Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror

2019. január 22. 20:32 - Valmont

Mítosztalanítás

tisztas.jpg

Karácsony után meghalt a nagymamám. Ezt az írást nem ő ihlette, de például itt megjelent az utolsó év nehézsége. Ugyanakkor az összes írásomhoz köze van így vagy úgy. A temetésre én fogalmaztam a halotti beszédet, amit aztán a pap színtelen hangon felolvasott. Nem lett olyan jó szöveg, sokkal jobbat kellett volna, de azt a jelen lévők nehezebben emésztették volna meg.

A személyes veszteségen túl számomra az a különösen fájdalmas, hogy eltűnt egy, a miénktől gyökeresen különböző világlátás is az életemből. Egy olyan hagyományról beszélek, amit nehéz elmagyarázni annak, aki nem volt a közelében. A múlt bejegyzésben a középkorról írtam, és nagyjából az ő világlátása olyan messze volt a ma emberétől, amennyire egy középkori emberé lehetett. Ez a világlátás, ez a mitologikus létezés, amelyhez vissza-visszatértem − még az utolsó években is, amikor már csak önismétlőn és a sérelmekre fókuszálva nyílt meg előttem −, kiskoromtól kezdve véglegesen elbűvölt. Azt hiszem, azért kezdtem el írni, mert gyerekkoromtól rabja vagyok annak, ahogy a nagyi gondolkodott a dolgokról, a látható és láthatatlan valóságról köröttünk.

Ebben a mitologikus létezésben a vallás a babona és a létezés kemény tényei mosódtak össze, elválaszthatatlanul fonódtak egymásba 94 éven át. Amikor kisgyerekként beléptem a mitológiájába, döbbenten láttam, hogy így is lehet. Hogy olyan dolgokban lehet hinni, amiről addig csak mesékből hallottam. A vallásos rész, az éjszakai imák, a nappal dúdolt dalok, a nagy Jézus kép a hálószobában nem váltak el a boszorkányban, tüzesemberekben, bányabéli lényekben való hittől, hanem mintegy kiegészítették egymást.

Az éjszaki látogató csontos kezével az alvó oldalába markol, vagy rátelepszik mellkasára, aki ettől furcsa, hátborzongató hangokat ad ki. Sosem olvasott az incubusokról vagy succubusokról, mégis leírta őket visszaemlékezéseiben. A támadás alatt ki kell mondani bizonyos dolgokat, és akkor az éjjel kísértő boszorkány reggel megjelenik a házunkban. Sem irodalmi, sem tudományos ismeret nem volt mögötte, egyszerűen ebben hitt, ebben élt, látta ezeket a dolgokat. És ott voltam én, aki már olvasta a Drakulát, amikor egy nyáron felfedeztem, hogy a kulcslyukakat fokhagymával kente be.

A faluban név szerint ismerte a boszorkányokat. A szemük árulja el őket. A háború előtt egyszer az uradalmi kocsi megállt a falu közepén, s csak amikor az egyik ilyen szemű asszony kivett egy fűszálat a küllők közül, csak akkor indult el. A másik ránézett a tehénre, s annak elapadt a teje.

Ha a természetfeletti nem valami egzotikum, nem kikapcsolódás, nem egy könyv, egy film, hanem a mindennapjaid része, keserű, rettegett tapasztalt, akkor az megszűnik természetfeletti lenni. A mitológia lesz az életed. A babona és a vallás a világod formálói. És végül nem marad semmi, amitől félnél, még a végén se.

Fél kettő körül aludt el, karácsony után. Egyedül maradtam. 

