Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror

2019. november 18. 22:19 - Valmont

A tragédia születése

horhos.jpg

Bolberitz Pál kitűnő könyvében (Isten, ember vallás - Ecclesia 1981, elméletileg itt elérhető) alaposan végigveszi az istenérveket, melyek közül engem Anzelmé bűvölt el a leginkább a maga egyszerűségében. Sokszor tűnődtem, hogy én, ha módomban állna, milyen minőségű istenérvet tudnék alkotni - ez a szöveg egyfajta irodalmi kitérő válasz erre a kérdésre. Az ötlet már rég megfogalmazódott bennem, ami jött hozzá, az nagyjából Dawkinsnak, Mikszáthnak, Nietzschenek és az Óstestamentumnak köszönhető. És persze benne van gyerekkorom egyik első emléke, az Ipolytarnóci őslelet, a megkövesedett, hatalmas fenyő, mely akkoriban még szabadon, nem üveg alatt volt látogatható, meg lehetett érinteni, akár le is törhettem volna belőle egy darabot, de még fontosabb volt, hogy megéreztem, míg ott álltam mellette, hogy milyen őrjítően hatalmas távolságokat köt össze az idő. A fenti kép pár kilométerrel arréb, a kissé túlzó elnevezésű  Palóc Grand Canyonban készült, idén nyáron, nagy melegben, allergiától elgyötörve. 

 

Egy ismeretlen istenérv

 

Dombok. Fák. A fák felett a délutáni ég kékje. Csillogó napsütés. Lágy szél. A fák levelei suhognak.

Por kél a földúton, mely a paplakhoz vezet. A tornácon két úr ül. Egy idősebb és egy fiatalabb. A pap, köznapi ruhában, öregedő, tagbaszakadt férfi. A másik, egy mokány, bajuszos, komor tekintetű fiatalember. Lassú, vontatott beszélgetés. Pipafüst. A távolban egy nyáj göndörödik elő a füves, fás domboldalról. Kolompszó, bégetés hangja.

– Bizony, az isteni teremtés bizonyítéka ez a táj. Árkádia maga, az egyszerű, békés lelkek otthona – bólogat elégedetten a pap, s nagyot szí pipájából. – Mintha maga az Úr festette volna fel a semmi vásznára e dombokat, a kék éget, s amottan, azt a nyájat, nemde?

A fiatalember elmélázva hallgat, a legyet figyeli, mely jobb kézfején mászik. Baljában a pipája, nem tudja leütni az állatot. Talán nem is akarja.

A két férfi beleiben erős húsleves. Főtt marhalábszár. Sült oldalas. Elégedetten érzékelik a teltséget. A gyomor savai hathatósan dolgoznak. A légy elszáll a kézről, mire a kézhez tartozó test moccan. – Ha már itt tartunk, tisztelendő uram, hallottam, újabb csontra akadt – mondják a keskeny, minden érzékiséget nélkülöző ajakak.

A pap bólint, nagyot szusszanva feláll, majd visszahuppan: – István! – kiált, mire a ház mélyéről dörmögés a válasz: – Hozza már ki azt a fogat – harsogja a pap, majd az alakot figyeli, aki a dombok közt tekergő úton tűnik fel. – Ej, kit ver ide a jó dolga? – morogja maga elé, szemét erőltetve. Húsos, négyszögletes arca piros, nem a naptól, nem a megivott szőke boroktól, hanem általában a rossz vérellátástól. Hosszú, egyenes szálú haja, mely ezüstbarna a kortól, szemébe hull, most dühösen hátrasimítja.

– Úgy látom, egy paraszt – jegyzi meg a fiatalabb.

 Mellettük, a nagy faajtón, középkorú férfi lép ki a házból. Kocsisruha van rajta, barna, széles vállú ember, arcán hosszú forradás. Egy szövetbe burkolt tárgyat ad oda a papnak, aki biccent, int, hogy elmehet, de a másik is észreveszi a közeledőt, megáll, majd fürkészi: – Ki lehet az? – kérdi inkább magától.

A pap kibontja a csontsárga, kopott, koros dolgot a szövetből és átnyújtja a vendégnek: – Őskori cápa foga – mondja magyarázólag. – A visnyói oldalban találtam, az erdő alatt, a mészkőfalban. Az az üledékes rész volt az őskori tenger alja.

A fiatalember elgondolkodva forgatja a csontot, megkocogtatja, elismerően bólogat. – Jó nagy állat lehetett – jegyzi meg.

– Vagy harminc méter hosszú – bólint a pap. – Már ha arányosítjuk egy minálunk honos ragadozó haléhoz.

– Olybá tűnik, jó régi – jegyzi meg a vendég óvatosan. – Tán régebbi, mint a Föld teremtése.

A pap erre csak a fejét csóválja: – Imre, Imre – mondja feddőn: – Már beszéltük volt ezt. A mi világunkat az Úr hatezer éve teremtette. Ezt mondja a teológia – óvólag felemeli vaskos ujját: – De ez nem zárja ki, hogy előtte más világ is létezett, amit aztán az Úr eltörölt.

A fiatalember ajkán gúnyos félmosoly jelenik meg: – Ha ez így is van, az azt jelentené, hogy az előző világ nem volt tökéletes. Márpediglen – felteszem – azt is az Úr teremtette volt. Ennek okán pedig feltételezhetnők, hogy az Úr teremtései olykor nem tökéletesek. Ha pedig így van…

– Túl messzire visz minket ez a gondolat – vág közbe ingerülten a pap.  Feláll, majd a tornác korlátja felett a pipa hamuját a rózsabokrokra üríti. Közben beér udvarára a dombok közül a mind nagyobbra növő alak. Egy férfi, fakó ruházatú parasztember. Kalapját levéve megáll az udvar közepén, fejet hajt: – Dicsértessék a Jézus Krisztus.

A pap unottan biccent: – Mindörökké, ámen. Mi járatban vagy, fiam?

