Amikor kamaszként nyaranta munkásokkal dolgoztam építkezéseken, megdöbbentett, mennyire mániákusan beszélnek a  nőkről és a szexualitásról. Még az idősebb, nyugdíjból bedolgozó szakik is folyamatosan megjegyzéseket tettek az utcán haladó lányokra, hangsúlyzva saját, töretlen potenciáljukat. Később ezt az attitűdöt értelmiségi táraságban is tapasztaltam. Ha körbenézel az utcán, megfigyeled a reklámokat, a minket körülvevő képeket, a festményeket  a múzeumokban, elolvasod a 2000 legfontosabb regényt és a líra javát, és aztán esetleg foglalkozol Schopenhauerrel - könnyű belátnod, hogy a világunkat a nemiség akarata irányítja. És akkor az internetről még nem is beszéltem. A legtöbb problémát a szexualitás okozza, a rabszolgái vagyunk a faj fenntartásának - vagy az erről való képzeteknek. Elgondoltam azt, ahonnan mindez eredt, a történelem előtti, a teremtés utáni vad és nyers időt, melyben mindez eldőlt. Az élet még apró hajtás volt ekkor, tele távlatokkal - az ember benne pedig egy kísérlet, remény, lehetőség.  

A világ mint akarat

Akkoriban nem voltak királyok, nem voltak városok, nem voltak utak, és talán az idő is csak félig-meddig létezett. Onnan tudták az emberek, hogy múlik, hogy egyre lassult a mozgásuk, míg végül megálltak a mezőn vagy egy tölgy mellett, és beledermedtek a végtelenségbe. Aztán az egek és földek állatai, de főképp az erdő vadjai szép lassan elfogyasztották őket, darabról darabra haladva.

A fiú akkor látott egy ilyen csonka szobrot, amikor a kovácshoz mentek, vagyis ahhoz az emberhez, aki képes volt szerszámokat adni nekik burgonyáért, mert a „kovács” szó se létezett, ahogy sok egyéb kifejezés is hiányzott még. A halott egy mezőn állt, akár egy madárijesztő, hiányzott a bal karja, és valami az oldalából öklömnyi darabokat harapott ki. De még nem ment el belőle a belseje, vagyis az, amit később az emberek majd léleknek neveznek, és ami majd olyan könnyedén kiszökik a testből később, akkor, amikor az időt is könnyedebben mérik majd a halandók. A fiú onnan is tudta, hogy még odabenn van, hogy megmaradt szemével néha pislogott. 

A másikat egy madár kikaparta.

A kovács, egy nagydarab, szakállas férfi, a síkság szélén, a hegyek lábánál élt rozoga kis kunyhójában, melyek előtt összefutottak az utak. Folyton mosolygott, mikor a fiúra pillantott, mint aki valaki nagyon vicces dolgot tud róla, de a fiú nem kérdezte meg, mit, sarkára ülve, türelmesen várta, míg a Férfi megalkudik vele. A kovácsműhely belsejében fém ragyogott, tűz szikrázott, és korom sötétlett. Egy csomó olyan eszköz hevert a porban, melyen még a kovács se tudta nevét, talán az elődje nem tanította meg neki, talán nem volt rá szükség. Amikor végeztek, a Férfi odahajolt a kovács nagy lapátfüleihez, és belesúgott valamit. A kovács a fiúra pillantott, még szélesebbre húzta vigyorát, majd bólintott. Aztán bement a műhelybe, és kisvártatva egy különösen vékony, rövid, görbe pengéjű késsel tért vissza. A kés egy kis sarlóra hasonlított. A belső íve fehéren csillogott, látszott rajta, nagyon élesre van fenve. A Férfi ki is próbálta ujja begyével – vércsöpp hullt a porba –, majd elégedetten biccentett, durva vászonnadrágjába törölte ujját, és övébe tűzte a szerzeményt. A kovács ezalatt is a fiút bámulta, aki inkább elfordította fejét. A síkság felől nagy, sötét gomolyagok gyülekeztek az égre, remélte, visszaérnek a hegyek közé még a vihar előtt.

Egy szűk völgyben éltek, két hegy hasadékában, amely felfelé háromszöggé, termékeny domboldallá szélesedett. Itt, ezen a dús részen termelték meg azt, ami az életükhöz és a cseréhez kellett. Most főképp kukorica volt vetve, s ahogy ballagtak a völgyszoros felé, a délutáni nap pont rátűzött, és innen, lentről a fiút az egész hely a saját ágyékára emlékeztette, melyen egy ideje ugyanúgy felmagasodott a szőr, akár a kukorica zöldje odafenn.

A kunyhóra gondolt, mely a völgyet kettészelő patak szélén, hordalékkövekből épült. Inkább egy masszív kőrakásnak tűnt, mint lakhelynek, a fiú mégis örült, hogy hazatérnek belé. A völgyön kívüli világ bizonytalansággal töltötte el. A Férfi mindent elmagyarázott a földről, a növényekről, a vadakról, de alig beszélt neki a tágasabb világról. Talán ő sem tudott róla túl sokat. A fiú kiskora óta elkísérte őt a cserékre, amikor is vásznat, gyógynövényeket vagy szerszámot szereztek a környékbeliektől. Mindenki nagyjából egy nap járótávolságra lakott a kunyhótól. A fiú néhol látott hozzá hasonló, fiatalabb embereket is a mesterek mellett, de a legtöbb férfi magányosan élt.

Ahogy beértek a völgy fái közé, avar zizzent, és oldalt, a törzsek közt két furcsa tollazatú madarat pillantottak meg. Egymással szemben álltak, az egyik kihívóan düllesztette mellét, borzolta farktollait. A Férfi rászólt a fiúra, hogy ne bámészkodjon. Hangja ingerülten csengett. A fiú szótlanul, lehorgasztott fejjel követte, vállára vetve az új szerzeményt, egy eszközt, ami egyértelműen a földből kihajtó zöld, értéktelen növényszálak kiirtására szolgált. A Férfi újabban gyakran volt dühös és ingerült. Gyanakodva, sötét tekintettel méregette őt. A fiú néha úgy érezte, vizslatja, vagy vetélytársként tekint rá. Máskor végtelen szomorúságot látott a szemeiben. Magas, sovány alak volt a Férfi, csupa csont és ín, mintha a völgyben örökké fújó szél formálta volna a testét. A fiú látott némi hasonlóságot a vödör vizébe tekintve közte és a másik közt, de nem értette, ez miért van. A kovács és a Férfi vagy más felnőtt közt nem volt ilyen hasonlóság.

Aznap este, amikor visszatértek a kunyhóhoz a kovácstól, a szél elcsitult a völgyben, helyette fentről, a dombtetőről az érő kukorica lágy, lisztes, zöld illata gomolygott le rájuk. A levegő meleg volt és sűrű, mintha lisztet fújt volna belé valaki. A fiú sokáig állt a patak partján, keze közt a tányérokkal, melyeket már rég tisztára sikált. Szeme a fák közt a szemközti hegyeket, dombokat kutatta, melyek távolabb a síkságig simultak. Arra gondolt, milyen hatalmas ez a tér, amiben élnek, és milyen keveset ismernek belőle. Majd eszébe jutott a Férfi furcsa viselkedése, a kés, a görbe pengéjű dolog, amit ma cserélt, és nehéz, sötét előérzet lepte meg. Kizökkentette magát a tűnődésből, és megrázta fejét, majd a felnyalábolt a tányérokat. Nem volt mit tenni, bármi is jöjjön, a Férfi volt az, aki irányította az életüket. A Férfi tudta, mikor kell vetni, mikor jön a hideg szél, hogy lehet csapdával madarat fogni, melyik növény nyugtatja meg az égő hasat. Ha ő akar valamit a fiúval, akkor annak meg kell lennie.

