Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror

2018. november 26. 18:20 - Valmont

Valaki be akar jönni

lampa.jpg

Ez az írás elég sok helyről táplálkozik, ezeket már csak azért se sorolnám fel, mivel nagyon gyorsan lelőném a csattanót. Talán írtam már itt, hogy kisgyermekként mindig attól féltem, hogy valami bejön a házunkba, nagyanyáméknál is, de főképp az új házban, az erdő mellett, amit a szüleim építtettek. Ez a képzelt támadás - mert az volt, nem besurranás, lopakodás -, hangos és agresszív volt, meglepett minket, családtagokat, akik a tévé kékje előtt ültünk a nyolcvanas évek közepén. Valószínűleg nagyon szorongásos gyerek voltam, nyilván ezek az írások segítenek abban, hogy feldolgozzam a korai évek indokolatlan rettegésemlékeit.

Az éjszaki félelmek most inkább már csak a családtagok sorsa iránt érzett fölösleges aggodalom formájában törnek rám (például aggódom, mi lesz a lányommal, ha megöregszik, ha nagyon öreg lesz), bár tény, hogy valamelyik éjjel a Buster Scrugg balladáját megnézve lepett meg heves szívdobogás és szorongás - valamiért nagyon erős hatást gyakorolt rám az antológia. 

Egyébként most Wallace és Végtelen tréfa van minden este. Vannak eszméletlenül jól megírt - vagy inkább érdekes - részei, és vannak oldalak, tucatnyi oldal, melyeket nem tudok hova tenni, noha elértem a bűvös 162.-et is...

 

Éjszakai kopogtatók

 

Az anyja ott állt az előszoba közepén és a bejárati ajtó fehérjét bámulta. Nem gyújtott villanyt, de az utcai lámpák pont elég fényt szórtak be a két oldalsó ablakon ahhoz, hogy lásson, és hogy ő is látszódjon, amint egy kísértet, lassan hátrál, el az ajtótól, a lépcső felé. A lánya a lépcsőfordulóban állt, és dühösen, aggódva, szomorúan, zavartan, kétségbeesetten leste anyja törékeny, öregasszonyos alakját, a rákjárását, a kopott, férfi által talán nem is érintett hálóruha libbenését. – Mit csinálsz anya? – kérdezte végül szelíden, immár ki tudja hányadszor az elmúlt évben.

A nő, ez az öregasszony, aki hajdan az ő kedves, mosolygós és elegáns anyja volt, aki bankban dolgozott, esténként Rameau-t hallgatott, és az asztalnál ragaszkodott a halkés használatához, megpördült, és felbámult rá. Kócos, szétálló haja glóriát varázsolt arca köré. Még a félhomályban is látszódott, könnytől csillog a szeme.

− Valaki be akart jönni – suttogta, majd vissza is fordult az ajtó felé, mintha a tekintetével távol tudná tartani a háztól az idegent.

A lány felsóhajtott, leereszkedett a forduló felső lépcsőfokára, leült, és átkarolta térdét hosszú, vékony karjaival, e férfit még nem ölelt tagokkal, aztán csak ringatta magát, hogy megnyugodjon, és hagyta, hogy kívülről lássa magukat, mintegy objektíven, mintegy eltávolodva ettől a rémes anya-lánya kapcsolattól.

Látta a házat a meredek utca végén, a domb tetején, mögötte már csak a telepített fenyves zöldje, fölötte, az égre ragasztva a hold sárga korongja, ami az imént, mikor felriadt hideg ágyában, az arcába tűzött. Látta a házat, mely fehéren, sötét ablakaival úgy magasodott az utca végén, akár egy őrtorony, és az is volt, az anyja ép elméjét védték benne az éjszaka árnyai ellen. Hallotta, hogy köröttük néma minden, szél nem kél, most kutya sem ugat, autó zaja nem hallatszik, a csönd vastag takaróként telepszik a dimbes-dombos tájra. Éjféli óra volt, sötét november, mikor kint már majdnem fagyba hajlik a hőmérséklet, idebenn a falak még őrzik a nyár emlékét.

Megborongott, mert igazából fázott, hideg volt a házban.

− Anya, van itt fűtés? – kérdezte akaratlanul is olyan halkan, ahogy az imént a másik beszélt. Az vissza se fordulva válaszolt: − Nem tudom, ha nem tekerted fel, akkor nincs.

A lány bólintott, s közben elhúzta a száját, mert erre a válaszra számított. Tudta, ha elkezdődik az éjszaki műsor, akkor anyja ilyen rideg lesz, ilyen közömbös és érzékelte, nem érdekli semmi, azon kívül, ami ott várakozik az ajtón túl, és be akar jönni a házba.

− Figyelj – vett erőt magán, és még jobban összegömbölyödött ültében −, szerintem szokás szerint csak képzelődtél. Nem akar bejönni senki – szögezte le higgadtan, és a fejében lévő pszichiáter vagy pszichológus (sosem tudta, melyiknek mi a feladata), elégedetten bólintott. A lány az utóbbi időben ezt a képzeletbeli orvost hívta segítségül az anyja mind jobban elhatalmasodó őrülete ellen. Nagyjából Robin Willimasre hasonlított abból az Oscar-díjas filmből, de maszkulinabbnak tűnt, főképp az arca. „Használjon racionális érvelést” tanácsolja most a férfi, a dolgozószobája tölgyfa asztala mögött ülve, és a lány megköszörülte torkát, néma köszönetet mondott, majd így szólt: − Miért próbálgatná valaki a zárat, ha be akarna jönni? Ki olyan hülye, hogy ha be akar törni egy házba, akkor jó hangosan felhívja magára a figyelmet? Legutóbb is…− az anyja megpördült, és tekintete most nem nedves és csillogó, hanem kemény és fekete volt, akár a kígyóé: − Ne – sziszegte. – Megbeszéltük, nem hozzuk szóba Azt.

