Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror

2019. november 18. 22:19 - Valmont

A tragédia születése

horhos.jpg

Bolberitz Pál kitűnő könyvében (Isten, ember vallás - Ecclesia 1981, elméletileg itt elérhető) alaposan végigveszi az istenérveket, melyek közül engem Anzelmé bűvölt el a leginkább a maga egyszerűségében. Sokszor tűnődtem, hogy én, ha módomban állna, milyen minőségű istenérvet tudnék alkotni - ez a szöveg egyfajta irodalmi kitérő válasz erre a kérdésre. Az ötlet már rég megfogalmazódott bennem, ami jött hozzá, az nagyjából Dawkinsnak, Mikszáthnak, Nietzschenek és az Óstestamentumnak köszönhető. És persze benne van gyerekkorom egyik első emléke, az Ipolytarnóci őslelet, a megkövesedett, hatalmas fenyő, mely akkoriban még szabadon, nem üveg alatt volt látogatható, meg lehetett érinteni, akár le is törhettem volna belőle egy darabot, de még fontosabb volt, hogy megéreztem, míg ott álltam mellette, hogy milyen őrjítően hatalmas távolságokat köt össze az idő. A fenti kép pár kilométerrel arréb, a kissé túlzó elnevezésű  Palóc Grand Canyonban készült, idén nyáron, nagy melegben, allergiától elgyötörve. 

 

Egy ismeretlen istenérv

 

Dombok. Fák. A fák felett a délutáni ég kékje. Csillogó napsütés. Lágy szél. A fák levelei suhognak.

Por kél a földúton, mely a paplakhoz vezet. A tornácon két úr ül. Egy idősebb és egy fiatalabb. A pap, köznapi ruhában, öregedő, tagbaszakadt férfi. A másik, egy mokány, bajuszos, komor tekintetű fiatalember. Lassú, vontatott beszélgetés. Pipafüst. A távolban egy nyáj göndörödik elő a füves, fás domboldalról. Kolompszó, bégetés hangja.

– Bizony, az isteni teremtés bizonyítéka ez a táj. Árkádia maga, az egyszerű, békés lelkek otthona – bólogat elégedetten a pap, s nagyot szí pipájából. – Mintha maga az Úr festette volna fel a semmi vásznára e dombokat, a kék éget, s amottan, azt a nyájat, nemde?

A fiatalember elmélázva hallgat, a legyet figyeli, mely jobb kézfején mászik. Baljában a pipája, nem tudja leütni az állatot. Talán nem is akarja.

A két férfi beleiben erős húsleves. Főtt marhalábszár. Sült oldalas. Elégedetten érzékelik a teltséget. A gyomor savai hathatósan dolgoznak. A légy elszáll a kézről, mire a kézhez tartozó test moccan. – Ha már itt tartunk, tisztelendő uram, hallottam, újabb csontra akadt – mondják a keskeny, minden érzékiséget nélkülöző ajakak.

A pap bólint, nagyot szusszanva feláll, majd visszahuppan: – István! – kiált, mire a ház mélyéről dörmögés a válasz: – Hozza már ki azt a fogat – harsogja a pap, majd az alakot figyeli, aki a dombok közt tekergő úton tűnik fel. – Ej, kit ver ide a jó dolga? – morogja maga elé, szemét erőltetve. Húsos, négyszögletes arca piros, nem a naptól, nem a megivott szőke boroktól, hanem általában a rossz vérellátástól. Hosszú, egyenes szálú haja, mely ezüstbarna a kortól, szemébe hull, most dühösen hátrasimítja.

– Úgy látom, egy paraszt – jegyzi meg a fiatalabb.

 Mellettük, a nagy faajtón, középkorú férfi lép ki a házból. Kocsisruha van rajta, barna, széles vállú ember, arcán hosszú forradás. Egy szövetbe burkolt tárgyat ad oda a papnak, aki biccent, int, hogy elmehet, de a másik is észreveszi a közeledőt, megáll, majd fürkészi: – Ki lehet az? – kérdi inkább magától.

A pap kibontja a csontsárga, kopott, koros dolgot a szövetből és átnyújtja a vendégnek: – Őskori cápa foga – mondja magyarázólag. – A visnyói oldalban találtam, az erdő alatt, a mészkőfalban. Az az üledékes rész volt az őskori tenger alja.

