Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror

2019. február 25. 20:06 - Valmont

A bezárt szoba dilemmája

borond.jpg

A kartonbőröndben látható az, amivel elindultam: harmadikos és hetedikes korom közt írt dolgaim. Mániákusan készültem erre az egészre már kisgyerekként. Az írás kompenzációként működött, és persze közben azt gondoltam, hogy egy nagyobb közösséghez, a Nagy Írókhoz, a bölcsekhez, a halhatatlanokhoz is köt. Valószínűleg szellemi közösséget keresek azóta is. 

Vagy - jobb híján - teremtek. A három öreg, e szívemnek oly kedves triumvirátus, e dinamikus együttállás, mely - most úgy érzem, és ez az érzés lehet, sorozattá érik  - egész sor rejtelmes és félelmetes dolgot képes megfejteni vagy megvilágítani a kinti, káoszos és sötét világból. A könyvtár rendjébe a hírnök, a nyomozó hozza majd e fejtörőket, melyek asszociációkat és metaolvasatokat indítanak az alkalmi nyomozókban. És ők egyáltalán nem tehetnek róla, hogy megoldásaik túlontúl irodalmiak a hatóság ízlésének.

 

Tökéletes gyilkos

 

Azon a délutánon, mikor a nyomozó elment a három öreghez a könyvtárba a kettétépett férfi fényképeivel, melyeken a vér mint friss, folyós meggylekvár csillogott, esett az eső, és a könyvtárosok vödröket tettek ki, melyekbe halk, japán hangszereket idéző zajjal csepegett a mennyezeti beázásokból a víz.

A három öreg, a három vénember, a három nyugdíjas törzshelyükön, az „Ezotéria” részlegnél ült, ahol igazából fantasy és horror regényeket lehetett fellelni. Ez egy néhai – már eltávozott – könyvtáros műve volt, ő rajongott e két műfajért, és ide, e fedőnév alá gyűjtötte, rendelte a könyveket. A hármas nem annyira műfaji megfontolásokból, hanem az udvarszerűen kialakított polcok miatt választotta védett törzshelyül e kanapét és a két fotelt. Felettük most haloványan derengett a tetőablak, melyen türelmetlen óriásként kopogott az eső.

E délután épp Leonardóról beszélgettek. A szerdai találkozásokat a képzőművészetnek, a hétfőt a filozófiának, míg a pénteket a történelemnek szentelték. Irodalomról külön nem tartottak beszélgetést, mert az egyébként is átfonta minden gondolatukat és mondatukat. Mihály, a legidősebb, kinek bajusza még mindig sárgállott, noha évek óta felhagyott a dohány élvezetével, most is egy Borges-novelláskötetet lapozgatott lassan és felületesen, és azon tűnődött, mikor olvasott bármit is az argentíntől. György lehunyt szemmel ült vele szemben, kerek arcában egy buddhista elégedettsége ragyogott. Nem aludt, csak meditált, azzal a schopenhaueri módszerrel, mellyel száz százalékig jelen volt a társalgásban, miközben tizenkettedik századi önmagát is átélte ismét. Nem volt túl izgalmas e múlt, a rizsföldeket túrta Kínában. Norbert, a nyugdíjas postás, a legfiatalabb vette észre a közeledő nyomozót. Norbert arcát egy hatalmas, fekete keretes szemüveg uralta. Sovány, magas, izgága férfi volt, akit leginkább a „Kelet-Nyugati dívány” sorai nyugtattak le, gyakorta szavalta Latinovits stílusában, ónémet átköltésben, s ezzel természetesen a többiek agyára ment.

− Hírnök jó, borús hírrel – jelentette be most, és kezeit összekulcsolta ölében. – Arcát gondok ráncozzák.

– Egyáltalán, van ilyen szó, hogy „ráncozzák”? – kérdezte mélán György, közben tenyerét dörzsölte, melyet majd ezer éve feltört az ásóbot nyele.

– Talán mintha Gyöngyösinél lenne erre egy sor – bizonytalankodott Mihály.

– Gyöngyösi nem a korabeli magyart, hanem a saját maga által kitalált költői nyelvet használta, csakúgy mint Zrínyi. Korai nyelvújítók, poétikai késztetésből – kontározott György. – Ez még nem bizonyíték arra, hogy a szó létezik.

– Létezik az, amit kimondanak – szögezte le Norbert mosolyogva.

Ekkor ért oda nyomozó. Direkt úgy nézett ki, úgy öltözött és úgy viselkedett, mint a nyomozók archetípusa. Ballonkabátot hordott, szomorú, tört tekintettel figyelte a világ minden részletét borostás, markáns arcából, mozdulatai feszesek és határozottak voltak. Imádta az ezoterikus könyveket, így ismerte meg a három öreget, és mi tagadás, volt már, hogy bizonyos ügyekben segítségüket kérte korábban.