A parasztember közelebb jön, arcán lassan megjelent valami vágyféle, amiből a pap csak lassan olvassa ki a mohóságot.

– A nyájat legeltettem a csetverci hasadéknál, amikor nagy robajt hallottam. Lementem a hasadékba, hát látom, az oldalába megnyílt a föld.

– Megnyílt? – áll fel a fiatalember is székéből: – Hogyan?

– Mint egy barlang – bólogatott a hírhozó. – Mély, akár egy ember is beleférhet.

– Bementél-e? – kérdezi tőle a pap.

– Nem én – jött a válasz gyorsan. – De tudom, hogy a tisztelendő úr érdeklődik a régi dolgok iránt, ezért siettem ide, a nyájat a fiamra hagytam, hogy hozzam a hírt. Lehet odabe akármi…

– Melyik az a csetverci hasadék? – kérdezi most a fiatalabb csöndesen, felriasztva a papot tűnődéséből.

– Fent, a Karancs felé. Mészköves, szikes talaj az is. Éppenséggel lehet bent valami…

– Nézzük meg, estig van időm, ha elérjük – ajánlkozik a fiatalember. A pap szótlanul mered rá, arca elkomorul: – Nem is tudom…– mondja csöndesen.

Egy pillanatra minden megáll, a nap, a szél, a lélegzetük, talán még a világ is a forgásában, talán még az idő is, mert várja minden a válaszát: – Legyen.

Intett Istvánnak, aki még mindig ott állt a lépcsőn: – Adjon ennek a jóembernek pár garast meg egy pohár bort, ha már ekkora utat megtett. Aztán fogjon be a kocsiba, hozzon lámpásokat, kötelet és rakjon be takarót is, mert fáj a derekam.

A hírhozó hálásan hajlongott: – Köszönöm, tisztelendő uram – de a pap már nem foglakozott vele, visszacsomagolta a szövetbe a fogat, ami ott sárgállt a kis asztalon, nádból font székeik közt, majd a fiatalemberre nézett, végigmérte pantallóját, csizmáját, mellényét, aztán bólintott: – Lehet, poros lesz a ruhája.

Három óra is elmúlt, mikorra elindultak. A pap és vendége is a szekéren utazott, a lovat, melyen a fiatalember érkezett Gyarmatról, bekötötték a pap istállójába. Az ifjú fennen hangoztatta, a kis kitérő után haza kell mennie, hogy vacsorára anyjánál lehessen, aki aggódik, ha sokáig elmarad.

Míg elhaladtak a nógrádi táj színfalai előtt, komótosan beszélgettek, politikáról, vármegyei és országos viszonylatban, történelemről, a fiatalember épp az antik Rómát tanulmányozta, vagy környékbeli leányokról, akiket a pap kiszemelt vendégének. Közben néha meghúzták a demizsont, amit István állított be a lábukhoz, olykor elpihentek, tán még álomba is szenderültek a kerekek egyhangú zörgésére, a pacsirták és fülemilék énekére, és a gyenge szélben susogó fák hűvös leheletére.

Hamarosan beértek az erdőbe, majd az út felfelé kapaszkodott, a dombokból mind meredekebb hegyoldalak lettek, a tölgyesek közé fenyő vegyült. István lassabb iramra fogta a lovakat, és néha meg is álltak, hogy az állatok pihenjenek a meredeken. A pap az egyik ilyennél, egy platón leszállt a kocsiról, és az alattuk elterülő tájra meredt, majd egy szürke csomóra mutatott: – Az ott Gyarmat, látja.

A fiatalember közben odább ment, megoldotta, s letolta nadrágját, vizelt, így csak háta mögött tudott odatekinteni.

– Milyen távolinak tűnik, noha alig pár óra alatt elérnénk – magyarázta a pap vidáman. – Nohát, azt hiszem, az Úr is így látja az időt. Számára a történelem pusztán pár óra távolság ide vagy oda.

A fiatal férfi most meghúzta nadrágszíját, majd visszasétált a paphoz, és megállt mellette: – Ha az a cápafog idősebb a Teremtésnél magánál, akkor én úgy látom, mintha ez alapján az Úr egy színi rendező volna, aki ide-oda szaladgál az egyes jelentek közt, s kijavítja a hibát, amit színészei vétenek.

A pap a fejét csóválta, majd megfordult, és Istvánt figyelte, aki a kocsi kerekét olajozta egy kis kannából: – Ki látott már olyan darabot, ahol az egyik színből vissza lehet térni egy korábbiba? Azt gondolom, a Teremtés után a világunk sorsára lett hagyva, az Úr nem javítja meg a történelem kerekét csak azért, hogy mind jobb és jobb legyen annak menete. Ha így lenne…

Elhallgatott, de a másik kíméletlenül bejezte: –…azzal elismerné, hogy a teremetés tökéletlen.

Komoran szálltak vissza a szekérre. Jó fél óra kocsizás után egy meredek parton álltak meg.

– Itt kezdődik a hasadék – mondta István, és a fák közé mutatott. A két férfi leszállt, megvárták, míg a kocsis kiköti egy fához a lovakat, majd óvatosan, mind a hárman leereszkedtek a mélybe.

Odalenn a horhos alig embernyivé szűkült. Sötét és nedves volt a lég: – Akárha a pokol bejáratánál lennénk – jegyezte meg a fiatalember, mire a pap csak bólintott. István mogyorófa botot vágott nekik kisbaltájával, majd megindultak lefelé. – Alig száz méter az egész, nem lehet messze…– biztatta őket a szolga dörmögő hangon, amiből sütött az értetlenség, hogy minek is jöttek ide.

Valóban, pár perc után, egy enyhe hajlat mögött megpillantották az omlást. A hasadék fala háromszög alakban megnyílt, és sötét üreg képződött szövetén. Belülről hideg agyagszag áradt.

– Bemenünk ide? – csodálkozott István, mire a pap megköszörülte torkát, majd előre lépett, aztán megtorpant, és kinyújtotta kezét: – Lámpást.