A fiatalember elgondolkodva forgatja a csontot, megkocogtatja, elismerően bólogat. – Jó nagy állat lehetett – jegyzi meg.

– Vagy harminc méter hosszú – bólint a pap. – Már ha arányosítjuk egy minálunk honos ragadozó haléhoz.

– Olybá tűnik, jó régi – jegyzi meg a vendég óvatosan. – Tán régebbi, mint a Föld teremtése.

A pap erre csak a fejét csóválja: – Imre, Imre – mondja feddőn: – Már beszéltük volt ezt. A mi világunkat az Úr hatezer éve teremtette. Ezt mondja a teológia – óvólag felemeli vaskos ujját: – De ez nem zárja ki, hogy előtte más világ is létezett, amit aztán az Úr eltörölt.

A fiatalember ajkán gúnyos félmosoly jelenik meg: – Ha ez így is van, az azt jelentené, hogy az előző világ nem volt tökéletes. Márpediglen – felteszem – azt is az Úr teremtette volt. Ennek okán pedig feltételezhetnők, hogy az Úr teremtései olykor nem tökéletesek. Ha pedig így van…

– Túl messzire visz minket ez a gondolat – vág közbe ingerülten a pap.  Feláll, majd a tornác korlátja felett a pipa hamuját a rózsabokrokra üríti. Közben beér udvarára a dombok közül a mind nagyobbra növő alak. Egy férfi, fakó ruházatú parasztember. Kalapját levéve megáll az udvar közepén, fejet hajt: – Dicsértessék a Jézus Krisztus.

A pap unottan biccent: – Mindörökké, ámen. Mi járatban vagy, fiam?

A parasztember közelebb jön, arcán lassan megjelent valami vágyféle, amiből a pap csak lassan olvassa ki a mohóságot.

– A nyájat legeltettem a csetverci hasadéknál, amikor nagy robajt hallottam. Lementem a hasadékba, hát látom, az oldalába megnyílt a föld.

– Megnyílt? – áll fel a fiatalember is székéből: – Hogyan?

– Mint egy barlang – bólogatott a hírhozó. – Mély, akár egy ember is beleférhet.

– Bementél-e? – kérdezi tőle a pap.

– Nem én – jött a válasz gyorsan. – De tudom, hogy a tisztelendő úr érdeklődik a régi dolgok iránt, ezért siettem ide, a nyájat a fiamra hagytam, hogy hozzam a hírt. Lehet odabe akármi…

– Melyik az a csetverci hasadék? – kérdezi most a fiatalabb csöndesen, felriasztva a papot tűnődéséből.

– Fent, a Karancs felé. Mészköves, szikes talaj az is. Éppenséggel lehet bent valami…

– Nézzük meg, estig van időm, ha elérjük – ajánlkozik a fiatalember. A pap szótlanul mered rá, arca elkomorul: – Nem is tudom…– mondja csöndesen.

Egy pillanatra minden megáll, a nap, a szél, a lélegzetük, talán még a világ is a forgásában, talán még az idő is, mert várja minden a válaszát: – Legyen.

Intett Istvánnak, aki még mindig ott állt a lépcsőn: – Adjon ennek a jóembernek pár garast meg egy pohár bort, ha már ekkora utat megtett. Aztán fogjon be a kocsiba, hozzon lámpásokat, kötelet és rakjon be takarót is, mert fáj a derekam.

A hírhozó hálásan hajlongott: – Köszönöm, tisztelendő uram – de a pap már nem foglakozott vele, visszacsomagolta a szövetbe a fogat, ami ott sárgállt a kis asztalon, nádból font székeik közt, majd a fiatalemberre nézett, végigmérte pantallóját, csizmáját, mellényét, aztán bólintott: – Lehet, poros lesz a ruhája.

Három óra is elmúlt, mikorra elindultak. A pap és vendége is a szekéren utazott, a lovat, melyen a fiatalember érkezett Gyarmatról, bekötötték a pap istállójába. Az ifjú fennen hangoztatta, a kis kitérő után haza kell mennie, hogy vacsorára anyjánál lehessen, aki aggódik, ha sokáig elmarad.