– Üdvözlet a bölcseknek – mosolyodott el, majd hirtelen visszaváltott a komor arckifejezésre, és e gyorsaság, a kedélyesség e múló, illékony volta is jelezte, milyen komoly ügyben jár el most.

– Mi járatban? – kérdezte tőle Mihály, fel se pillantva a könyvből. A nyomozó már tudta, ez az ő köreikben nem számított udvariatlanságnak – a könyv egész egyszerűen magasabb rendű volt az embernél.

– Egy újabb dologban kérném a segítségüket. Egy gyilkossági ügyben – vallotta be a nyomozó. – A tökéletes gyilkosság ügyében.

– Annyi sokféle bölcsességet és idézetet mondhatnék a tökéletességről, hogy zavaromban nem is tudok választani – vallotta be kuncogva György, és végre kinyitotta szemét. Kína a múlt ködébe foszlott. – De halljuk, mit jelent itt és most e szó.

– Egy megfejtetlen ügyet – szögezte le a nyomozó helyett Norbert. – Gondolom, az alsópiaci gyilkosságét, mely másfél hónapja történt. A sajtó elég szűkszavúan számolt be róla…

– Hírzárlatot rendeltünk el – vont vállat a nyomozó, majd leroskadt a kanapé szélére. Kabátján sűrű foltokban száradt az eső. – Nem akartunk pánikot kelteni. Mert a részletek...pánikra adtak okot.

– Bezárt ajtó, bezárt ablak, a szobában egy kettészakított test. Se be, se ki nem ment senki, az elkövetőt nem ismerjük meg…sohamár – bólogatott Norbert.

– Maga meglepően jól értesült – szögezte rá ujját a nyomozó.

– A szomszédasszonyom a rendőrségen takarít. A férje nagyothall, és nem hajlandó készüléket dugni a fülébe. Marad az ordibálás. A nő pedig elég pletykás – magyarázta fásultan Norbert, majd levette szemüvegét, és megtörölte, noha tökéletesen tiszta volt.

– És miben tudnánk mi segíteni? – kérdezte most Mihály valódi kíváncsisággal. Ültében széttárta karját, mint aki keblére akarja ölelni a másik kettőt. – Hisz mi csak három öregember vagyunk, akik néha összegyűlnek a városi könyvtárban okoskodni.

– Maguk nem csak három nyugdíjas. Maguk bölcsek – jelentette ki a nyomozó. – És ezáltal olyan dolgokat is figyelembe vesznek, ami nekünk nem jutna eszünkbe. Valószínűtlen, de elképzelhető dolgokat. A hagyományos gondolkozáson és logikán túlmutató lehetőségeket. A valaha – irodalomban vagy valóságban – már megtörtént, de újból előfordulható dolgokat.

– Ez így van – hagyta őt helyben György, és szélesen elmosolygott, amitől kerek, kopasz feje most tényleg az idős Buddhára emlékeztette a másik hármat. – Elő hát a részletekkel.

Ekkor a nyomozó felállt, kinyitotta a táskáját, és előhúzta a helyszínen készült képeket. Norbert elvette tőle, ránézett a legfelső vörösségére, elfintorodott, de kötelességtudóan végiglapozta mindet, majd továbbadta őket Györgynek.

– A részletek – kezdett bele a nyomozó: – Kávássy Ferenc, rokkantnyugdíjas. Negyvenkét éves férfi, anyjával él egy háromszobás lakásban, a Német utcában, a harmadik emeleten. Nem, nincs esőcsatorna az ablak mellett, melyen egy megtermett majom fel tudna mászni – Mihály felnézett rá a fényképről, melyen Kávássy belső szervei is látszódtak, és biccentett. – Évek óta a mániájának él, ezért is nyugdíjazta magát, a rossznyelvek, vagyis korábbi munkatársai szerint direkt emelt nehezet az irattárban, ahol dolgozott, hogy megkapja a státuszt.

– És mi ez a mánia? – kérdezte csöndesen Mihály, noha a képeken látható irathalomból, melyet vér pettyezett, már sejtette.

– Az írás – a nyomozó úgy mondta, mint aki egy bűnt vall be. – Az anyja szerint, és a szobában talált rengeteg nyomtatott lap alapján minden energiáját az írásnak szentelte. A dolgozószobája falán Stephen King képe van. Azt gondolom, az alapján, amit olvastam a dolgaiból – márpedig elég sok szöveget el kellett olvasnom –, hogy fel akart érni a mesterhez, sőt, túl akarta szárnyalni. Az összes szövege egyetlen regénynek a változatait és permutációit hordozza. Egy valóban érdekes és koncepciójában nagyívű műnek a töredékeit, melyet azonban soha nem fejezett be. Száz és száz változat van abban a szobában, és még ezer a számítógépének a merevlemezén, de mind töredékes, félbehagyott, átírt, módosított – befejezetlen.

