ugye igaz volt. Amit a férje üzent”. A lány kifelé bámult a sziklás domboldalra, a fákra és a bozótosra „Igen. Nagyon szerette őt”. János jutott eszébe. „Csak nem gondolod, hogy kitaláltam?” A keze. Az ajka. A nyakának a vonala, ami felett fekete göndör haja kunkorodik, amibe olyan jó beletúrni. „Hazamegyünk?” kérdezte nyugatlanul.
Az anyja hallgatott egy kicsit, majd bátortalanul így szólt „Van még egy címünk. De, ez nem fog tetszeni”.
A lány riadtan rápillantott, megrázta fejét „Nem akarok gyilkosságot”. Az anyja lassított, mert kereszteződésbe ért. Se jobbról se balról nem jött senki. „Álmában fojtották meg, nem lesz nehéz eset”. A lény a fejét rázta „Te azt nem tudhatod. A meggyilkoltak…mások”. A nő félénken visszakérdett „Milyenek”. A lány hallgatott, majd kibökte „Dühösek. Félek tőlük. Ha rájönnek, mit csinálunk, nem tudom, mi fog történni”. Az asszony sokáig nem szólt, a kocsi motorja halkan zúgott, a ventilátor halkan zúgott, a távolban, a mező felett egy madár árnya körözött. „Ezt az egyet intézzük el még ma. Meg holnap az özvegyembert. Aztán újévig pihenünk” kérte az anyja. A lány nem nézett rá, csak a fejét csóválta, egyre lassabban, végül megállt a mozgás, és bólintott. Az anyja jobbra indexelt, majd kanyarodott is. Alig fél óra autózás után értek a házhoz. Egy völgyben volt, egy hasadékban, fák vették körül. Apró, fehérre meszelt épület volt, mint valami mesebeli lak, takaros előkerttel, ahol most krizantémok száradtak a fagyban. Két fiatal nő állt az ajtóban, szemük dagadt volt a sírástól. „A lányai. Négy hete történt” súgta az anyja, mikor kiszálltak.
A lány dacosan a földet nézte, majd ahogy közelebb mentek, zavartan kezet fogott a másik kettővel, akik betessékelték őket a házba. Odabent nagyon meleg volt „Minden hétvégén lejövünk befűteni, hogy ne fagyjanak szét a csövek” szabadkozott a fiatalabbnak tűnő lány „Sajnos nem tudjuk szabályozni a kazánt rendesen”. „Semmi baj, drágáim” nyugtatta őket a lány anyja, majd körbefordult a kis konyhában, mire az idősebb észbe kapott, és kihúzott egy széket „Foglaljanak helyet”. Csöndben leültek mind a négyen, és kerülték egymás tekintetét. „Nehéz ilyenkor bármit mondani” kezdte az anyja szabadkozva „De – ahogy a telefonban mondtam − talán tudunk segíteni, persze ehhez tudnunk kell, hogy mit szeretnének megkérdezni”. A testvérek egymásra pillantottak, majd a fiatalabb zavartan belekezdett „Szeretnénk tudni, hogy megnyugodott-e a lelke, hogy fél-e még, retteg-e attól, ami vele történt, és…” nem tudta folytatni, elővett egy papírzsebkendőt elegáns fekete táskájából, mely az asztal sarkán állt, akár egy sakkbábu, mire az idősebb így folytatta „És van még valami. Anyánknak volt egy zöld smaragdgyűrűje. Néha az ujján hordta, néha elzárta, mert bedagadtak az ujjai. Nem volt rajta, amikor…megtalálták.”
A lány anyja mély levegőt vett, majd bólintott „Talán a gyilkos vitte el”. Az idősebb testvér megrázta fejét, a kisebb pedig zokogásban tört ki, majd elnézést kért, és kiment a konyhából. „Nem vitt el semmit” mondta csüggedten a nővér. „Ott volt a pénz a fiókban” mutatott a konyhaszekrény felé „Az ágy melletti éjjeliszekrényben aranyláncok” ujjaival az asztalon kezdett dobolni, mint akit idegesít a téma „Nem tűnt el semmi, csak az a nyavalyás gyűrű”.
„Értékes?” kérdezte a lány anyja együttérzően.
„Inkább ilyen családi dolog” válaszolt a másik „Tudják, a húgom tavasszal megházasodik, az anyánk neki szánta, egyfajta örökségként”. A lány anyja a lányra nézett, szeme megvillant „Akkor kezdjünk is neki” mondta határozottan „Hol történt a dolog?”.