Míg elhaladtak a nógrádi táj színfalai előtt, komótosan beszélgettek, politikáról, vármegyei és országos viszonylatban, történelemről, a fiatalember épp az antik Rómát tanulmányozta, vagy környékbeli leányokról, akiket a pap kiszemelt vendégének. Közben néha meghúzták a demizsont, amit István állított be a lábukhoz, olykor elpihentek, tán még álomba is szenderültek a kerekek egyhangú zörgésére, a pacsirták és fülemilék énekére, és a gyenge szélben susogó fák hűvös leheletére.

Hamarosan beértek az erdőbe, majd az út felfelé kapaszkodott, a dombokból mind meredekebb hegyoldalak lettek, a tölgyesek közé fenyő vegyült. István lassabb iramra fogta a lovakat, és néha meg is álltak, hogy az állatok pihenjenek a meredeken. A pap az egyik ilyennél, egy platón leszállt a kocsiról, és az alattuk elterülő tájra meredt, majd egy szürke csomóra mutatott: – Az ott Gyarmat, látja.

A fiatalember közben odább ment, megoldotta, s letolta nadrágját, vizelt, így csak háta mögött tudott odatekinteni.

– Milyen távolinak tűnik, noha alig pár óra alatt elérnénk – magyarázta a pap vidáman. – Nohát, azt hiszem, az Úr is így látja az időt. Számára a történelem pusztán pár óra távolság ide vagy oda.

A fiatal férfi most meghúzta nadrágszíját, majd visszasétált a paphoz, és megállt mellette: – Ha az a cápafog idősebb a Teremtésnél magánál, akkor én úgy látom, mintha ez alapján az Úr egy színi rendező volna, aki ide-oda szaladgál az egyes jelentek közt, s kijavítja a hibát, amit színészei vétenek.

A pap a fejét csóválta, majd megfordult, és Istvánt figyelte, aki a kocsi kerekét olajozta egy kis kannából: – Ki látott már olyan darabot, ahol az egyik színből vissza lehet térni egy korábbiba? Azt gondolom, a Teremtés után a világunk sorsára lett hagyva, az Úr nem javítja meg a történelem kerekét csak azért, hogy mind jobb és jobb legyen annak menete. Ha így lenne…

Elhallgatott, de a másik kíméletlenül bejezte: –…azzal elismerné, hogy a teremetés tökéletlen.

Komoran szálltak vissza a szekérre. Jó fél óra kocsizás után egy meredek parton álltak meg.

– Itt kezdődik a hasadék – mondta István, és a fák közé mutatott. A két férfi leszállt, megvárták, míg a kocsis kiköti egy fához a lovakat, majd óvatosan, mind a hárman leereszkedtek a mélybe.

Odalenn a horhos alig embernyivé szűkült. Sötét és nedves volt a lég: – Akárha a pokol bejáratánál lennénk – jegyezte meg a fiatalember, mire a pap csak bólintott. István mogyorófa botot vágott nekik kisbaltájával, majd megindultak lefelé. – Alig száz méter az egész, nem lehet messze…– biztatta őket a szolga dörmögő hangon, amiből sütött az értetlenség, hogy minek is jöttek ide.

Valóban, pár perc után, egy enyhe hajlat mögött megpillantották az omlást. A hasadék fala háromszög alakban megnyílt, és sötét üreg képződött szövetén. Belülről hideg agyagszag áradt.

– Bemenünk ide? – csodálkozott István, mire a pap megköszörülte torkát, majd előre lépett, aztán megtorpant, és kinyújtotta kezét: – Lámpást.

István mécsest rakott a lámpába, meggyújtotta, és átadta, így a pap elsőként léphetett a barlangba. Meggörnyedve nyomult előre, a falak a vállát érték. István meggyújtotta a másik lámpát is, és a fiatalembernek adta, majd mind a ketten követék a papot, akinek hangja visszhangosan szólt hozzájuk odabentről: – Jöjjenek, kiszélesedik a járat.

Valóban, szinte szobányivá terebélyesedett, a lámpák fénye csillogó, rücskös kövön táncolt, fentről víz csöpögött fejükre. A pap kést vett elő tarisznyájából, és a falba vájt vele, majd a lámpa fényénél megvizsgálta a törmeléket. – Érdekes. Agyagos kőzet, nem mészkő. Mintha folyó lett volna itt.