– A kérdés – adta vissza a képeket a nyomozónak Mihály –, hogy miért vallott kudarcot.

– Igen, ez a kérdés, és talán a megoldáshoz is elvezet – tette hozzá elgondolkodva Norbert.

– Ha jól vettem ki a szövegekből, melyeket átvizsgáltam – a nyomozó beszéde lelassult, mert egyszerre próbált visszaemlékezni, és megtalálni a megfelelő szavakat, és ez a nehézkesség egy kissé ingerelte Norbertet –, a fő probléma a regény központi alakjának, a szörnyetegnek a megformálása volt. Képtelen volt megfelelően leírni, ami egyébként megvolt a fejébe: hogy néz ki, hogyan viselkedik e lény, mely rettegésbe tartja a falut, ahol a mű játszódik. Képzeljék el, mintha Shelley nem tudná megrajzolni Frankenstein szörnyét. Mintha Stoker nem lenne képes elénk tárni a sápadt Drakulát. Vagy mintha…

– …Camus Pestis-ének főhőse be tudná fejezni regényének első mondatát. A tökéletes regény tökéletes kezdőmondatát – fejezte be helyette Norbert.

– Hogy jön ez most ide? – zökkent ki a nyomozó.

György Norbertre nézett, majd bólintott: – Nagyon is ide tartozik.

Mihály felemelte ujját, mint a karmester, aki silenciot int a bőgősszekciónak, majd a nyomozóra nézett: – Vizsgáljuk meg még egyszer a haláleset körülményeit. Volt szemtanú?

– Csak fültanú. Az áldozat anyja – beszéd közben a nyomozó felállt, az egyik polchoz sétált, és a könyveket kezdte vizsgálni. – Éjszaka volt, tévét nézett, mikor meghallotta a kiáltást. A fia kiáltását. Az mondta döbbent és ijedt volt a hangja. És egyben csodálkozó. Majd jött az a zaj, a nedves, loccsanó hang, ahogy a test szétszakadt. A nő idegei teljesen tönkrementek attól a hangtól, azóta gyógyszereken él, és szerintem már nem sokáig bírja.

– Gondolom, berontott a szobába, és…– György az ujjaival malmozott ölében, majd kinyúlt a kanapén heverő fényképek felé, és ismét átlapozta őket.

– Nem – csóválta fejét a nyomozó. – Ahogy mondtam, az ajtó belülről be volt zárva. A szomszédot kellett áthívnia, aki betörte. Így ketten is tanúsíthatják, hogy az ablak is zárva volt. Az ablak egy kis utcára nyílik, van egy szemtanúnk, egy kutyasétáltató férfi, aki a kérdéses időpontban nem látott senkit a falon.

– Vagyis az író, mert íróról és nem irattárosról beszélünk, egy vérbeli tehetségről – szögezte le Norbert –, önmagát tépte szét.

– Erre jutottunk mi is – ismerte be a nyomozó, és megfordult. – De ez lehetetlen. Törvényszéki orvosokat vontunk be a vizsgálatba, és mind azt vallják, egy nagyon erős ember sem volna puszta kézzel szétszakítani önmagát, még akkor se, ha a hasi, lágyabb részen kezdi a műveletet. A vérveszteség, a fájdalom és a sokk csak az egyik dolog. A kötőszövetek rugalmassága a másik – a zsigereket, a rugalmas, csúszós belső részeket, inakat és főképp a hasi zsírréteget szinte lehetetlen eltépni.alakit 

György és Mihály közben összehajolt az egyik kép felett, és suttogva beszélgettek. Mihályt, a nyomozó mindig is a hármas egyfajta vezetőjének tartotta, nem is annyira életkora, mély ráncai, vagy szürke, mindent látó szeme, hanem inkább valami spirituális ragyogás, glória okán. Nem is csodálkozott, hogy most ő köszörülte meg a torkát, és emelte fel a képet. A nyomozó közelebb lépett.

– A test felső része mellett ez a fekete zsinór egy vezeték, ugye? – kérdezte Mihály lassan.

– Igen – bólintott a nyomozó, és érezte, kiszárad a torka, mert hamarosan megkapja, amiért jött. Mihály Györgyre nézett, majd Norbertre. Utóbbi bólintott: – A számítógép tápkábele?

