Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror

2018. október 24. 22:33 - Valmont

Halhatatlan tehetség

nyers.jpg

A Raw című film volt az utóbbi években az egyik olyan horror, ami meglepett, egy csomó szinten működött, mint műalkotás, egy igazi élmény, és a zenéje önmagában is megáll. Sokáig kísértett a történet, innen ez az írás, ami igazából egyfajta továbbgondolás. A háttérben ott motoszkált bennem a Hamvas-féle koan, hogy az igazi tehetség egy barlang mélyéről is utat talál magának, az autentikus, releváns mű nem merülhet el a nemlétbe, az ismeretlenbe. És egész régóta a fejemben van az az anekdota is, amit Szerb Antal ír Dosztojevszkij kapcsán: mikor első regényét megírta, és elvitte az akkor vezető folyóiratnak, reggel ötkor a két szerkesztő - akik egész éjjel, felváltva olvasták egymásnak a szöveget - oroszos meghatottsággal rohant hozzá, hogy gratuláljanak neki.

A képen egy kő látható, az ilyen színű és mintázatú köveket a lányommal "húskő"-nek nevezzük. Egy víztározó partján találtam, a víz visszahúzódott, összezsugorodott, így rengeteg érdekes dolog került napvilágra. Ilyen időket élünk. 

 

Nyers

 

Tisztelt hölgyeim és uraim! Képzeljék el a fiút, valakinek a gyermekét, az öccsét, a barátját, valakit, aki arra rendeltett, hogy leélje életét, mint bárki más, lassan, komótosan, nem hagyva maga után semmiféle nyomot. A szülei átlagosak voltak, nem foglalkoztak vele többet vagy kevesebbet, mint amiképp az átlagos szülők foglalkoznak a második, jobbára csak csalódást keltő gyermekükkel. A bátyjában volt minden reménységük, őbelé fektették gyorsan elillanó fiatalságuk minden energiáját, rá összpontosítottak, így a másodikra, a kisebbre már alig maradt türelmük, szeretetük és odafigyelésük – ám ezt a törvényszerűséget a család tagjai mind a négyen megértették, és el is fogadták.

Nem mondom, hogy az öcs tudat alatt soha nem lázadt e status quo ellen. Álmodozott róla, hogy majd megmutatja nekik. És próbálkozott is, lustasága és renyhesége ellenére néha igenis tett erőfeszítéseket. Eljárt kosáredzésekre, de aztán rá kellett jönnie, hogy bár magas és vékony, de nem elég magas. Festőeszközöket kért karácsonyra, ám hamar kiderült, hogy nincs kézügyessége. Egy haverjával együttest alakított, de hamar szétmentek, ő pedig megértette, hogy az ujjai soha nem lesznek elég fürgék ahhoz, hogy bátorsággal előadjon egy szólót. Így aztán, nagyjából tizenhat éves korára, szép lassan elfogadta a helyzetét, a helyét az életben, a társadalomban, a sors nagy könyvében, ahogy azt undorító pátosszal mondani szoktuk. A legtöbben ezzel egy időben szoknak rá valami szenvedélyre, olyan dologra, ami kitölti az űrt, elfeledteti velük azt, hogy belőlük már nem lesz senki (nem feltétlenül a valaki ellentéte), ami mindennapi jutalomban részesíti a megfáradt, kudarcos és csalódott lelket. Ez lehet az alkohol, a szex, virtuális világok, de könnyen a drog is, máskor pedig csak filmek, töménytelen film, vagy az olvasás, a jártasság a Hanza-városok történelmében vagy hajlandóság a jelenkori környezet mind részletesebb ismeretére, az úgynevezett híréhség.

A fiú a nőket választotta, vadul és dühödten kezdett udvarolni a lányoknak a középiskolában, közvetlen, szemtelen, de mégis valami kihívóan pimasz és meggyőző módon, ezért voltak is sikerei, főképp a nem annyira szép, de még nem is csúnya lányok körében, akik sütkéreztek a figyelmében, hajlottak arra, hogy felmenjenek szűzi szobájába, és engedjék neki azt, amit ilyen korban a lányok legfeljebb engedni szoktak. A szülei nem nézték jó szemmel a dolgot, de nem is tiltották, mert a jegyei azért nagyjából rendben voltak, négyes szinten teljesített, és ez a színvonal a szülőknek gyakorlatilag semmiféle fáradtságába nem került. A bátyja, aki már egy távoli egyetemen tanult tovább, és csak hétvégenként bukkant fel egy hátizsáknyi szennyessel, már túllépett a felnőtté válás ezen rítusain, és szórakozottan vagy inkább elgondolkodva figyelte öccse ténykedését. Ez a báty persze kitűnően teljesített az egyetemen, az oktatói felfigyeltek rá, több országos versenyre is küldték, ahol díjakat szerzett, de ez a valóban ragyogó középiskolai évei után nem volt meglepő. Az öcs kénytelen volt meghallgatni minden egyes vasárnapi ebédnél a báty legújabb eredményeit, a kutatása során szerzett tapasztalatait, és a tanárok elragadtatott reakcióiról szóló beszámolóit. És mindeközben látnia kellett anyja és apja tekintetét.