Amikor visszaindult a tisztás felé, ahol a kunyhó kőkupaca sötétlett az alkonyatban, észrevette a nyulakat. Egy fa tövében voltak, az egyik a másikon, az alsó bambán, révülten tűrte, hogy a felette lévő ütemesen mozogjon rajta. Olyan volt, mintha a felső az alfelével egyszerre simogatná és döfködné az alsót. A fiú elbűvölve nézte a jelenetet, közben érezte, odalenn az ágyékában az a szerve, mely a vizelésen kívül egyébként oly haszontalannak tűnt, hirtelen kemény lesz, görcsös fájdalommal megmerevül. Tudta, ez valami nem átlagos állapot, megijedt, de aztán erőt vett magán, és elvonta tekintetét a nyulakról, megfordult. És szembe találkozott a Férfival.

Nem tudott szólni, már meg is kapta az első ütést, melytől a földre került. A tányér kihullott kezéből, de mivel itt már nem vágták a füvet, a magas gyom felfogta, nem tört össze. A fiú kábán arra gondot, miközben Férfi az oldalát rugdosta, hogy kár, a tányéros embernél, akivel cserélni szoktak, él egy majdnem vele egykorú fiú. Ha ismét elmennének hozzájuk, talán megszólíthatná.

A Férfi verése gyors volt és könyörtelen. Összetörte a fiú fél arcát és jobb oldalát. Mindketten tudták jól, két-három nap, és a sebek eltűnnek, mert akkoriban még másképp gyógyult a test, talán azért, mert a lélek olyan makacsul ragaszkodott hozzá. Ettől függetlenül a fiú csak mászva tudott visszatérni a kunyhóhoz. Annak az egynek örült közben, míg felfelé kapaszkodott a tisztáson, hogy testének fájdalmától ágyékának feszültsége legalább alábbhagyott. Nekidőlt a bejárat nagy, széles deszkájának, és onnan nézte, ahogy a Férfi szitkozódva előre hoz hátulról pár vaskos faágat. Hidegebb időkre, hasábfának tartogatták a kunyhó mögött e rudakat, de a Férfi most a baltával nekik esett, és sorban kihegyezte őket.

A fiú egy ideig nézte, majd bemászott a kunyhóba, ágyára roskadt, és elaludt.

Az éjszaka arra ébredt, hogy szomjas, és hogy ég az oldala. Kióvakodott, figyelve a másik egyenletes szuszogására, majd csodálkozva megállt a küszöbön. Akkoriban még zöld fénye volt a holdnak, és halovány, lágy ragyogással világította meg az éjszakákat. A bejárat körül, a földbe ásva, élükkel előre és felfelé mutatva hegyes karók sorakoztak. Úgy nézett ki tőlük az udvar, mint egy sün háta.  A fiú alig fért át köztük.  Oldalt tért, a gödör felé, ahol rendszerint a szükségüket végezték, és könnyített magán.

Mikor végzett, és visszafelé indult, egy lágy hang állította meg. Idegenül csengett az éjszakában. Madár trillájának tűnt. A tiszta víz csobogásának. A dermedt jég roppanásának. A fiú szíve beledobbant, ahogy meghallotta, és vaksin, de mohón kutatta szemével, honnan jön. Körbefordult kétszer, mire észrevette – egy nyúlánk, karcsú alak állt az erdő szélén, két fa közt, félig egy csipkebokor takarásában. Meztelennek tűnt, vagy valami áttetsző leplet viselt, hosszú, hullámos haja vállát verte, elöl a mellkasa érthetetlenül kidomborodott. Az arca fehér folt volt ilyen távolból, de a fiú beleképzelte vonásait, végtelenül lágynak látta, és hihetetlenül idegennek, mert ez az arc nem hasonlított se a Férfiéra, se a kovácséra. Talán még leginkább a tányéros embernél élő másik fiúra.

Aztán a varázs megtört, mert az idegen búcsút intett, és eltűnt, belehátrált a sötétségbe.

A fiú kábán, zakatoló szívvel tért vissza vackára. Hajnalig alig jött szemére álom.

Másnap persze nem tudta, mitévő legyen. A Férfi gyanakodva méregette őt, majd reggeli – zöld, forrázott levek és puha kukoricaszemek elegye – után bekenegette a fiú zúzódásait valami zsíros krémmel. És közben beszélni kezdett, halkan, megválogatva szavait. Annyit beszélt, amennyit már régóta nem, mert többnyire csendben dolgoztak, vagy félálomban hevertek odabenn, a félhomályban.

Elmondta, hogy a fiúnak lehetnek kérdései, de inkább ne tegye fel őket. A világ megvan a kérdések nélkül is. A világ az Egy világa. Nincs benne helye Kettőnek. Minden egyedül van, és idővel a fiúnak is eggyé kell változnia, el kell mennie, vagy esetleg ő, a Férfi meghal – de minden az Egy felé tart. A világban van valami torz törekvés másra, de ezt ő, és a többiek elfojtják, mert tanultak az Első példájából. Ha időben lépnek, a fiú megmenekül ettől a veszélyes és torz dolgoktól, de ez fájdalmas lesz. Ha nem, akkor örök kínszenvedés és gyötrelem vár rá, mert a világ hazug és becsapja őt, a pillanatnyi boldogságért egy rakás kínt zúdít majd rá. A Férfi egyetlen vágya, hogy megvédje a fiút a boldogtalanságtól. Ezért ásta be a karókat. Védelem gyanánt. De fontosabb, hogy megelőzzék a bajt azzal, hogy írmagját is kiirtják e torz dolognak.

A fiú úgy érezte, most, hogy ennyi mindent megosztott vele a másik, beszámolhat az éjszakai látomásáról. A fal mellé telepedett, míg a Férfi kendőbe takarta a gyógyzsírt tartalmazó tégelyt. Akadozva, a szavakat keresve megpróbálta lefesteni neki, mit látott a fák közt. Amíg hallgatta őt, a Férfi mozdulatai lelassultak, majd egészen megállt, végül leült a kunyhó döngölt padlójára, lehorgasztotta fejét, és az ölébe vetett nagy, eres kézfejeit bámult.

Hát ránk talált, mondta végül keserűen. Biztosan megérezte a szagod. Tette hozzá. Kicsoda, kérdezte a fiú egy kissé talán túl mohón. A Férfi felpillantott rá, élesen, fürkészőn, majd bólintott. Hát ez az, hogy micsoda – válaszolt lassan. A fiú alig értette a „kicsoda” és a „micsoda” szavak közti különbséget. Ez a dolog rosszabb bárminél, ami létezik, folytatta a Férfi. A földből jön. A víz alól. A szürke ködből. A teremtés mélyéről. Időről időre megjelenik, majd eltűnik, de itt hagyja egy részét. Nem hívják, nem akarják, mégis megzavarja a világot. Ez az, amiről beszéltem az előbb, a torzulás az életünkben, minden rossz eredője.

Felállt, és lassan megoldotta övét. De rajta már nem fog az ereje, folytatta akadozva, mert ő már megtette azt, amit a fiúnak is meg kell. Kihúzta a nadrágjából az övet, és hagyta, hogy a bő gatya a földre hulljon. Az ajtón betűző fény feltárt mindent a fiú előtt. A megcsonkított húst. A kiégetett seb hegeit. A gyulladt bőr göcsörtös dombjait. A kis, sötét nyílást, melyen át a férfi belsejéből a vizelet utat törhetett magának. Az ágyékából, mely egyébként – eltekintve az otromba hegektől – sima volt, akár a síkság.

Ezért hoztad a kést, eszmélt a fiú döbbenten. A Férfi bólintott, és visszahúzta a nadrágját. Férfi lettél, megérdemled a saját kést, magyarázta keserűen. Fájt, kérdezte a fiú. Rettenetesen, vont vállat a férfi. De megérte. Azóta nem látom őt. És te se fogod, megígérhetem.