István mécsest rakott a lámpába, meggyújtotta, és átadta, így a pap elsőként léphetett a barlangba. Meggörnyedve nyomult előre, a falak a vállát érték. István meggyújtotta a másik lámpát is, és a fiatalembernek adta, majd mind a ketten követék a papot, akinek hangja visszhangosan szólt hozzájuk odabentről: – Jöjjenek, kiszélesedik a járat.

Valóban, szinte szobányivá terebélyesedett, a lámpák fénye csillogó, rücskös kövön táncolt, fentről víz csöpögött fejükre. A pap kést vett elő tarisznyájából, és a falba vájt vele, majd a lámpa fényénél megvizsgálta a törmeléket. – Érdekes. Agyagos kőzet, nem mészkő. Mintha folyó lett volna itt.

– Folyó? – nyögött fel István. – De már gondolom, kiszáradt, tekintetes uram.

A pap nem válaszolt, továbbindultak, a falak ismét összeszűkültek, majd jó húsz méter múlva kitágult a tér, és egy valóban nagy helyiségbe értek, melynek szélei elvesztek a sötétségben.

– Káprázatos – nyögte a fiatalember, és belesétált a feketeségbe, a pap pedig letérdelt, az üreg padlózatát kezdte vizsgálni, aztán beleszagolt a levegőbe: – Érzi ezt a kénes illatot, Imre? Tőzeges kipárolgás. Valami ősi folyammederben járhatunk, amit elöntött az iszap – ujjai közé csippentett a talajból, elmorzsolta: – De mindez jó régen történhetett.

– Győjenek ide! – hallatszott a hátuk mögül mire mind a ketten a kiáltás irányába fordultak. István a fal mellett állt, kezében egy gyertyával, és a lába elé bámult. A másik kettő odasietett, és a három lámpa fényénél már nagyon jól látszódott, hogy mit talált a szolga. Egy kar nyúlt ki a barlang talajából.

–  Olybá tűnik, elnyelte az iszapáradat. Talán itt érte, és menekülni akart – jegyezte meg izgatottan a pap, majd letérdelt a lelet mellé, óvatosan megfogta, körbetapogatta: – Sziklakeménységűvé dermedt – bólogatott: – Valószínűleg a levegő és a húsba beszivárgó agyag konzerválta. – sietve körbeforgatta a talajt a kar körül, majd elkaparta a kitermelt földet. – Találni ilyen köves maradványokat Tarnócon is.

– Mit csinál, tisztelendő uram? – kérdezte szinte könyörögve István.

– Kiásom. Segítsenek – nézett fel rájuk a pap, kinek szeme mint mohó macskáé csillogott a sárga fényben.

– Nem jó a holtakat bolygatni – jegyezte meg erre a szolga, de aztán csak letérdelt, és a baltával óvatosan forgatni kezdte a földet. A fiatalember is csatlakozott, jobb híján a botja hegyével segített nekik.

Gyorsan haladtak, mert a testet körülölelő réteg mint főtt tojásról a héj vált le a halottról, így hamarosan előbukkant a fej csúcsa, meg a bal válla, aztán a vállgödre, de ekkorra már a fej szabad volt, az arcot még egy nagy rög fedte, amit a pap óvatosan megvizsgált, aztán a halánték mentén lefeszegette.

A látványtól, ami elé tárult, döbbenten hátraugrott, és el is esett, a fenekére, a lámpa kigurult kezéből. A más kettő először nem értette, mi a baj, aztán észrevették, és csak bámulták elhűlve a leletet.

– Talán az agyag kimarta – jegyezte meg a fiatalember, mire a pap visszaóvakodott a földből kimeredő torzóhoz, és egészen közel hajolva megszemlélte a szinte tökéletesen épen maradt, konzerválódott koponyát. A bőr ráfeszült a csontokra, a fülek kissé elfonnyadtak, az íny visszahúzódott, ezért a fogak rávicsorogtak a világra, jelezve az utolsó pillanatok, a fulladás kínját.

– Nem – csóválta fejét a pap. – Nem, a csont sima, nyoma sincs szemnek.

Az előttük sárgálló ősi fejen ugyanis minden olyan volt, mint az övéken, kivéve azt, hogy a szemgödrök és a szemek hiányoztak róla, csupán sima, egyenletes felület feszült az orrnyereg két oldalán.

– Temessük vissza – kérte a pap, hangja gyengén csengett a különös levegőben. Társai némán engedelmeskedtek, bár a fiatal férfi többször megtorpant, mint aki mondani akar valamit, de aztán elnézte az öregember kopár tarkóját, és inkább nem szólt. Mikor végeztek, pár másodpercig mozdulatlanul álltak a földből most is kimeredő kéz felett, végül a pap belerúgott, és az halk reccsenéssel letörött, és a barlang sötét részébe repült. Most már szinte semennyire nem lehetett megkülönböztetni a test helyét a barlang földjének többi részétől, eltekintve a frissen megforgatott földtől.

– Menjünk innen – adta ki a parancsot a pap kedvetlenül, majd megindult előre, vendége követte, István zárta a sort.

Már közel jártak a kijárathoz, mikor halkan felmorajlott a föld, majd megmozdultak a falak, és recsegve, akár rosszul olajozott kapuk, rázárultak a szolgára. Annak még annyi ideje volt, hogy kinyújtsa karját, a fiatalember hátra fordult, megragadta, de a kőszikla addigra összepréselte a testet, oly módon, hogy alkartól gondosan le is választotta Istvánt, így a tag a fiatal férfi kezében maradt, aki ordítva dobta el: – Fussunk! – kérte a papot, akit nem kellett biztatni, zihálva szaladt előtte, rohant a lassan megerősödő fényben, míg végül ki nem értek a napfényre. A talaj mozgott és rezgett köröttük, a hasékból por és szilánkok csaptak ki, így szemük elé kapták karjukat, és nem láthatták, ahogy a leomló sziklák eltorlaszolják a járatot.

– Ez borzalmas – nyögte a fiatalember, és kezét, mely az imént István leszakadt karját fogta, önkéntelenül is nadrágjába törölte.