 

A mátrahutai eltűnés margójára

 

Az a nézés. Már látott ilyet. A gyűlöletnek ezt az intenzitását. A Lidlben volt. Épp bevásárolt a hétvégére. A húshűtők hosszú, derengő hidegében egy házaspár vitázott gyakorlottan. Látszott, már csak a gyűlölet tartja össze őket. Sziszegve beszéltek, nem durván, de minden szavukból érződött a megvetés. A düh annyira eluralta őket, hogy nem törődtek a többi vásárlóval, a férfival se, aki mélázva állt a szeletelt, gondosan csomagolt húsáruk előtt. Aztán a nő valahogy mégis észbe kapott, felpillantott rá, tekintetük egybekapcsolódott. Gyűlölet. Színtiszta, hideg és eszement utálat sütött a fekete, hajdan talán vonzó szempárból. A férfi elfordította fejét.

Hat hónappal és harminc nappal később történt, hogy csatlakozott a kereső csapathoz. Rendőrautók járták előző nap délután a mátrai falvakat, és embereket toboroztak. Indulás reggel hétkor a mátrahutai művelődési ház elöl. Szendvicset, vizet kap mindenki. A keresés egész nap tart. Aztán a hang elhalkult, ahogy az autó kiért a faluból, majd ki is kapcsolták az ismétlődő felvételt.

A férfi erdőjáró ember volt. Az apjától tanulta, hogy kell a fák közt, a sűrűben boldogulni. Az apja ugyancsak az apjától tanulta, és így tovább, talán egészen a török korig, amikor az ilyesmi életet mentett. A férfi gyakran elmélázott ezen a kis, falu széli ház tornácán, amiről jól lehetett látni a műutat, és a fák hézagjaiban a lenti világot is. Délutánonként, munka után kiült ide, és elszívott egy pipát. A fatelepen dolgozott. A felesége elhagyta, mert nem bírta elviselni a magányt, ami a férfiból áradt. Volt egy kutyája, de pár éve elpusztult. Most már csak az erdő maradt neki.

Maga se értette egészen, miért csinálta. Nem érdekelték azok az eltűnt emberek. Valami más oka lehetett, hogy felhívta a főnökét, és egy nap szabadságot kért, hogy részt vehessen a keresésben.

− Hát, nem tudom Endre – mondta a vaskos hang rövid hallgatás után a vonal túlvégén. – Van ennek még értelme szerinted? Tíz napja nem találják őket.

A férfi hümmögött valamit, majd megköszörülte a torkát, és azt válaszolta, hogy ebben a korai tavaszban, a sok hajtás és rügy elég tápláló tud lenni. A főnöke kelletlenül igent mondott, majd elbúcsúztak. Nem nagyon ismerte a férfit, fogalma se volt, hogy minden szabad idejét az erdőben tölti, és hogy az erdőt olvassa.

Ezt még az apja tanította neki, aki bizonyára ugyancsak az apjától tanulta. Hogy az erdőt olvasni kell, akár a könyvet. Annak, akinek ez a szöveg megnyílik, annak minden értelmet nyer odabenn. A fák rendje. A bokrok sűrűje. A vadcsapások. A szél zúgása. A madarak dala. A gombák, a virágok elhelyezkedése. Egymáshoz kapcsolódó betűk, melyek gyönyörű rendet, egy szöveget adnak ki, szöveget a teremtett világ hibátlan és kikezdhetetlen szépségéről. Legalábbis a keresés napjáig így látta a férfi a mindenséget – gyönyörűnek. Ha tudta volna, mi történik, bizonyára nem kell fel korán, nem készít és fogyaszt el bőséges reggelit, nem szívja el odakinn a pipáját a borzongató hűvösben, nem veszi fel terepmintás katonai ruháját és a jobb bakancsát, és nem ballag ki a buszmegállóba.