Napközben felmentek a kukoricához, hogy kipróbálják a kovács új szerszámát. A fiú nézte a Férfi rövid, ütemes mozdulatait, melyek akaratlanul is a nyulak mozgására emlékeztette őt. A kiszedett hajtásokat kihordta a sorok elé. Mikor a nap a legmagasabbra hágott, megpihentek. A fiú korsóban vizet hozott a patakról. Honnan jön, kérdezte hirtelen, és nem kellett magyaráznia, kire gondol. A Férfi felkönyökölt fektéből, rásandított. Nem tudod kiverni a fejedből, ugye, jegyezte meg rosszallóan. A fiú nem válaszolt, egy fűszálat vett szájába, kiszívta keserűjét. Ma este meg kell tennünk, jelentette ki a Férfi. Jól van, hagyta helyben a fiú.

A Férfi felállt, leporolta ülepét, majd a síkság ködös, kék távlatába mutatott. Onnan jön, az Első kertjéből. Ott, nagyon messze, nagyon rég élt az Első. Művelte a kertjét, noha nem volt szüksége ételre. Értett az állatok és a növények nyelvén, és békében élt velük. Egyedül volt, és örökkönvaló volt.

A Férfi mélyet sóhajtott, behunyta szemét, a napba tartotta arcát.

Aztán jött a rossz. Nem tudni honnan, nem tudni miből, de egyszerre csak ott volt, és elbűvölte az Elsőt. Te is érezted az erejét, ugye? Lepillantott a fiúra, aki elpirult és biccentett. Rávette, hogy megossza magát. Hogy kettő legyen belőle. Az állatok és a növények pedig utánozni kezdték őt. A világ felbolydult, és hirtelen minden csak ezt, ezt az osztódást kezdte hajszolni, az lett a legfontosabb a létezésükben, erre gondoltak nappal és éjjel a teremtmények, az Első osztódásai és a többi létező is. Az Első látta, mit művelt, és megcsonkította magát, de már késő volt, a változatai szétszéledtek a világba, vitték magukkal a vágyukat. Az pedig, az a rossz, a kísértő követte őket, a nyomukban volt. Az erdőkben rejtezik. A láposokban. A mező magas füvei közt bújik meg.

Felemelte a korsót, ivott, majd locsolt egy kis vizet arcába is. A fiú türelmesen várt.

Mi tehát az Elsőtől származunk, folytatta a férfi büszkén. Utánozzuk az Elsőt, mutatott körbe a kukorica négyzetein. Műveljük a földet, és békében élünk mindennel, amivel lehet. De Őt nem engedjük magunkhoz. Tanultunk az Első példájából, és abból, mennyire megzavarodott a világ a tette nyomán. Talán egyszer majd, ha mind elvégezzük azt, amit el kell, visszatér a régi állapot, és nem lesz többé már sok, csak ismét Egy. Erre még van lehetőség, mert kevesen vagyunk, kevesen származtunk ki az Első ágyékából, kevesen élnek az ég alatt.

Lerakta a korsót, és visszament dolgozni, magára hagyta a fiút gondolataival. Az pedig, amikor a másik eltűnt a zöld szárak közt, lenyúlt ágyékához, és megmarkolta. A nadrág durva szövetén át is érezte, lüktet és él a hús kezei közt. Nem tudta elképzelni, hogy származhat ebből a hitvány dologból egy olyan, mint a Férfi.

Valaki figyelte őt. Egy barna szempár a kukorica zöldjéből. A fiú felpattant, és kiáltani akart, de benne akadt a szó. A barnaság kihasználta dermedtségét, elillant. Egy törékeny test körvonalai maradtak csak meg a fiú szemében. Látni akarta, érezte, nincs fontosabb annál, hogy láthassa őt. Ott voltak a nyomai a puha földben – mint keskeny kagylók, sorjáztak egymás után. A fiú követte őket, mind gyorsabban törve előre, majd egyszerre csak elfogytak a nyomok, mert ott állt előtte a Másik, a rossz, a gonosz, akiről a Férfi mesélt neki. Egyáltalán nem így képzelte el. A maga idegen és érthetetlen módján szebb volt, mint a tányérosnál lévő fiú. És mosolyogott, úgy, ahogy senki nem mosolyogott a fiúra addig.

A Férfi a csöndre eszmélt. Mintha hirtelen az egész világ egyetlen görcsbe rándulva elnémult volna. Fölegyenesedett, figyelt, majd ismét lehajolt, felszedegette a legutóbb kivágott növényeket, és kiment a kukorica szélére. A korsó ott volt, ahol hagyta, a fiú sehol. Kiáltott egyet, de nem jött válasz. Lejjebb lépdelt a meredek domboldalon, lenézett a kunyhóra, de ott se látta, bár az ajtó nyitva volt.

A Férfi nyugtalan lett, de aztán arra gondolt, talán ez a közelgő est eseményei miatt van. Emlékezett, ő önmagának, félőrülten a fájdalomtól végezte el a kimetszést. Büntetésből. Mert bűnös volt. Jól emlékezett arra is, ami azután történt – a marcangoló bűntudatra.

És eszébe jutott az is, amit már nem mondott el a fiúnak. Azt, hogy őt is csapdába ejtette az erdőből felbukkanó teremtés. Azt, hogy miképp várta aztán vissza őt, hónapokon át várt, járta a vidéket, de nem találta. Helyette egy reggel apró, törékeny lényt hagyott a kunyhója előtt. A fiút. A Férfi ezután vágta ki magából a fölösleget.

Valami zaj kélt mögötte. Nem volt ideje megfordulni, de nem lepődött meg, amikor megérezte a torkán a pengét. Nem lesz vége soha, még ennyit tudott mondani, de akkor a pengét akaratosan elhúzták, és megnyílt a bőre és a húsa, és a vére kiömlött a földre. Térdre roskadt, majd négykézlábra. A fiú ott állt felette, várt, figyelt, majd eldobta a görbe kést – ó, kell majd még az neked, gondolta a férfi – és elfutott. Bizonyára Őutána. A bolond. Soha nem fogja megtalálni.

A Férfi pedig így maradt még hetekig, és volt ideje végiggondolni, míg a lélek elszivárgott belőle, hogy csak azt kapta, amit megérdemelt. Kudarcot vallott, ahogy mind és mindig kudarcot vallanak majd. 

vége

Hamuból por, énekli Severija az idei tavasz általam legszéthallgatottab zenéjében (a tévésorozat, amiben elhangzik, felejthető), és töredékeiben megértem a dal szövegét, és eszembe jut, hogy mennyire fölös minden írói törekvés. Erről egyébként a Ghost Story című filmben van egy nagyon jól megírt monológ, ahol valaki egy házibuliban Beethoven kapcsán fejtegeti az alkotó és egyébként minden emberi cselekedet mulandóságát. Ezt kellett volna észben tartanom, mielőtt beneveztem ősszel erre a novellapályáztra, de valamiért - nosztalgikus okokból, vagy a viszonylag nagy összegű nyeremény vagy a lehetetlen téma, mint kihívás miatt - megtettem. És nem nyertem semmit. Nincs ezzel semmi baj, írtam már itt, hogy annak idején, tanárként megélhetési pályázó voltam, rengeteg novellát és forgatókönyvet küldtem mindenfelé, és nyertem is velük pár százezer forintot - akkori, tízenöt évvel ezelőtti pénzben mérve nagy összegeket - szóval megértem a sikert és a kudarcot is. De ez a mostani megint ráébresztett arra, hogy ez nem jó irány. Nem azért, mert úgyis minden megy a levesbe (zu Staub), hanem azért, mert amíg itt vagyunk, nem irányítottan, hanem a saját utunkon kell előre menni, a saját témáinkhoz kell ragaszkodni, abból lehet igazán valami értékes. Ettől függetlenül felrakom ide a szöveget (bár nem feltétlenül illik a blog profiljához). Előtte érdemes elolvasni hozzá a honlapi kiírást, hogy kiről szól tulajdonképp.