– Igen – ismerte el a nyomozó.

– Ki van húzva – jegyezte meg György.

– Igen – ismételte a szót a nyomozó. – Azt feltételezzük, a haldokló kúszni-mászni próbált a padlón. A felső része legalábbis. Ösztönös menekülési kényszer, benne van minden sokkot kapott áldozatban. És közben belekapaszkodott a vezetékbe, mintegy azon húzta magát a fal felé.

– És eközben véletlenül kirántotta a vezetéket a dugaljból – vette át a szót Mihály.

– Valószínűleg – ismerte el a nyomozó.

Mihály megcsóválta a fejét: – Nem véletlen volt – letette a fényképet a többi mellé. – A megoldás ott volt önök előtt, de képtelenek elfogadni. És bármennyire is egyértelmű, nem fogják tudni használni. Törődjön bele, hogy ez egy megoldatlan bűnügy.

A nyomozó hátrébb lépett, arcán zavar aztán némi pír ömlött el, majd tehetetlenül széttárta karját: – Ha megkérem önöket, elmondanák nekem, mire jutottak?

A három öreg összenézett, fürkésző, kutató tekintetek kapcsolódtak egybe, majd György volt az, aki feltette a kérdést: – Ismeri maga Canterbury Szent Anzelm istenérvét?

A nyomozó láthatóan összezavarodott e hirtelen váltás miatt, homlokát ráncolva kutatott emlékeiben: – Valami rémlik…

Norbert bólintott: – Anzelm azt mondja, isten elképzelhető, mint a lehető legnagyobb, legtökéletesebb lény. És ha valami a lehető és legnagyobb, akkor az lehetetlen, hogy csak elménkben létezzen, hisz a képzeletbeli dolgoknál a valóságos, kézzelfogható dolgok még tökéletesebbek. Istennek tehát léteznie kell – különben nem ő a legtökéletesebb valami.

Kivártak, de a nyomozó nem sokáig bírta: – Vagyis? – kérdezte szinte félénken.

– Ez a Kávássy valószínűleg egy fenomén volt – szögezte le György segítőkészen. – Talán nem ösztönös tehetség. Talán rengeteget gyakorolt. De végül megcsinálta, ellentétben a Pestis hősével – neki sikerült.

– Mi? – értetlenkedett a nyomozó.

– Leírta a tökéletes szörnyeteget – adta meg a választ Mihály. Kis csönd állt be, csak az eső törte meg, makacsul jelezve a köröttük lévő világ valódi törvényszerűségeit. Mihály végül így folytatta: – Azon az estén megalkotta a leírás végső verzióját, az ultima textust. Befejezte azt, amivel annyi ideig próbálkozott, megalkotta a horror irodalom tökéletes fenevadát.

– De…– kezdte volna a nyomozó, ám ekkor György így folytatta: – De lehet-e tökéletes valami, ami csupán az elmében létezik? Abban a pillanatban, hogy elkészült a szöveggel, rászabadította a szörny alakját a világunkra, nagyjából úgy, ahogy Isten képét is megalkották hatezer évvel ezelőtt.

– És…– akarta folytatni a nyomozó, ám most Norbert vágott közbe: – És mi a tökéletesség maga, ha nem a létezés? A szörnyeteg ideája olyan jól sikerült, hogy helyet követelt a valóságban. Materializálódott. Megjelent ott, és akkor, a szobában, előbb mint gondolat, árny, kísértet, majd mind erőteljesebben, teret és fizikai tartamot nyerve, végül a maga valójában és teljességében ragyogott, akár egy negatív isten a holtra vált író előtt, akinek nem volt ideje menekülni.

– Így a szörny végzett vele – ismerte el a nyomozó döbbenten.

– Igen. De ő is végzett teremtményével – jegyezte meg szomorúan, szinte sajnálkozva Mihály.

– Hogyan? – kérdezte a nyomozó, majd a fényképre pillantott: – A vezeték. – Odaugrott a képhez, felkapta. A három öreg hagyta, hogy kimondja: – Nem menekült. Nem azért kapaszkodott a vezetékbe. Hanem hogy kihúzza a számítógépet az elektromos hálózatból. Valószínűleg nem mentette el a szöveget. Talán nem futott le automatikus mentés, talán ki volt kapcsolva. És ő tudta ezt. Utolsó erejével áramtalanította a gépet.

– És ezzel törölte a szöveget, ami leírta teremtményét – fejezte be Mihály. – A szörny kitörlődött nemcsak a világunkból, hanem a gépből is. Hála istennek.

A nyomozó pár másodpercig még állt, a fényképet bámulva, majd a három, őt figyelő öregre nézett. Aztán felsóhajtott, és elkezdte a táskájába pakolni a képeket: – Ezt valóban nem adhatom elő odabenn.

