Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror

2019. augusztus 28. 09:35 - Valmont

A szocializmus győzelme 3.

jelveny.jpg

Gyatlov színre lép. A novella befejező része. Előzmények itt és itt.

 

A bárnai Gyatlov-erőmű meghibásodásának története

 

3. rész

 A Holtak hegye

 

Az út elején mind a ketten hallgattak, Olga a fejét tapogatta, a mérnök pedig a lehúzott ablak mellett idegesen szívta a cigarettáját. Csak amikor rákanyarodtak Hatvannál a megyeközire, akkor eredt meg a férfi nyelve: − Hihetetlen, hogy magával Gyatlovval fogunk találkozni, tudomásom szerint, eddig csak egyszer, hetvennégyben járt Magyarországon. Nem biztos, hogy az oroszom elég lesz ahhoz, hogy…

− Én jó vagyok oroszból – nyugtatta őt a nő. – Meg valószínűleg tolmács is lesz vele.

− És testőrök garmadája – bólogatott a mérnök. – Eddig három merényletet élt túl. Nem tudták bizonyítani, de az amerikaiak álltak mind mögött.

− Ezen nem csodálkozom – jegyezte meg Olga, majd a férfira sandított. A megyeközin gyér volt a forgalom a főváros felé. – Mit gondol a múlt estéről? – kérdezte kissé hadarva.

A férfi nem fordult felé, előre nézett a betonút csíkjára: − Még nem tudom, mit gondoljak. Bizonyára van valami racionális magyarázata a dolgoknak. Talán a sugárzás olyan elváltozást okoz az agyban…

− És a deszkára égetett betűk? És nagyanyám suttogása és lehelete a nyakamban, amikor beültem az autóba? – vetette ellen a nő. – Én nagyon is valóságosnak érzetem ezeket a dolgokat.

− Ez az – kapott a szón sietve a mérnök. – Hogy érezte, és ezek az érzések lehet, hogy csak az agyból eredő képzetek voltak…a betűket pedig talán maga Péter égette bele a fába, hogy…− elhallgatott, és mind a ketten tudták, indíték híján hibás a magyarázat.

− Nem tudom – vallotta be aztán Aszód után a férfi, megtörve a köztük veszteglő csöndet. – Jelenleg nem tudom, mi történik. De azt remélem, az oroszok majd elmondják.

− Úgy legyen – bólintott Olga.

Pest határában egy töltőállomáson megálltak, Olga felhívta a férjét, és nagy vonalakban elmondta, mi történt. Az éjszakai jelenségekről, nagymamájáról nem beszélt. Amikor továbbindultak, a mérnök irányította őt, egészen addig, míg a Fizikai Kutatóintézet Fehérvári úton lévő nagy, csupa üveg és acél épülete elé nem értek.

− Figyeljen ide – fordult a nő felé a mérnök, mielőtt kiszálltak: − Bármit kérdeznek is, jól gondolja meg, mit válaszol. Nem tudom, mennyire egyedi ez az egész, és mennyire veszélyes az információ, amit tudunk…

− Hiszen nem tudunk semmit − mondta ijedten Olga, mire a férfi megvonta vállát: − Láttunk dolgokat, ez épp elég.

Bementek a hűvösre légkondicionált épületbe, és a portán a mérnök jelezte érkezésüket. Olga fázósan átkarolt magát, és a bejárat fölött nagy domborművet bámulta, amelyen maga Gyatlov látszódott, mérnöktársaival, ahogy az első erőmű belsejében matatnak. Mindegyikőjüknek szinte eksztatikus öröm ült ki az arcára. Az erőmű kockájából vonalak, fénycsápok íveltek feléjük, glóriába vonták alakjukat. Az egész műalkotás keresztény freskóábrázolásokra emlékeztetett, eltekintve attól, hogy az imádat tárgya itt egy több mázsás betonkocka volt.

− Harmadik emelet, már várnak minket – lépett mellé a mérnök, mire Olga összerezdült, majd követte a férfit a lifthez.

A harmadikon süppedős, porszagú folyosók labirintusán át jutottak el a tárgyalóteremig, melyben egy hosszú, keskeny asztal mellett hat öltönyös, idős férfi ült, oldalt, székeken egy-egy fiatal nő, valószínűleg a tolmács és a jegyzőkönyvvezető.