– Térjünk haza, barátom – kérte őt csöndesen a pap, majd példát mutatva nekivágott a meredélynek. Lihegve, fűcsomókba kapaszkodva másztak fel a horhos oldalán, mely most mélyebbnek tűnt, mint lefelé. Mikor felértek, a pap letérdelt, és elmondott egy imát István lelkéért, majd a kocsihoz sietett, megoldotta az állatokat, és felült a bakra. A vendég szótlanul mellé telepedett, figyelte, ahogy az idős ember gyakorlott mozdulatokkal az útra kormányozza az állatokat, aztán vágtára ösztökéli őket.

– Gyors lesz ez a menet lefelé – mondta a fiatalember a kocsi oldalába kapaszkodva. – Nyakunkat szegjük.

– Mind az Úr kezében vagyunk – morogta a pap, de azért kissé visszafogta a lovakat. Nem szóltak, míg lejjebb nem értek, ahol ellaposodott az út, láthatólag arra vártak, a másik kezdje, végül a fiatalember nem bírta tovább, megvakarta egyenes szálú, barna hajjal borított üstökét, megköszörülte torkát, majd kibökte: – Amit bent láttuk, olyan gondolatokat kelt bennem, hogy szinte kimondani se merem őket, tisztelendő uram.

A pap ránézett, majd megcsóválta fejt: – Hát akkor ne mondja.

– De hiszem – folytatta az ifjú, mint aki nem is hallja a figyelmeztetést –, hogy kötelességünk a világ elé tárni a látottakat.

– Senki nem hinne nekünk – csóválta fejét a pap, majd elővette tokjából az ostort, és az állatok háta fölé suhintott. Most már lent jártak a sík, Ipoly menti részen, itt a lovak is érezték, hogy biztosabb a mozgás, örömmel gyorsítottak hát.

– De e felfedezés alapjaiban rengetné meg a tudományos világot – erősködött az fiatalember. – Gondoljon csak bele, mit jelent ez.

– Nagyon is tudom, hogy mit jelent – bólintott a pap szinte dühösen. – De magasabb rendű szempontokat is figyelembe kell venni. És azt is hiszem, István nem véletlenül halt olyan rút halált az imént.

– Az baleset volt, atyám –válaszolt az ifjú megszeppenve.

– Talán – vont vállat a pap. – Talán van itt más is.

Jó fél órán át nem szóltak egymáshoz, míg egy nagy nádashoz nem értek, mely fölött halászsólyom keringett a légben, szinte lebegve, mintha oda lenne enyvezve a kék égre. A pap felnézett rá, hosszan csodálta röptét, majd sóhajtva így vette fel a beszélgetés fonalát: – Látja azt a madarat? Az Úr tökéletes szemmel áldotta meg, hogy el tudja kapni a vízi teremtményeket. Szem híján az az állat egy nap alatt éhen pusztulna.

– Ahogy szem nélkül meghalt az ősünk is, odalenn a barlangban– tette a hozzá az ifjú. – Azt hiszem, rossz felé menekült, ez lett a veszte.

– Talán – bólintott a pap. – Mindenestre azt már a jó Newton is leírta, hogy a szem a legtökéletesebb és legkifinomultabb szerkezet. Lencsék és anyagok bonyolult kompozíciója. Ennek megteremetése talán nem volt olyan egyszerű feladat, mint a fül vagy az orr létrehozása. Talán az Úrnak időre volt szüksége, míg őseinket el tudta látni a szem adományával, és így eshetett, hogy….

– Maga is tudja atyám – vágott közbe a másik –, hogy talán egy másik igazságnak lenne inkább itt a helye – csóválta fejét a fiatalember. – Talán az Úr nem is gondolt arra, hogy kell szem, és csak későn, nagy sokára jött rá tévedésére, mikor az ember már a kipusztulás szélén állt.

– Ez a teória kétségbe vonná a Teremtő tökéletességét! – csattant fel a pap. – Ugyanannál az eretnekségnél vagyunk, aminél már korábban is túl sokat vesztegeltünk.

– Nem eretnekség az, amire van bizonyíték – jegyezte meg élesen a fiatalember. – Maga is tudja a szíve mélyén. Maga is látta.

– Bár ne így lenne – sóhajtott a pap, majd komoran hozzá tette: – Talán akkor még István is élne.

– Ezt hogy érti? – nézett rá megütközve a fiatalember, de a pap ekkor már a gyülekező, vastag, éjsötét aljú viharfelhőket kémlelte, melyek nagy komótosan a szekér fölé sereglettek.

– Nem furcsák e fellegek? – jegyezte meg elhaló hangon, majd gyorsabb menetre ösztönözte a lovakat.

– Nyáron előfordul ilyen – mondta bizonytalanul a másik.

Az első villámra, mely a közeli erdő egy fájába vágott, összerezzentek mind a ketten, a lovak pedig felnyerítettek, és ösztönösen vágtára fogták. Hideg permet vágott az utasok arcába, majd felmorajlott a mennykőhöz tartozó dörgés is.

– Ha sietünk, mindjárt hazaérünk – kiáltotta túl a szélzúgást a pap, és elővette ismét az ostort, de használnia nem kellett, a lovak száguldottak a nehéz kocsival, az út minden kis hibája nagyot dobott az alkotmányon, így a két férfi úgy fogódzkodott, akárha viharvert hajó fedélzetén lennének, de nem is ez volt legnagyobb bajuk, hanem a köröttük sorozatban lecsapó mennykő, melytől arcukat fehér fény borította el, kitágult orrlyukaikat eltöltötte az ózon, és szívükbe kétségbeesés költözött.