Mihály megvonta vállát: – Attól az igazság még nem változik.

– Ez fikció – mondott ellent a nyomozó. – Maguk nem tudnak semmit se bizonyítani.

– De maga tudna – jegyezte meg csöndesen György. – Manapság már vannak programok, melyekkel vissza lehet állítani a számítógép törölt adatállományát.

– Miért nem próbálja meg? – kérdezte gúnyosan Norbert, majd levette szemüvegét, és megtörölte a lencséket zsebkendőjével.

A nyomozó összezárta a táskáját, és felegyenesedett. – Köszönöm a segítséget. Ismét –mondta, majd intett, és eltűnt a könyvespolcok közt.

A hármas kivárt, míg eltávolodik, aztán György feltette a kérdést: – Hol is tartottunk?

– Tisztáztuk, hogy Leonardo, az arc sajátos grimasza alapján bürökkel mérgezte meg Giocondát – szögezte le Norbert.

Mihály felsóhajtott: – Már csak az indíték hiányzik. Feltéve, hogy nem maga a kép az indíték.

Ezen mind a hárman eltűnődtek.

vége

 

Szólj hozzá!
2019. február 10. 12:27 - Valmont

Dolgok, melyek elvesznek belőlünk

telierdoben.jpg

Ahogy öregszem, egyre bizonyosabb vagyok a tekintetben, hogy vannak dolgok, melyek elvesznek belőlünk. Egy szakítás, egy haláleset, egy súlyoss betegség, vagy akár egy kivégzésről készített fotó - mind képes úgy elvenni a személyiségünkből, énünkből, lelkünkből, hogy annak érzékelhető nyoma marad: megváltozunk, kevesebbek leszünk, elvékonyodunk. És ugyanezt gondolom bizonyos helyekről is, melyek így vagy úgy, de valamiért rossz helyekké váltak. A legfontosabbak, hogy mi az, amit hátrahagyunk magunkból ezeken a helyeken.

 

Ház a téli erdőben

 

− Sötétedés után ne maradjanak abban a házban – mondta a benzinkutas, míg elvette a nőtől a pénzt. A fiatalember hátul állt, az újságoknál, és csak fél füllel hallgatta őket, mert a fejében szavak és sorok kavarogtak, szemével pedig a napilapok fejléceit pásztázta.

− Nem fogunk. Csak készítünk pár képet – nyugtatta meg a nő.

− Remélem, senki nem veszi meg azt a házat – csóválta nagy, busa fejét a férfi. – Az ilyen házakat a földig kellene rombolni.

− Manapság mindenre találunk vevőt – vont vállat a nő, és elvette a visszajárót. – Erre is akad majd. Tehát akkor…− kinézett az útra, ahol épp egy kamion dübörgött el.

− Felmennek Pásztó felé, és a „Horgas-tanya” táblánál lekanyarodnak, majd az első, erdőbe vezető úton balra befordulnak. Onnan még olyan egy kilométer az út az erdész házáig – magyarázta a kutas, akár egy türelmes tanár.

A nő megköszönte az útbaigazítást, majd intett társának, és kimentek a hideg délutánba. A kocsiban, megcsapta őket a gyorséttermi ebédjük maradékénak zsíros illata. – Kidobnád a zacskókat? – kérte a nő a fiatalembert.

Ahogy a fiatalember a benzinkút szemetesébe gyömöszölte a szemetet, oldalt sandított, és látta, hogy a kutas őt nézi.

Elfordította fejét, és ismét a vers befejező sorára gondolt, kereste a lehetséges variációkat. Reggel óta ezen az utolsó versszakon tűnődött, és biztos volt benne, hogy ma meglesz, és ezzel a Szerelem ciklus is elkészül az új kötethez.

− Kapcsold be magad – kérte őt ellentmondást nem tűrően a társa, amikor visszaszállt. Kihajtottak a néptelen útra. A nő agresszíven és durván vezetett, rángatta az autót. – Szóval idén végeztél az egyetemen – bólogatott, majd gyors, szúrós pillantást vetett a mellette ülőre. – Milyen szakon?

− Magyar-filozófia – válaszolt a fiatalember csöndesen.

− Az nem túl piacképes – csóválta elégedetlenül fejét a nő. – És mi szél hozott hozzánk?

− A pénz szele – vallotta be a másik. – Sajnos van diákhitelem. Élni is kell valamiből. A tanítást pedig nem nekem találták ki.