− Norbert, köszönöm, hogy ilyen gyorsan a rendelkezésünkre állnak – sietett eléjük egy kedvesen mosolygó, kecskeszakállas férfi. A mérnök Olga felé fordult: − Hagy mutassam be intézetünk igazgatóját, dr. Pál Ferencet. – A férfi szertartásosan megcsókolta Olga kezét, aki zavartan állt a procedúra alatt. A mérnök az asztalhoz sietett, és kihúzta az egyik széket: − Azt hiszem, el is kezdhetjük… − mondta, de az igazgató zavartan intett neki, majd megindult előre, aztán megtorpant, mert nem jöttek, visszafordult: − Jöjjenek. Nem itt lesz a megbeszélés.

Bement egy ajtón, aztán egy másikon, ami után egy kis, kerek szobába jutottak, az ablakon át halk morajként szűrődött fel a lenti forgalom.

− Itt várjatok, kérlek – mosolygott az igazgató, majd behúzta maga mögött az ajtót.

A szoba közepén négyszögletes asztal volt három székkel, az asztalon poharak, kancsó víz. Olga leült, majd töltött magának, és sietve megitta. A mérnök az ablakhoz ment, és lenézett: − Ez furcsa. Azt hittem, közös megbeszélés lesz. Vajon miért…

Nem fejezhette be, mert nyílt az ajtó, és Gyatlov lépett be rajta.

Olgának eszébe jutott egy újságcikk, ami az orosz James Deannek írta le a férfit. Hosszú haját hátrazselézte, fekete, nem konfekció, hanem rá szabott öltönyt viselt, hozzá vörös nyakkendőt. Arcát enyhe borosta borította, és ahogy leült, és szusszant, némi alkoholszag érkezett felőle.

− Dobrij gyen – kezdte a mérnök, de Gyatlov hárítólag intett: − Beszélek a nyelvükön – mosolygott szélesen – és beszélek még egy csomó nyelven – tette hozzá elégedetten csillogó szemmel. A nőt, ahogy ott ült a nyelvként lógó vörös nyakkendővel, egy éhes farkasra emlékeztette. – Kérem, legyenek velem bizalmasak, és részletesen meséljék el a különleges élményeket, melyben részük volt.

Olga megköszörülte a torkát, és kihúzta magát ültében: − Cserébe kérhetek én is valamit? – kérdezte színtelen hangon, és közben szeme sarkából látta, hogy a mérnök döbbenten fordul felé. Gyatlov nagylelkűen intett: − Szeretném megérteni, hogy a halott nagymamám miért jelent meg éjszaka nekem, akkor, mikor az erőmű ilyen rendellenességeket produkált.

Az orosz bólintott: − Mindent megért majd, ígérem – felemelte mutatót ujját: − De azt nem ígérem, hogy tetszeni fog magánk. Így is kíváncsi rá?

Olga farkasszemet nézett vele, majd kissé gúnyosan ki is mondta − Da, tavaris.

A mérnök, hogy oldja a feszültséget, átvette a szót, és tömören, de pontosan előadta, hogy érkeztek meg a vendégházhoz, az erőmű állapotát, és a sérülés jellegét, melyre Gyatlov többször is visszakérdezett, majd homlokát ráncolva figyelt a magyarázatra. A bódé ajtaján lévő feliratra felvonta a szemöldökét, de itt nem kérdezett. Aztán a férfi rátért az éjszakai eseményekre, és racionálisan leírta a kísértet észleléseiket, a jelenségeket, még azt is, ahogy a nagyanyja Olga fülébe suttogott.

Amikor a végére ért, Gyatlov Olga felé fordult: − Szeretne valamit hozzátenni, elvársnő?

Olga először mondani akart valamit, de aztán magába fojtotta, és megcsóválta a fejét: − Nincs mit hozzátennem. Minden így történt. Ha van minderre bármiféle magyarázat, kérem…

Gyatlov felállt, és az ablakhoz ment, pont oda, ahol az imént a mérnök állt. Kinézett a szemközti házakra, majd behunyta szemét: − Akár el is mondhatom – sóhajtott, és szigorú, katonásan fegyelmezett arca megenyhült, a vonások elomlottak rajta, hirtelen fiatalodott tíz évet: − A megoldás 1959. február 1-jének éjjelén rejlik. Hármas nehézségű túrán voltunk kilencen, főképp egyetemisták, az Urálban. Aznap éjjel egy olyan hegy lábánál táboroztunk le, mely a helyi törzsek babonás mondáiban szerepelt. Nem tudhattuk, hogy ezeket a félelmeket az állambiztonsági szervek gerjesztik, csak azért, hogy senki ne menjen a hegyek közé. Nem tudhattuk, hogy pont az egyik, hegybe vájt titkos laboratórium felett verünk sátrat.