– Folyó? – nyögött fel István. – De már gondolom, kiszáradt, tekintetes uram.

A pap nem válaszolt, továbbindultak, a falak ismét összeszűkültek, majd jó húsz méter múlva kitágult a tér, és egy valóban nagy helyiségbe értek, melynek szélei elvesztek a sötétségben.

– Káprázatos – nyögte a fiatalember, és belesétált a feketeségbe, a pap pedig letérdelt, az üreg padlózatát kezdte vizsgálni, aztán beleszagolt a levegőbe: – Érzi ezt a kénes illatot, Imre? Tőzeges kipárolgás. Valami ősi folyammederben járhatunk, amit elöntött az iszap – ujjai közé csippentett a talajból, elmorzsolta: – De mindez jó régen történhetett.

– Győjenek ide! – hallatszott a hátuk mögül mire mind a ketten a kiáltás irányába fordultak. István a fal mellett állt, kezében egy gyertyával, és a lába elé bámult. A másik kettő odasietett, és a három lámpa fényénél már nagyon jól látszódott, hogy mit talált a szolga. Egy kar nyúlt ki a barlang talajából.

–  Olybá tűnik, elnyelte az iszapáradat. Talán itt érte, és menekülni akart – jegyezte meg izgatottan a pap, majd letérdelt a lelet mellé, óvatosan megfogta, körbetapogatta: – Sziklakeménységűvé dermedt – bólogatott: – Valószínűleg a levegő és a húsba beszivárgó agyag konzerválta. – sietve körbeforgatta a talajt a kar körül, majd elkaparta a kitermelt földet. – Találni ilyen köves maradványokat Tarnócon is.

– Mit csinál, tisztelendő uram? – kérdezte szinte könyörögve István.

– Kiásom. Segítsenek – nézett fel rájuk a pap, kinek szeme mint mohó macskáé csillogott a sárga fényben.

– Nem jó a holtakat bolygatni – jegyezte meg erre a szolga, de aztán csak letérdelt, és a baltával óvatosan forgatni kezdte a földet. A fiatalember is csatlakozott, jobb híján a botja hegyével segített nekik.

Gyorsan haladtak, mert a testet körülölelő réteg mint főtt tojásról a héj vált le a halottról, így hamarosan előbukkant a fej csúcsa, meg a bal válla, aztán a vállgödre, de ekkorra már a fej szabad volt, az arcot még egy nagy rög fedte, amit a pap óvatosan megvizsgált, aztán a halánték mentén lefeszegette.

A látványtól, ami elé tárult, döbbenten hátraugrott, és el is esett, a fenekére, a lámpa kigurult kezéből. A más kettő először nem értette, mi a baj, aztán észrevették, és csak bámulták elhűlve a leletet.

– Talán az agyag kimarta – jegyezte meg a fiatalember, mire a pap visszaóvakodott a földből kimeredő torzóhoz, és egészen közel hajolva megszemlélte a szinte tökéletesen épen maradt, konzerválódott koponyát. A bőr ráfeszült a csontokra, a fülek kissé elfonnyadtak, az íny visszahúzódott, ezért a fogak rávicsorogtak a világra, jelezve az utolsó pillanatok, a fulladás kínját.

– Nem – csóválta fejét a pap. – Nem, a csont sima, nyoma sincs szemnek.

Az előttük sárgálló ősi fejen ugyanis minden olyan volt, mint az övéken, kivéve azt, hogy a szemgödrök és a szemek hiányoztak róla, csupán sima, egyenletes felület feszült az orrnyereg két oldalán.

– Temessük vissza – kérte a pap, hangja gyengén csengett a különös levegőben. Társai némán engedelmeskedtek, bár a fiatal férfi többször megtorpant, mint aki mondani akar valamit, de aztán elnézte az öregember kopár tarkóját, és inkább nem szólt. Mikor végeztek, pár másodpercig mozdulatlanul álltak a földből most is kimeredő kéz felett, végül a pap belerúgott, és az halk reccsenéssel letörött, és a barlang sötét részébe repült. Most már szinte semennyire nem lehetett megkülönböztetni a test helyét a barlang földjének többi részétől, eltekintve a frissen megforgatott földtől.

– Menjünk innen – adta ki a parancsot a pap kedvetlenül, majd megindult előre, vendége követte, István zárta a sort.