− Ezért gondoltad, hogy megpróbálod az ingatlanszakmát? – a nő nem kérdezett, inkább állította a tényt, mire a fiatalember vállat vont: − Tapasztalat, életismeret − igen, azt gondoltam, jó ötlet.

− Most nagyon pörög. Az ingatlan – bólogatott a nő elégedetten − Most nagyon is. − Megnyalta vastagon rúzsos ajkait, akár egy mohó macska. A fiatalember szemében az egész lényéből, a ruhájából áradt valami állatias, ragadozó ­­kisugárzás. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy pár év múlva ő is ilyen legyen.

− Egyébként verseket írok – vallotta be a fiatalember csöndesen. – Már megjelent egy kötetem.

− Ó, gratulálok – kapta felé a fejét a nő. – Majd egyszer hozd be – kérte valódi érdeklődés nélkül.

Pár perc múlva elérték a lehajtót. A nő óvatosan bevezette az autót a szűk erdei útra, majd száz méter után felhajtott arra az elágazásra, amit a kutas említett. Földbe vájt keréknyomban lavíroztak, a bokrok szinte súrolták a jármű oldalát. Nem volt erős emelkedő, de néha még így is elkapart a kerék az éjjel hullott hóban, ám ilyenkor a gumik gyorsan rátaláltak a tűleveles alsó részre, amelyen már tovább tudtak lendülni.

− Ha megkarcolja valami tövis a kocsit, akkor ez nagyon drága eladás lesz – morogta a nő, de kisvártatva kiértek egy tisztásra, ami nem is tisztás volt, hanem egy kerítés nélküli udvar, és ott volt előttük a ház.

A nő megállította az autót, és pár pillanatig mindketten csak bámulták a kétszintes, masszív épületet, a sötét, elfüggönyözött ablakokat, és a bejárati ajtóra felfújt vörös feliratot: „Pokol”.

− Azt majd le kell mosni, mikorra jönnek a vevők – bökött állával a felirat felé a nő. Egyiküknek se akaródzott kiszállni, végül a nő erőt vett magán, hátulról kivette és magára kanyarította szőrmeutánzat kabátját, vörös retiküljét kicsattintva egy szál cigarettát kerített kezébe, majd a kocsi oldalánál maradva rágyújtott.

A fiatalember is kiszállt, és a házat bámulta. Fejéből eltűnt a vers, eltűnt minden, nem maradt, csak ez a kocka alakú épület.

− Na – kezdte a másik a kocsi túloldalán. – Amit tudni kell a házról. Kétszintes, összesen százhat négyzetméter. Alul konyha, nappali, vécé. Felül két háló, egy nagy fürdőszoba és egy használaton kívüli valami, itt lomtárként jelölik – a nő a kezében tartott mobilról olvasta az adatokat, majd eltette a telefont, belekotort a retiküljébe, és egy csomó kulcsot vett elő, melyek mindegyike gondosan fel volt címkézve. Hosszas vizsgálódás után kiválasztott egyet, a többit visszadobta a táskájába. A zörgés szinte ijesztően törte meg a csendet. – Amit nem kell tudni a házról, és el ne mondd egyik vevőnek se, mert eltöröm a kezed: az első tulaj, az erdész, aki építtette, vidáman élt itt a kis családjával, míg egy nap fejbe nem lőtte az asszonykát, baltával elintézte a gyereket, a tizenkét éves lányát, majd kettévágta magát egy láncfűrésszel – a nő elhúzta a vastag, hurkás derekán ujját, mutatva, hol vágta szét magát az erdész. – Valószínűleg bekattant, vagy depressziós lett, nem tudni. A lényeg, hogy az ilyesmit soha nem mondjuk el a reménybeli vevőnek.

− Mi van, ha tud valamit, s rákérdez? – a fiatalember még mindig a házat bámulta, úgy tűnt, nem tud elszakadni a látványától.

− Akkor, de csakis akkor – emelte fel tiltón cigarettáját a nő −, akkor elmondhatjuk, hogy történtek sajnálatos események az ingatlanban, de mi nem ismerjük a részleteket.

A fiatalember körbefordult: − Milyen csönd van itt. Madárszó sem hallatszik – és ekkor hirtelen megérezte, hogy visszatér minden a fejébe: a költészet, a vers, az ihlet. Ott volt előtte a záró rímpár első mondata: „Ahogy a hóban madárláb hagy nyomot” és aztán megjött mögé a befejezés, mely szépen lezárja majd a fiatalság és szerelem tematikát: „Úgy húszéves szeretőm arcát rajzolom”. Kissé a haikuk egyszerűségére és képi párhuzamaira emlékeztet, de annyi baj legyen.