– Bocsáss meg Atyám, vétkeztünk! – ordította a pap, és már közvetlenül a lovak hátát verte, azok pedig – immár teljesen megvadulva a mind közelebb és közelebb érő villámoktól – szinte repültek a föld felett őrült igyekezetükben. A távolban feltűnt a dombok hajlatában a fehér paplak, amitől az utasok akár meg is nyugodhattak volna, de a vihar most ostromolta őket legerősebben, mintha nem akarná engedni, hogy odaérjenek, és aztán egy mennykő közvetlenül eléjük, az útra csapott, amitől az egyik ló elszakította az istrángot, és nekiszaladt a mezőnek, a másik pedig nyerítve, toporzékolva forogni kezdtet.

– Menjük gyalog! – kiáltotta a pap, és le is ugrott a kocsiról, majd szaladni kezdett. A fiatalember jobb híján követte a példáját, de megtorpant a megmaradt ló előtt, sajnálta a szegény párát, melynek szeme vérben forgott, szája habzott.

– Hagyja, majd visszajövök értük, ha elmúlt a vész – ragadta meg a karját a pap, és húzta magával, keresztül az esőn, a víz rájuk zúduló függönyén.

– Ez próbatétel avagy büntetés – harsogta a pap, és a fiatalember nem mert az arcába nézni, ahogy mentek előre, bele a homályos világba. – Isten tudja, hogy mit láttunk, tudja, hogy mit tettünk, és tudja hogy szívünkben immár ott a kétely, a hamis bizonytalanság az ő tökéletességét illetően, ezért büntet most minket, ezért halt meg István is, de a mi hitünk erősebb, a mi értelmünk fényesebb, belátjuk, hogy a hallgatás és a felejtés az egyetlen járható út…– kifogyott a szuszból, lerogyott a sárba, magával húzva a fiatalembert is, mert még mindig fogta annak kezét: – Ígérje meg, szent fogadalommal gyónja meg nekem, hogy soha nem beszél arról senkinek, amit a barlangban láttunk! – kiáltotta, túlharsogva tomboló orkánt. Az ifjú megborzongott, de nem ázott ruhájától avagy a hideg légtől, hanem a pap szemében csillogó kétségbeeséstől, a tudástól, melyet már nem lehetett eltagadni. Felállt, hátrált, kiszakítva magát a férfi szorításából: – Menjünk, tisztelendő atyám, mennünk kell, megfázunk ebben a…

Nem fejezte be, mert a villám kettéhasította szavát, ahogy a pap szívét is. A nyakán hatolt be, az ifjú retinájába beleégett íve, és az is, ahogy a férfi testén átfutva a földbe kígyózik. A pap eldőlt a sárba, és többet nem mozdult, szemei feketére égve, mint a széndarabok meredtek egy előtte terebélyesedő tócsára.

A fiatalember a fejéhez kapott, lépett a halott felé, majd meggondolta magát, és a paplak irányába szaladt. Jó öt perc futás után, kifulladva ért az istállóba, felnyergelte lovát, és kiszáguldott a már csöndesedő viharba.

Sötétedett, mikorra hazaért. Anyja a szolgák kiáltásaira lámpással elé jött, a kastély lépcsőjére, és szótlanul nézte, ahogy a fia összetörten, remegve közeledik felé.

– Mi történt, Imre? – kérdezte szigorúan, mire a fiatalemberből előtört a sírás. Anyja átfogta vállát, gyorsan bekísérte a nagy szalonba, hogy ne lássa senki e jelenetet, ne legyen tanúja senki az ideggyengeségnek, mely egyébként kiskora óta kísértette gyermekét. Ott aztán a fiú meggyónt mindent, elmondta az egész históriát, melyet az asszony félbeszakítás nélkül, csöndben hallgatott. Mikorra végeztek, késő éjszaka lett, a fiatalember üveges szemmel bámult maga elé, és bár a távoli mennydörgésre minduntalan összerezzent, a belé erőltetett nyugtató teától lassan álomba szenderült. Az anyja szolgákat küldött a paplakhoz, majd a kis kápolnába vonult, és hajnali háromig imádkozott, aztán ő is nyugovóra tért.

Reggel, a virradat első fényeinél már ott állt a dívány felett, ahol fia aludta nyugtalan álmát. Lehajolt, gyengéden végigsimította arcát, mire a másik felriadt.

– Az éjszaka tanácsot kértem az Úrtól az ügyedben – suttogta a nő, miközben arca sugárzott az elégedettségtől –, és ő válaszolt nekem.

A fiatalember felsóhajtott, mert eszébe jutott, az álom múló mákonyán átsugárzott a tegnapi nap minden eseménye. Az anyja halkan és lassan folytatta, nem lehetett nem komolyan venni a szavait: – Az Úr azt sugalmazta, hogy van mód a megbocsátásra. Jóváteheted kételkedésed bűnét.

– Hogyan? – kérdezte a fiú türelmetlenül.

– Írnod kell egy művet róla – bólintott az anya. – Írnod kel arról, hogy nem ő, hanem a teremténye tökéletlen. Így megkímélődik életed.

Sokáig nem szóltak, aztán az anya kávét hozatott, és leült a kisebbik fotelbe, Madách pedig felállt, és az ablakhoz ment.

Dombok. Fák. A fák felett a délelőtt ég kékje. Csillogó napsütés. Lágy szél. A fák levelei suhognak.

Sokáig bámult az újjászületett világra. 

vége           

   

Címkék: lelet isten baleset
2 komment
2019. november 02. 13:15 - Valmont

Ásni novemberben

godor.jpg

A túlzott hype ellenére nekem annak idején tetszett a Cat Person című novella, és a történet, főképp a zárás verbális durvasága, sokáig ott motoszkált bennem. A lenti írásban lefordítottam az alapszituációt, a rosszul sikerült randi történetét a saját narratívámba.  Ami a keletkezés során érdekes volt, hogy a szöveg valamiképp önmaga generálta az összefüggéseket, rejtett utalásokat - jómagam is csak az első olvasat után vettem észre a "gödör", a számok, az "űr", a múlt és jelen idő, az elbeszélői pozíció viszonyrendszerét (bölcsészesen: referenciáit vagy referenciahorizontját). Persze lehet, tudat alatt, ennyi év, és ennyi novella után már működnek olyan erők, melyeket nem veszek észre, de tény, hogy ez egy szimpla Cat Person verziónak indult, egy fordított Kedvencek temetőjéből vett ötlettel kiegészítve, némi falusi couleur locallal és boszorkánysággal. Én azt gondolom, több lett belőle.  