A lány megállt a ringatódzásban, majd lassan kiengedte tagjait, ezeket a nagyara nőt, esetlen kamasz karokat és lábakat, és hagyta, hogy a hideg beléjük kússzon. – Jó, de akkor is – mondta aztán, erőt véve magán. – A rablók nem így viselkednek.

− Ez nem rabló – csóválta fejét az anyja, majd fellépdelt a lépcsőn, és leroskadt a lánya mellé. Az ajtót bámulta, nem vette le róla a tekintetét. – Ez azt akarja, hogy tudjuk, hogy itt van. Azt akarja, hogy féljünk. Hogy megértsük, bármikor bejöhet értünk – sorolta elkeseredetten.

A lány kinyúlt, és megfogta anyja lecsüngő bal kezét. Nedves volt az izzadtságtól. Fejében a pszichológus hátradől kényelmes karosszékében, és meggyújtja pipáját. Nem, az túl nagyapás, inkább szivarját. „Hasson az anyai ösztöneire. A kötelességére” tanácsolja hunyorogva a lánynak. Ravaszul elmosolyodik, és kötött, norvég mintás pulóverére teszi szőrös kezét. A szíve fölé. „Az anyai szív soha nem áll meg”.

A lány egy határozott mozdulattal felállt, majd szembefordult anyjával, lenézett rá, szigorúan, mintha ő lenne a szülő: − Le kellene feküdnünk. Holnap korán kelünk. Dolgunk van.

Ez persze annyira nem volt igaz. Jó egy éve alig mozdultak ki a házból. Az anyja képtelen volt kilépni az ajtón. Agorafóbia, a lány ezt olvasta néhai édesapja valamelyik orvosi lexikonjában. Viszolygás az üres terektől. Mániás depresszióval és elemi erejű rettegéssel, halálfélelemmel kombinálva. A legrosszabb elegy, vagyis a legjobb, ha valaki szeret saját otthonának foglya lenni. A lány pedig egyszerűen nem tehetett mást, maradt az anyjával, otthonról tanult, mivel a teljesen összeroppant nőnek felügyeltre, gondoskodásra volt szüksége. Az anyja elvesztette érdeklődését a hétköznapi dolgok iránt. Képes volt hónapokig ugyanban a ruhában lenni. Tulajdonképp a hálóruhája, ez a fehér rongy lett az egyetlen öltözéke. Nem főzött. A konyha edényei szépen elmosva vártak sorukra, mindhiába. Nem takarított. A lakás sarkaiban megbújó porcsomók anyja életkudarcának szimbólumaivá lettek. A lány nemrég, a tavalyi évben tanult a szimbólumokról. Lassan el kellene kezdenie készülnie az érettségire, de ő anyja őrületének a foglya lett, így a hegyen álló vár, az elátkozott ház foglya lett, ahol kísért a múlt, az az éjszaka, amikor.

− Nincs semmi dolgunk, csak túlélni – jelentette ki az anyja. Hangja keserűséggel és csalódottságtól vibrált. Felpillantott a lányára, arca most egy elmosódott fehér pacnivá változott, a pszichiáter falán vannak ilyen képek a lány fejében: − Ne tarts őrültnek. Tényleg motozott valaki a zárral. Arra ébredtem, hogy zörög valaki a bejárati ajtónál a zárral – bizonygatta.

Az anyja hátul aludt, a konyha melletti vendégszobában, melynek vastag, zárható ajtaja volt.  A lánynak az emeleten, az elhagyott hitvesi háló mellett volt a saját, rossz ízléssel berendezett kamaszszobája. Odafenn tényleg nehezebben hallott volna meg egy ilyen zajt, de.

− De ez akkor se hihető – jelentette ki szilárd meggyőződéssel. – Kétszer ugyanoda nem csap a mennykő – tette hozzá, mire az anyja összerándult, mint akit ostorral, vagy nem is, baseball ütővel csaptak meg. „Miért pont baseball ütővel?” kérdezi jelentőségteljesen a Robin Williams utánérzés, majd  elfordul a pörgő tengelyű foteljében, és kibámul az ablakon.

− Megkértelek rá, hogy ne hozd szóba – sóhajtott az anyja. – Erre sem vagy képes értem? Ezt az egyet kértem tőled: hogy ne beszélj arról a dologról.

− Attól, hogy nem beszélünk róla, még létezik – erősködött a lány, aztán befele figyelt ismét, mert a pszichiátere visszafordult felé, és a fejét csóválja „Túl korai” mondja eltúlzottan artikulálva, „Még ne nyúljunk ehhez az eszközhöz. Inkább éljünk a bizonyításos módszerrel”. A lány elértette mit akar, magában, odabent, és a valóságban is bólintott, majd lement pár lépcsőfokot, lassan, óvatosan, mint aki strandon a hideg medence vizébe ereszkedik.

− Jól van, anya – mondta halkan, de határozottan, úgy, hogy a másiknak figyelnie kellett rá, ki kellett szakadnia keserű révedezéséből. – Akkor én most odamegyek ahhoz az ajtóhoz.

Azzal megindult, lépett még hármat, és már a földszinten van, a puha szőnyegen. Jobbra tőle a tükörrel kombinált falifogas. A tükörben egy szürke pizsamás árny – önmaga vicces lenyomata. Hosszú, hollófekete haj, majdnem csinos, de nagyon fáradt és nagyon sápadt arc, vékony és sovány alak a szövet alatt, apró, épp hogy dombordó mellek, lapos fenék. Soha nem szerette ezt a testet. Elszakadt a látványtól, és továbbment. Balra a konyha ajtónyílása, ott is szürke fényben ragyog minden, csak az asztalon, és az ajtófélfán van valami fehér por, mintha penész lenne. Talán már penészedik ház.