− Mit kutattak? Atomenergiát? Vagy egyéb, speciális fúziós energiát? – kérdezte izgatottan a mérnök. Gyatlov meg se fordult, csak a fejét csóválta. – Nem. Nem egészen – kis szünetet tartott, mint aki nem biztos a dolgában, de aztán belevágott: − Tudják, hogy az orosz nép történetét végigkíséri a miszticizmus? – szónoki kérdés volt, ezért nem várt választ, folytatta: − Mindig is hevesen érdeklődtünk a természetfeletti után. Ennek az érdeklődésnek a foka Raszpuytinnal vált hisztérikussá, de az ő bukása után sem csillapodott, Lenin szellemét a pártvezetők szeánszokon idézték meg, hogy tanácsot kérjenek tőle, a Nagy Honvédő Háború alatt pedig mi is, ahogy a nácik, különleges, földöntúli erőket mobilizáló fegyverek után kutattunk. Speciális egységeink a Berlin alatti katakombákban látták, hogy ők meddig jutottak, foglyok százait áldozták fel szertartásos módon, és azt is tudtuk, hogy az egyik kutatóközpontjuk Drezdában volt, és miután ezt az információt megosztottuk a szövetségesekkel, azok porig rombolták azt a gyönyörű várost – végre megfordult, és elmosolyodott: − Az amerikaiak jobban féltek attól, hogy Hitler holtakat vezérel ellenük, mint a náci atombombától…a hidegháborúban persze mindez folyatódott: a felszínen egy fegyverkezési versenyt láttak a népek, de a felszín alatt mind a két fél kutatta a túlvilági dimenziókat. Az egyik legsikeresebb kutatóbázis pedig pont a mi sátorhelyünk alatt húzódott, húsz méter mélyen. Nagyon jól haladtak odalenn, túl jól.

Elhallgatott, az ajtóhoz sétált, hallgatózott, majd ki is nyitotta, és kikukucskált rajta, végül visszaült az asztalhoz, ujjait összefűzte az asztallapon, lehunyta szemét, és halkabban folytatta: − Emlékszem a robbanásra. Fény volt, vakító fehér fény, mely átszűrődött a sátor szövetén, majd a szikla felszakadt, tőlünk ötven méterre, kövek záporoztak mindenfelé. Felriadtunk, és mindenki futott, ki merre látott, csak úgy, hiányos öltözékben, zokniban, a mínusz húsz fokos hidegen. Én voltam az egyetlen, aki a hegyoldal felé indult, mert megpillantottam a lángoló alakokat. Egy vészkijáraton menekültek ki, de a fehér tűz utolérte és beborította őket. Odarohantam, egy pokróccal, amit magamra terítettem a hideg ellen, és próbáltam eloltani őket, de már késő volt. És akkor megpillantottam a lépcsőket, lefelé, melyeket a sziklába vájtak. A tűz már lelohadt, és az átforrósodott falak hívogató meleget sugároztak. Nem volt választásom, lementem, egy nagyobb térbe jutottam, azt hiszem, ez egyfajta raktár volt, az egyik kijárata beomlott, a másik egy folyosóban folytatódott, aminek a végében egy hatalmas csarnok tárult elém. A csarnok közepén, egy emelvényen kék fény pulzált.

− Olyan, mint ami az erőműből áradt? – kérdezte a mérnök, mire Gyatlov elégedetten bólintott. – Olyan. És a fényben egy alak állt, nagy volt, nagyobb mint egy ember, és gyönyörűen festett, akár egy angyal, erős, csupa arány teste a tökéletes teremtés nyomait viselte magán. Aztán minden elsötétült, eltűnt a fény, az alak, és a maradék vészvilágítás is semmivé lett. Maradtam odalenn, mert itt még mindig melegebb volt, mit felszínen, bár a mennyezeten, a robbanás okozta repedéseken besüvített a szél, de amikor végre megvirradt, a napfény is beáramlott, és ekkor megérkeztek a mentőcsapatok.