 

Ásni novemberben

 

Ez még a kilencvenes évek közepén történt, amikor divat volt a mindent tudó narrátor alkalmazása az ilyen típusú szövegekben, ezért mi is ott leszünk Csaba mögött, ahogy leszáll a kisvárosi vasútállomáson, kikerüli a különféle kacatot árusítók standjait, majd a gödrös, kijárt területen, melyet itt járdának hívnak, átvág a buszhoz, mely elviszi nagyanyja falujába.

Abban az évben korán jött a hideg, Csabán csak egy amerikai középiskolások öltözködését idéző kabát van, a hátán nagy, hímzett indiánfejjel. Az apja hozatta neki németből, már egy éve, mikor a problémák kiélesedtek otthon. A család már régóta nem működött, ezért a fiú, ha tehette, a válás után az egyetemről nem a kis panellakásba beszorított apjához vagy a kertvárosi házban egyedül lézengő anyjához ment a szünetekben, hanem a faluba, ahol a gyerekkorait töltötte. Így tett most is, november közepén.

Már régóta figyelte a lányt, az esélytelenek nyugalmával, mert állandóan körötte volt az a másik, de azon az estén, amikor az őszi nagy buli volt az aulában, ahol fellépett a Takács Tamás is, akkor egyedül volt, mikor rátalált. Bolyongott a tömegben, majd a lépcsősor tetején kötött ki, és csak nagy sokára döbbent rá, hogy a lány odalent ül, nyolc fokkal lejjebb, egy pohár sört szorongat a kezében, és nincs vele senki.

Bávatagon rázkódik a hátsó ülésen, a hátizsákja ott kuporog mellette, figyeli az elsuhanó dombokat, melyekből hegyecskék nőnek, és fogalmunk sincs, mire gondol, mert ennyire azért nem tudunk mindent, annyira nem látjuk ennek a nagyon is valós és nem konstruált világnak a belső mozgásait. Az tény, hogy zsebéből többször elővesz egy arany nyakláncot, óvatosan, lopva, a markában kuporgatva nézegeti, néha megbökve mutatóujjával, akárha halott kígyó lenne.

Összeszedte minden bátorságát, és lehuppant mellé. Amikor szóba elegyedtek, ráébredt, a másik enyhén ittas, és ez kissé lehangolta, de tudta, egyébként jól van ez így, és valóban, mert gyorsan ki tudta belőle szedni, hogy összevesztek a másikkal, aki nem volt még olyan komoly, de a lány mostanra csalódott benne, például ide se akart jönni, helyette elment a haverjaival túrázni a Mátrába. A fiú később hozott még sört, és miután megitták, megjegyezte, elmehetnének valahova, de az ő albérlete foglalt, mert a többiek otthon vannak. Fél szemmel, oldalról figyelte a kissé részeg lány arcát, aki csak pár másodpercig figyelt befelé, magába, mint aki valami belső hangra vár, aztán bólogatni kezdett, rendben, menjünk fel hozzám, a koleszbe, már úgyis szar a zene.

Külső szemlélőként Csabáról nehéz lenne bármi konkrétat mondani. A haja barna vagy inkább fekete. A vonásai arányosak, arca kissé kerekdedek, a szeme szürkés, talán kék. Zárkózott, néha mogorva, de amikor ellágyul, akkor a legtöbb ember úgy érzi, szeretne a barátja lenni. Nem túl magas és nem túl alacsony. Alkata zömök, olyan, amiből negyven éves korára enyhe elhízottság lesz. Nincsenek közeli barátai, inkább ismerősei, haverok, akikkel együtt lóg a szülővárosában, vagy most a főiskolán abban a másik városban, ahova két ászállással lehet csak eljutni. Amit tanul, az kevésbé érdekli, helyette a sci-fi irodalmat kedveli és a természetjárást. Néha kimegy a falu feletti mészkősziklákhoz, és órákig csak ül az egyik csúcson, alatta a mélység, és nem lehet tudni, mi jár a fejében.

A portás hortyogott a székében, ezért nem kellett bujkálni, mikor benyomultak a lánykollégium előterébe, majd felmentek az elsőre, ahonnan keskeny, nagyon hosszú lépcső vezetett a másodikra, itt volt a lány szobája, a tetőtérben, a huszonkettes, a fiú megjegyezte, eldöntötte, ezen túl ez lesz a szerencseszáma.

Amikor a busz megérezik a faluba, komótosan leszáll, dülöngélve, mind a tengerészek hosszú út után elindul, majd a kutyaugatás szimfóniájában bekanyarodik a szilvafás kis utcába, kinyitja nyikorgó kertkaput, és felmegy a felső házba. A nyári konyha már le van zárva télire, régebben, míg élt a nagyapja, ilyenkor is befűtöttek benne, de a nagyanyjának már elég a ház.

Szokás szerint örömmel fogadja őt, megcsókolja mindkét orcáját, Csaba közben gyengéden fogja csontos vállát, mint aki attól tart, a másik elesik, belezuhan a múlt időbe, a múlt idejű ragozásba, mely könyörtelenül ott van mindannyiunk nyomában. Miután a fiú elrendezkedik, nagyanyja ételt szed neki, káposztás tésztát, amit Csaba nem igazán kedvel. Most különösen nehezen fogy tányérjáról, csak turkálja a masszát. Nagyanyja a dikón ülve köt, kisvártatva megkérdezi mi a baj, Csaba vontatottan válaszol, semmi, mire az öregasszony hunyorogva faggatja tovább, csak nem egy kislány, mire Csaba nem válaszol, csak bólint. A nagyanyja mélyet sóhajt, majd feláll, vizet merít a sarokban lévő vödörből, iszik, a bögre pereme felett kémleli a fiút, aki magába roskadtan ül az asztalnál, végül megtörli száját, és azt mondja neki:

– Menjél, kérdezd meg Kovács Sárát, volna-e egy kis ásnivaló. A fiúk is mindig hozzá jártak, ha ilyen bajuk volt. Csak egy kis a veteményese van a ház mögött, nem sok. Ő majd segít neked, biztos vagyok benne.  