− Ne – szólalt meg hirtelen az anyja, nem mert hangosan beszélni, de így is csupa erő és akarat volt az, ami a torkából kijött. Végre benne volt az anyai féltés és talán a szeretet is. A lány megfordult, visszanézett rá. Az anyja már állt, az egyik alsó lépcsőfokon, most tényleg olyan, mint egy kísértet, szinte lebegett a félhomályban. „Ez működik” biztatja a lányt a pszichiáter, „Folytassa”.

Ő pedig visszafordult, és az ajtóra meredt. Még pár lépésre volt tőle. Két oldalt, a két ablak elé húzott szürke függöny szinte majdnem teljesen átengedte a fényt, a kinti lámpák, a hold együttes sugarát, amibe most belépett a lány, a félhomályból a ragyogásba. Úgy érezte, a teste hirtelen áttetszővé vált, a csontjai folyékonnyá olvadtak, de ment tovább, leküzdötte az ingert, hogy visszafusson, és anyja védelmező ölelésébe bújjon, odament az ajtókilincshez, majd kinyúlt, hogy lenyomja.

Ekkor tört rá. Előbb csak egy gombóc volt, majd megnőtt, és vasbilincsként szorult a torkára, és csak nyomta és szűkítette, oly erősen, hogy a lány felnyüszített, hátrakapta a kezét, és hátra is lépett. A marok szorítása a nyakán azonnal alábbhagyott. Felnyúlt, de persze csak a saját hideg, száraz bőrét érintette. „Pszichoszomatikus tünet” nyugtázza a pszichiáter lemondóan, „Úgy látszik, nemcsak az ön anyjával van baj”, széttárja kezét, mint aki nem tud erre mit mondani.

− Velem nincs semmi baj – motyogta a lány, és közben még mindig a torkát és oldalt, a nyakát masszírozta. Hátrafordult. Az anyja figyelte vagy inkább méregette őt, már a lépcső alján állt, a karfába kapaszkodott.

– Látod, nincs itt senki – vetette oda neki a lány.

− Akkor miért nem nyitod ki? Miért nem nézel ki? – kérdezett vissza gonoszul a másik. Erre egyikük sem szólt, csak bámultak egymásra, majd a pszichiáter megköszörüli a torkát „Ez övön aluli volt. Talán itt az ideje, hogy bevessük a nehéztüzérséget.”. A lány egyetértett vele. Elég a könyörületességből, elég ebből a mártírkodásból, a félelemből, az oktalan rettegésből. Érezte, hogy a düh lassan elönti őt, és csak pár másodpercig tartott, míg formába öntötte: − Mert már megfertőztél engem is. Az őrületbe kergetsz ezekkel az éjszakai műsorokkal. Minden este, minden áldott este ugyanaz megy azóta az alkalom óta. Te képtelen vagy túllépni rajta, képtelen vagy elfelejteni, és élni az életed, és ez megmérgez engem is! – csattan fel, mire az anyja nem hátrált, ahogy várta, hanem megindult felé, odarohant hozzá, és átkarolta, vagyis végre úgy viselkedett, mint egy igazi anya. „Ez érdekes” jegyzi meg a pszichiáter.

− Igazad van, kincsem – suttogja az anyja a hátának. – De neked is meg kell érteden engem. Egy betörésen az ember nem tud olyan könnyen túllendülni.

− Egy éve volt anya – jegyezte meg a lány megenyhülve.

− Akkor is, itt van előttem az egész – suttogta az anyja. Míg beszélt, még szorosabban ölelte a lányt. – Ahogy felébredek az éjszaka közepén. Olyan éjszaka volt, mint ez, olyan sötét és néma. És kióvakodom ide, az előtérbe. És meglátom őket, az a két alakot, az egyik a konyhában, a másik már megy felfelé a lépcsőn, feléd, hozzád. És sikítanék, de nem tudok, nem jön ki hang a torkomon, olyan, mint egy rémlom, de tudom, minden sejtem tudja, hogy nem rémálom, ez a valóság, itt vannak, bent vannak a házban.

− Jól van anya, értem – mondja a lány, most már azon a felnőttes, nyugtató hangon, amit az elmúlt egy évben fejlesztett ki. Eltartotta magától a másikat, a szemébe nézett: − De végül sikoltottál, és ezzel megriasztottad őket. És megmentettél minket.

„Helyben vagyunk” mondja a pszichiáter homlokát ráncolva. A lány értetlenül néz rá, de a férfi nem válaszol, feláll, majd kimegy a szobából. A lány felül a pamlagon. Aztán kezére teszi a fülét, hogy ne hallja.

− Nem sikoltottam – csóválta döbbenten a fejét az anyja, talán mert most jött elő az emlék, talán csak most értette meg, mit jelent ez, ám ekkor az ajtó kilincsét valaki erősen lenyomta, amitől megnyikordult, mire a két nő hátra ugrott.

− Látod? – kérdezte az anyja szinte lelkesen. – Igazam volt! Itt vannak!

− Ez nem lehet – nyögte a lány. Egymás mellett álltak, mintha kivégzőosztag előtt várnák a vezényszót, feszesen, mereven, az ajtókilincsre bámulva. – Kétszer nem történhet meg.

− Be van zárva az ajtó! – kiáltotta az anyja, inkább a kint lévő ismeretlennek, mint önmaguknak. – Jobban teszi, ha elmegy! Hallja?

Vártak, figyeltek, és e várakozás meghozta gyümölcsét, a kilincs ismét lenyomódott, mintha valaki megpróbálná ismét, az anyja tényközlésére ellenére, makacsul próbálkozva, hátha sikerül bejutnia a két védtelen nőhöz.