Elhallgatott, kinyitotta szemét, zsebéből egy monogramos zsebkendőt vett elő, és megtörölte a száját.

− De hát mi volt ez az egész? – bukott ki Olgából a türelmetlen kérdés. Gyatlov felemelte két kezét, tenyerével kifelé, jelezve, türelmet kér, majd összegyűjtötte gondolatait, és így folytatta: − Akkor még én sem tudtam. Moszkvába vittek, ahol egy cellába kerültem, és csak két nap múlva hallgattak ki. Hiába kérdeztem a társaimról, ők csak faggattak, mit láttam, mi történt, milyen volt a fény, milyen volt az az alak. Elmondtam egyszer, kétszer, százszor a dolgot, de nem voltak elégedettek. Egy hét után egy emberségesebb tiszt végre tudtomra adta, hogy társaim meghaltak, megfagytak, erős sugárzás érte őket vagy szakadékba estek az éjszakai bolyongásuk során. Ez a tiszt mesélt az okkult kísérleti telepekről is, melyek szerte a Szovjetunióban a túlvilági erőket kutatták. Az, amelyikben a robbanás történt, valószínűleg sikerrel járt. Azon az éjszakán egy portált nyitottak a szovjet tudósok a túlsó oldalra, és a lény, melyet láttam a kék fényben, talán annak a túlsó világnak a szülötte volt. A tiszt is csak találgatott, viszont határozott és jóindulatú elképzelése volt a sorsomról. Előadta a fedősztorimat: idő előtt otthagytam a túracsapot, és visszaindultam, ezért úsztam meg a dolgot. A többiek kapcsán a hatóságok szűkszavú jelentéseket tettek közzé, természetesen a haláluk végső okát, a robbanást nem fedték föl, helyette érzékcsalódásról, a hideg okozta sokkról, infrahangokról szóltak a beszámolók, így nagyjából sikerült elaltatni a közvélemény kérdéseit, de persze a mai napig hallani szóbeszédeket, pletykákat a sorsukról.

− És maga? Folytatta az életét? – kérdezte Olga csöndesen.

− Igen – bólintott Gyatlov. – Elengedtek. Visszamentem a Politechnikai Egyetemre, lediplomáztam, és rá két évre megalkottam az erőművemet, mely a világ urává emelte a Szovjetuniót.

Szürke szemével a másik kettőt figyelte, akik hallgattak. Olga a kötését tapogatta, a mérnök az asztal lapján kocogtatta körmét, végül felnézett, bele Gyatlov tekintetébe: − Van még valami, igaz?

Az orosz elégedetten elmosolyodott: − Hát persze hogy van. Hogyan tudtam volna magamtól feltalálni egy ilyen készüléket? Ugyan hogyan lettem volna képes arra, amihez mérhető talán az atombomba, amin tucatnyi kiváló koponya dolgozott éveken át?

− Sehogy – jelentette ki Olga.

− Egyedül sehogy – javított aki Gyatlov. Aztán tekintete eltompult, ahogy ismét a múltba révedt. – Azon az éjjelen a portálon átjött valami, ami a sötétségben, mikor eltűnt minden fény, a részemmé vált – jelentette ki, mire a mérnök mélyet sóhajtott, és hátrébb tolt a székét, mint aki fel akar pattanni, de az orosz kíméletlenül folytatta: − Üzletet kötött velem. Szavak nélküli üzletet. Nem létezhetett ideát emberi test nélkül, a portál pedig megsemmisült a robbanásban, ezért megosztoztam vele az enyémben, átadtam neki a saját testemet, cserébe viszont segített, hogy örök hírnévre tegyek szert.

− Az erőmű…az ő alkotása ? – kérdezte Olga.

Gyatlov bólintott.

− És most is itt van? Magában? – folytatta a nő kérlelhetetlenül.

− Most is ő beszél magukkal magyarul. De beszélhetne kínaiul, hindiül, malájul, hollandul – ismerte el a másik az asztal túlsó felén, mire a mérnök felállt, és a falig hátrált. – Ez nem lehet – motyogta.