A párbaj módszertana

Ahogy az az úr belépett a vendéglőbe, Jozefát, a tulajdonos, egyből látta rajta, komoly ügyben jár el. Elébe ment, kihúzta az ablak melletti asztal székét neki, mire az úr fáradtan belerogyott, és kibámult az ablakon, melyen át pont rá lehetett látni a poros tabáni utcácska végére.

– Vár valakit az úr? – kérdezte tőle Jozefát halkan, mire a másik csak biccentett, de nem vette le szemét a kinti világról.

– Kér valamit az úr? – folytatta Jozefát a diszkrét faggatózást, noha nem számított komoly rendelésre, hisz még délelőtt volt, tizenegy óra, a szakács épp hogy felütötte a konyhát, így sok mindent nem is tudott volna még hozni.

– Milyen söre van, jóember? – kérdezte most a másik, és végre ránézett a vendéglősre, nagy szürke szemének egyetlen pillantásával befogta, és Jozefát úr hirtelen úgy érezte, kitüntető, szinte csodás figyelem fókuszába került, olyanba, melyet évek óta nem kapott meg az asszonytól – cudar, folyton morgolódó kis nő volt – se a gyerekeitől – két, lusta és csúnyácska nagylány – ezért kihúzta derekát, és büszkén, tisztán jelentette: – Karmelita világos és barna cseh sörünk van.

– Ez a Schmidt Péter-féle világos sör, ugye, melyet a csehországi Schynizmből származó malátával késztenek a nagyboldogi artézi kút vizével évi ötvenezer hektoliter mennyiségben? – kérdezte most az úr mintegy félvállról és kissé elábrándozva, mire Jozefát úr megdermedt, mert fogalma se volt, miből és milyen mennyiségben készül a Karmelita, ő csak megrendelte a kerekedőtől, az leszállította a hordókat, minden péntek reggel, és ezzel a dolog el volt rendezve. – Nem tudom, kérem – ismerte be pironkodva, mire a másik legyintett: – Eh, hozzon egy pohárral.

A vendéglős kicsapolta a sört, s közben le nem vette volna szemét a vendégéről. Tehette, mert más nem nagyon volt még a helyiségben, leszámítva Simont, a kocsist, aki az átellenes sarokban búslakodott egy pohár szilvapálinka fölött. Jozefátot valamiért nagyon érdekelte az úr, talán pont amiatt, mert nem tudta hova tenni, és mert nem értette, mit keres itt egy ilyen figura ebben a napaszakban. A vendéglő főképp a helyi polgárok, kereskedők, hajósok, fuvarozók igényeit elégítette ki, déltől négyig nagy konyhát vittek, aztán volt egy kis pihenés, majd este jött a cigány, és egészen éjfélig ment a vacsoráltatás, környékbeli társaságok verték a blattot, hivatalnokok tértek be baráti csevejre, kimenőn lévő katonák ittak meg még egy utolsó kupicával. De most, ezen az álmos nyári délelőttön csak a legyek zümmögtek az alacsony, meszelt mennyezet alatt.

Ahogy végzett a csapolással, és szépen lekanyarította a sör habját, Jozefát még egyszer felpillantott, mielőtt a tálcára tette a poharat, végigmérte a mozdulatlanul kifelé bámuló idegent, és ekkor vette észre a hosszú, keskeny bőrtáskát, mely az úr lábánál pihent. Alkalmasint elkerülte a figyelmét, mikor a másik belépett a vendéglőjébe, de a nagyon is ismerős forma, a hidegen csillogó csatok a tetején egyértelművé tették, mi lehet bennük, és ezzel Jozefát számára a vendég rejtélye is megoldódott.

Nehéz szívvel, komoran vitte ki a sört, majd csak úgy udvariasságból legyintett egyet törlésképp az asztal nagyon is tiszta lapján a derekára kötött kendővel, végül letette a sárgán ragyogó italt a vendég elé, és megköszörülte a torkát. Az úr felnézett rá, és még egyszer figyelmesen végigmérte, amibe Jozefát beleborzongott. Az idegen barna, göndör üstöke alatt szépen metszett, csinos, arc bámult reá, egy arc, mely képzeletében hullafehéren, mozdulatlanul, elkékült ajkakkal nyugodott a Dr. Simon és Fia temetkezés által leszállított koporsóban. E képre Jozefát összeszedte minden bátorságát, még egyszer megköszörülte a torkát, majd így szólt: – Már elnézést, ha tolakodó volna a kérdésem, de jól sejtem, hogy a táskájában tőr van?

A kérdezett fel se nézett rá, úgy biccentett: – Jól sejti.

Jozefát ismét topogott egy sort, aztán rákérdezett: – Ezek szerint az úr párbajozni méltóztatik?

A vendég megragadta poharát, jót húzott a sörből, majd bajszát megtörülve bólintott: – Azt méltóztatom.

Jozefát erre felbátorodott, és azt tette, ami önmaga számára is botrányos volt: kihúzta a vendéggel szemközti széket, és leült. Apja mindig arra tanította, a kocsmáros úgy gazdagszik, ha soha nem iszik, és soha nem ül le a saját portáján, de most erőt vett rajta az az emberbaráti érzület, mely az utóbbi években valami naiv vallásossággal vegyülve mind jobban ellepte szívét, ha párbajozókat vetett a sors a vendéglőjébe.

Márpedig ez egyáltalán nem volt ritka, mivel a budai kerületek legkedveltebb párbajhelyszíne pont Jozefát vendéglője mögött, az utca végén terült el. Ez a hely egy régi pálos rendi kolostor romja volt, az ősöreg épületből már csak két fal és a főhajó kapuboltozata állt. Itt, a dudvával felvert, de még szilárd és nagyjából egyenletes talajon estek egymásnak az urak, ha más módot nem találtak vitáik rendezésére. Tehették, mert bár a párbajozást a kormány rendeletileg szigorította három éve, de a kolostor területe még mindig az egyházhoz tartozott, vagyis a kerületi porkolábok nem léphettek közbe, ha felcsendült a pengék csattogása. El is kerülték a helyet, legfeljebb Jozefát vendéglőjéig merészkedtek, meginni egy kis sillerbort a hosszú szolgálat ellensúlyozására. A párbajozók ugyancsak a kocsmát választották a harc előtt avagy után, már aki még képes volt inni, mert Jozefát gyakorta látta, hogy kabáttal letakart urat visznek rögtönzött hordágyon az utcán, egyszer még apró vércsík is követte a bús menetet, melynek látványától a jó kocsmárosnak bizony felfordult a gyomra.

Ő maga el sem tudta képzelni, hogy létezik olyan mély sértés, mely idáig vezethet, és naiv hittel tisztelte az emberi életet, melynek ilyetén való pocsékolása elfacsarította a szívét. Ezért aztán az utóbbi években, ha csak tehette, szóba elegyedett a párbajra igyekvőkkel, és szelíd érveléssel, a józan értelemre apellálva próbálta őket lebeszélni, szándékukat megváltoztatni, a józan belátásra, az emberbaráti szeretetre és a megbocsátásra helyezve a hangsúlyt.

Soha nem járt sikerrel.

Most viszont, szemben ülve ezzel a gyengének, sápadtnak és nagyon is fáradtnak tűnő, igen szimpatikus férfival, akinek homlokán Jozefát ott látta sötétleni a végzet anyajegyét, elhatározta magában, hogy sikerre viszi próbálkozását, és megmenti vendége lelkét a szörnyű kudarctól.

Első lépésként úgy vélte, a körülményekre hivatkozik.

– Magam is jártam több ízben azon a helyen – intett háta mögé, a kolostor vélt vagy valós irányába –, és elmondhatom, egyáltalán nem kedvez a fair és egyenes párbaj eshetőségének.

– Aztán miért nem? – kérdezte némi érdeklődést mutatva a másik, de közben tekintetét nem vette le a kinti utcaképről.

