Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror

2019. április 29. 10:15 - Valmont

Kuruc feltámadás, labanc halál

ocskay.jpg

Szilágyi István nagyszerű és méltatlanul elfeledett történelmi regényében, a Hollóidőben van egy jelenet, ahol a főhős belefut két hajdúba, akiknél egy levágott török fej van, de nem is ez a lényeg, hanem a két katona plasztikus és dermesztő leírása, az, hogy Szilágyi technikailag tökéletesen képes bemutatni, ezáltal elhitetni velünk, hogy ezek az emberek tényleg mindenre képesek voltak. Évek óta velem van ez a szövegrész, és nagyjából innen datálnám a vágyat, hogy jó lenne egy kuruc korban játszódó regényt írni, amelynek a fókuszában a vámpírhittől feltüzelt falusiak, bécsi vizsgálóbizottság, katonák és a pestis állna.

A novella nem e regény része, hanem egy önálló történet, melynek keretét párszor megírtam már - idegenek érkeznek egy faluba, és ottlétüknek rossz vége lesz. A "feltámasztó ember" karaktere ugyancsak szerepel már máshol. A nyelv, melyet használok egy stilizált, ál-korabeli nyelv, némi Apor Péter olvasás után alakítottam ki. Elég sokáig tartott megírni így a szöveget - de roppantul élveztem.

 

Rövid história a kurucok feltámasztója ellen lefolytatott vadászatrul

 

A vénséges kanördög húzatná a farkára ezt a mocsadék időt, káromkodott az Olasz, mikor kiértünk a szurdokból, peniglen akkor még nem is zudijtotta az Úristen reánk annyira a haragját, mintsem tette volt jó félórával később, ahogy elértük a falut, jobban mondván azt a pudvás rissz-rossz kis telepet, mely a szétnyillo patakmeder szélén ragaszkodott ehhez a sáros földhöz.

Megálltunk az első háznál, a Gróf mellém jött, és kivonta kardját, az olasz penig a katonák mögé osont, onnan szaglálta a levegőt. Öt gyengécske legényt adott mellénk a Kapitány úr, hogy rohassza le a faszát az isten, öt emberecskét, akiknél a muskétájuk is nagyobb volt. Azt mondotta, vidd ezt az öt daliát, így hazudott a szememben, miközben a sátra melegében iddogálta a jó rajnait, vidd, és keresd meg a Sípos Embert, s hozzad elém izibe. Mire én, Sipos Ember, értetlenkedém vala, és tágra meresztém szemem, mert alig egy napja érkeztünk vissza a Szepességből, ahol is a tolvaj és rabló Harattyánt kellett kézre fognunk, és most azt reméltük, mind a hárman, hogy megpihenhetnők egy kicsit a kvártélyban.

Nem hallottál róla, kérdezé a Kapitány, mire csak a fejem ráztam, és mondtam is volt, nem elegyedém szóba helyiekkel, mióta az országban vagyunk, ebben az istentől elfeledett vidékben, én helyi asszonyt csak hágtam, nem kérdeztem, helyi embert csak akasztottam vagy levágtam, de azt se kérdtem semmiről. A kocsmába meg csak a mieink járnak, hogy a fene egye hordó belüket, el is itták az összes jó tokajit.

Azt mondják, a hegyből szaladó patak völgyében bujkál, nézett rám nagy, öreg szemivel a Kapitány, közben előhúza egy foszlott kendőt mentéjéből. Onnan járja a síkságot, és ha akasztott rebellis kurucot talál, a sípjával feléleszti, és visszaviszi a táborukba, hogy aztán. Köhögni kezdett, mintha a lelkét akarná kihányni, és látom, friss, piros folt marad a zsebkendőjén nyomában. Hozd el nekem ezt az embert, parancsolta a Kapitány - dejszen inkább könyörgés vagyon az -, hátha meg tud menteni.

Elindulánk hát, Péter napkor a hegybe, majd ráakadva a patakmederre végigkövetjük azt, útközben az erdei tanyákat feldúlva, kikutatva mi hárman és az öt megszeppent siheder. Két jó emberemet még a franczia hadjáratban szedtem össze, az Olasz egy cingár, barna férfi, hosszú, erös ujjakkal és egy garmada késsel az övében. A Gróf valóban nemesnek hazudta volt magát, de láttam, kérges a tenyere, és nem a kardtól, paraszt volt, megszökött, úgy találtunk rá Chameriez határban, az előző napi csata holtjait fosztogatta. Mivel szükségem volt egy markos legényre, márpediglen ő erős, mint a bivalyfi, cserébe talán kissé ostoba, megkíméltem életét, és felvevém zsoldba.