Benyúlt a kabátzsebébe, hogy kivegye jegyzetfüzetét, de aztán hagyta a fenébe, hisz ezt úgyse felejti el, a verseit mind kívülről tudta, ez is megragad majd örökre fejében.

A nő eltaposta cigarettáját, és hunyorogva körbefordult– Ja, csönd, az van. Talán ez ment az erdész agyára − meglengette a kulcsot: − Munkára! – adta ki a parancsot, és megindult a ház felé, a fiatalember pedig követte az ötcentis hóban, és élvezte, hogy elönti az elégedettség, az alkotás öröme.

A házban egészen meleg levegő és dohos, édeskés szag fogadta őket. Félhomály volt, ezért mindketten, akaratlanul és gyorsan a függönyök felé mozdultak, és vadul félrerángatták őket. A nő zavartan a fiatalemberre pillantott: − Mégiscsak jobb így – mondta bizonytalan mosollyal. Ahogy letette retiküljét a nappali dohányzóasztalára, majd kiegyenesedett, minta kifakult volna, a vörös haja, a rúzsa, a körme, a csizmáján az aranylánc, mind megszürkült, és ő maga is elvesztette erőt sugárzó tartását. Beesett vállal csak állt a süppedő, barna szőnyegen, és bámulta az emeletre vezető lépcsőt.

− Hol kezdjük? – kérdezte a fiatalember, akit még mindig a befejezett vers öröme tüzelt, és egyelőre nem érezte azt, amit a nő, aki összerezzent hangjára, majd körbeintett: − Itt. Készítsünk fotókat. – És így is tettek, elővették a mobiltelefonokat, majd mindenféle szögből elkezdték fotózni a nappalit, a konyhát és a vécét, aztán a nő kiment, és készített pár képet kívülről is, majd elszívott egy cigarettát, de ezt követően is meglepően sokáig kint maradt. A fiatalember a könyvespolc unalmas címeit nézegette − csupa vadásznapló, leírás egzotikus tájakról, fegyverkatalógusok. 

− Megtennéd, hogy fönt is csinálsz pár képet? – kérdezte a nő az ajtóból. Sápadtan és mereven állt, és nem a fiatalembert, hanem a lépcsőt nézte. – Nem érzem jól magam. Beülök addig a kocsiba. – intett a háta mögé. – Nem kell semmi extra, csak a hálószobákról, meg egy vagy kettő a mosdóról.

− Persze – bólintott a fiatalember. – Semmi akadálya. Van vizem. Ha kér. Van egy bontatlan palackom.

A nő hárító mozdulatot tett: − Kösz nem. Csak le kell ülnöm egy kicsit – mondta, majd merev léptekkel kitűnt az ajtó négyszögéből.

A fiatalember a lépcsőhöz ment, ellenőrizte a mobilján a töltöttséget, és hogy hd-re van-e állítva a fényképező applikáció, majd először lendületes, aztán mind lassabb léptekkel felment az emeltre.

Itt hidegebb volt, és a levegőben az édes, erős aroma összesűrűsödött.

Egy sötét folyosóra jutott, melyből három ajtó nyílt. Találomra a bal oldalival kezdte, mely tágas, napfényes, kék csempés fürdőszobába vitte. Nem tudhatta − a csempéket gondosan lemosták −, de itt találták meg a férfit és a láncfűrészt. Elkészítette a képeket, és kifelé indult, amikor a szemébe villant valami. Megfordult, de csak önmagát látta a fürdőszobai tükörben. Önmagát, ám mégis valahogy másképp. Megrázta fejét, majd sietve behúzta maga mögött az ajtót.

A második szobából pont az udvarra és az autóra nyílt kilátás. A nő odabent ült, mozdulatlanul, lehunyt szemmel. Ebben a szobában nem volt bútor, csak egy kis éjjeliszekrény. Nem tudhatta, hogy azért, mert a nagy hitvesi ágyat, melyet teljesen eláztatott a feleség fej nélküli torzójából kiömlő vér, szóval ezt az ágyat kivitték, és elégették hátul, a ház háta mögött. A padlószőnyeg ugyanerre a sorsra jutott. A fényképeken próbálta nem megjeleníteni a ragasztó foltjait a padlón, és a jobb oldali falon lévő sötét foltokat.

Amikor végzett, ismét az ablakhoz lépett, és lenézett az autóra. A nő már felfelé bámult, egyenesen őrá. A fiatalember intett neki, de a másik nem reagált, nem moccant. És ekkor a fiatalember teljes bizonyossággal megérezte, hogy valaki, egy szomorú, esetlen és magányos lény ott áll mellette, és az üvegen át bámulja a tájban oly idegen járművet, melyen idegesítően csillogott a lemenő nap fénye.

A fiatalember oldalt nézett, de persze senki nem volt ott.

