Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror

2019. május 19. 11:18 - Valmont

Ezért kell betiltani a nyugati zenét

kazetta_1.jpg

Bevezetésképp két dologról szeretnék most írni. Vagyis háromról. Egyrészt ehhez az íráshoz érdemes - de nem muszáj - elolvasni az előzménytörténetet a Hosszú Kések nevű zenekarról.

Másodszor be kell valljam, hogy miután én is újraolvastam ezt a 2015-ös novellámat, úgy éreztem magam, mint Bodor Ádám érezhette az e heti ÉS új könyvéről, a Seholról szóló kritikája után. Hogy igen, nagyon jól sikerült korábbi írások fényében az új dolgok kétségbeejtően másképp festenek. A 15-ös novellám bizonytalan narratív technikája még most is nagyon tetszik, a tömörség szintúgy. És a Sehol sajnos egy tényleg felejthető Bodor-utánérzés lett. Tudom, mert Bodor Ádámból írtam a szakdolgozatom, és számomra éveken át ő volt az írás földre szállt helytartója.   

Harmadszor szólnom kell a nyugati, főképp alternatív zene hatásáról, és itt főképp a The Cure 1989-es "Desintegration" című albumát kell említenem, melyet egy budapesti téli utazás alkalmával vettem meg kazettán, talán 90-ben. Hazafelé, a vonaton beraktam a walkmanbe, néztem a havas tájat, és éreztem, hogy kábé az album háromnegyedénél, amikor Robert azt énekli, hogy "Kiss me, goodby..." - véget ér a gyerekkorom. A Desintegrationt aztán még ezerszer meghallgattam, és szerintem a The Cure egyik legjobb anyaga, olyan zene, ami tökéletesen kifejezi a kamaszkor hangulatát, de nem csak a depresszív tónusokat, hanem az álmodozást és a hirtelen feltámadó életörömöt, a felnőttség sok szép ígéretéből fakadó jókedvet is.

 

Dallam és szöveg

 

Abban az évben történt, amikor az áruló Gorbacsovot Szibériába deportálták, mikor Diana és Michael végre felvállalták a kapcsolatukat, és amikor egy londoni pub előtt megkéselték Robert Smith-t, és ezzel az alternatív zene aranykora véget ért.

1989-et írtunk.

Véletlen, de fontos egybeesés, hogy városunkban ugyanebben az évben gyújtotta fel a Hosszú Kések nevű helyi diákzenekar énekese a művelődési központot az utolsó koncertjükön. Öt halott, köztük a banda vezetője, az énekes. Volt, akit a menekülő tömeg tiport halálra. A város egy időre bekerült a hírekbe, ahogy a levegőbe hosszú hetekre a füst kesernyés aromája. Ha arra az évre gondolok, a pernyepillangók, a főtéren a fekete, odvas fogra emlékeztető épületcsonk és az őszt idéző levegő jut eszembe. Meg azok a borzalmas cikkek - az országos sajtó ráugrott a témára, és sikeresen összemosták a „fiatalok érthetetlen zenéje” és a „pusztítás” szavakat.

Megtalálták a zenekar életben maradt három tagját is, de csak Szasza nyilatkozott a híradónak. Megnéztük anyámmal az esti adásban, sápadt volt, szinte törékeny, a Hangulat nevű kocsma előtt filmezték, direkt, mintegy sugallva, hogy tizennyolc éves kora ellenére már szinte a kocsma az otthona.

Ami részben igaz is volt. Én is gyakorta láttam ott. Akkoriban a tűzhelygyárban melóztam, és ha éjszakai műszakra mentem, a Hangulat felé kerültem, és bedobtam két vodkát. Mindig a pultnál ültem le, onnan jól láttam a szélső asztalt, ahol Szasza tanyázott. Sokszor vele volt a banda maradéka, Kalap vagy Petya, mindig csak az egyik, együtt, hárman soha nem tartózkodtak a helyiségben. Máskor osztálytársakkal vagy iskolatársakkal lógott, kiolvastam a beszédjükből, hogy a közelgő érettségiről, tanárokról vagy csajokról folyik a szó. Megint máskor lányok voltak vele, a Hosszú Kések hajdani rajongói, akik áhítattal csüngtek a szavain, vagy csak nézték, amint keskeny csíkba kiengedi szájából a füstöt.