Szagolsz valamit, te talján kurafi, szólítám csöndben az Olaszt, de az csak figyel erősen, majd bolint, mondja is, a seggemet, más nincs itt. Öt kis gunyhót számoltam vala, egyikből se jött füst, tán bizony elmentek, vagy levágták őket. De nem állhattunk ott egész nap, mint Lót felesége, mondám a katonáknak, na legények, kutassátok által ezeket a viskókat, mire azok csak néznek reám, nagy bután, erre rájuk dürrentém hangomat, melytöl megrepedestek a falak Lyonnál, hogy mars befele, kutyaütők. Az eső közben szemergéléssé apad, majd egészen elülepszik. Azok öten caplatnak a sárban, úgy tartva a puskát, mintha kapa lenne, látom rajtok, a csatában az elsők közt maradnának fej nélkül, na ilyen embereket adott volt nekem a Kapitány, hogy az isten rohassza ki a belit is, ha a tüdejével már megkezdte.

Csönd volt egy idejig, ahogy motoznak odabe, aztán a harmadik gunyhónál lett nagy rebillio, kiabálás, majd két lövés dörrent, hogy menten hátrébb futottam pár lépést, de ekkor látám, valaki, egy toprongyos alak előtántorog, és menne, huzza a lábat, mire én mondom a másik kettőnek, reája, legények. Nem kellett a biztajtás, ám mire beértük, az öreg, mert olyan ráncos, őszhaju kuruc ember volt és szép is, ahogy a jóistent elképzelni, nagy szakállas, bajos, haja csimbojkba fonva, na szoval az öreg már ott feküdt a porban. A czombjára kapta a golyót. Szolitám németül, hol vannak a többiek, mire a hátára evickéli magát, akár a bogár, s csak vigyorog, mondja, nincs több kuruc, csak én. Mire kérdem, hol vannak a falusijak. Az öreg csak néz rám, égszinkék szeme olyan, hogy elveszik benn az ember, de nem szol, erre az Olasz rálép a czombjára, na nem nagyon, de csak kisajtol egy kis vért, a föld pora mohon felissza. Megjajdul erre a kuruc ördög, mondja, az erdőbe bujtak, féltek tőletek, hallották, jön a kutya német. Odaér hozzám ekkor az egyik katona, hogy a Mika bekapta az ólmot, mire én, ki az a Mika, mire ő, hát a bajtársunk, és mutat az öregre, ő lűtte meg, és már indulna is, reátiporni a fekvőre, de hátralökém, mutasd.

A Mika ott fekszik az egyik gunyhó padozatán, körötte nagy tócsa vér, keze a hasán, mellette egy szép, faragott pisztoly, amivel meglűtték, azt felvevém, el is rakom, nincs nekem Franczia óta csak kardom ugyanis. Lehajlottam mellé, a legény hálásan néze reám, de közben nyüszit. Nagyon fáj, mi, kérdtem, mire bolintá, hogy nagyon, akárha macska tépné a beleimet, motyogja, de vér jöve fogai közül, ez jó jel, mingyá vége. De csak kínlodik, csak kinlodik, a másik négy ott toporoga köröttünk, látom, nem lesz jó végi, ha ezek ezt nézik, megelégelém hát a nyüszitest, amitől az ember segge is reszket, és tenyeremmel befogám orrát, száját, ráng egy kicsit, majd elcsendesedik.

Megölöm a kurucot, mondá az egyik katona, s kifele indulna, de mellbe taszajtám, hogy majd hanyatt esik, ki kell faggatnunk, mit tud a pajtásiról, mit tud a Sipos Emberről, csitítám, s mindnek cimzem. Utána úgy öljük meg, hogy azt kivánja, anyja ne szarta volna a világra, igérem. Látám rajtok, ez igy jó vala.

Visszamenek a másik háromhoz, ugy állanak, mintha szobor lennének, jobban mondva az öreg még mindig fekszik, lábát tapogatja. Koszlott csizmája van, nem fog kelleni egyikőnknek se, az biztos, zöld pantallo, vörös kabát, alatta mocsoktól szürke ing.

Intek fejemmel a Grófnak, hogy hozza csak, mire ő felnyalábolá, és bevivé utánam a legtágabb gunyhóba a kuruc vitézt, rádobja a priccsre. Kössed be, nehogy elvérezzék nekem, szóltam az Olasznak, majd kimegyék a katonákhoz, akik addigra átinspektálták az összes gunyhót, mondja a legidősebb, bizony üresek. Szállásoljatok be, utasítám őket, s mondhatom, jól esik a parancsolás, ennyi ember még nem volt kezeim alatt. Itt maradunk éjjelire. Mi van, ha visszajönnek a falusiak, kérdé az egyik katona, mire én, annál jobb, lesz kompániánk, intek magam mögé, ez a nyavalyás ugyse húzza sokáig. Mi van, ha ránk akad a Sipos Ember, kérdé a másik, egy kerek képü, mire én, temessétek el a Mikát. Néznek egymásra, nem értik. A föld alol csak nem tudja elvinni kurucnak, igaz-e, nevetek rajtok, vörös is lett a képe annak, aki az ostobaságot kérdezte.