Csaba értetlenül néz nagyanyjára, fel is áll, majd a tűzhelyhez megy, leguggol, kinyitja az ajtaját, fát dob a parázsra, csóválja a fejét, nincs nekem nőre szükségem.

A nagyanyja felnevet, zavartan babrálja kötött mellénye gombjait, jaj, nem úgy értettem én te, hát nem olyan asszony a Sára néni, van már vagy kilencven éves, mondom, még a velem egykorúak jártak hozzá, ha szerelemi bánatuk volt. Na, menj csak, nézd meg, ott van a Halmos felett, az utolsó ház az utca végében, zöld kapuja van.

A lány ledobta a kabátját az egyik ágyra, a szobatársam hazament, temetésre, egyébként se lenne itt, nagyon bulis csaj, mondta, és megfordult, de ekkor a fiú már ott volt előtte, hozzátapadt, rásimult, miközben esetlenül megcsókolta, s úgy tett, mintha mindig is eggyé lettek volna forrva, ahogy azt tanulták egy éve a bevezetés a filozófiába szemináriumon, Platónnál. De persze ők sosem voltak egy, akik aztán kettészakadtak, a lány érezte ezt, és talán a fiú is, ezért nem ellenkezett, amikor eltolta magától, teszek be valami zenét, és a magnóhoz ment, rövid keresgélés után a Guns n’ Roses mellett döntött, gitárszóló harsant, majd kissé lassan és bizonytalanul megfordult, és látta, a fiú most az ő ágyán ül, és várakozóan néz rá, és ekkor döbbent rá talán először az est folyamán, hogy ez az egész nem volt jó ötlet, mert a  másik szemében nem sóvárgást, nem kíváncsiságot, nem szerelmet látott, hanem feneketlen ürességet, amit ő nem akart vagy nem tudott volna megtölteni semmivel.

A faluban majd minden háznak zöld kapuja van. Csaba kényszeredetten, inkább unalmában csatangol össze-vissza a kora délutáni alkonyatban, az erdőszélen elszív egy cigit, családja nem tudja, hogy évek óta dohányzik, majd visszafelé arra kerül, amerre nagyanyja magyarázta. A huszonkettes szám alatti ház tulajdonképp egy kidőlt-bedőlt kerítés mögötti rom. Csoda, hogy a négy vályogfal egyben van, az apró, homályos ablakok nem estek még ki megfeketedett fakeretükből. Csaba bezörget az ajtón, majd megköszörüli torkát, Sára néni, kiált a hideg csöndben. Kisvártatva csoszogás kél bent, majd az öregasszony kinéz a nyikorogva keletkező ajtórésen. Csupa bibircsók és ránc arc, hajlott, feketébe bugyolált test, vastag kendő az ősz hajon. Nagyanyám küldött. Hogy van-e valami ásnivaló, motyogja zavartan Csaba, mire a vénség bólint, ásni szeretnél, he, krákogja, majd kilép, behúzza az ajtót, egy nagy kulccsal gondosan be is zárja, aztán elindul, és int hívogatóan, gyere csak, nálam mindig lehet ásni.

Beszélgessünk, javasolta rekedt hangon, és a fiú nem tudta leplezni a csalódott fintort, ami megjelent arcán, miről, kérdezte. Miért pont én, tette fel a kérdést a lány valódi kíváncsisággal, mire a fiú felsóhajtott, és bevillant neki a pszichológia előadás a múlt hétről, hasonlítasz anyámra, mondta, és így akarok bosszút állni apámon, aki túl szigorú volt velem gyerekkoromban. A lány nem nevetett, megcsóválta fejét, most komolyan, kérte, mit látsz bennem. A fiú felállt, lassan közelebb jött, óvatosan lépdelt, mintha aknák közt vagy tojáson járna, és közben megnyalta ajkát. Azt látom, aki képes adni nekem valami fontosat, valami nagyon különlegeset. A lány erőt vett magán, és nem hátrált, testük ismét találkozott, ott a szoba közepén, mit, kérdezte csöndesen. Még nem tudom, suttogta a fiú a lány nyakába, majd gyengéden bele is harapott a póló fölött a bőrbe, ugyanakkor átkarolta a lány derekát, és az ágy felé húzta, ám az hirtelen kiszabadította magát. Vissza szeretnénk menni, mondta komoran a lány. Most mi bajod van, kérdezte a fiú értetlenül, de a hangja mélyén már ott volt a düh is, amitől a lánynak összeszorult a gyomra. Tévedtem, mondta a lány, azt hiszem, ez rossz ötlet volt, nem kellett volna belemennem, nem kellene itt lennünk. Elindult az ajtó felé, jelezve, hogy részéről a beszélgetésnek vége, ez az ügy le van zárva, de a fiú nem moccant, csak ez a dacos mozdulatlanság maradt számára. Kérlek, magyarázd meg, mondta hidegen, nem kérve, hanem inkább parancsolva, amivel persze még inkább eltávolította magát a lánytól, akiben a riadalom átadta helyét az ingerültségnek. Nincs ezen mit magyarázni, sokat ittam, mondta, és elfordult a fiútól, nem nézett a szemébe, kezét a kilincsre tette, és ez a mozdulat megnyugtatta. Azt hiszem, igazából nem vagy az esetem. Van benned valami…nem fejezte be, helyette kinyitotta az ajtót, ám a fiú még mindig nem moccant, utána szólt, hangja elvékonyodott, olyan lett, akár egy riadt kisgyereké. Mi?