− Kihívtuk a rendőrséget! – kiáltott most az anyja, de ekkor a kilincs már elengedett, visszament eredeti helyére. Fél perc mozdulatlanság után a lány erőt vett magán, elszakadt anyjától, és a bal oldali ablakhoz ment. Tudta, onnan belátni az ajtó előtti teret, az udvart, még az utcát is.

− Ne tedd! – kérte őt az anyja, de nem érdekelte. Most már látni akarta, ki van odakint. Óvatosan elhúzta a függönyt, résnyire és kibámult. És ekkor az üveg berobban mellette. Sikoltva hátraugrott, majd az anyjához rohant, négyéves volt ismét, egy esetlen és rettegő kisgyerek. – Gyere! – ragadta meg a nő a lánya karját, majd vonszolta, rángatta, hátra, a hálószobájába, feltépte a nagy gardrób ajtaját, betolta a lányt, majd bekucorgott ő is mellé, végül behúzta az ajtót, belülről fogva a peremét.

− Itt nem találnak meg – motyogta, és nem nézett a lánya szemébe, de nem is látta volna, mert nagyon sötét volt a szekrényben.

A lány pedig közben visszament a pszichiáter rendelőjébe, visszamenekült, és már fel is állt a pamlagról, körbefordult az üres szobában, majd az asztalhoz lépett. Mindenféle jegyzet hevert hanyag összevisszaságban, egy hamutartó, díszes tollak. A legfelső lap alól egy fekete-fehér fénykép széle lógott ki. A lány kihúzta a fényképet, hogy lássa teljes egészében. A szobája volt rajta. Az ágya. Az ágyban ő maga.

„Igen” mondta  a pszichiáter szomorúan az ajtóból.

 

Erik volt az, aki elsőként kibújt a bokorból, majd jöttek utána a többiek. Nézték a szomszédos házakat, de nem gyulladt fény az ablakok mögött. – Ez durva volt – szögezte le Henrik. – Nem hittem volna, hogy meg mered csinálni.

Erik megvonta vállát: − Csak egy ablak. Nem nagy ügy. Most már szabad az út befelé.

Négyen voltak. Négy fiú, akik imádtak félni. Odasétáltak a törött ablakhoz, Norbert belesett rajta, Henrik pedig megpróbálta még egyszer a bejárati ajtót. Zárva volt.

− Nos, bemegyünk? – kérdezte Erik az ablakpárkányba szorult üvegdarabokat feszegetve.

Ő volt a legbátrabb négyük közül. Az elmúlt hónapokban, mióta feljártak a házhoz, mindig ő vezet a csapatot. Először csak körbeszimatolták az épületet. Benéztek az ablakokon. Figyelték a szomszédokat. Mikor fekszenek, mikor érnek haza. Aztán mind közelebb jöttek az épülethez, és elkezdték próbálgatni az ajtókat elől-hátul. Igazából önmagukat próbálgatták, a saját bátorságuk tesztje volt ez. Az egész rém izgalmasan telt: felkelni a megbeszélt kései órában, kiszökni a szülői házból, összegyűlni a futballpályánál, majd eljönni a házhoz, a kis utca végében, és csinálni ezeket a fura dolgokat.

Erik megtisztította a deszkát, rátenyerelt, átlendült, és már bent is volt. A többiek némán követték, lábuk alatt csikorgott az üveg. Érzeték, az elmúlt hónapok minden egyes éjszakai akciója ide vezetett, ehhez a végponthoz. István ki is mondta: − Ez nagyon jó.

− Ja, az – nyugtázta Erik, és előre ment, majd jobbra, a konyhába. Norbert végigsimított a konyhaajtó keretén: − Még itt maradt a rendőrségi helyszínelők anyaga – mosolygott elégedetten.

− De legalább felmostak – jelentette ki komoran Erik, és megállt a konyaasztal mellett, majd lenézett a padlóra: − Itt minden csupa vér volt. El tudjátok képzelni, mit művel egy ember fejével egy baseballütő?

A másik három borzongva próbálta elképzelni. Kis hatásszünet után Erik megindult: − Menjünk fel.

Ő volt a legtájékozottabb közülük. Mindent elolvasott az ügyről, beleásta magát, mintha egy irodalom esszére készülne belőle. Ő találta ki az egészet, hogy kémleljék ki a házat, tegyék próbára egyenként a bátorságukat, lenyomva a bejárati ajtó kilincsét éjfélkor, mert Erik szerint, ha valaki lenyomja a bejárati ajtó kilincsét éjfélkor, azzal képes megidézni a házban élő szellemeket, persze ez csak egy gyerekes hülyeség volt, de annyira jó érzés volt átmenni az udvaron, a sötétben odaóvakodni az ajtóhoz, miközben úgy tűnt, a házból figyelik őket.

− Ez volt a csaj szobája – mutatta az utat Erik, majd hirtelen mind ott voltak, bent a szűk kis helyiségben. Erik már jól ismerte a szobát, egy szenzációhajhász bulvárlap megszerezte és lehozta a fekete-fehér képet, amit a helyszínelők csináltak benne. A szokásos lányos dolgok voltak mindenhol, piperedolgok a kis asztalon, újságok és puhafedeles regények a padlón, poszterek fiúcsapatokról a falon. Az ágy szépen bevetve. Erik leült rá, végigsimított rajta: − Aludt – vészjóslóan felnézett a másik háromra, majd hátradőlt, elfeküdt a paplanon. – A másik, vagyis nem a baseballütős végezhetett vele. Megfojtotta. Valószínűleg arra ébredt, hogy a gyilkosa ott van rajta − már semmit nem tudott tenni.