De ekkor már alkonyodott, visszamegyék a gunyhóba, ahol az olasz szépen elköté addigra az öreg czombját. Ő maga meg a Gróf az asztalnál ültek, almát hámoztak, ami már jó szottyadtank tünt. Na kuruc kutya, mondám, és fölé hajolék, most vallani fogsz, tudod-e. Nincs mit vallanom, mondotta nagy öszinten, és olyan bátran, hogy mind a hárman elhihetnénk, ha nem az lenne, aki. Na választhatsz, mondám neki, vagy szépen elmondod, hol a legközelebbi táborotok, és hogy hol látták a Sipos Embert - vagy halál fia vagy, de az erdélyi módi szerint. Az Olasz kezében megáll a kés, a Gróf meg csak fal tovább, úgy tünik, nem tudja, mit jelent ez, nem ugy az öreg, mert elsápada, homlokát ráncolá, és sokáig tusakodott vala, mignem megvonta vállát, hát akkor legyen az erdélyi módi, mert én semmit nem tudok mondani kegyelmednek.

Ekkor eszméle a bamba Gróf is, kérdé, hogy milyen az az erdélyi módi. Ugy mondám neki, hogy közben az öreg szemibe nézek, de állja pillantásom a kurafi. Foguknk egy embernagyságú, combvastagságú fát, jó mélyen beássuk a földbe, mesélém nagy kedvesen, a felső végit szépen kihegyezök, aztán ráültetjük a kutyaütőt az alsó felinél fogva, a lábára meg patkóvasat vagy követ kötünk. A súly, bólogaték, szép lassan lehuzza a pokolba a döglődőt, de oly lassan, hogy az órákig is eltart, míg a lélek ki nem szakad, nagyjábul akkor, amikor a fa hegye kibukik a hátán, a gerince mellett.

A Gróf eddig mozdulatlanul figyelé szavaimat, most nagyot nyele, de a falat nem megy le, kiköpi hát az asztalra. Szabad ezt, kérdé ostobán. Rossz érzések kelének bennem, de kivágom magam. Mindent szabad.

Miután elmondám az ötletem a katonáknak is, nagy öröm lepé meg őket, és buzgón neki is látnak az előkészületnek, kettő a gödört ássa a salámban, kettő peniglen a gerendát kajtatja fel. Szegény Mika meg az erdő szélen pihen. Odamenék a friss földhányáshoz, belédugom ujjam, majd kezem, és elérem az arcát. Hát bizony ez sekély, ezt kihergeli a róka, farkas maholnap, gondolám, de aztán vállat vonok, mindegy is, hol leszünk mi már akkor.

Mivel beesteledék, nagy tüzet gyújtánk, jobban mondva három gunyhót, melyek melege külön jót tesz a nedves légben, és pirba vonja az öreget is, amikor kihozzák a katonák. Rugdalják, löködik és ütlegelék, ugy terelik vala a cölöphöz, mely meredezik a kis tér, a lángoló kalibák között, akár az ördög farka.

Na kuruc, mondom neki, mikor már ott áll elötte, nem gondoltad meg magod, de ő csak a fejét rázza, mire intek fejemmel, és a katonák hátra csincsérezék kezét, lábára meg egy-egy kővel rakott fazekat kötnek. Biztos-e, kérdém még egyszer, és ahogy azokba a szelid, türelmes szemibe nézek, hirtelen azt kérem magamban, gondold meg magad, ne légy bolond, ki akarja ezt, és hirtelen kivülről látom magunkat, és rádöbbenek, mit csinálunk, de már késő.

Nem, mondá, mire az egyik katona felkurjant, s már emelé is, átellenső oldalán meg egy másik, a harmadik két széket hoz, arra  állanak, aztán szépen, ahogy óramíves dolgozik, a vénember seggét ráillesztik a hegyre, ami fehér mint  a patyolat, és aztán kicsit húznak a lábán, mire a fehérséget vörösség futja el, és már lejjebb is mélyed, bele a karóba a teste az öregnek, halk reccsenés is van, teste ráng egy kicsit, sziszeg, akár a kélgyó, de tűr, összeszoritott fogakkal lesé a tüzet, mely vele szemben lángol.

Mi heten pedig ott állánk alatta és körötte, és nézzük őt, mintha alkotás, föstmény vagy szobor volna a templomban, és bizony vagyon ebben igazság.

Az Olasz unta el legelébb, bemene az legtágasabb gunyhóba, az lesz a mi kvártélyunk, a katonák a másikon osztozkodnak. Mielőtt követem, intézkedem a strázsáról, legalább egy, kint, a mezőn, ne itt a fényen, ahol egy lövéssel legitten leteríthető.