A harmadik szoba ajtaja előtt a keze tétovázott, mielőtt rásimult a kilincsre, mely meleg volt, mintha valaki sokáig szorongatta volna tenyerében.

Aztán csak benyitott, mély levegőt véve, mint egy búvár.

A gyerekszobába jutott. Itt minden úgy maradt, az égszínkék bútorok, a fehér, puha párnás és paplanos ágy, a kis íróasztal, a poszterek a falon – rajzfilmfigurák néztek le róluk öreg, kifakult tekintettel. A sarokban babák és műanyag lovak voltak szépen berendezve egy fából készült makettház körül. A házon látszott a kézi munka, néhány illesztés nem volt tökéletes, de nagyjából visszaadta azt, hogy a készítője az eredeti házat, az erdész házát akarta lemásolni.

A fiatalember kedvetlenül készített pár képet, majd közelebb ment a maketthez, és lehajolt, aztán leguggolt hozzá, mert mintha valami mozgott volna lent, a földszinten, de csak az ő árnyéka lehetet, bár tény, egy női alak, egy műanya karakter ott állt a lábasok felett a tűzhelynél. Ahogy megfordította a makettet, hátul, a hátsó udvaron megtalálta az apát is, egy baltás fickót, körötte hasábok, kis faforgácsokkal megjelenítve. Egyedül a lány hiányzott, akit a fiatalember nem látott a felső emeleten, a kék szobában sem, amiben épp most ő is tartózkodott.

Tompa zaj.

A háta mögött, az ágy melletti ajtó mögül jött. Ez lesz az a lomtár, amiről a nő beszélt, jutott a fiatalember eszébe, miközben, lassan, óvatosan felállt, majd az első ijedtség által az ereibe pumpált adrenalin hajtóerejét kihasználva, az ajtóhoz lépett, és felrántotta.

Polcok voltak odabent, és szemközt vele egy nagy, egész alakos tükör, amelyben homályosan derengett ő, a lány szobája, és még valami, valami a háta mögött.

A fiatalember behunyta szemét, mert nem akarta látni, mi jön, és ekkor megtaszították, és erre kinyitotta szemeit, és akkor már a másik oldalról, odabentről, a lomtárból vagy inkább a ruhásszekrényből látta magát, és kis időbe telt, míg megértette, hogy a tükörből nézi önmagát, a fiatalembert, aki lassan, mintha víz alatt mozogna, elindul, átmegy a szobán, majd eltűnik az ajtóban, aztán hallani vélte a lépteit lefelé, és aztán csönd lett, és ő csak üvöltött némán, egészen addig, míg meg nem pillantotta a makettet, és az új elemet, a maketten, a felső emeleti ablakban a figurát, önmagát, igen, a kabát színe stimmelt, és mellette ott állt egy alacsonyabb valaki, rózsaszín pizsamában, amiben bemászott a ruhásszekrénybe a lövés után, úgy vélte, itt el tud bújni, de az apja persze ráakadt, és a balta, és a vére, az ártatlan vére mely ráfröccsent a tükörre, és megváltoztatott mindent.

Kilépett a házból, mire a nő kiszállt a kocsiból, fázósan összefogta magán a kabátot. – Kész vagy?

Ahogy a fiatalember közeledett felé merev lépteivel, elmosolyodott, majd bólintott: − Kész vagyok.

− Akkor csukd be lécci az ajtót – a nő odadobta neki a kulcsot, a fiatalember ügyesen elkapta, visszament a házhoz, és becsukta az ajtót. Ezalatt a nő megfordult az udvaron a kocsival, és mikor a fiatalember beszállt, már a fűtést is bekapcsolta, a nyílások kellemes, lágy levegőt fújtak.

− Mindjárt alkonyodik – mondta a nő, miközben behajtottak a fák közé, és megborzongott. A visszapillantóban még egy kicsit látszott a ház − elkapta róla a tekintetét: − Szerintem ezt a melót nyugodtan rád bízhatom – jelentette ki aztán erőltetett könnyedséggel. – Te fogod kihozni ide a vevőket, jó? Úgyse lesz sok…

− Rendben – bólintott a fiatalember, és maga elé nézett, vagy inkább az útra.

− Na, szóval verseket írsz – jelentette ki a nő. – Tudsz nekem mondani valami szépet, amit mostanában írtál?

A fiatalember eltűnődött, láthatóan erősen gondolkodott, majd megrázta fejét, és ahogy válaszolt, nem is annyira riadt csodálkozás, mint inkább beletörődés volt hangjában: − Nem jut eszembe semmi.

vége

Címkék: erdő kísértet
Szólj hozzá!
horror