– A templom padozata nagyon is egyenetlen. Feláztatta az eső, megtörte a jég – kezdte óvatosan a vendéglős, gondosan megválogatva szavait. – Kövek állnak ki belőle. Máshol vakondokhányások vannak. Itt-ott fűcsomók, apró bokrok, kecskerágó sarjadékok találhatók – sorolta.

– Mit akar ezzel mondani, barátom? – kérdezte a vendég szelíden.

– Hát csak azt, hogy elég egy rossz lépés, és az urat máris felnyársalja a másik úr kardja. Elég egy figyelmetlenség, megbotlik, aztán a másik úr kardjába dől – bólogatott homlokát ráncolva Jozefát.

A vendég kivárt, majd behunyta szemét, és így szólt: – Harmincnégy olyan képződmény van a talajon, amire figyelni kell. Tizenkét bokor, hat földhányás, leomló kövek alkotta akadály tizenegy, és öt mélyedés, ahol a padló besüllyedt. A legsűrűbben a kapu környékén és az északkeleti sarokban találhatóak, a középső zónában, hol a párbaj természetszerűleg lezajlik, mindössze nyolc akadály lesz– most ismét felnyitotta szemét, és a vendéglős csodálkozó arcába nézett: – Két ízben is voltam már idekinn, és felmértem a helyszínt.

Jozefátot ez kissé kizökkentette érvei rendes menetéből, de hamar összeszedte magát, és így folytatta: – Azt nem tudom, milyen vívó az úr, de gyakorta megesik, hogy nem egyenlő színvonalú ellenfelek esnek egymásnak, és ilyenkor bizony a gyengébbik esélye a győzelemre igen csekély. Én amondó lennék, egy független bizottságnak előbb meg kellene ítélnie a küzdők technikai színvonalát, hogy ez ne történhessen meg. Addig – szerény véleményem szerint – istenkísértés így belevágni az ilyesmibe – mondta el egy szuszra, halkan, szinte suttogva, hogy szavai esetleges bántó élét ezzel is mérsékelje.

Az úr ismét ivott, így már alig maradt a poharában. Jozefát indult volna, hogy hozzon egy új csapolást, de ekkor a másik megszólalt, és inkább ülve maradt.

– Ellenfelem kiváló vívó hírében áll – ismerte el kényszeredetten a vendég, majd haloványan elmosolyodott. – Én legfeljebb közepesnek vagyok mondható.

– Na, látja, erről beszélek! – csapott az asztalra Jozefát, majd röstelkedve megsimította az ütés helyét, mint aki így akarja jóvátenni hirtelen felindulását. Az idegen erre felemelte ujját figyelmeztetőn: – De az elmúlt hetekben megfigyeléses módszerrel tanulmányoztam, aminek eredményeképp kialakult bennem a hit, hogy van esély, hogy leküzdjem hátrányomat. Megitta a sör maradékát, majd mély levegőt vett, és így folytatta: – Az utcán, a kávéházban és a kaszinóban szemmel tartottam őt úgy, hogy ne vegyen észre, így rájöttem, hogy bár jobbkezes, a jobb vállát minduntalan leengedi, ezzel a test súlypontja kissé a bal részre tevődik. Háromból két esetben ajtóban, lépcsőn akaratlan is bal felét előre tolva halad előre, és kilencvenkét százalékban a bal kezét használja, amikor valamit, esernyőt, táskát kell vinnie. Sétapálcája ugyan többnyire jobbjában van, de az egy vékony kis nádbot, semmi súllyal. Mindebből arra következtetek, hogy valamikor sérülés érhette a jobbját, ami ugyan vívás terén a technikai tudására nem lesz hatással, de a helyezkedésére és erőnlétére nagyon is. Tehát, amennyiben jobb felé kitörök, hetvenkét százalék a valószínűsége, hogy mielőtt védekezne, a baljával egy félfordulatot, egy apró mozgást tesz felém, miközben erőt gyűjt jobb kezével a hárításra. Úgy véltem, ezt kihasználva van rá esély, hogy ha öt ilyen alkalom után a hatodiknál eleve a bal oldalát, a karját, combját, arcát támadom, akkor eredményesen be tudok vinni vágásokat, egy attack során akár többet is.

– De ez csak feltételezés, uram – vágott közbe elkeseredetten a vendéglős. – Könnyen lehet, hogy neki is van valami titkos praktikája, valami trükkje, amivel előbb nyársalja fel önt.

A vendég most elvonta tekinteté az utcáról, és figyelmesen végigmérte Jozefátot, mintha most először látná, aztán megcsóválta fejét: – Csak nem gondolja, hogy ennyi felkészüléssel jöttem el ide? Nem gondolja, hogy a véletlenre, a szerencsére, a feltevésekre, és az eshetőségekre bíztam sorsomat? – hangja megerősödött, szinte már élesen csengett a csöndes kis helyiségben, és még Simon, a kocsis is feléjük fordult, mikor büszkén kijelentette: – Statisztikus vagyok. A valószínűségekből élek, de meghalni nem fogok miattuk.

Jozefát hátrébb tolta székét, és akaratlanul is összehúzódott, mire az úr kifújta a visszatartott levegőt, megrázta üstökét, és így folytatta: – Az elmúlt hetekben lejártam a Krassay-féle vívóterembe, és készítettem kétszáz oldal jegyzetet arról, hogy a nem egyenlő színvonalú párok leggyakrabban milyen taktikát alkalmaznak egymás ellen. Továbbá áttanulmányoztam a de Maistre könyvét a „Kardvívás művészeté”-t, ugyanígy Neumsatch és Szilvássy urak műveit. Mindezek alapján összeállítottam olyan leiratokat, olyan ötvennyolc kis tervet, melyek lefedhetik párbajom lehetséges végkimeneteleit. Az ötvennyolcból huszonhat a kudarcommal, öt a halálommal és huszonnégy a győzelmemmel végződött. Három esetben a küzdelem egal lett, mondjuk az időjárás, hatósági közbeavatkozás avagy kardtartó kezünk kölcsönös sérülése okán. Mindegyik tervezet lépések, vágások, ellentámadások, kontrák kombinációját és szövevényét tartalmazta. És mindegyik itt van bent – mondta megkocogtatva homlokát, mire Jozefát bólintott, noha nem egészen értette, mire akar kilyukadni a másik. Az úr észrevehette arckifejezésén ezt, mert így folytatta: – Így egy adott terv megvalósulása esetén azonnal váltani tudok egy olyan leiratra, mely számomra kedvező véget ér. Például amikor látom, hogy a támadás és riposztsorozat eredményeképp egy combomba mért végzetes döfés lesz a kifutása az ellenfél pozíciójának, arra a verzióra térhetek rá saját ellenintézkedésimnél, melyben ő egy alulról fölfelé történő hárítás során előbb az állán majd az oldalán sebesül meg. Felkészülésem által így képessé váltam arra, hogy mind az ötvenöt féle kimenetelt át tudtam terelni a saját győzelmem csatornáiba, abba a huszonnégybe, mely számszerűleg kevesebb, mint az ő győzelmi esélye, de így, hogy én vagyok a játszma sakkmestere, esélye se maradt. A legjobb esetben tizenkét, a legrosszabb esetben hat vágást terveztem ejteni rajta, továbbá minden verzióban lemetszettem egy darabot a bal füléből, és jó néhánynak az volt a vége, hogy kardot tartó csuklóját felhasítom, így téve teljesen harcképtelenné.

Elhallgatott, majd megigazította nyakkendőjét, és alatta ingje legfelső gombát, mert kimelegedett a nagy magyarázatban. A vendéglős tűnődött még egy sort, emésztette az úr szavait, majd felállt, visszatolta székét, és széttárta karjait: – Már megbocsásson, de mindez csupán az úr fejében létezik. Értem én, hogy szépen megtervezte, és elképzelte a párbaj kimenetelét, de ez csak a képzelet. A valóságban nem mindig úgy történnek a dolgok, ahogy azt mi eltervezzük. A valóság néha teljesen másképp alakul.