A priccsre fekszem, az Olasz az asztalra, a Gróf, aki később jöve be, mert ő még nem látott ilyet, ezé sokáig nézegeti az öreget, a lábamhoz kucorodék. Mikor egy vagy két óra múlva hugyozhatnékom támad, kifelé menet majd a fejére lépék.

A gunyhók még izzanak, pont annyi a fény, hogy látám a karón a vénembert, egyre mélyebbre csúszik, a hegye már a derekánál járhat, a fa fekete a vértől. Miután könnyítek magamon, kisételék a házak végihez, s a holdfénybe obszerválom emberünket ahogy strázsál, így megnyugodva visszatérék a haldoklóhoz.

Egy kívánságom lenne csak kapitány uram, szóla rekedten, mire bólintok, mert jól esik ez a rang. Eloldaná a kezem, mert akkor egy pipát még elszíhatnék, magyarázza. Elámulék ezen a nagy nyugalmon, és tán emiatt leszek óvatalanná, jó müncheni késemmel elmetszem a kötelet csuklóján. Ő peniglen benyúl korcába, komótosan kiszedi csibukját, dohányzacskóját, megtömi belőle, de bizony a kovánál már remeg a keze, leejté, elsétálok hát az izzó zsarátnokhoz, és egy gallyá silányult gerenda végén parazsat nyujtok fel hozzá. Biccent, nagyot szippant, és arca vörös fénybe derül, nem olyan már most az ábrázatja, akár a jóistené, hanem a kíntól ráncos, akár az ördög segge. Nagy bolond vagy te kuruc, mondám neki, de meg kell hagyni, szívós ördögfattya vagy.

Elnevetgél ezen, hunyorog, sejtelmesen, akárha tudna valamit, amit én nem, és ez a rosszérzés nem hagya el akkor se, mikor ágyamba térek. Sokáig forgolódék, de aztán csak elnyoma a szendergés.

Hajnalfele lágy muzsikára ébredek, s az hiszém, tán rajtunk ütött a kuruc, és a mennybe tértem magamhoz. De nem, mert az Olasz úgy horkol az asztalon, mit a disznó, és e horkolás mögül jöve ki a zeneszó.

Kapom kardom, kimenék, hát már valóban pirkad, minden szürke és rózsaszín vala, az öreg vére is a cölöpön, de a kelő nap angyali vöröse már arcát nyaldossa, és látom ám, hogy ott van szájában a furulya, avagy nem is, síp, abból jön a muzsika. Nyilván a gatyájába vagy csizmaszárba rejtette, és kivevé, miután én megoldottam kezét. Megállék előtte, a poslár lehúzza kezem, és csak lesem, ő meg néz rám, a hátából kiáll a cölöp hegye, átszakajtva a vörös posztót meredezik, nem élhetne már ez az ember, de mégis.

Megmentettél, hogy eloldottál, mondja most, kis szünetet tartva, s nagyon sercint a földre. Hálás vagyok, ahogy Mika is hálás nekem, mert visszahoztam.

Valaki mögém settenkedik, mint a hiúz, de a fülemet nem csapá be. Lendülnék, ám elkésem, belém szúrnak, oldalról, egy késsel, tán tőrrel, tán a Mika oldalán hagyott szuronnyal. Lerogyok, ott az öreg előtt térdre borulok, mintha imához feszülnék.

Hálából gyors lesz, mondja az öreg, és tudom is már, mi jön, Mika a torkomhoz tevé a pengét, és meghúzza. Tényleg gyors vala. De nem annyira, hogy ne lássam, zsákkánt eldőlve ne nézhessem végig, ahogy levágja a nehezéket az öreg lábáról, aki aztán a vállára támaszkodva felnyomja magát egész addig, hogy kibujjon a cölöp szúrásábul, majd úgy huppan a földre, mint akinek kutya baja, és elsétálnak, ott hagyva engem kiömlő véremmel, elmegy és nem hoz vissza, engem nem visz magával, ez leend utolsó gondolatom, meg az hogy ördögszopó kuruc fattyú verje bele a.

vége 

Szólj hozzá!
2019. április 07. 08:43 - Valmont

Szavak és szörnyek

alma.jpg

A mostani novella fő szimbóluma a tiltott gyümölcs, illetve a gyümölcs leszakítása. Minden ősszel leszedem a szüleim almafájának a termését, és ez egyfajta szakrális hagyománnyá lett már számomra. A már hűvösödő levegő, az erőtlenebb napfény, az alma illata, a bágyadt ás részeg darazsak - mind elemei ennek a rítusnak. Nincs magasztosabb dolog a saját termék betakarításánál, legfeljebb az, amikor az ember állatot áldoz az isteneknek. Ezekben az őszi almaszüretekben benne van minden: hogy még itt vagyunk, hogy jön a sötétség, de felkészülve, az almát elvermelve (no jó, pincében) várjuk, hogy a nyár után az ősznek kell következnie, és hogy a munka meghozza előbb-utóbb a gyümölcsét, akkor is, ha arról senki nem tud.