Norbert felemelt egy képet a fehér komódról: − Pedig nem volt rossz csaj. – Mind a képet nézték, kivéve Eriket, aki a plafont bámulta fektében. Már jó párszor látta a híranyagokban a lány képét. Majd hirtelen felült, felállt, és kisétált a lépcsőhöz. A fiúk követték. – Nem érzitek? – suttogta Erik. – Talán még itt vannak. A szellemük továbbra is itt él, idebenn, nem tudnak elszakadni e helytől. Talán most is odalent vannak, valahol, elbújva és rettegve attól, ami történt velük. Ti nem érzitek a jelenlétüket?

A többiek egymásra néztek, nem tudták, a másik szórakozik velük, avagy komolyan kérdezi. A ház némán és sötéten vette körül őket, akár egy börtön, ott feszültek falai az éjszakában, és a fiúk nem éreztek semmit.

A hallgatásuk miatt Erik úgy vélte, itt az idő, hogy emelje a tétet: − Keressük meg őket! Ki mer benézni a szekrényekbe? 

vége

Szólj hozzá!
2018. november 13. 22:18 - Valmont

Fohász az Ezermesterhez

poe.jpg

Ez egy elkeserítő írás, szemérmetlenül megdolgozza az érzelmeket (gyerek + kutya is van benne, biztos, ami biztos), egészen az utolsó mondatig lenyom, de aztán az utolsó mondatban fordul - és utána kérlek, gondold végig, te miképp értelmezed a befejezést.

A novella három dologhoz kapcsolódik: egyrészt benne van haloványan a Kedvencek temetője - az első filmes feldolgozását annak idején igazán rémisztőnek tartottam, a beteg nővér hosszú éjszakákon kísértett a sötétben. Másrészt sokszor tűnődöm Lawrence Norfolkon, aki annak idején, jó tizenöt éve írt három kiváló posztmodern regényt (és A Lempriere-lexikonban alkalmazott csattanó rímel a novellám végére), de aztán, hosszú hallgatás után kijött egy negyedik könyve, melynek a címét se akarom leírni, ami maga a totális közhely és kliséirodalom. Szóval elképesztő, hogy az, aki azt a három könyvet írta, ide jutott, vagyis nem elképesztő, hanem lehet, csak elmúlt belőle mindaz, amit összefoglalóan tehetségnek nevezünk. Harmadrészt érdemes megemlíteni, hogy az ötlet ott volt bennem már hosszú ideje, de egy éjszaka, miután elég sokat játszottam PS4-en, és kimentem a mosdóba, elöntött az önvád, hogy ilyesmivel töltöm az időmet, majd hirtelen ott volt előttem az első mondat, és az egész szituáció, amiből kibomlik a történet. Azt hiszem, ez a reveláció egyfajta jel volt, ahogy a rendszám is a képen, egy őszi reggelen, munkába menet. 

 

Ezermester

 

− Nem lehet megmenteni – suttogta a nő. – De…még lehet másik. Aztán. – A nappaliban ültek, egymást átkarolva, és akkor már órák óta csak sírtak és beszéltek, beszéltek és sírtak, azóta, hogy délután hazahozták a gyereket a kórházból. 

− De én nem akarok másikat – szakadt ki a férfiból, aki úgy érezte, egy könyörtelen kéz szorítja, összefacsarja a belsőjét, a gyomrát, a máját, a szívét, a tüdejét, és nem engedi, hogy bármi is rendesen működjön odabenn. – Én őt akarom.

A nő felnyúlt, megsimogatta a férfi ápolatlan, hosszúra nőtt haját, és biccentett: − Tudom, kicsim, megbeszéltük már százszor, de nem lehet ellene tenni. Megmondták az orvos. Nincs már remény – magyarázta halkan, mintha nem a férfinak, hanem a szobában alvó gyereknek beszélne ezen a szabadkozó, bocsánatkérő hangszínen. – El kell engedned őt.

− Tévedtek – csattant fel a férfi. – Mi van, ha tévedtek? – elhúzta magát a másiktól, az arcába bámult. És hirtelen észrevette. Hogy a nő már nem az a személy, akit ő feleségül vett. A szülés megváltoztatta. A napokban kezébe került egy igazolványkép, amit közösen csináltak egy automatában a Keleti pályaudvarnál, jó tíz éve, mikor még vonattal utaztak fel, északra, a férfi szüleihez. Azon a nő épp hogy kiért a fiatalsága éveiből, bájos volt, és ennivalóan vidám. Mostanra az arca valamiképp kiélesedett, mintha kemény anyagból faragták volna, új ráncok és bemélyedések és új kitüremkedések jelentek meg rajta, de igazából mindenhol máshol is, a fenekén, a derekán, a nyakán. Ez a nő már nem az volt, akit ő elvett.

− Szerinted miért küldték haza őt a kórházból? – tette fel a nő a kérdést rendkívül fáradtan és csüggedten, és közben nem nézett a féri szemébe. – Miért nem fogadta el a főorvos úr a borítékot?

Hallgattak egy sort, majd a férfi megköszörülte a torkát, aztán belekezdett.

− Te, figyelj, emlékszel még anyámék hol laktak a faluban? – kérdezte, mire a nő meglepetten pillantott fel rá. Bólintott: − Persze, a templomnál. – Négy éve adták el a házat, bagóért, miután a férfi anyja is meghalt. Azóta csak halottak napján és karácsonykor mentek vissza oda, immár saját, tizennégy éves autójukkal. A gyerek végigaludta az utakat. Összekucorodott hátul, bevonta azt a kis lábát a takaró alá, és.

A nő elvágta magában az emléket, mert elhatározta, kemény lesz. Azárt lesz kemény, hogy végig tudja csinálni az elkövetkező pár napot vagy pár órát, és túl tudjon lépni rajta. És hogy aztán újrakezdhessék ők, ketten, mivel eredetileg is csak ők ketten, együtt voltak a létezésben, minden más belőlük áramlott ki, később. – Mi van vele?