Nekik Szasza elmondta, hogy a Hosszú Kések legjobb számait, az igazán zseniális számokat ő írta. Ő rakta össze a dallamot és a szöveget, és senki nem segített benne, se Kalap, se Petya, se a negyedik, aki meghalt a tűzben a művházban. A lányok csak bólogattak, és kinyúltak Szasza asztalon heverő, öngyújtóval játszó, cigarettát vagy söröspoharat tartó keze felé, de ő mindig elhúzta magát az érintés elől. Mintha tartogatta volna magát valakinek avagy valaminek, ami több, mint amit ezek a bimbódzó, vihogó, éretlen nőkezdemények nyújthatnak.

És aztán ez a több egy nap be is jött a Hangulatba.

Nem tudnám megmondani hány éves volt. Lehetett akár harminc is. Vagy huszonegy. Szasza azt mondta neki, később, amikor összejöttek, hogy ha Lord Byronnak lett volna húga, úgy nézett volna ki, mint ő.

Épp annyira volt magas, hogy a fekete bőrszerkóba bújt teste nyúlánknak tetsszen. Hosszú, éjsötét, loboncos haja volt. A lábán bakancs, de nem az az ormótlan punkos, hanem egy ilyen nőies. A nyakába, a fülében és a csuklóján fémek, melyek olyan földöntúli fényben ragyogtak a Hangulat neonlámpái alatt, hogy belefájdult a fejem, ha sokáig néztem. Gondolom szépen csilingeltek is, olyan hangon, amire az összes férfi felkapta a fejét. De mind ők, mind én egyből le is hunytuk a szemünket, mert hosszú ideig nem bírtuk a látványát. Volt az arcában valami különös, zavarba ejtő szépség, mintha egy gyönyörű férfi és egy gyönyörű nő lett volna összegyúrva benne, és attól függően, hogy ki nézi, férfi vagy nő, attól függően a másik nem legtökéletesebb példányát látod belé. Talán pont ez volt a trükk, hogy mindkettő volt, androgün, ahogy mondják. Megnéztem a könyvtárban később.

Szasza volt az egyetlen, aki elbírta a szépségnek ezt a töménységét. Egyből rámozdult. A nő leült a pulthoz közel, sört kért, és mikorra visszatért a helyére a korsóval, a fiú már ott volt. A srác úgy nézett ki, akár egy éhes farkas. De a nő nem a prédaállata volt. Valami, a farkasnál is több és veszélyesebb. Láttam rajta, hogy végigméri Szaszát, a tekintetén láttam, hogy abban a pillanatban mindent tud róla, azt is, hogy kettejük közt mi lehet és mi nem, és azt is, hogy a fiú mire képes, milyen az ágyban, milyen lenne halálos veszélyben, milyen volna vele leélni az életet. Később is, úgy nézett a fiúra, mint aki vizsgálja, még később pedig, amikor már egymás kezét fogták, vagy néha megcsókolták a másik kézfejét, még akkor is látszott, hogy nem egyenrangú felek játékáról van szó.

Szasza megváltozott. A lányokat lekoptatta, ami várható volt, de aztán elmaradtak a fiú osztálytársak, végül a két bandatag is. Minden idejét a nővel töltötte, ha nem volt ott a másik, idegesen nézegette óráját, dühösen szívta a cigarettáját, vagy kevergette a sörét – mert szénsav nélkül szerette. De amikor a nő megérkezett, és jött vele az ezüst fény, a  csilingelés, és átvonult a helyiségen, röpke pillantásaink kereszttüzében, amely pillantások inkább csak afféle ellenőrző szemrevételezések voltak, hogy még mindig olyan gyönyörű-e, még mindig olyan kerek és feszes-e a segge és szinte fájdalmasan ruganyos és feszülő a melle a fekete Slayer póló alatt, szóval amikor ez megtörtént, és beült Szasza ölébe, és átkulcsolta a nyakát, a fiú akkor se lazult le, hanem űzött vadként csókolta őt, majd ivott és végigszívta a cigarettát. Máskor csak ültek egymással szemben, és Szasza felfelé bámult a plafonra, meredt szemmel, keze a nő térdén, és hallgatta a rádiót.

Mert nem mondtam, de ez még fontos, hogy a Hangulatban folyamatosan és dübörgőn, rezgőn szólt a helyi, városi rádióadó, amelyen ilyenkor, este nyugati könnyűzenét játszottak.