Szavak és szörnyek

 

Nincs rémisztőbb a korlátok lebontásánál, legyen az társadalmi, gondolati, testi vagy nyelvi. Az édenkert tanulsága az, hogy korlátaink védenek meg minket a cudar külvilág vas-törvényei ellen. Persze honnan tudhatta volna ezt a két gyerek, és méginkább idős barátjuk, a nagybácsi?

A gyerekek nem voltak ikrek, legalábbis biológiailag − a lány két évvel idősebb volt. Ám gondolkodásuk, természetük, és még külsejük is nagy hasonlóságot mutatott. Mindketten haloványak voltak, szinte kifakultak a világból fehér, kék erekkel átszőtt bőrükkel, mely a nyári szünet végére lázat idéző árnyalatot, de semmiképp sem egészséges barnaságot öltött. A nagybácsi elbűvölve figyelte ezt a transzformációt, úgy tűnt számára, reggelente, mikor átjött anyjához, a hűvös verendára, hogy az álmosan és kócosan előtántorgó gyerekek bőrét hajnalt idéző, rózsás pír önti el.

A nagybácsi feltaláló volt, talán tőle örökölték varázslatos, világteremtő képzeletüket a gyerekek. Öt éve eladta egyik találmánya licenszét, majd visszaköltözött szülőfalujába, az anyja utcájába, és csak az olvasásnak, legfőbb szenvedélyének hódolt. Pénzét állampapírokba és alacsony, de biztos osztalékot fizető részvényekbe fektette. Napjai kényelmes unalomban teltek, egyetlen változatosságot a hétvégente vagy az iskolai szünetekben menetrendszerűen érkező gyerekek jelentették számára.

Korán szoros kapcsolat alakult ki köztük, ami lassan, az idő múlásával aggasztóan elmélyült. A gyerekek rajongtak érte, és nagyjából tíz- és nyolcéves korukban elárulták neki a titkukat is. A nagybácsi előbb szelíd iróniával, majd fokozódó lelkesedéssel kezelte a dolgot, végül elhatározta, hogy kicsit utána olvas, elmélyed a témában. A következő nyári szünetig tartó időszakot a kutatásnak szentelte. Minden héten kétszer bement a városi könyvárba busszal – az autóktól irtózott, miután egy karambolban majdnem ottvesztett – és órákon át jegyzetelte a nyelvfilozófiai és filozófia műveket. Pár mellékes utalás, és gondolatfutam miatt átváltott a teológiára, pontosabban a teológia és a nyelv összefüggéseire. Itt főkép aacheni Jakab fejtegetései voltak hasznosak számára, aki egy emberi lényt a születésétől fogva elzárt a külvilág ingereitől, hogy tanulmányozza az édenkerti nyelv kialakulását. Aztán jött egy pillanat, valamikor február közepén, mikor az olvasóterem keskeny ablakain betűző fényben a porszemek logikus és ünnepélyes táncát bámulta, és a pult mögött ülő öreg könyvtárosnő végre abbahagyta a köhögést, egy pillanat, amikor úgy érezte, megtalálta a magyarázatot a titokra.

Akkor még nem tudhatta, hogy a következő nyárra minden megváltozik, pontosabban a gyerekek közül a lány elkezdett kamaszodni, és dombordó teste a vékony és rövid ruhácskái alatt az sugallták a nagybácsinak, hogy idővel véget érnek ezek az olyannyira élvezetes látogatások. A nagybácsiban feléledt a ragadozóösztön, melyet eddig oly sikeresen nyomott el magában, de mivel ötven felé közeledett, úgy érezte, itt az idő, most vagy soha.

Emellett, amikor módjában állt, tovább tanulmányozta a gyerekek titkát, már amikor azok hajlandóak voltak újabb részleteket elmesélni neki. S e beszélgetések csak megerősítették abban, hogy azon a februári napon a felismerés, a rádöbbenés pillanata a könyvtárban az igazságot hozta el mindhármójuk számára.

A gyerekek ezen a nyáron még nem változtattak szokásaikon. A négyesben töltött reggeli után, ahol nagyanyjuk ugyanolyan lelkesedéssel szolgálta ki idősebb gyerekét, mint őket, hogy aztán a sarokba húzódva figyelje hármójukat, ahogy esznek, szóval aztán hogy kedélyesen csevegtek álmaikról, az előző napról vagy a városi életükről a nagybácsival, ezután belevetették magukat a mocsárba.