Már közel jártak a kijárathoz, mikor halkan felmorajlott a föld, majd megmozdultak a falak, és recsegve, akár rosszul olajozott kapuk, rázárultak a szolgára. Annak még annyi ideje volt, hogy kinyújtsa karját, a fiatalember hátra fordult, megragadta, de a kőszikla addigra összepréselte a testet, oly módon, hogy alkartól gondosan le is választotta Istvánt, így a tag a fiatal férfi kezében maradt, aki ordítva dobta el: – Fussunk! – kérte a papot, akit nem kellett biztatni, zihálva szaladt előtte, rohant a lassan megerősödő fényben, míg végül ki nem értek a napfényre. A talaj mozgott és rezgett köröttük, a hasékból por és szilánkok csaptak ki, így szemük elé kapták karjukat, és nem láthatták, ahogy a leomló sziklák eltorlaszolják a járatot.

– Ez borzalmas – nyögte a fiatalember, és kezét, mely az imént István leszakadt karját fogta, önkéntelenül is nadrágjába törölte.

– Térjünk haza, barátom – kérte őt csöndesen a pap, majd példát mutatva nekivágott a meredélynek. Lihegve, fűcsomókba kapaszkodva másztak fel a horhos oldalán, mely most mélyebbnek tűnt, mint lefelé. Mikor felértek, a pap letérdelt, és elmondott egy imát István lelkéért, majd a kocsihoz sietett, megoldotta az állatokat, és felült a bakra. A vendég szótlanul mellé telepedett, figyelte, ahogy az idős ember gyakorlott mozdulatokkal az útra kormányozza az állatokat, aztán vágtára ösztökéli őket.

– Gyors lesz ez a menet lefelé – mondta a fiatalember a kocsi oldalába kapaszkodva. – Nyakunkat szegjük.

– Mind az Úr kezében vagyunk – morogta a pap, de azért kissé visszafogta a lovakat. Nem szóltak, míg lejjebb nem értek, ahol ellaposodott az út, láthatólag arra vártak, a másik kezdje, végül a fiatalember nem bírta tovább, megvakarta egyenes szálú, barna hajjal borított üstökét, megköszörülte torkát, majd kibökte: – Amit bent láttuk, olyan gondolatokat kelt bennem, hogy szinte kimondani se merem őket, tisztelendő uram.

A pap ránézett, majd megcsóválta fejt: – Hát akkor ne mondja.

– De hiszem – folytatta az ifjú, mint aki nem is hallja a figyelmeztetést –, hogy kötelességünk a világ elé tárni a látottakat.

– Senki nem hinne nekünk – csóválta fejét a pap, majd elővette tokjából az ostort, és az állatok háta fölé suhintott. Most már lent jártak a sík, Ipoly menti részen, itt a lovak is érezték, hogy biztosabb a mozgás, örömmel gyorsítottak hát.

– De e felfedezés alapjaiban rengetné meg a tudományos világot – erősködött az fiatalember. – Gondoljon csak bele, mit jelent ez.

– Nagyon is tudom, hogy mit jelent – bólintott a pap szinte dühösen. – De magasabb rendű szempontokat is figyelembe kell venni. És azt is hiszem, István nem véletlenül halt olyan rút halált az imént.

– Az baleset volt, atyám –válaszolt az ifjú megszeppenve.

– Talán – vont vállat a pap. – Talán van itt más is.

Jó fél órán át nem szóltak egymáshoz, míg egy nagy nádashoz nem értek, mely fölött halászsólyom keringett a légben, szinte lebegve, mintha oda lenne enyvezve a kék égre. A pap felnézett rá, hosszan csodálta röptét, majd sóhajtva így vette fel a beszélgetés fonalát: – Látja azt a madarat? Az Úr tökéletes szemmel áldotta meg, hogy el tudja kapni a vízi teremtményeket. Szem híján az az állat egy nap alatt éhen pusztulna.

– Ahogy szem nélkül meghalt az ősünk is, odalenn a barlangban– tette a hozzá az ifjú. – Azt hiszem, rossz felé menekült, ez lett a veszte.