Nem tudom, a fiú mit hallott ki a számokból, nem tudhattam meg, hogy milyen dalszövegek ragadtak meg a fejében, mely dallamok, de a zene lüktetése, mely eljutott hozzám a pultra fektetett tenyeremen át is, a megjátszott bánatot, a mulandóságot, a másik kiismerhetetlenségét, a világ értékeinek nevetségességét jelenítette meg. Ahogy azt később, mikor elkezdtem estin az érettségit, megtudtam a magyartanártól a posztmodernnek nevezett művészettörténeti jelenség lecsapódott az alacsony művészetekbe is, a popzenébe, a reklámokba és a filmekbe.

Minden kapcsolatnak megvan a maga íve, Szasza és a nő viszonya se kerülhette el a bimbózás után a gyönyörű virágzást, mikor a páros kipirult, sőt, verejtékes arccal tért meg a közös vécélátogatásról, és az ezt követő hanyatlást sem, ami itt sokkal gyorsabb és kegyetlenebb volt.

Egy pohár a falnak csapódott, majd a szék is felborult, ahogy a nő felpattant. Én már csak azt vettem észre, hogy hátrál, és a fejét csóválja. Szasza sápadtan ülve maradt, és úgy beszélt neki, ahogy riadt vadlónak szoktak a szakadék szélén. De a nő hátat fordított neki, és örökre kiment a Hangulatból.

Csütörtök este volt, aznap korábban értem a kocsmába, mert elűzött otthonról anyám különösen rossz kedve.

Szasza egy pillanatig mereven nézte a becsukódó ajtót, majd lehajolt, és felvette a törött pohár alját, aztán már csak azt láttuk, hogy vörösség fakad a csuklóján, hárman ugrottunk, a kocsmárosnő egy mocskos ronggyal szorította le a sebet, én Szasza hadonászó, tiltakozó másik karját fogtam le, közben kiáltottam, hívják a mentőket.

Mikor a fiú a vérveszteségtől, akár egy megszúrt bika lenyugodott, és már többen is voltak körötte, akik fogták, magyaráztak neki, és nyugtatgatták, elléptem tőlük, és kimentem az éjszakába, majd megindultam az utcán, a városközpont felé, ahova sejtésem szerint a nő is ment.

Gyors léptekkel a posta sarkán értem utol, vagyis inkább lelassítottam, és óvatosan követtem, mert akkor már sejtettem, hova tart, mert a főtér felé vette az irányt, és a főtéren csak egy dolog volt.

A kiégett művelődési ház.

Megálltam a szovjet felszabadítók emlékműve mellett, szinte belebújtam a márvány alapzata, onnan néztem, ahogy belép a romok közé. Ekkorra feladtam, hogy odamenjek hozzá, és beszámoljak neki Szasza tettéről.

Az illetéktelen behatolók miatt éles reflektorok világították meg a kiégett falakat. Láttam a nő árnyékát az előcsarnokban, majd láttam, ahogy felfelé megy a lépcsőn. Amikor eloszlott az árnyék a szürke félhomályban, utána indultam.

Az épületben savanyú szag és korom fogadott. Minden érzékem azt súgta, hogy a tragédia beleivódott a falakba. Követtem a nőt a lépcsőn, és a tető nélküli, kör alakú előadóterem bejáratánál megálltam. Itt volt az a bizonyos koncert.

Ő pedig felment a színpadra, nagyjából oda, ahol a zenekar játszott, majd megállt. A hold egyenesen rásütötte ezüst pászmáit. Széttárta karját. Pendült a levegő, megrezdült az egész épület, ahogy a teste füstté vagy inkább dallammá vált.

Elhátráltam a bejárattól, majd kisiettem a romos falak közül, miközben attól rettegtem, megfogja a vállam hátulról vagy valamelyik sarok mögül elém lép.

Bementem dolgozni, és se a kollégáknak, se reggel az addigra már megbékélt és másnapos anyámnak nem mondtam semmit a dologról.

Szaszának el akartam mesélni, joga lett volna tudni, de amikor következő este feltűnt bekötözött csuklójával a kocsmában, és sötét tekintetével körülnézett, majd leülve az asztalához, azonnal írni kezdette, hogy aztán minden ajtónyitásra felkapja fejét – elálltam tervemtől. Úgyse hitte volna el.

Persze nem tudhattam, hogy sokkal jobban járt volna mindenki, ha beszélek, ha kijózanítom, már ha egyáltalán volt gyógyír arra a kórra, melyet a nő elültetett benne.