A ház mögé kerülnek, gazos, bokros a föld, néhány esetlen, görcsös szilvafa kapaszkodik a meredek domboldalba. Itt ássál, mutatja az öregasszony, majd egy kalyibára néz, ásót ott találsz. Csaba értetlenül áll, bámulja maga előtt a mohás, érintetlen földet. De mennyit ássak, kérdezi esetlenül, mire az öregasszony fogatlan mosollyal bámul fel arcába, azt te tudod, annyit, amennyi a bánatod, aztán ha megvan, rakd bele a bánatod, és temesd be. Holnap reggelre el fogod felejteni, bármi legyen is az, még csak nem is emlékszel rá, olyan lesz, mintha meg se történt volna veled. Azzal otthagyja őt, visszacsoszog a házba, hátra se nézve a fiúra, aki még álldogál egy kicsit, majd ő is megindul az utca felé, de félúton megtorpan, láthatólag zavarban van. Bárcsak tudnánk, mire gondol, mit remél, míg a fészerhez megy, kinyitja dróttal lezárt ajtaját, kiveszi az ősöreg ásót, aztán nekifog. Nem nagy gödröt, csak olyan röplabdányit ás. A talaj már kissé fagyott, régen esett, a föld szeletenként jön ki, szinte vágni kell, felülről lefelé lesújtani az ásó élével. A fiú egyre elszántabban és dühösebben mozgatja a szerszámot, majd mikor úgy érzi elég, eldobja, és lihegve áll a műve felett, és ekkor, a nap szinte utolsó fényénél, még napvilágnál, előveszi zsebéből azt a láncot, amit már láttunk korábban nála, a buszban, és beejti a gödörbe. Nézi odalent a csillogást, majd letérdel, és puszta kézzel tölti vissza rá a hideg földet. Mikor kész, lábával megtapossa, elegyengeti a talajt. Hazaindul, de előtte gondosan visszarakja a fészerbe az ásót.

Mi van bennem, ismételte meg a fiú követelődző makacssággal, mire a lány kilépett, vagy inkább kimenekült az előtérbe, ahol már biztonságban érezte magát, és onnan válaszolt, azelőtt, hogy átgondolta volna, és ezt persze azonnal megbánta, üresség. Üres vagy. Azzal megindult előre, mert úgy vélte, ezt nem kell részleteznie, ám a bűntudata megállította, a lépcső tetején megtorpant, és várt, míg meg nem hallotta, hogy a fiú jön, bezárja, nem becsapja, hanem normálisan behúzza a szobaajtót, aztán a linóleumon súrlódnak a léptei, és már ott volt mögötte, figyelte a farmerkabátos hátat, a keskeny csípőt, a farmert, de leginkább  a nyakat, amihez az előbb, először és utoljára hozzáért, és a nyakon csillogott valami, a fiú önkéntelenül is kinyúlt  érte, de ekkor a lány megfordult, és arca elképedt, mert meglátta a felé nyúló kezet, hátrált, bele a semmibe, a fiú utána kapott, de csak a póló elejét érte el, ujjai beleakadtak a láncba és letépték, mert a lány teste már hátradőlt, elvesztette minden magabiztosságát, belefordult a múlt időbe, bukott és pördült, mind a húsz, beton lépcsőfokon át, míg végül halk és nedves zajjal meg nem állapodott odalenn, az aljban.

A nagyanyja pirítóst csinál neki estére, rumos teával. Sokáig nézik a tévét, Friderikuszt meg valami amerikai bűnügyi filmet, aztán a fiú és az öregasszony is nyugovóra tér, előbbi a tisztaszobába, ahol hideg van, reggel erre ébred, meg a beszédre. Pizsamában lép ki a konyhába, ahol két férfi nagyanyját faggatja, aki a kezét tördeli, és riadtan pillant Csabára, a két férfi meg úgy néz rá, hogy azonnal látni a tekintetükön, miatta jöttek. A férfiak kezet nyújtanak a fiúnak, és elmondják, mi járatban vannak. Ő figyelmesen meghallgatja őket, aztán megrendülten leroskad egy székre, majd erőt vesz magán, és bólint, folytathatják. Készséges és együttműködő, csendben válaszol is, tárgyilagosan előadja, mi volt azon az estén, hol volt, mit csinált. Igen, beszélgettek, de aztán útjaik elváltak. Nem, nem tudja bizonyítani, mert hazament és lefeküdt. Az utolsó kérdés elhangzásakor tekintete a bajuszos nyomozó tekintetébe fúródik, őszintén és magabiztosan válaszol, igen, hajlandó magát alávetni a hazugságvizsgálatnak. A nyomozó, aki már több tucat gyilkost rács mögé juttatott, érzi, hogy ez a szál vakvágány, mert a fiú ártatlan.

A fiú hol a kezébe tartott láncra, hol az odalent heverő valamire nézett, végül zsebre vágta az ékszert, majd leóvakodott a roncshoz, ami pár másodperccel korábban még a lány volt. Most viszont törött és vörös és lila részek halmaza, egymásba gabalyodó tagok, szövetet átütő szilánkok, és lassan kiterebélyesedő vértócsa alkotta halom. Az arca félig a háta felé fordulva bámult oldalt, a padló síkjába, és a neonfényben kíméletlenül kirajzolódott, hogy a csontok szerkezete eltorzult, a koponya a bőr alatt végezetesen deformálódott az eséstől. Három vagy négy fog hevert a roncsolt ívű száj körül, az egyik szemgolyó homályosan, mint lágyult tojás ereszkedett ki üregéből, duzzadt, törött légcsövű torkából halk zihálás tört elő. A fiú leguggolt az arc mellé, és csak bámult szótlanul, lélegzetét visszatartva, várt, míg a légzés, e rekedt hörgés mind lassabbá válik, majd egyetlen utolsó vérbuborékos szisszenéssel a lányból kiszakadt a lélek, és ekkor fiú egészen fölé hajolt, és beszívta a levegőt, és próbálta lenyelni az összes dolgot, ami kiáramlott a másikból, ezzel töltve be az ürességet.

vége

1 komment
horror
süti beállítások módosítása