A falu határban ugyanis egy zsombékos, lápos, fűzfás rét húzódott, árnyas öblökkel, a nádba vájt, folyosószerű járatokkal, csapásokkal a magas fűben, eszményi búvó- és kalandozó helyekkel, ahol az ilyen korú gyerek egész napra elveszhettek. És el is vesztek, hogy aztán csak késő délután, az éhségüktől ösztökélve térjenek vissza a házhoz. Alkonyattájt feltűnt a nagybácsi is, aki vacsoráig maradt, sőt, olykor még a lefekvésnél is ott volt, és olvasott nekik szűk kis szobájuk padlóján ülve. Nagydarab, bajszos férfi volt, aki szalmakalapot, világos színű vászonnadrágokat, színes ingeket és bőr szandált hordott nyaranta, úgy nézett ki a faluban, mint egy eltévedt angol turista.

Ilyenkor, esténként a ház emeleti szobájában szóba került a titok is. Miközben nagyanyjuk odalent mosogatott vagy a tévét zúgatta, a gyerek újabb és újabb szavakról számoltak be a nagybácsinak, aki elbűvölve hallgatta őket, a szavak hangzásban gyönyörködött, majd kíváncsian várta a magyarázatot is.

A gyerekek titka ugyanis egy saját nyelv volt, jobban mondva egy töredékes szókincs olyan dolgokra, melyet a normális, tanult nyelvükkel, vagy az angollal, melyet az iskolában gyakoroltok, nem tudtak megnevezni. Maguk sem értették honnan jött ez az egész, homályosan emlékeztek, hogy már egészen kicsi korukban előfordult, hogy kimondták az idegen, s mégis oly ismerősen csengő szót, majd egymásra néztek, és mind a ketten tudták, mit jelent. Kimondták például azt, hogy „aijsza”, és felnéztek az égre, mert ott volt, az, amikor a lemenő nap még bíborszínűvé festi a felhők hasát, de a csillagok már ott ragyognak a sötétedő szemhatáron. A „phenn” az az érintés volt, amivel a föld maga illette a meztelen bokájukat, ha a süppedékes zsombékba léptek, az a csiklandozó, simogató visszahúzó erő, mely oly fontos lesz később. A „saove” ennél bonyolultabb dolgot jelölt, azt a pillanatnyi állapotot, amikor elégedettek vagyunk a z életünkkel, mert tudjuk, hogy a jövőben még fontos és szép dolgokat fogunk csinálni. Voltak persze durvább, köznapibb kifejezések is, mint minden nyelvben, főképp a testi szükségeltekkel kapcsolatban, de valahogy mégis átnemesítve. „Thorpen” – mondták, ha székelés után a belükben támadt sajgó és mégis érdekesen kellemes ürességre gondoltak. A „sessz” szóval jelölték azt, mikor a nád éles széle vékony és keskeny sebet ejtett a bőrön, mely hosszú ideig sajgott és viszketett.

A nagybácsi elbűvölve hallgatta a magyarázatokat. Nem akarta elijeszteni őket, ezért csak memorizálta a szavalat és a kifejezéseket, és otthon gondosan lejegyezte őket, de már akkor, mikor leírta, furcsán és idegenül hangoztak, és sokszor úgy tűnt neki, vagy a kiejtést rögzíti helytelenül fonetikusan, avagy a jelentésnél ront el egy árnyalatot.

Tudta, nincs sok ideje. A lány előbb-utóbb unalmasnak találja majd a vidéki létet, és nyaranta a városban fog maradni, barátnőivel vagy barátjával. És öccse, aki istenítette őt, követni fogja. És akkor elveszti őket, minden szempontból.

Azon az augusztusi estén, mikor döntésre jutott, a gyerekek elé tárta a kutatásai lényegét. Épp befejezték Ambrose Bierce egy novelláját, és elgondolkodva hallgattak, mikor a nagybácsi megköszörülte a torkát, és halkan megjegyezte, lenne itt valami, amit a külön kis nyelvük kapcsán meg kellene beszélniük. A két gyerek eddig állig betakarózva feküdt, most a lány felkönyökölt, és érdeklődve figyelte, meleg lehelete, édes fuvallat, a nagybácsiig elért.

A nyelv, mondta nekik a nagybácsi, isten adománya. Isten a nyelv, a szavak által teremtette a világot, és a teremtés kódját, a nyelvet a tudás fájának gyümölcsébe rejtette. Ádám és Éva ettek az almából, és ezzel magukévá tették a teremtő nyelvet is. Isten rájött erre, és igazából ezért űzte ki őket a paradicsomból. Eddig érthető – kérdezte, mire a két gyerek bólintott, noha a kisebb elég álmosan pislogott. A nagybácsi folytatta. Egy francia pap, egy bizonyos aacheni Jakab azt feltételezte, hogy az emberek még sokáig birtokában voltak ennek az isteni nyelvnek, és mindenféle dolgot teremtettek általa, de aztán az Úr megelégelte a dolgot, és elrontott a nyelvüket, erről szól a Bábel-történet, ismeritek?