− Tudom, hogy racionális alapon állva nehéz ezt elfogadni…−kezdte az orosz, de a mérnök közbevágott: − Nem! Azt nehéz elfogadnom, hogy minden sikerünk alapja egy…

− Démon – fejezte be helyette Gyatlov elégedetten. – Igen. Az erőmű is az ő ötlete volt. Bizonyos okoknál fogva nagyon jól ismeri a lelkek kémiáját. Az emberi lélek fűtőértékét. Így adta magát az ötlet, hogy ez a matéria legyen az erőmű üzemanyaga. Persze mindez azzal is járt, hogy csak egyetlen valaki tudja ezeket a készülékeket összeszerelni és javítani. Gondolják csak el, hány és hány varázsigét, pecsét, véderőt kell alkalmazni ahhoz, hogy megfelelően működjenek, és ne jelentsenek veszélyt az élő lelkekre.

− Várjunk csak, mit mondott? Mi a fűtőanyag? – kérdezte Olga kábultan, noha már nagyon is értette. Gyatlov jóindulatúan, talán némi részvéttel mosolygott rá: − A nagymamája nem véletlenül jelent meg a múlt éjszaka magának. Pontosabban a nagymamája lényegi alkotója, amit mi egyszerűen csak léleknek nevezünk, ez az energia szökött ki a sérült erőműből. Ez az energia, a lélek élteti a fúziót, ez alakul át villamos energiává, hogy működtesse a tagköztársaságokat és a baráti országokat.

− És közben mi történik a lelkekkel? – kérdezte a mérnök hitetlenkedve.

Gyatlov vállat vont: − Felbomlanak – majd észlelve otrombaságát, sietve hozzátette: − Azt gondolom, ez nem nagy ár a sikereinkért, a győzelmünkért. Mindenkinek hozzá kell tennie valamit a szocializmus építéséhez, és egyébként a holtak sorsa úgyis a felejtés, de így, hogy az erőmű magába szippantja a környezetében elhalt testből eltávozó lelkeket, majd elégeti őket, ezzel a holtak is, halálukban, a közös ügyet szolgálják.

− Egyébként mi történne velük? A lelkekkel? – kérdezte Olga csöndesen.

Gyatlov elfintorodott, majd intett egy kör alakot kezével a fej fölé: − Felmennének. De ez nem fontos.

Kis csönd állt be közéjük, az orosz látta, ahogy a másik kettő magába roskadva őrlődik a hallottakon, ezért az asztalra csapott, hogy kibillentse őket: − Mára ennyi elég is. Azt a sérült erőművet idehozatom, és éjjel megjavítom. Maguk természetesen senkinek nem beszélhetnek az itt elhangzottakról, odakint majd alá kell írniuk erről egy papírt – felállt, és lesimította öltönykabátját, megigazította nyakkendőjét, majd lenézett a másik kettőre, akik görnyedten ültek az asztal mellett: − Maguk, emberek olyan szentimentálisak. Halomra ölik egymást a háborúban, de ha kézzel nem fogható, elvont ideákról van szó, akkor képesek elszomorodni butaságokon…

− Talán ez tesz minket emberré – jegyezte meg halkan Olga, de erre már Gyatlov nem válaszolt, otthagyta őket.

A nagy terem, a hosszú asztallal üres volt, amikor kimentek. Egy titkárnő várta őket, két, sűrűn gépelt lappal: − Ezt olvassák át figyelmesen, és írják alá.

Olga szeme előtt összefolytak a sorok, „kijelentem, hogy halálomig hallgatok”, „a Szovjetunió és szövetségeseinek érdeke, hogy”, „katonai titoknak minősül, aminek a megszegése halált”.

Csak odakinn, az utcán tudott mély levegőt venni, az autóhoz támolygott, majd figyelte, ahogy a mérnök cigarettára gyújt: − Elvigyem haza? – kérdezte a férfitől, aki szótlanul beült mellé a kocsiba.

− Az ellenkező irányba lakom, Pest külső részén – jegyezte meg a mérnök.

− Nem baj – mondta csöndesen a nő, majd indított, és besorolt a forgalomba. Nem szóltak egymáshoz, csak a mérnök mondta néha, hol kell fordulni, vagy melyik sávba kell menni. Mikor elhagyták a fővárost jelző táblát, a nő nem bírta tovább, megtörte a csendet: − Maga elhiszi ezt? – kérdezte némi hisztériával a hangjában. – Úgy érzem, a fejemet ért agyrázkódás következmény ez az egész.