A művelődési ház előtt már jókora tömeg gyűlt össze, mikor odaért. Főképp férfiak, de néhány asszony is, mindenki komoran, sötét arccal beszélgetett, cigarettát szíttak, laposüvegek jártak körbe. A férfi látta rajtuk, többségük gyakorlott túrázó, de volt, aki túl feszes ruhába, vagy rossz, az erdőbe nem illő cipőben jött. A parkoló sarkában egy nagy sátrat állítottak fel, alatta asztalon szendvicseket, üdítőt kínáltak. A férfi elvette egy szendvicset. Vízről majd gondoskodik magának odabenn. Széles asztalokra kiterített térképeken férfiak jegyzeteltek izgatottan. Mások parancsszavakat harsogtak, walkie-talkie-ba beszéltek, vagy listákkal rohangáltak. A férfi visszasétált a parkoló széléhez, és leült a még hideg betonszegélyre. Zsebében hozott frissen pirított tökmagot, azt eszegette, és nézte az embereket, mögöttük a művelődési házat, afölött pedig a harmatködbe burkolódzó fákat.

Fél óra múlva előkerült valamiféle vezető, egy keskeny, magas ember. A művelődési ház támfalára állt, onnan kezdett beszélni egy hangosbeszélőbe az összegyűlteknek: − Köszönöm, hogy ilyen szép számba összegyűltek. Mint azt mind tudják, tíz nappal ezelőtt elindult a mátrahutai szállásáról túrázni egy negyvenkét éves férfi és tizenhárom éves lánya. Bementek az erdőbe, s azóta nincs hír felőlük. A rendőrség már kereste őket a fővárosban, a lakásukon, és rokonoknál is, vidéken, de nem bukkantak fel. Okkal feltételezzük, hogy még az erdőben vannak. A mai keresés célja, hogy a Huta vonalától egészen a Kis-Csermelyig átfésüljük az erdőt. Nehéz, meredek terep, tele völggyel és hasadékkal, legyenek óvatosak – a férfi szünetet tartott, egy zsebkendővel megtörülte homlokát. Nem volt meleg, a reggel hűvöse épp hogy eloszlott köröttük. – Sípokat kapnak, ha bármit találnak, három sípszóval jelezzenek. Ha megsérülnek, kimegy a bokájuk vagy ilyesmi, két sípszó a jel. Csatárláncban megyünk, de a lánc meg fog törni a völgyek, hasadékok miatt, ezért adunk mindenkinek egy térképmásolatot is, arról a részről, amit át kell kutatnia. Délután négyig tart a keresés, hatkor gyülekező itt, mindenkire számítunk, mivel ellenőrizni szeretnénk a létszámot. Kérem, álljanak sorba a sátornál. És sikeres keresését kívánok.

A férfi beállt a nehézkesen formálódó sorba, türelmesen várt, majd mikor kezébe nyomták a térképet és a sípot, és felírták a nevét, kisétált az erdő szélére, és tüzetesen átnézte a papírt. Egy tintával rajzolt nyíl jelölte, merre kell mennie. Ezt a részt annyira nem ismerte, mert már elég messze esett a falujától, de bízott a tudásában, és amúgy meg az erdő mindenhol erdő.

Mikor elindultak, a bal oldali párja gyorsan eltávolodott tőle, de jobbján egy nő két méteren belül maradt. Néha rámosolygott a férfira. Vörös haja, és a kelleténél kissé vaskosabb dereka volt, de a mosolya ragyogott az arcában.

− Anna vagyok – kiáltotta át a nő, miközben átnyomultak egy kökénybokros részen.

A férfi megmondta nevét.

− Remélem, megtaláljuk őket. Láttam képet róluk. Nagyon jóravaló embereknek tűnnek – magyarázta a nő kissé lihegve. – Miért van az, hogy a jó emberekkel történnek mindig a rossz dolgok? Na, látja, én ezért nem vagyok vallásos. Ha Isten létezne, akkor nem engedné…− a férfi kikapcsolt, és már csak a nő mély, cigarettás hangjának rezgésére figyelt, közben pedig eltűnődött azon, hogy milyen lenne ismét együtt élni egy másik emberi lénnyel.