A kisebb ismerte, de már nem emlékezett a részletekre, ezért a nővére gyorsan összefoglalta, mialatt a nagybácsi türelmesen várt, akár egy ravasz róka.

És hogy jövünk mi ehhez, kérdezte végül a lány, mire a férfi lelkesen bólintott, hát úgy, hogy szerintem lehetséges, hogy öntudatlanul, valami csoda, folytán ti emlékeztek erre az eredeti nyelvre, valamiképp vissza tudjátok idézni egyes szavait, és azért van az, hogy mind a ketten tökéletesen ugyanazt értitek e szavak alatt, olyan bonyolult és különös dolgokat, melyek pontosan leírják a jelenségeket, pontosabban, mint bármilyen nyelv a világon.

A két gyerek hallgatott, láthatóan nem osztoztak a nagybácsi lelkesedésében.

Lehet, hagyta jóvá bizonytalanul a lány, és akkor mi van. A férfi felállt, lenézett rá, és ünnepélyesen kijelentette, hogy ha ez igaz, akkor ez a világ legnagyobb nyelvészeti és vallási felfedezése. És ha ez igaz, akkor elképzelhető olyan szó, amit nem mondtatok még ki, mert nem jutott eszetekbe, vagy mert a világban nincs jelenleg hozzá hasonló dolog, de a szó ott lapul a tudatotok mélyén, és ha valamikor is az eszetekbe jutna, és kimondanátok, azzal akaratlanul is hozzátennétek a valóságunkhoz egy elveszett darabkát...

Zavartan elhallgatott, mert a háta mögött halk szuszogás kélt, megfordult, és látta, az az angyali kisgyermek már alszik. Holnap majd megbeszéljük, tette hozzá, mire a lány álmosan figyelmeztette, holnap piacra megyek nagyival, te vigyázol délelőtt öcsire, ne feledd, mire a féri szíve nagyot dobbant.

A ragadozó alig hagyta aludni, másnap már hajnalban talpon volt. Gondosan megborotválkozott. Nem akarta, hogy a sörték bármiféle nyomott hagyjanak azon a puha, rózsaszín bőrön. Reggel megjelent a házban szokásos újságjával, mohón magába lapátolta a rántottát, aztán várt türelmesen, szájában egy fogpiszkálóval, míg a fiatalabb és az idős nő összepakol, és kilép a kapun.

Utánuk ment, nézte, ahogy az utca végén balra fordulnak a buszmegálló felé. Ezután is várt még három percet, egészen addig, míg a busz eldübörgött balról jobbra. Aztán megfordult, és felnézett a gyerekszoba ablakára. A kisfiú odafent volt, azt mondta játszani akar a katonáival. A nagybácsi behúzta, majd kulcsra zárta kaput, aztán bement a házba, és felment a lépcsőn a gyerekhez.

Egészen addig nem volt bűntudata, míg el nem ér hozzá a szörnyű hír, de akkor már tél volt. Félni nem félt, mivel a gyereknek, miközben meztelen hátát simogatat, elmagyarázta, hogy ami történt, az az ő titkuk kell hogy legyen, ha bárki megtudja, akkor mind a ketten börtönbe kerülnek. Még a nővérének sem beszélhet róla, hisz ő lány, ő aztán végképp nem értené. A kisfiú nézett rá, zavart tekintetében inkább félelem volt, talán azért, mert most értette meg, ki is a nagybácsi valójában, ki ez a sötéten gomolygó, meztelen alak az ágy szélén. A nyári szünet végéig a férfiban volt egy kis feszültség, főképp az első közös reggeliknél, de a fiú okos volt, néha rápillantott, furcsa, súlyos tekintettel méricskélte, majd elkapta fejét − ez volt a legtöbb, ami történt. És aztán a testvérek elutaztak, vissza a városba, és minden ment a maga útján, és a nagybácsi már tudta, hogy ezt megúszta, és egész ősszel és télen dédelgette magában a puha és fehér hús emlékét, melyet vastag, reumától dagadt ujjai közé foghatott azon a gyönyörű nyári délelőttön.

Aztán egy délután jött az anyja a hírrel, hogy a kisfiú eltűnt, az egész városi rendőrség, és önkéntesek is keresik őt. Másnap reggel pedig csak telefonált, zokogva mondta, hogy megtalálták, a házukhoz közel, egy illegális szeméttelep mellett. Zacskót húzott a fejére, és egy madzaggal elcsomózta a nyakán.

A nagybácsi nem tört össze, de pokoli szomorúságot érzett. Nem hibázatta magát, noha gyakran eltűnődött, hogy miatta történt a dolog, de általában ilyenkor arra gondolt, bizonyára zaklatták a gyereket az iskolában, később erre egy rokon is utalt a temetésen – majd arra gondolt, hogy a kisfiúban mindig is volt valami idegen, furcsa és beteges vonás, valami elesettség, védtelenség, ami persze nagyon is kívánatossá tette. A legerősebb érzés azonban a megkönnyebbülés volt.