A férfi zavartan elfordult, a tévé üres, szürke képernyőjét bámulta, látta benne önmagukat, oldalról világított egy állólámpa, csönd volt, néma volt a ház az éjszakában, életük legrosszabb éjszakáján. – Ha felfelé mentél, a Külső-telep felé, az egyik jobbra eső utca végén, már az erdők alatt lakott egy öregember. Mindenki csak bácsinak hívta. Nem is tudom, mi volt a valódi neve. Már akkor öreg volt, amikor én gyerek voltam – kezdte a történetet, a nő pedig hátradőlt, elengedte magát, hogy a puha kanapépárnák magába fogadják lefogyott, csupa csont testét. – Emlékszem, anyám, a szomszédok, és úgy általában mindenki a faluban azt tartotta, a bácsi egy ezermester. Azt mondták róla, bármit meg tud szerelni. Olyan ügyes a keze, hogy képes szétszedni a legbonyolultabb dolgokat, megkeresi bennük a hibát, kijavítja, majd úgy összerakja azt a valamit, mintha új lenne – a nő lehunyta a szemét, hagyta, hogy a férfi, mély, olyannyira jól ismert és megnyugtató hangja vezesse, és szinte látta maga előtt a bácsit a munkaasztal mellett, mely tele van kacattal, rugós játékok, szétcsavart kávéfőző, kibelezett mikrohullámú sütő − nem, az nem, akkor még olyan nem volt −, egy centrifugáló, ami pont úgy nézett ki régen, mint Artoo-Detoo, ami legóként a gyereknek is megvan, hogy szeretett vele játszani, mielőtt.

− Az öreg tényleg egy zseni volt. Gyakran felmentünk hozzá, úgy mondtuk, fel, mert már a domboldalon lakott, és rálátott az egész falura, szóval gyakran felmentünk oda a házához, és megálltunk a műhely ajtajában, és csak lestük, hogy mit csinál – magyarázta a férfi halkan. – Az a műhely tele volt szerszámmal és anyaggal. Az asztalt elborították a fogaskerekek, huzalok és csavarok, különféle eszközök hevertek mindenhol, dolgok, melyek rendeltetéséről fogalmunk se volt, de ő olyan biztonsággal és ügyességgel kezelte őket, mintha ezer és ezer éve csinálná. Elnéztük a kezét, az ujjait, amik fürgén jártak egy felhúzós óra belsejében, és olyan finoman mozogtak, hogy az szinte elképzelhetetlen volt, mert egyéként kis, apró, vaskos, tömpe ujjai voltak, nem valami sebészujjak, hanem inkább parasztkezek, olyané, aki amúgy korábban, mielőtt ilyen szerelgető nyugdíjas lett, fizikai munkából élt. 

A férfi kicsit megállt a történetben, végignézett a kanapén hátradőlve pihenő nőn, és nem állta meg hogy ki ne nyúljon, és végig ne simítsa az arcát, amit annyira ismert, és minden változása ellenére olyannyira szeretett. A nő bizonytalanul, vakon felnyúlt, megfogta a kezét, és megcsókolta. – Folytasd – mondta vagy inkább kérte elhaló hangon, ahogy a gyerek kéri az anyját, hogy folytassa az esti mesét, mely megnyitja előtte a tündérek, a boszorkányok, a sárkányok és a nemes királyfik világát, ahol végül mindig a jó győz.

− Alig emlékszem az öreg arcára – rázta meg a fejét a férfi, majd elvonta kezét a nő izzadó tenyeréből. – Azt tudom, hogy mindig mosolygott, és nekünk, fiúknak nagyon örült, ha meglátogattuk őt. Lassan mozgott, szürke munkásnadrágot, vastag talpú, kopott bakancsot és egy kifakult pulóvert hordott. Télen-nyáron rajta volt az a kék pulóver. Talán mintha pipázott volna, az orromban érzem a dohány füstjét a műhelyében – magyarázta a férfi, és ő is lehunyta a szemét, hogy jobban jöjjenek az emlékek. – Lehet, szemüveges volt. Mintha csillogott volna mindig vidám, fekete szeme a lencsék mögött, de ebben nem vagyok biztos. De ami legjobban megmaradt bennem, az a mély hangja volt. És a derű, ami a hangjából sütött. Olyan kedvesen és örömmel beszélt, bármiről, ahogy akkoriban kevés felnőtt. Tudod, ez a rendszerváltás környékén volt, mindenkinek megvolt a maga baja, munkanélküliség, infláció, a bányák a környéken bezártak, egy csomó ember csak lézengett és morgott a faluban. De ha felmentünk az öreghez, fel a domboldalra, a kis házhoz, melynek az udvarán egy fügefa állt, és hátramentünk a napfényes műhelyéhez, tudtuk, hogy vidámság fogad, mosoly és kedvesség.

− Fügefa? – vetette közbe a nő kásás hangon, ki se nyitva a szemét. – Nem hiszem, hogy az fügefa volt. Olyan északon a füge nem bírja ki. Nem bírja a hideget.

A férfi eltűnődött, majd megvonta vállát: − Hát, nekem úgy rémlik, fügefa volt. Mert mintha még meg is kínált volna bennünket a bácsi a nyár végén – ajkához nyúlt. – Szinte érzem a nyelvemen az édességét.

− Ez érdekes – nyugtázta a nő. − Folytasd.