A nő intett jobbfelé „Hátul, a hálószobájában”.
A szobaajtó egy sötét de rövid folyosó végén volt. A lány belépett a félhomályba, végigtapogatta a falat, majd kinyitotta az ajtót. Odabenn félig lehúzták a redőnyt, így itt is valami álmos szürkeség uralkodott, alig vette észre benne az ágy mellett, félig a függöny takarásban álló alakot. „Látom magát” mondta lány, és becsukta az ajtót „Tudunk beszélni” érezte, hogy a hangja megremeg és bizonytalanná válik. „Üzenhet a lányainak, ha akar, segítek” mondta, és közelebb ment, az ágy széléig. A nő lassan kibontakozott a függöny takarásából, hálóing volt rajta. melyen átütött szikár, csontos teste, az arcát szürke, csapzott haj keretezte, tekintete ide-oda villogott, mintha keresne valamit. „Ram térdelt” motyogta „Aztán a keze a torkomon, erős volt, mintha valami gép lett volna” kinyújtotta a kezét, az ágyra mutatott „A másik keze benyúlt a ruhám alá” nyöszörögte, majd összegörnyedt, s leereszkedett a padlóra. „És aztán éreztem, hogy egyszerre bennem van, és amíg csinálta, addig meghaltam”.
„Nagyon sajnálom” motyogta a lány „Nagyon-nagyon sajnálom”. A nő most felnézett rá tekintete gonoszul megcsillant „Mit mondhatnék mindezekről a lányaimnak?” kérdezte dühösen. „Talán azt, hogy menyire szerette őket” kezdte volna a lány, de másik hirtelen felegyenesedett, és már ott is volt előtte „Mit számít mindez, mit számít a szeretet, ha így kellett meghalnom?” kiabálta, mire a lány elfordította a fejét, de a másik ott maradt, és bámult rá, majd így folytatta „Nem érdekel semmi, elhiheted. Amikor túlestem rajta, amikor vége lett, minden elvesztette a jelentőségét. A ház, a pénzem a bankban, a lányaim, az életem, mindez oda lett, és már semmi se fontos, csak az, hogy az a szörnyeteg ezt tette velem”. A lány hátrébb lépett, kezét a kilincsre tette „El fogják kapni” mondta, majd észbe kapott „Segíthetek elkapni” Ez nem volt igaz. Az anyja nem avatkozott hatósági ügyekbe. A nő felhorkant „Sötét volt. Nem láttam az arcát. Csak éreztem őt. Belül.” A lány bólintott, lenyomta a kilincset, aztán észbe kapott „A gyűrű. A smaragd gyűrű” kérdezte „Amit a lányának akart adni a házasságára. Hol van”. A nő ott állt a szoba közepén, alakján áttűzött a halovány kinti fény. Egyesen a lány szemébe nézett „Elvitte. Elvitte magával, miután lehúzta az ujjamról.”
„Kedveseb is lehettél volna velük” korholta őt az anyja, már amikor kihajtott a főútra. „Megmondtam, meggyilkoltakkal nagyon nehéz” válaszolt komoran a lány. „Többet ilyet nem vállalok”. Az anyja bólintott „Rendben. Általában ott úgysem marad semmi. A legtöbbet kifosztják. Nem a mi terepünk”.
A lány erre nem szólt semmi, de úgy érezte, az anyja szavaitól egész testét elönti és kitölti valami szurokszerű, sötét, miazmás anyag, amitől merev és durva lett a világ körötte. Megvárta, míg hazaérnek, és leparkolnak a ház előtt, mely a falu szélén állt, majd kiszállt az autóból, és a teteje fölött mondta neki „Miféle anya vagy te?”. Csak ennyit mondott, aztán hátat fordított, és nem figyelt arra, ahogy az anyja szólongatja, majd kiabál utána, arra sem fordult meg, amikor azt kiáltotta, hogy jöjjön vissza, együtt akarták felöltöztetni a fát, ment, egyenesen a buszmegállóba, ahol alig öt perc múlva megjött a távolsági járat. Felszállt, mutatta bérletét, a bajszos sofőr rá se nézett, csak bezárta az ajtót, majd elindultak, és ahogy kiértek a faluból, sziklák, fák és dombok töltötték ki a busz ablakát. A lány belefeledkezett az ezerszer látott tájba, a domboldalokon tűnődve álló őzek látványába, a deres, hópermetes erdők felett kéklő hideg égboltba. Aztán beértek János falujába, és a második megállónál leszállt. A keskeny járdán bement az utcájukba, ott a hatodik ház kapujánál megállt, és mély levegőt vett. Végül rövid tétovázás után lenyomta a kilincset.