A vendég erre fanyarul elmosolyodott, majd az asztalra koppintott keze fejével: – Ne becsülje alá soha a statisztika tudományát, barátom – szeme most megakadt valamin odakinn, azon, amit annyira várhatott az elmúlt percekben, mert arca felderült, és így szólt: – Hát itt van! – majd intett beszélgetőpartnerének: – Hozzon még egy pohár sört. – A vendéglős készségesen indult, mire utána szólt: – Ne is, legyen inkább korsó.

Jozefát félfordulatot tett, és bátortalanul megjegyezte: – Nem lesz az sok a párbaj előtt, uram?

Mire a vendég most már szívből elmosolyodott, megkönnyebbülten és diadalmasan: – Mondtam én, akár csak egy szóval is, hogy előtte vagyok? – majd fejével az ajtó felé intett, ahol épp akkor támogattak be egy görnyedt alakot. Két oldalról fekete ruhás komor urak tartotta megtört testét, melyen a fehér sebkötöző gyolcsot – mint piros pitypangok –, vérfoltok színezték.

Jozefát úr épp tizenkettőt számolt belőlük, és azokból egy a bal fülén volt.

vége

Annak idején, a főiskolán a "Bevezetés..." típusú tárgyak közül talán a "...nyelvtudományba" végű volt a legunalmasabb és leginkább idegen számomra. Mostanában sokat olvasok azokról a nagy nyelvészekről, akik az ötvenes és hatvanas évek sztárjai voltak a tudományos közegükben, de talán a szélesebb, értelmiségi közönség számára is. A filozófia, a nyelvészet és az irodalomtudomány aranykora volt ez az időszak. Ma már elképzelhetetlen az a szellemi pezsgés, az az izgalom, megható naivitás és komolyság, ami például hatvannyolcat jellemezte. Az írás halott hőse ennek a kornak a tanúja. Az elméletből mozog a gyakorlat felé. Célja, hogy megfogalmazza azt, amit nem kellene kimondani. 

A képen látható könyv egy 1860 körül kiadott katolikus énekeskönyv. Családi tulajdon, látszik rajta, az őseink buzgón forgatták. Számomra egy feldolgozatlan szöveg, de kisgyerekként a legrejtélyesebb dolog volt a falusi házban - azt hiszem, nagyban hozzájárult, hogy ennyire vonzódom az íráshoz.

A Wittgenstein-rettegés

"Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell."

Ludwig Wittgenstein

Miközben átolvasta a bíbor jegyzetfüzet első húsz oldalát, szinte maga előtt látta apját, úgy, ahogy utolsó találkozásukról megmaradt emlékeiben. Az utcán ment, a boltba közös reggelijükhöz kifliért, azzal az öreges csoszogó járásával, hóna alatt a jegyzetfüzettel. A fiú elképzelte, hogy a túlvilág szürke, félhomályos síkján most is ugyanolyan konoksággal csoszog előre valami halovány északi derengés felé, és ettől a képtől összeszorult a szíve. Fát dobott a kályhába, amit a cigányok vagy a parasztok nem tudtak ellopni a házból, mivel be volt betonozva a falba, majd visszatelepedett a szőnyegre és tovább dolgozott.

Az egész szövegfolyam, a kábé százhúsz oldal Wittgensteinből, apja egyik kedvenc filozófusából indult ki, aki a nyelv misztikus állításait, azokat a tényközléseket, melyek kívül esnek a tudományon és a logikán, a kimondhatatlan kategóriába sorolja. Már a bevezető oldalakon is kitűnt, hogy apját élete utolsó hónapjaiban ez a tétel, pontosabban ez a szürke, derengő, kimondhatatlan nyelvi regiszter érdekelte. A szálkás, dőlt betűkkel írt eszmefuttatás néhol meg-megbicsaklott, máskor érdekes és személyes kanyarokat vett, és ezeknek hála a fiú hamar ráébredt, mi van a kutatás hátterében: talán a magány, talán a depresszió avagy valami időskori testi változás eredményeképp az apja félni kezdett. Gyermekkori rettegése tért vissza, legalábbis ő így dekódolta a sötét szobáktól, a nyikorgó szekrényajtótól, a rideg pincelejárótól való mind erőteljesebb iszonyát. Racionális tudósként elhatározta hát, felderíti mi áll az emberi félelem nyelvi hátterében, és erre ment rá a hátralévő ideje, erre ment rá talán ő maga is. Wittgenstein-rettegésnek nevezte el a félelmét, kiváltóját pedig a Kimondhatatlannak hívta a füzetben. A Kimondhatatlan lapult a farakás mögött az éjszakai udvaron. A Kimondhatatlan nézett vissza a folyosó végi homályos tükörből, mielőtt felkapcsolta a villanyt. A Kimondhatatlan – és nem a madárijesztő – állt a szomszéd kertjének végében alkonyattájt, karmos kezével kajánul intve.

A fiú itt zavartan felpillantott a szövegből, egyrészt mert látta, ezután ismét egy tudományos fejtegetés következik, Merleau-Pontyról, másrészt hirtelen kényelmetlen érzése támadt, mintha valaki figyelné az üres házban.

Csak a hétvégére jött le, s csak azért, hogy itt, a helyszínen foglalkozzon a dologgal. Úgy érezte, tartozik ennyivel apja emlékének. Pont egy év telt el az eltűnése óta, és ez elég volt ahhoz, hogy rászánja magát a keményfedeles jegyzetfüzet feldolgozására. Ennyi idő alatt a család és a meló mellett át tudta olvasni azokat a nyelvészeti, filozófiai könyveket, amelyet apja kis könyvszekrényén talált. Ezeket még a temetés után magával vitte, bár a vaskos és szamárfüles köteteket bizonyára nem lopták volna el a ház kifosztói, akik a megüresedő épületből mostanra elvittek szinte minden mozdíthatót. A fiú nem csodálkozott tettükön, itt, ebben a borsodi faluban töltött a nyarakat, a nagyanyjáéknál, tudta jól, milyen – a szegénység által diktált – törvények uralkodnak. Annak örült, hogy az ajtók, ablakkeretek épen maradtak, így a késő őszi hideg nem szüremkedett be az épületbe.

Az apja tíz éve, a nyugdíjazása után tért vissza szülei falujába. A nyíregyházi tanárképző főiskolán dolgozott egész életében, nyelvészetet tanított. Ő vitte az elsősök kurzusait, kedvence volt a bevezetés a nyelvtudományba, nem csoda, hogy valamilyen formában folytatta nyugdíjasként is a munkát. Feleségétől még a fiú középiskolás évei alatt elvált, így nem maradt más társa és szenvedélye, csak az emberi nyelv és gondolkodás működése. Ennek utolsó és borzalmas fázisa lett a Kimondhatatlan tanulmányozása, vagyis a jegyzetfüzet. A fiú meg volt győződve arról, hogy e munka, és a füzet szorosan kapcsolódik apja eltűnéséhez. Ezért szánta rá magát, hogy egy év alatt éjszakánként felkészül, felszívja magába azt az ismeretanyagot, mellyel felvértezve az eltűnés évfordulóján visszatérhet a házba, és értő szemmel elolvashatja apja írását.

Ami nem volt könnyű feladat.

Egy élet háttértudása volt a sorok és szavak mögött. Utalások, rejtett alakzatok, láthatatlan lábjegyzetek. Az apja cikázott az elméletek közt, mindegyikből kimarkolta azt, ami neki kellett, és már tovább is állt. A végső cél valamiféle bizonyítás megkonstruálása volt, a kimondhatatlan kimondása, ezáltal a Kimondhatatlan megtalálása.