A mérnök hallgatott és a fejét csóválta. Aztán mégis kimondta: − Nem.

Olga ránézett, és látta, a férfi sápadt, szája széle remeg. Majd kibuktak belőle a szavak: − Hogy hihetném, felelős szakemberként, hogy mindaz, amivel egész életemben foglalkoztam, tulajdonképp lelkek elégetésén alapszik, hogy az erőmű létrehozása túlvilági erőhöz kapcsolódik, és hogy az imént egy démonnal beszéltem? Hogy hihetnék mindebben úgy, hogy ne őrüljek meg? – kivárt, de mivel Olga nem válaszolt hozzátette: − És hogy hihetném, hogy ezek után, hogy mindezt elmondta nekünk, csak úgy elengedett minket?

− Aláírtuk a papírt – vetette ellen a nő.

− Az semmit nem jelent.

− Ki hinne nekünk?

A férfi keserűen felnevetett: − Igen, ki hinné el, hogy a szocializmus alapja a halhatatlan lélek elpusztítása?

Most már néptelen országúton haladtak, jobboldalt kukoricás zöldellt: − Már nincs messze – jegyezte meg a mérnök.

− Talán nem létezik jobb világ – mondta nő, és a férfi először nem értette, mire gondol: − Talán nincs más alternatíva – folytatta Olga. – Talán valóban kell mindig valami áldozat ahhoz, hogy a többség jól és békében éljen. A miénk ilyen.

− A nagymamája szenved abban a gépben – figyelmeztette őt a mérnök.

− Tudom – Olga megszorította a kormányt. – De ha ez az ára…

− Vigyázzon..! – kiáltott a mérnök, aki valamivel előbb vette észre, hogy a velük szemben haladó teherautó áttér az ő sávjukba. Az ütközés hangos volt és brutális. Fém csikorgott, üveg záporozott, vér fröccsent. A teherautó könnyedén begyűrte maga alá a hivatali Ladát, és jó tíz méteren át tolta, mire le tudott fékezni. A vezetőfülkéje üres volt.

Pár másodpercig semmi sem moccant, majd a közeli dombról, ahol a kukorica ritkásabb volt, egy fejhallgatós férfi ballagott a roncsokhoz. A kezében egy nagy, táskaszerű kontrollelt tartott, melyet most leengedett, úgy lóbálta maga mellett, miközben szabad kezével cigarettát vett elő, szájába dugta, majd gyújtót kereset zsebébe, és meggyújtotta a szálat. A Lada utas oldali részéhez ment, és belesett a kitört ablakon. A mérnök a kesztyűtartó fedelére borulva vérzett, már nem mozgott. Ekkor a férfi a másik oldalhoz került, és itt is benézett. Olgát az előre nyomódó kormány az ülésébe szorította. Nagyon nehezen lélegzett, arca már szinte lila volt, szája sarkából vércsík szivárgott, valószínűleg a széttört bordái miatt.

A férfi pár pillanatig érdeklődve bámulta a nő arcát, aki hatalmas erőfeszítéssel maga elé fókuszált, de ekkor csörrent valami a kontrollelen, és ez elvont az idegen figyelmét.

Egy kis kagylót emelt ki a készülékbeli tokjából, megnyomott rajta egy gombot, és beleszólt: − Igen, itt vagyok, megtörtént. A férfi halott – visszasandított Olgára: − A nő is nemsokára. Küldhetitek a rendőröket.

Bontotta a vonalat, majd a kontrollelt és a fülhallgatót elrejtette az út mellett, aztán felszállt a teherautó vezetőfülkéjébe, mely egész tűrhető állapotban maradt. Körbenézett a tájon. Nem messze, jobbra már látni lehetett a mérnök településnek házait. Fölöttük, a hegyoldalban, viszonylag közel, egy Gyatlov erőmű kockája szürkéllett.

 

vége

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://horrornovellak.blog.hu/api/trackback/id/tr2215027814

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Frady Endre · http://fradyendre.blogspot.hu/ 2019.08.28. 17:18:11

Jaj! Remélem, hogy annak ellenére, hogy elolvasva megtudtam az igazságot, nem az én lelkemmel fogják fűteni a következő Gyatlov erőművet! :)))
horror