A férfi hunyorított, mint aki valamit nem lát elég élesen: − Nem mondom azt, hogy állandóan ott voltunk nála. Megvoltak a magunk játékai, meg amúgy a legtöbbször elég unalmas nézni, ahogy egy felnőtt szerel. Jártuk az erdőt, a pataknál vizeskedtünk, bunkert építettünk a réten, csúzlit vagy nyilat készítettünk. Fociztunk is, de azt keveset, mert nem volt túl sok sík terep, szóval olyasmiket csináltunk, amiket a korunkbeliek csináltak vidéken a kilencvenes évek elején. De – mélyet sóhajtott, majd kivárt, benézett a gyerekszoba ajtaján hagyott rés sötétjébe, és arra gondolt, hogy a gyerek ezeket már soha nem teheti meg, hisz épp hogy csak megtanult járni, és hirtelen érezte, megint jönnek a könnyek, de erővel visszafogta őket, megdörzsölte szemgödrét, és csak kicsit lett nedves a kézfeje: − De hetente egyszer felmentünk hozzá, ebben biztos vagyok, lehet, néha többször is. Aztán én egy kicsit elmaradtam, hatodikos voltam azon a nyáron, amikor megkaptam Gömbit.

− Gömbit? – suttogta a nő félálomban, révülten ejtve a szót, mint akit hipnotizáltak.

− A kutyámat – bólintott a férfi. – Még nem beszéltem róla? – nem jött válasz a másiktól, ezért folytatta: − Egy keverék volt. Kis, fekete és barna szőrmók, német juhász és valami kotorék keveréke lehetett, csupa izgágaság és ragaszkodás. Mindenhova jött utánam, már egész kölyökkorában is, és csak utánam, olyan ragaszkodó volt, hogy mindenki a csodájára járt. Rengeteg játszottunk, este megvártam, míg elaszik, és csak akkor feküdtem le, reggel én ébresztettem, kimentem a garázsba, ahol tartottuk, és úgy örültünk egymásnak, mint két igazi jó barát. Amikor már nagyobb lett, a nyár közepén, jártuk az erdőt, a dombokat, és ő nem szaladgált el, mindig ott jött a közelemben, fegyelmezett, okos kutya volt, noha nem kapott semmiféle kiképzést, elképzelheted, akkoriban faluban ilyen, hogy kutyaiskola, szóba se jöhetett.

− És aztán mi történt? – kérdezte a nő. – Mert gondolom, történ vele valami. Nagyon úgy mesélsz róla.

A férfi bólintott, nyugtázta a sejtést: − Igen. Történt valami. A mai napig előttem van. Kint voltunk a réten, egy botot dobáltam neki, akkor már négy hónapos lehetett, már suliba jártam. Imádta visszahozni a botot, biztosan tudod, milyen az, amikor a kutya ott állt előtted, és nézi, hogy mikor lendítesz − Gömbi nemcsak nézte, hanem közben mosolygott, kacsintott a szemével, hogy gyerünk, csináld. És aznap is ez ment, és nagyon jól szórakoztunk, de aztán hirtelen feljajdult, és megállt, majd lefeküdt a földre. Odarohantam hozzá, először azt hittem, hogy tüskébe lépett, de nem, nem volt semmi, aztán hogy megrántotta valamelyik lábát, szép óvatosan meghuzigáltam a lábait, ám erre se nyüszített, csak feküdt, nézett fel rám nagy búsan, és nem volt hajlandó felkelni. Az ölemben kellett hazavinnem. Lefektettem a garázsban a pokrócára, megitattam, vittem neki egy kis parizelt, de az nem kellett neki, és ekkor már tudtam, nagy a baj. Este, mikor hazajött az apám, és megnézte, azt mondta, valami belső szervi baja van, és a kutyáknál ez sajnos mindig végzetes. Kértem, vigyük el állatorvoshoz, de azt mondta, nincs rá pénzünk, most nem engedhetjük meg magunknak. Persze mentem anyámhoz is, hogy pénzt kunyeráljak tőle, de ő is csak a fejét rázta, hogy nem, sajnos nem tud segíteni, egyébként is, ha apám azt mondta, akkor az úgy is van, az anyám mindig ilyen volt, alárendelte magát az apám akaratának, néha arra gondolok, azért halt utána, mert az apám azt kívánta, mikor haldoklott, hogy ne éljen nélküle.

− Gonosz vagy – mondta nagyon halkan a nő, de a férfi csak a fejét csóválta. – Nem, nem vagyok gonosz, az apám néha tényleg ilyen volt, ilyen akaratos, és követelődző, mint egy gyerek, ezt hamar megtanultam. Egyedül maradtam hát a szerencsétlen Gömbivel, ápoltam éjjel-nappal, rohantam haza suliból, hogy mielőbb vele lehessek, de féltem is, hogy mit találok a garázsban. Aztán az egyik délután a félelmem valóra vált. Az oldalára fordulva feküdt, szaporán szedte a levegőt, a nyelve kilógott, olyan volt, mintha nagyon sokat futott volna, pedig csak a végét járta.

A férfi megállt, megköszörülte a torkát, hagyta, hogy ellepjék az emlékek, és kiszorítsák a nőt, a nappalit, a gyerek szobáját, és ott lehessen ismét a kutya mellet, az olajszagú garázsban. – Azt tettem, amit egy gyerek tenne. Beraktam a kis kézikocsiba, amit anyám használt, mikor a gáztelepről hazahozta a gázt, letakartam egy pokróccal, és felhúztam őt a bácsi házához. A műhelyhez már ölben vittem. Emlékszem, késő délután volt, a vörös napfényben minden nagyon élénknek tűnt, mintha akkoriban mások lettek volna színek, vagy csak a szemem romlott el azóta.

− És mit szólt az öreg?  A bácsi? – érdeklődött a nő kissé gépiesen.