– Talán – bólintott a pap. – Mindenestre azt már a jó Newton is leírta, hogy a szem a legtökéletesebb és legkifinomultabb szerkezet. Lencsék és anyagok bonyolult kompozíciója. Ennek megteremetése talán nem volt olyan egyszerű feladat, mint a fül vagy az orr létrehozása. Talán az Úrnak időre volt szüksége, míg őseinket el tudta látni a szem adományával, és így eshetett, hogy….

– Maga is tudja atyám – vágott közbe a másik –, hogy talán egy másik igazságnak lenne inkább itt a helye – csóválta fejét a fiatalember. – Talán az Úr nem is gondolt arra, hogy kell szem, és csak későn, nagy sokára jött rá tévedésére, mikor az ember már a kipusztulás szélén állt.

– Ez a teória kétségbe vonná a Teremtő tökéletességét! – csattant fel a pap. – Ugyanannál az eretnekségnél vagyunk, aminél már korábban is túl sokat vesztegeltünk.

– Nem eretnekség az, amire van bizonyíték – jegyezte meg élesen a fiatalember. – Maga is tudja a szíve mélyén. Maga is látta.

– Bár ne így lenne – sóhajtott a pap, majd komoran hozzá tette: – Talán akkor még István is élne.

– Ezt hogy érti? – nézett rá megütközve a fiatalember, de a pap ekkor már a gyülekező, vastag, éjsötét aljú viharfelhőket kémlelte, melyek nagy komótosan a szekér fölé sereglettek.

– Nem furcsák e fellegek? – jegyezte meg elhaló hangon, majd gyorsabb menetre ösztönözte a lovakat.

– Nyáron előfordul ilyen – mondta bizonytalanul a másik.

Az első villámra, mely a közeli erdő egy fájába vágott, összerezzentek mind a ketten, a lovak pedig felnyerítettek, és ösztönösen vágtára fogták. Hideg permet vágott az utasok arcába, majd felmorajlott a mennykőhöz tartozó dörgés is.

– Ha sietünk, mindjárt hazaérünk – kiáltotta túl a szélzúgást a pap, és elővette ismét az ostort, de használnia nem kellett, a lovak száguldottak a nehéz kocsival, az út minden kis hibája nagyot dobott az alkotmányon, így a két férfi úgy fogódzkodott, akárha viharvert hajó fedélzetén lennének, de nem is ez volt legnagyobb bajuk, hanem a köröttük sorozatban lecsapó mennykő, melytől arcukat fehér fény borította el, kitágult orrlyukaikat eltöltötte az ózon, és szívükbe kétségbeesés költözött.

– Bocsáss meg Atyám, vétkeztünk! – ordította a pap, és már közvetlenül a lovak hátát verte, azok pedig – immár teljesen megvadulva a mind közelebb és közelebb érő villámoktól – szinte repültek a föld felett őrült igyekezetükben. A távolban feltűnt a dombok hajlatában a fehér paplak, amitől az utasok akár meg is nyugodhattak volna, de a vihar most ostromolta őket legerősebben, mintha nem akarná engedni, hogy odaérjenek, és aztán egy mennykő közvetlenül eléjük, az útra csapott, amitől az egyik ló elszakította az istrángot, és nekiszaladt a mezőnek, a másik pedig nyerítve, toporzékolva forogni kezdtet.

– Menjük gyalog! – kiáltotta a pap, és le is ugrott a kocsiról, majd szaladni kezdett. A fiatalember jobb híján követte a példáját, de megtorpant a megmaradt ló előtt, sajnálta a szegény párát, melynek szeme vérben forgott, szája habzott.

– Hagyja, majd visszajövök értük, ha elmúlt a vész – ragadta meg a karját a pap, és húzta magával, keresztül az esőn, a víz rájuk zúduló függönyén.