Estéről estére csak írt és írt, és aztán behozta a gitárját is és pengette, próbálgatta a dallamot, a dalhoz, mely elmesélte volna a fájdalmát, és a dallam még töredékeiben is, még az üvöltő nyugati popzenén túl is olyan erőtejes volt, hogy a pultos nő megkérte, otthon zenélgessen.

Szasza természetesen megsértődött, hazament, befejezte a dalt, és aztán lelőtték őt a rendőrök a stúdióban, szóval soha többé nem tette már be a lábát a Hangulatba.

Csak nehezen raktam össze mi történt, én inkább megtörténni láttam a következményeket, amiket aztán kiegészített anyám töredékes elbeszélése, aki a rendőrségen takarított, ezért gyorsan hozzájutott ezekhez a töredékekhez a dolgok lezárulta után.

Szasza valószínűleg a szakításuk egyhónapos évfordulóján szánta el magát a dologra. A gitárját, egy doboz cigit, és egy konyhakést vitt magával. A helyi rádió stúdiója a templom mellett, egy szűk kis utcában volt. A rendőrök először meg se találták a bejáratot. A portás riasztotta őket, akit Szasza kizavart a fülkéjéből. Az ügyeletes hangtechnikus kevésbé volt szerencsés, őt megvágta a nyakán. A férfi megpróbálta megakadályozni, hogy átvegye az uralmat a stúdió felett, ekkor került sor az atrocitásra. Műsorvezető támogatta ki társát az épületből. Mögöttük Szasza kulcsra zárta az ajtót.

Pont annyi idő telt el a rendőrök behatolásáig, hogy a fiú élőben lejátszhatta a számot a rádióban. Dallam és szöveg, mindkettő a fájdalomról, az árulásról és a magányról szólt oly intenzitással, amit egy kamasz ki tudott forralni magából, megtámogatva a nő bűvös szerelmével. Dallam és szöveg, mindkettő belement az éjszakába, a fülekbe, az agyakba és végérvényesen leállította azt a vágyat, amit életnek hívunk. Később az orvosok, pszichológusok a „haláldal” nevet adták a jelenségnek, ami nem teljesen találó, legfeljebb annyiban, hogy a dolog végső eredménye valóban a csöndes elmúlás.

Én az első sorból, díszpáholyból nézhettem végig a hatását. Amikor felcsendült Szasza hangja a rádióban, hirtelen az összes férfi és nő, a kocsmárossal együtt felkapta fejét, mint az őz, melyet valami megriaszt, és izgatottan szagolja a levegőt. Aztán felálltak, önkéntelenül, akárha himnusz szólna a poros hangszórókból, mozdulatlanná merevedtek - és így maradtak mindörökre. Mindenki, aki hallotta Szasza zenéjét, abbahagyta azt, amit csinált, tulajdonképp az életet, az aktivitást, a cselekvést, s kőszoborrá vált örökre. A vizelet és az ürülék kijött belőlük, pillájuk verdesett, tüdejük emelkedett, de egyébként a végletes és gyötrő reménytelenség olyannyira eluralkodott rajtuk, hogy nem látták értelmét az akaratlagos cselekedeteknek. Ezért fel is hagytak vele.

Több száz áldozat volt, több százan álltak le az élettel az idő alatt, míg a hatóság lerohanta a stúdiót, lelőtték a késsel hadonászó, és – a rendőrök szerencséjére – a ritmusból kieső Szaszát.

Sokat gondolkodtam, hogy mi az összefüggés, ha egyáltalán van összefüggés e töredezett események közt, melyek némelyikéről talán nincs is tudomásom. Arra jutottam, hogy talán ez az egész nem is a szerelem vagy a zene vagy a művészet hatalmáról szólt. Hanem arról, hogy a városunk el van átkozva, idegen és sötét, emberen túli erők ostroma alatt áll, olyan támadások ezek, melyek kihasználják gyöngeségeinket, leginkább a becsvágyunkat, olyan események, melyek összefüggéseit, hátterét csak sejthetjük. A koncerttel kezdődött a dolog, ahol öten haltak meg, és ahova én azért nem mentem el, mert süketségem miatt legfeljebb a rezgéseket tudtam volna lekövetni. Majd folytatódott Szasza dalával, melynek százak lettek áldozatai.

Kíváncsi vagyok, mi következik most.

vége

  

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://horrornovellak.blog.hu/api/trackback/id/tr8814834870

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
horror