Egy óra múlva a nő lassan elhalkult, mind jobban zihált, majd egy vízmosásnál kiment a bokája. Hirtelen történt, megcsúszott, ellentámaszt kerestet, de a meredek lejtőn nem lelt, és aztán már a földön volt, és csak nyögött: − Jaj, Istenem. Jaj, Istenem.

A férfi odasietett hozzá, levette a cipőjét, és megvizsgálta a vaskos lábfejen a gyorsan növő duzzanatot. Körbenézett – a keresőcsapat egyetlen másik tagját se látta. – Talán sípolnunk kellene – javasolta a nő, majd összeszorított fogait.

A férfi körbenézett, fejét rázta. Felesleges. Túlságosan eltávolodtunk. De ne aggódjon, hozok segítséget, mondta nőnek.

− Ne hagyjon itt! – kérte a nő, megragadta a karját, szemében valódi félelem csillogott. A férfi lefejtette ujjait magáról. Nem lesz semmi baj, mondta, majd elővette a térképet, tollat, s tett egy ikszet, látja, itt van, itt vagyunk, vissza fogok ide találni. A nő nézett rá, majd megpróbált talpara kászálódni: − Nem lehetne, hogy visszatámogasson…

A férfi fölmutatott a meredek lejtőre, ahonnan leereszkedtek. Itt, ezen nem. És azon a sziklás részen se jutnánk át, ahol egy órája leereszkedtünk. Megfordult, a vízmosás aljába nézett. Jobbra kanyarodott, kis kanyonná szűkült. Esetleg arra. De előbb meg kell néznem, merre vezet.

− De jöjjön vissza – könyörgött neki a nő. – Kérem, jöjjön vissza.

A férfi megígérte neki, hogy visszatér, majd óvatos mozdulatokkal leereszkedett a köves aljba, és elindult a kanyonban. A járat kisvártatva összeszűkült, feje fölött csipkebokrok hajoltak be, tépték meg ruháját, és azon kapta magát, négykézláb mászik a sárban. Jó öt perces kínlódás után tudott csak felegyenesedni. Egy tisztább területre ért, körbefordult, és zavartan megállt. Balról a hegy tömege emelkedett, jobbra viszont egy sík plató terült el, ritkásan növő tölgyekkel, és sűrű bokros részekkel. A térképre pillantott, de hiába, mert nem jelölte ezt a helyet. Vagyis azt mutatta, hogy itt csak egy meredeken eső hegyoldal van. A férfi már megfordult volna, hogy visszamenjen a nőhöz, megmondani neki, hogy ismeretlen terepre bukkant, de ekkor megérezte a füstszagot. Avas, zsíros füst volt, a hegy görbülete mögül jött. Rövid tűnődés után elindult, óvatosan kerülgetve a tüskés, marasztaló bokrokat, és a vastag, rozsdás mohával borított fatörzseket. Csak lassan tudatosult benne, hogy mi zavarja ezen a tájon. Az erdő elvesztette az értelmét. A fák olyan távolságban voltak egymástól, ami nemcsak természetellenes, hanem inkább kellemetlen volt a szemnek. A bokrok úgy törtek elő a földből, mintha odaragasztották volna őket. Lehetetlen helyeken furcsa, sötétkék szirmok virítottak. A fény mély, lapos szögben esett be az erdőbe, szinte szemből érte a férfit.

Jó öt perc séta után rábukkant a hegyoldalba vájt kunyhóra.

Egy sötét bejárat volt az egész, felül földbe vájt nyíláson át kavargott elő a füst. A bejárat mellett rőzse, csontok halmai, az ajtófélfára rozsdás edény akasztva.

Hahó, lépett közelebb a férfi. Van itt valaki. Nem jött válasz, de moccanás kélt odabenn, a sötétben. A férfi a bejárathoz ment, és csak ekkor vette észre, hogy éjfekete szövet fedi, azért tűnik sötétnek. Félrehajtotta, mire nehéz, fojtó, zsíros párák csapták meg. Benézett, majd félig be is lépett.