– Ez próbatétel avagy büntetés – harsogta a pap, és a fiatalember nem mert az arcába nézni, ahogy mentek előre, bele a homályos világba. – Isten tudja, hogy mit láttunk, tudja, hogy mit tettünk, és tudja hogy szívünkben immár ott a kétely, a hamis bizonytalanság az ő tökéletességét illetően, ezért büntet most minket, ezért halt meg István is, de a mi hitünk erősebb, a mi értelmünk fényesebb, belátjuk, hogy a hallgatás és a felejtés az egyetlen járható út…– kifogyott a szuszból, lerogyott a sárba, magával húzva a fiatalembert is, mert még mindig fogta annak kezét: – Ígérje meg, szent fogadalommal gyónja meg nekem, hogy soha nem beszél arról senkinek, amit a barlangban láttunk! – kiáltotta, túlharsogva tomboló orkánt. Az ifjú megborzongott, de nem ázott ruhájától avagy a hideg légtől, hanem a pap szemében csillogó kétségbeeséstől, a tudástól, melyet már nem lehetett eltagadni. Felállt, hátrált, kiszakítva magát a férfi szorításából: – Menjünk, tisztelendő atyám, mennünk kell, megfázunk ebben a…

Nem fejezte be, mert a villám kettéhasította szavát, ahogy a pap szívét is. A nyakán hatolt be, az ifjú retinájába beleégett íve, és az is, ahogy a férfi testén átfutva a földbe kígyózik. A pap eldőlt a sárba, és többet nem mozdult, szemei feketére égve, mint a széndarabok meredtek egy előtte terebélyesedő tócsára.

A fiatalember a fejéhez kapott, lépett a halott felé, majd meggondolta magát, és a paplak irányába szaladt. Jó öt perc futás után, kifulladva ért az istállóba, felnyergelte lovát, és kiszáguldott a már csöndesedő viharba.

Sötétedett, mikorra hazaért. Anyja a szolgák kiáltásaira lámpással elé jött, a kastély lépcsőjére, és szótlanul nézte, ahogy a fia összetörten, remegve közeledik felé.

– Mi történt, Imre? – kérdezte szigorúan, mire a fiatalemberből előtört a sírás. Anyja átfogta vállát, gyorsan bekísérte a nagy szalonba, hogy ne lássa senki e jelenetet, ne legyen tanúja senki az ideggyengeségnek, mely egyébként kiskora óta kísértette gyermekét. Ott aztán a fiú meggyónt mindent, elmondta az egész históriát, melyet az asszony félbeszakítás nélkül, csöndben hallgatott. Mikorra végeztek, késő éjszaka lett, a fiatalember üveges szemmel bámult maga elé, és bár a távoli mennydörgésre minduntalan összerezzent, a belé erőltetett nyugtató teától lassan álomba szenderült. Az anyja szolgákat küldött a paplakhoz, majd a kis kápolnába vonult, és hajnali háromig imádkozott, aztán ő is nyugovóra tért.

Reggel, a virradat első fényeinél már ott állt a dívány felett, ahol fia aludta nyugtalan álmát. Lehajolt, gyengéden végigsimította arcát, mire a másik felriadt.

– Az éjszaka tanácsot kértem az Úrtól az ügyedben – suttogta a nő, miközben arca sugárzott az elégedettségtől –, és ő válaszolt nekem.

A fiatalember felsóhajtott, mert eszébe jutott, az álom múló mákonyán átsugárzott a tegnapi nap minden eseménye. Az anyja halkan és lassan folytatta, nem lehetett nem komolyan venni a szavait: – Az Úr azt sugalmazta, hogy van mód a megbocsátásra. Jóváteheted kételkedésed bűnét.

– Hogyan? – kérdezte a fiú türelmetlenül.

– Írnod kell egy művet róla – bólintott az anya. – Írnod kel arról, hogy nem ő, hanem a teremténye tökéletlen. Így megkímélődik életed.

Sokáig nem szóltak, aztán az anya kávét hozatott, és leült a kisebbik fotelbe, Madách pedig felállt, és az ablakhoz ment.

Dombok. Fák. A fák felett a délelőtt ég kékje. Csillogó napsütés. Lágy szél. A fák levelei suhognak.

Sokáig bámult az újjászületett világra. 

vége           

   

Címkék: lelet isten baleset
2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://horrornovellak.blog.hu/api/trackback/id/tr3615312644

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Haloperidol 2019.11.19. 11:27:14

Köszi, nagyon tetszett ez...

Frady Endre · http://fradyendre.blogspot.hu/ 2019.11.19. 12:37:12

Ez a Madách a végén, ez ütött... :)
Azt nem értem csak, miért okoz kételyt egy szem nélkül született ember, hiszen vannak rengetegen, akik bizonyos szervek vagy végtagok nélkül születnek. De mindegy is, hiszen így is remek olvasmány. :)
horror