Itt volt mindjárt például a Ponty-rész, mely azt fejtegette, hogy a tapasztalataink birodalma félrevezető, és hogy szakítanunk kell a megszokott dolgok – így a látás vagy a tapintás – elfogadásával, ha meg akarjuk ismerni a valóságot. És közben visszautalt több helyen Platónra, Husserl fenomenológiájának alapjaira, de természetesen a „Lét és idő”-re is, hozzátéve, Heidegger azért egészen másképp közelítette meg a problémát. A fiú úgy vágta át magát a szövegen, mint lovag a csipkebozóton, és csak remélte, hogy az út végén, a toronyban egy gyönyörű idea, és nem valami felfújt blöff várja – noha sejtette, hogy inkább az utóbbi az esélyes.

Nem volt valódi temetés, mivel nem volt mit eltemetni. Az apját sosem találták meg, csak a vérét. Rengeteg vért. A fiú később beszélt egy igazságügyi orvos szakértővel, aki némi készpénzért áttanulmányozta a rendőrségi jegyzőkönyv anyagát, és szomorú, lemondó arccal kijelentette, hogy nincs olyan emberi test, ami ennyi vérveszteséget kibírna. A fénymásolt lapokon a vér feketének és szürkének tűnt, csillogott a vaku fényében. Elborította a hálószobai szőnyeget, átitatta az ágyat, és jutott a falra is. A fiú most ezt a falat bámulta. Átfestette. A szőnyeget kidobta. Az ágyat és az ágyneműt a szomszéd égette el hátul, a kertben. A fiú még mindig látni vélte a festék alatt a foltokat. A rendőrség nem találta meg a testet, de a fiú anyja ragaszkodott egy temetéshez, így a férfi öltönyével töltötték meg a koporsót.   

Sóhajtva visszafordult a szöveghez, de előtte, mivel odakint már alkonyodott, meggyújtotta a petróleumlámpát. A házban kikapcsoltatta idejekorán a villanyt és a gázt is.

Az apja a következő részben visszanyúlt Quine befejezetlen nyelv elméletéhez. A harvardi filozófus nyomán felfejtette, hogy a nyelvünk szavai tulajdonképpen képtelenek pontosan meghatározni a valóság tárgyait, mert az egyes szavak jelentése nem adható meg egzakt módon. És az apja, mint a legtöbb mániákus, ebben is a saját tételének igazságát látta meg. A „szörny” szó ugyanis szerinte nem képzi le azt az ősi borzalmat, amiről igazán beszélnünk kell, mivel nem tudjuk közösen meghatározni, mit értünk szörnyeteg alatt. Itt tett egy kultúrtörténeti kitérőt, a barlangrajzoktól, Dante látomásain át, a gólem majd Maupassant „La horla” lényének bemutatásáig – mindez azt a célt szolgálta, hogy alátámassza példáival, mennyire bizonytalanok vagyunk, amikor meg akarjuk fogalmazni a minket fenyegető veszélyt.

A fiú letette a füzetet, felállt, nyújtózkodott. A falon idegesítően megnyúlt és eltorzult az árnyéka a lámpa sárga, rebbenő fényében. Mintha egy idegen állt volna a szobában. Úgy érezte, nem azonos azzal a személlyel, aki elkezdte olvasni a szöveget a korai, hideg ebéd után. Évezredekkel ezelőttinek tűnt most számára a derűs délután, mikor felhívta feleségét, aki adta neki Áront, aki belegügyögött a telefonba, és a fiú megborzongott, és elképzelte, hogy annak idején az apja is ezt érezte, mikor a karjaiban tartotta őt.

Kiment a sötét előszobába, és körbefordult. A ház üres és csöndes volt körötte. Földszintes, egyszerű kockaház volt, az ötvenes évek stílusában, szoba, konyha, kisszoba, kamra, később hozzátoldott mosdóhelyiség. Most üres, üres, üres, nem csak a fosztogatók miatt, hanem mert még előttük a fiú minden értékes vagy hasznos dolgot eladott, elajándékozott vagy elvitt belőle. Üres, mint egy kagylóhéj, mely reménytelenül várja vissza lakóját. Vagy üres, de csak azért, mert képtelenek vagyunk felfogni, milyen sok minden lehet még benne, mennyi dolog megfér az észlelésünk mögött – kimondhatatlan, megnevezhetetlen fogalmak és létezők. Benne van a házban a félelem, a rettegés, a magány, az elkeseredés, és talán mindez egy lényben kulminál, amit apja elméje alkonyán Kimondhatatlannak nevezett, mert kellett valamit találnia, ami megszemélyesíti számára az öregség nyomorúságát. A fiú megrázta fejét, majd visszament a szobába, ivott egy kis vizet, és elrágta az utolsó szendvics maradékát.

A szöveg következő, nagyon hosszú része apja kedvencével, Foucault-val foglalkozott. Természetesen belőle is azt vette ki, ami számára fontos volt: az emberfogalom csökevényességét. Foucault azt mondja, az ember énképe 19. századi kreálmány, az pedig, hogy mit jelent embernek lenni, folyamatosan változó dolog. Jelenleg, a természettudományok által befolyásolt időnkben, a jól szabályozott és alaposan feltérképezett világunk egy kiemelkedő tényezője. De a korábbi korok másféle, talán pontosabb tudással rendelkeztek az ember helyzetéről. És nemcsak az emberéről, hanem – figyelj, Nietzsche jön – az emberen túliról is. És itt az apja átváltott a saját gondolatmenetére, nevezetesen arra, hogy mi van, ha ez a korábbi tudás teljesen kitörlődött, mivel az emberi gondolkodás és beszéd olyannyira átalakult ezer és ezer év alatt, hogy már képtelenek lennénk úgy látni és leírni a világot, ahogy egy sumér vagy egy görög. Márpedig mindegyik ősi népnél kiemelt szerepet játszott az embernél magasabb, gonosz hatalom, entitás, ha úgy tetszik isteni jelenléte. A fiú apja szerint mindez azt támasztja alá, hogy régebben a Kimondhatatlan szerves része volt a mindennapoknak, nemcsak tudásunk volt róla, hanem talán láttuk is őt. A gonosz benne élt a világban. Ez a látás nyomokban, töredékekben megmaradt a középkorig, elég csak az ördögűzésekre, a démoni jelenésekre, a boszorkányszombatokra gondolnunk – és majd a felvilágosodás friss fogalmi struktúrája és újraalkotott emberképe lesz az, ami szemellenzőt húz arcunkra.

A fiú felsóhajtott, megdörzsölte szemét, és ellenőrizte az időt. Tíz óra volt. Odakint koromsötét. A falura néma csend borult. Talán ez a csend ment az apja agyára. Vagy az, hogy igazából mindig csak a nagy elméletek tolmácsolója volt, és semmit nem alkotott, semmi eredetit nem tett hozzá a közös tudáshoz. A fiú meredten bámulta az papíron sorakozó karakteres, erős vésetű betűket. Egy sértett ember kézírását látta maga előtt. Az utolsó években meglehetősen eltávolodtak, az apja érezhetően csalódott benne, hogy nem humán pályán kezdett el dolgozni, és talán azért is neheztelt, hogy a fiú szorosabb kapcsolatot ápolt az anyjával. A féltékenység mellett a meg nem értettség volt az, amiről ugyan sosem beszélt, de így, utólag, a fiú összerakta magában a jeleit. Mindez oda vezetett, hogy az apja teljes szellemi magányban élte meg ideje végét. Ha meglátogatta őt a gyerekkel – a felesége valamiért ösztönösen viszolygott az apjától – akkor udvariasan és felületesen eltársalogtak a politikáról, történelemről, vagy egy új regényről, miközben nézték, hogy Áron a fiú régi, padlásról előszedett játékaival ügyködik a szőnyegen. De ilyenkor is jobbára a fiú beszélt, az apja hallgatott, gondolataiba merült, vagy a kisgyereket fürkészte zárt, kiismerhetetlen arckifejezéssel. Aztán egy meglehetősen ügyetlen ebéd után megitták a kávét, majd a fiú elbúcsúzott apjától, beszálltak a gyerekkel a vadiúj céges autóba, és eltűntek a messzeségben. És ha néha eszébe is jutott a borzalmas autópályai forgalomban lavírozva az öreg, minduntalan elhessegette magától a bűntudatot, mert ugyan mit tehetett volna ennél többet érte.