János a szülei háza mögötti műhelyben élt, tavaly nyáron leszigetelte, a kis vaskályha pedig, melynek kéménye most is vígan füstölt a tető sarkában, egész jól felmelegítette. A műhely tetejét a nagy, udvaron álló diófa levelei borították. A lány megállt az ajtóban, felnézett az ereszre, és az villant a fejébe, hogy talán a kályhacsövön kicsapó szikra meggyullaszthatja a tetőt, és az izzó dunyhaként omlik majd rá hajnalban az odabent alvókra. Elhessegette magától ezt a buta képzetet, kopogott, majd belépett a házikóba.
„Hát te?” fordult felé János a karosszékből. Tévét nézett. A szék, az ágy és a tévéállvány meg a kályha tömbje ki is töltötte a helyiséget.
„Elegem lett anyámból” mondta a lány csöndesen „Szeretnék veled aludni ma éjjel”.
A fiatalember, aki öt évvel volt idősebb a lánynál, és városban dolgozott építkezésen, így volt már keresete, vagyis felnőttnek minősült, elégedetten elmosolyodott, és megsimogatta kecskeszakállát. Felállt, széttárta karját, közzé fogadta a lányt. Mein Kampf feliratú pólójának csípős szaga volt. „Örülök, hogy megjött az eszed” súgta a lány fülébe, aki úgy érezte, még a szomszédok is meghallják a szíve dobogását. „Nem bírom tovább az anyámat” suttogta. „Tudod, hogy hozzám mindig jöhetsz” súgta vissza a férfi, majd elvált tőle, ellépett mellőle, és kikapcsolta a tévét, amiben valami második világháborús dokumentumfilm ment. „Nem vagy éhes?” kérdezte, és közben felszedte a padlóról az üres üvegeket, és a sarokba állította őket „Vagy szomjas. Van pálinka és sör”.
A lány leült az ágy szélére, az ölébe ejtette két haszontalan kezét, és úgy nézett fel a pakolászó fiúra, mint aki valamiféle választ vár. „Megígéred, hogy gyöngéd leszel?” kérdezte hirtelen. A másik megdermedt a mozdulat közepén – épp a hamutartót ürítette egy szemeteszsákba – majd bólintott, és a lány szemébe nézett „Kicsim, nem kell félned. Olyan vagyok, mint az ősmagyarok. Tudom, hogy kell betörni a fiatal kancákat” elnevette magát, és a lány nem nevetett vele, noha általában kényszeresen nevetett, ha János nevetett. „Anyám töltött káposztát csinált” mondta János, már az ajtóban állva, kezében a szemeteszsákkal „Kérsz?”. A lány bólintott „De ne mondd el neki, hogy itt maradok”. A fiatalember megvonta vállát „Semmi köze hozzá. A magunk ura vagyunk”. Azzal kilépett a hidegbe.
A lány ülve maradt pár másodpercig, majd felállt, és az ágy feletti nagy, Adolf Hitler képet kezdte tanulmányozni, aztán a kis könyvespolchoz lépett, és végigpörgette ujjait a gót betűs címeken. Két kötet, a „Cion bölcseinek jegyzőkönyve”, és „A holokausztipar” közt volt egy rés, és a résben egy boríték látszódott. A lány hátra fordult, kinézett a koszos ablakon, de János nem volt sehol. Benyúlt a könyvek közé, és kihúzta a borítékot. János szép, gömbölyű betűivel az ő neve volt raja, és egy szó, amitől megdobbant a szíve „ajándék”.
A boríték nem volt lezárva. Mielőtt kihajtott, még egyszer körbenézett, de az udvar továbbra is üres volt, csak egy borzas tyúk téblábolt a diófa tövénél. A borítékban sárga fémbe foglalt zöld kő csillogott. A lány kivette, tenyerébe szorította. Úgy érezte, a gyűrű még langyos egy másik test melegétől. Behunyta szemét, és próbált válogatni a kavargó érzéseiben, végül megtalálta azt a gondolatot, ami a legbiztonságosabbnak tűnt ebben a helyzetben.
− Holnap karácsony – mondta.
vége