− Először csak csodálkozva nézte, mi van a kezemben, mit hoztam neki, majd szó nélkül átvette Gömbit, óvatosan a munkaasztalra fektette, kibugyolálta a pokrócból, aztán ráhajtotta fülét az oldalára, és én ekkor már tudtam, éreztem, hogy minden rendben lesz. Sokáig hallgatózott, majd felegyenesedett, bólintott és mosolygott, ahogy szokott, mert rájött, mi a hiba. Elromlott benne valami, mondta, reggelre kész lesz, jöjjek majd vissza érte.

− Ennyi? – kérdezte a nő, mire a férfi megvonta vállát: − Gyerekként ennyi is elég volt. Hazamentem, apáék nem nagyon keresték Gömbit, mert későn értek haza, és akkor is hullafáradtak voltak. Én bezzeg alig tudtam aludni, vártam, hogy pirkadjon, óránként felültem az ágyban, és megnéztem mennyi az idő. Úgy terveztem, suli előtt elmegyek az öreghez, aztán végül ellógtam az első órát, ami nem volt nagy baj, mert emlékszem, tesi volt, és ott nem nagyon nézték az igazolást. Felmentem hozzá, és már a műhelyben találtam, gyógytea gőzölgött kis lábosban a padlón, és Gömbi azt lefetyelte.

− Meggyógyult − jelentette ki a nő.

− Meg – hagyta jóvá a férfi. Mind a ketten hallgattak. Mind a ketten gondolkodtak.

− De ezzel nincs vége – folytatta a férfi. – Hazavittem. Az öreg természetesen nem kért pénzt, csak azt, szedjem össze a diót a kert végében. Bármit megcsináltam volna neki, mivel ő volt az egyetlen, aki segíteni tudott a felnőttek közül Gömbin. Aki iszonyat gyorsan összeszedte magát. Volt egy nagy vágás az oldalán, az gyorsan gyógyult. Apámék észre se vették, mert amikorra előjött a garázsból, egészen elhalványult. Azt mondták, az állatok képesek önmagukat meggyógyítani, vagy valami hasonló hülyeséget. Valamiért nem mondtam el nekik, mi történt valójában. Úgy gondoltam, nem hinnék el, vagy ha elmondanám, akkor Gömbi ismét megbetegedne. Két hét múlva, iskola után már ismét a dombokat jártuk. Gömbi fürgébb volt, mint valaha, és valahogy fegyelmezetlenebbé is vált. És ez lett a veszte.

− Mi történt? – kérdezte a nő elhaló hangon.

− Egy földúton mentünk – idézte fel a férfi az emléket, és megdörzsölte állát, majd ajkait, melyek ki voltak száradva. – Traktorosok taposták ki, ahogy jártak az egyik szántóról a másikra.  Dombok közt kanyargott, és az egyik domb takarásában, egy kanyar mögött keresztezte az országutat. Gömbi előre szaladt, én meg nem gondoltam, hogy baj lehet. Aztán csak egy nagy fékezést hallottam, meg hogy felvonyít. Megálltam, megdermedtem, moccanni se bírtam, ott, ahol álltam, a domb még mindig takarta előlem az eseményeket. Hallottam, ahogy egy autó ajtaja csapódik, valaki szitkozódik, majd ismét az ajtó, és aztán felbőg a motor, végül csönd. És csak ekkor indultam el, rohantam, ahogy a lábam bírta.

− Elütötték – a nő végre felnézett a férfira, szeme álmosan, véresen csillogott. A férfi visszanézett rá, de nem a nőt látta, hanem a testet az út szélén, a vért, a belsőségeket, és a köztük csillogó apró fogaskerekeket, huzalokat és csavarokat.

− El – hagyta jóvá.

A nő lehunyta szemét. – Miért mesélted el nekem ezt a szomorú történet? Így akarsz felvidítani? – kérdezte a férfitól bágyadtan mosolyogva. A férfi nem válaszolt, előredőlt, a szőnyeg mintázatét tanulmányozta. Aztán mégis megszólalt, lassan, óvatosan válogatva szavait: − Az öreg akkoriban lehetett hatvan-hetven éves. Ennek ugye húsz éve. Van még rá esély, hogy él – motyogta.

− Nem értem. Mit mondasz? – szólt a nő, noha értette. Felállt, kinyújtózott, majd lepillantott a másik feje búbjára, mely oly védtelennek tűnt, mert a férfi kopaszodott. – Megyek, lefekszem.

− Jó éjt – válaszolt a férfi. – Még maradok egy kicsit.

A nő fogat mosott, gyorsan és felületesen, majd meleg vízzel megmosta az arcát is, végül lehúzta a pulóverét, levette a melltartóját, egy pillanatra megnézte megereszkedett melleit a tükörben, végül felhúzta izzadtságszagú pólóját, és a hálószobába ment. Az ajtóból még visszatekintett a férfira, aki ugyanúgy ült a kanapén, a lámpa sárga fényben. A dvd-lejátszó órája hajnali hármat mutatott. A nő valamiért tudta, hogy ezen a napon öt óra harminckor virrad. Befeküdt a hideg paplan alá, és bámulta a szemközti falat, várta, hogy jöjjön az álom, de igazából azt várta, hogy a férfi felálljon, bemenjen a gyerek szobájába, felnyalábolja a vézna, ziháló, betegség által összetört kis testet takaróstul, kimenjen vele a ház elé az autóhoz, és óvatosan, hogy a gyerek ne ébredjen fel, befektesse őt hátra, majd beüljön előre, begyújtsa a motort, egy percig csak üljön ott, kezét a kormányon pihentetve, néha a visszapillantóba, a gyerekre nézve, aki hála istennek alszik tovább, aztán kitolasson a parkolóból, és a hajnal hasadtával, amikor ez az éjszaka végre véget ér, és eljön a fény ideje, elinduljon fel, északra hogy megkeresse az ezermestert.   

vége

 

1 komment
horror