Talán jobb is volt, hogy nem próbálkozott, és erre a szöveg utolsó részénél, a befejező fejezetnél jött rá. Mivel megfájdult a háta, beült apja koszlott fülesfoteljébe. Ez csodával határos módon nem lett véres, így megúszta a tűzhalált, és valamiért a tolvajok sem vitték el. A lámpát a feje fölé akasztotta egy szögre, mely korábban festményt, egy archaikus görög tájképet tartott.

Az apja Barthesszel vezette fel ezt a gondolatfutamot. Tőle azt vett kölcsön, hogy a nyelv mindig idomul a vágyhoz. A nyelv bőr, amellyel belakjuk a testünket, és a nyelv által lakjuk be a minket körülvevő valóságot is. Ha megtaláljuk a legjobb nyelvi leírást egy dologra, fantasztikus, a szerelmi kéjhez hasonló érzet lep el bennünket. A fiú apja szerint ezzel csak az a baj, hogy nagyon nehéz megkonstruálni a legjobb leírást. És itt már áttért saját elméletére, többször leszögezve, hogy valóban új és radikális gondolat, melynek olyan következményei lehetnek, melyekért ő maga nem vállal felelősséget.

A fiú zavartan felpillantott a szövegből, idegesen hajába túrt, majd elnevette magát. Hangja üresen visszhangzott a házban. Ez csak egy jegyzetfüzet, gondolta, és tovább olvasott, jobb karját kinyújtva maga mellett, észre se véve, hogy ökölbe szorítja kézfejét.

Apja saját gondolatmenete arra alapozódott, hogy a nyelvi eszközök valóságra való vonatkozása meglehetősen rossz. Például képtelenek vagyunk egy szóval kifejezni azt, hogy valaki önsorsrontó módon, noha tudja a következményeit, mégis éveken át folyamatosan nap mint nap részeg. Az alkoholista szó ennek csak halovány leképzése, de igazából nincs olyan, egyetlen nyelvi jelölő, ami ezt a folyamatot pontosan visszaadná egy interakcióban. Tehát körül kell írnunk, ami máris pontatlanságot eredményez, mert több, ugyancsak pontatlan nyelvi jelölő által történik. És a körülírás sok estben nem is lehetséges, és az apja itt kötött vissza a jegyzet elején feldolgozott Wittgensteinhez, mondván, vannak dolgok, amelyeket még csak körül sem szabad írni, mert van egy olyan emberi közmegegyezés, hogy nem beszélünk róluk. Ilyenek a múlt ködébe veszett lények. Olyan entitások, melyeket a gondolati és nyelvi rendszerünk egyaránt kiradírozott ebből a világból. A szemellenzőn túli szörnyek. A Kimondhatatlan, melyet, ha egy szóval meg tudunk jelölni – ahogy tették azt az irdatlan múltban élő emberek – akkor nemcsak hogy megjelenik előttünk, hanem be is lép az anyagi létezésbe, mintegy újból jogot nyerve arra, hogy megtestesüljön, akár az Ige.

Az apja e szó megalkotásának szentelte utolsó hónapjait.

Rájött, hogy a szent nyelvek, a héber, az arám, a görög és a latin tartalmaznak olyan töredékeket, melyek a démoni megjelölését célozzák. Ezeket meg kell tisztítani a rájuk rakódott tagadástól, és a szavak közös eredőjét, a gyökeret kell keresni, a Bábel előtti kifejezést. Egy nyelvész, egy olyan jó nyelvész, mint ő, az összehasonlító nyelvtudomány, a szemiotika és a gyakorlati nyelvtan ismerője el tudja végezni ezt a feladatot, vagyis inkább tud készíteni egy olyan lajstromot, melyben nagy valószínűség szerint szerepelni fog a tökéletes jelölő. Végigvette hát a lehetőségeket, elemezve például a dibbuk, a satan, a diabalos vagy a שָּׂטָן szavak kiejtését, szótövét, ragozott eshetőségeit, nyelvtörténeti múltját, majd mindezekből kombinánsokat hozott létre, végül a legvalószínűbb, még emberi szervekkel kiejthető variánsok listáját öttagúra szűkítette. Ezt a listát külön jegyzetben tartotta, melyet elégetett az utolsó kísérlet előtt. A fiú által olvasott szöveg így – hála istennek – nem tartalmazta az öt szót, de azt igen, hogy a kísérlet mikor és miképp fog lezajlani. Nagyjából abba az időszakban, amikor az apja eltűnt. Az apja szembe akart nézni a félelemmel, mely a kihalt helyekből, a sötétségből és a magányból áradt. Meg akarta nézni a félelem szó mögött lévő valóságot, a lényt, ami minden rettegésünk őseredője. Nem utolsósorban ezzel végbe akarta vinni a történelem legnagyobb nyelvészeti bravúrját.

A fiú kiejtette kezéből a naplót, mely a fotel mellé esett. Nem akarta felvenni, mert egyszerre érzett sajnálatot és undort tőle, de mégis felállt, reccsenő térddel lehajolt, és ekkor megpillantotta a vörös pacnit vagy inkább vonást. A fotel alatt húzódott, csak a széle látszódott ki, és valami nagyobbnak volt a része. Talán a helyszínelők voltak figyelmetlenek, talán a házat felforgatók tolták el a fotelt – mindenesetre valamit eltakart, valami volt alatta. A fiú tétovázott, mert sejtette, mi az. De azt is érezte, ha már eddig eljutott, meg kell tennie. Óvatosan nekirugaszkodva arrébb csúsztatta a bútordarabot. A csupasz parkettán barnára száradt ákombákomot talált. Apja utolsó, saját vérével írt üzenetét. A jegyzet lezárását. A szót, mely az öt szó közül valóban jelöl valamit, valamit, amit nem kellene ismerni. A fiú nem tétovázott, levette kabátját, a pulóverét, majd a pólóját. Vizet locsolt a szóra az ásványvizes palackból, majd sikálni kezdte a pólóval, és addig dörzsölte, míg el nem tűnt. Ezután a pólót a tűzbe dobta, felöltözött, és visszatolta a megtisztított helyre a fotelt, hogy még az emléke se maradjon meg a feliratnak. Végül visszaült, és maga elé meredt.

A szó fonetikusan volt leírva, el tudta olvasni. Csak annyit kell tennie, hogy kimondja. Felpillantott a lámpára, mely pislákolni kezdett. Talán fogyóban volt a petróleum. Ismét bevillant neki a festmény emléke, mely ott függött, a lámpa helyén. Sziklás, görög táj volt rajta. Az apja hozta a szüleinek egy nyaralásról. Mindig azzal szédítette őt, a kisgyereket, hogy egy faun, egy szatír, egy szörny bújik meg sziklák közt, és csak az látja, aki erősen összpontosít. Persze nem volt ott semmi, hiába erőltette a szemét.

Felnőtt, öreg szemeit elöntötte a könny, mert most, annyi évvel később megsajnálta azt a becsapott kisfiút, de az ostoba apját is, aki annyira hinni akart valamiben, ami több mint ő, amivel meghaladhatja szegényes, unalmas és elrontott életét. Aztán a sajnálat dühbe és dacba fordult, és csak azért is kimondta a Kimondhatatlan nevét.

És ekkor a petróleumlámpában kifogyott az olaj, és ráborult a sötétség, megfosztva minket attól, hogy elmondjuk azt, amiről nem lehet beszélni.  

 vége