A lány ott állt a sárból tapasztott tűzhely mellett. Vasállványon kondér lógott a tűzbe, abban forrt valami, ami nehéz, alattomos szagot árasztott. A lány feketére égett fakanalat tartott kezében. Túraruhája sáros, mocskos, arca szintúgy. De a legrosszabb a tekintete volt, az üres, fáradt, nagyon öreg tekintet, aminek nem szabadot volna egy tizenhárom éves arcban léteznie.

Hazaviszlek, mondta a férfi döbbenten, gyere. Nyújtotta kezét, de nem lépett beljebb, valamiért irtózott a gondolattól is, hogy bemenjen a verem szűk, alacsony terébe.

− Nem lehet – csóválta fejét a lány csüggedten. – Nem tehetem.

Miért, kérdezte a férfi, és idegesen hátralesett, de nem állt mögötte senki. A lány ellépett a tűztől, majd felemelte a fakanalat: − Főznöm kell. Ebédet. Mire megjön.

Kicsoda, kérdezte a férfi, majd elnézte a fal melletti asztalon az üvegcséket, az apró tégelyeket, a gyógynövények halmait, a szalmából vetett ágyat, és a másik sarokban a pokrócot, ami a lány fekhelye lehetett, és megértette, hova került, előbb, mint hogy a lány folytatta volna: − Hát ő. Megette apát. Egyszerűen bekapta, és lenyelte. Azt mondta, engem is megesz, ha szökni próbálok. Ha elmegyek, utánam jön, és megeszi az anyámat és a kisöcsémet is. Ezért nem mehetek el. Én kellek neki. Azt mondta, itt kell maradnom – vékony, csontos karjával körbeintett, mintegy lemondóan jelezve, ez jutott, ez van, bele kell nyugodni, és a férfit ez a mozdulat szíven ütötte, annyira meghatotta, hogy erőt vett magán, és berontott, és nem törődve a lány kiáltásával, kihúzta őt a fényre, a napra, hátha majd az észhez téríti.

A lány eltakarta szemét, aztán a levegőbe szimatolt, mint egy kutya, és hátrálni kezdett, vissza, a kunyhó felé: − Hát nem érzi? Itt van. Közeledik – motyogta, majd kitépte magát a férfi szorításából, és visszasiklott a köpeny mögé.

A férfi egyedül maradt a tisztás közepén, körbefordult, ebben a furcsa, fehér fényben, és aztán megérezte tarkóján a tekintetet. Ugyanolyan volt, mint a nő pillantása a Lidlben, csak százszor erősebb. A gyűlölet, a harag, a színtiszta utálat, az indokolatlan, ésszel felfoghatatlan gonoszság egy pontba sűrűsödött, és szinte sütötte bőrét. A fejéhez kapott, ismét körbefordult, vadul leste a bokrokat, a fák oldalait, de nem látott senkit, ám ezt, ezt a gonoszságot nem lehetett már bírni, ép ésszel nem lehetett elfogadni, hogy ilyen létezik, ilyesmi van a világban, ezért előbb kis léptekkel hátrálni kezdett, majd mind gyorsabban haladt, végül megfordult, és futott, amerről jött, most jól jött a tájékozódási képessége, mert gyorsan visszaért a szűk kis járathoz, befurakodott a kanyonba, négykézlábra állt, és mászni kezdett, miközben attól rettegett, valami, egy csontos kéz megfogja a bokáját, és visszarántja. De ez nem történt meg.

A nő ugyanott pihegett, ahol hagyta.

− Na, talált valamit arra?

A férfi megállt felette, megtörölte izzadt homlokát, majd lenézett a vízmosásba. Nem mászott elő semmi a szűkületből.

Nem, mondta, arra nem járható az út. Mégis meg kell próbálnunk visszamenni ott, ahol jöttünk, mondta. És úgy is tettek. 

vége

Szólj hozzá!
horror