A temetésen figyelmesen szemlélte a nővért, egyszer a tekintetük össze is akadt, és azt olvasta ki belőle, hogy az öccse betartotta azt, amit kért tőle, és nem fecsegett a kis kalandjukról. Ezért is volt, hogy tavasszal, a nagy esőzések után, a szünetben, amikor a lány megérkezett a húsvét előtti napokban a faluba, nem nagyon izgult a találkozás miatt. Szokás szerint átment reggelizni, noha érzékelte a csonka társaságban uralkodó szomorúságot, mégis, megnyugtató volt számára, hogy ideig-óráig ez a rítus még ismétlődhet. Reggeli után a lány kérte, menjenek el sétálni, és ő készségesen követte, át a kerten, az alacsony nyírfák közt, be a bokrok sűrűjébe a szomorúfűznél jobbra, aztán a zsombékok közé, melyeken ugrálni kellett, mert közeikben csillogott a víz.

Az iskoláról,  a lány anyjáról,  a nagybácsi húgáról beszéltek, aztán a férfi rákérdezett, hogy bírod, mire a lányból előtört a panasz, és a fájdalom, és könnyek gyűltek meg a szeme sarkában, míg elmesélte, milyen az, hogy az öcsi szobáját úgy hagyták, ahogy volt, hogy éjszaka fölkel, és hallgatja a sötétben a szomszéd szobából áradó csendet, vagy hogy amikor hazaér a suliból, csak áll az ajtóban, és figyel nem jön-e nesz a házból, nincs-e már otthon a másik. De nincs más, csak a csönd és az üresség, és ő most már úgy érzi, az egész világ kiürült és minden megfeleződött. Szembefordult a nagybácsival, és mélyen a szemébe nézett.

És te sejted, hogy miért tette, kérdezte a férfi akaratlanul is, félrekapva fejét.

A lány megfordult, átgázolt egy saras részen, majd felkapaszkodott egy kis szigetre. Gumicsizmát húztak a túrához, de a víz szinte a pereméig ért néhol.

Igazság szerint sokáig nem tudtam rájönni, vallatta be, majd előre nézett, a terepet kutatva. Zsombékos, vizes rét húzódott előttük, mögöttük fás ligetecske. Oda megyünk mondta, és mutatta a lány, és várt, míg a férfi előre megy. És most már tudod, kérdezte a nagybácsi, közömbösséget erőltetve hangszínére, mire a másik hasonlóan közömbösen válaszolt. Két hete találtam egy füzetet, az öcsémé volt, nagyon nem akarta, hogy ráakadjunk. Az íróasztala aljára ragasztószalagozta. Mondta a lány, s hallgatta, ahogy a férfi léptei cuppognak a sárban, amint kihúzza csizmáját a föld öleléséből. Egy füzetet, kérdezte a nagybácsi, majd megfordult, de kis híján elesett, mivel a talaj nem engedte lábát. A francba, motyogta, és nagy nehezen kiráncigálta lábát a sárból. Előre kell menni, ott jobb lesz, biztatta a lány, majd ő maga oldalra tért, egy füves domborulatra, amiből egy csenevész fa ágaskodott, annak a törzséhez dőlt, és onnan leste a másik küszködését. Menj csak, még, biztatta a férfit, aki intett neki, és mi volt abban a füzetbe, kérdezte, mire lány elmosolyodott. Egyetlen szó volt, legalább százszor leírva, jött a háta mögül a válasz. Vhorm.

A nagybácsi lihegve megállt. Érezte, a víz beszűrődik csizmájába, és eltűnődött, talán ki kellene lépnie belőle. Mit jelent, kérdezte, s testét megcsavarva visszafordult a lány felé, aki állt, tőle nyolc méterre, és csak mosolygott. Mit jelent ez a szó?

A lány bólintott. Téged jelent, mondta, és várt. Tudta, mert a nagyanyja már kisgyerek korukban a lelkükre kötötte, hogy az a rész, ahol a nagybácsi áll, az az igazi mocsár. Persze sokszor kipróbálták aztán testvérével, hogy működik egy ilyen mocsár, köveket, nehezebb faágakat dobáltak bele, nagyjából onnan, a pereméről, ahol most ő is állt. Eszébe jutott a testvére lelkes kiáltása, amikor a kő pár perc alatt nyomtalanul eltűnt.

A lány ezeken az emlékeken tűnődött, míg várt, nézte a nagybácsi néma küszködését, aki előbb derékig majd nyakig süllyedt, aztán már csak a szeme és a homloka látszódott ki, és ekkor utolsó pillantásával befogta a lány alakját a szürke ég háttere előtt, és mellette a fát is, és megértette, hogy a lány ott, a biztonságos távolban egy almafa mellett áll.

vége  

Szólj hozzá!
horror