Azon a bizonyos, esős októberi napon hölgyeim és uraim a két testvér egyedül volt otthon, a szülők elutaztak egy távoli fürdővárosba, ahol is az anya mind fokozódó derékfájásaira reméltek enyhülést. A hűtőben volt gondosan bekészített élelem, de a testvérek valami egyszerűbbre vágytak, ezért a másik autóval, a régi, rozsdásodó egyterűvel bementek a városközpontba lévő gyorsétteremhez, ahol is vettek egy-egy adag hamburgert, menüben, majd hazafelé indultak. Az étteremben, szombat este lévén, nem volt ülőhely, és egyébként is, mind a ketten a szobájukba húzódva szerették volna eltölteni e szerény vacsorát. A család, akiről eddig szó volt, a város egy külső nyúlványán, az erdei út végén lévő telepen élt immár húsz éve, hajdan modernnek számító, ám történetünk idején már inkább elavult rajzolatú családi házban. A várost e teleppel kanyargó, keskeny út kötötte össze, mely a délutáni esőtől nedvesen csillogott a lemenő nap fényében, ami olykor-olykor meglepetésszerűen villant elő egy kanyar mögül, a fák közeiből az autót vezető báty szemébe. Az út szélét vastagon borították a sárga, nyálkás levelek. Minden adva volt tehát egy tragikus végkimenetelhez. A testvérek nem beszéltek, zenét hallgattak, egy rádióadót, mely csak korabeli slágereket játszott. Már nehéz rekonstruálni, mi járt azokban a percekben a fiatalabb testvér fejében. Valószínűleg azt latolgatta, hogy az az érdekes lány, akinek hevesen udvarolt már hetek óta, átjön-e este hozzá, ahogy megígérte, vagy meghátrál, ahogy az történt a múlt hétvégén. És ha át is jön, mi fog történi, most, hogy a szülők nincsenek otthon, csak a báty, aki úgyis lefoglalja magát a tanulmányaival, majd szokás szerint elmegy futni, hogy aztán tizenegy körül már sötétbe boruljon a szobája. A fiú elmerült reményeiben, nem is észlelte a környezetét, legföljebb az erdő sárgászöld falát a szeme sarkából, a néha a szemébe vágó vörös napfényt, és a keskeny csíkban megnyitott ablakon át betűző avarszagot, ezt az elegyet, ami az ősz, a változó, szent évszak minden jellemzőjét felvonultatta a háttérben, nem csoda, hogy csak késve észlelte az autót, mely egy kanyar mögött bukkant fel.

Az autó az erdőben volt.

Motorházteteje begyűrődött az ütközéstől, az üvegek összetörtek, és elölről valami gomolygott, füst vagy gőz, nem tudták. A báty továbbment, ki a kanyar ívéből, aztán lehúzódott az út szélére, majd rövid gondolkodás után kiszállt, aztán visszaszólt a testvérének, hogy maradjon a kocsiban. Az öcs persze nem engedelmeskedett, és pár másodperc múlva utána ment, így nagyjából egyszerre pillantották meg a testet. Az autó előtt hevert, jó nyolc méterre, egy fa tövében, a fa oldala vériszamos volt. Később a rendőrök azt magyarázták a bátynak, és  ő továbbadta a családi asztal, a vacsora felett, hogy az ütközés erejétől a férfi áttörte a szélvédőt, és akár egy szuperhős, nyílegyenesen repült a fáig, amely megfogta, pontosabban a fejével és a mellkasával belecsapódott a fába,  a bordái összetörtek, a szívét átszúrta egy szilánk, de ez már mindegy is volt, mert a koponyája szétnyílt, és az agya szinte kirobban belőle.

Az anya nagyjából itt állította le a fiát, mondván mégiscsak vacsoráznak, az apa pedig intőn felemelte kezét, látjátok, ezért kell mindig bekötni a biztonsági övet. De még nem tartunk itt, a két testvér ott állt a testtől jó tíz méterre, a füstölgő autónál, és látták a vért a fa törzsén, és az avarban, és ekkor az idősebb visszarohant a saját kocsijukhoz a telefonjáért, hogy hívja a mentőket és a rendőrséget, és a fiatalabb ott maradt a roncs mellett, mire a másik ráordított felindultan, hogy jöjjön el az autótól, felrobbanhat. Az öcs így tett, de nem hátrafelé ment, hanem előre, a halott irányába, mert akkor már látta a brutális sérülést, az avarban fekvő szétnyílt koponyáját, és a nyíláson kipréselődött agy szürke szövetét, a darabok ott hevertek körötte, és tudta, nincs olyan lény, ami ezt túlélné. Hallotta, hogy a testvére mögötte, valahol, a távolban magyarázni kezdi a balesetet, és próbálja mind pontosabban betájolni a helyszínt, de a szavak mintha szűrőn jutottak volna el füléhez, szinte nem is értette őket, lépett még egyet, majd még kettő, majd még négyet, míg ott nem volt a test mellett, és ekkor leguggolt hozzá. A férfi neki háttal, az oldalán feküdt, a fa tövében, egyik keze a dereka alá gyűrődött, valamivel arrébb ott volt a levelek közt a törött szemüvege. A fiatalabb testvér előrenyúlt, óvatosan, míg ujja el nem érte a hasadást, a szörnyű nyílást a koponya tetején. Bedugta mutatóujját, és megérezte a meleget, és még valami mást, de ekkor a báty rákiáltott, mit csinálsz te ott?

Mögötte állt, döbbenten, fülén tartva még mindig a telefont. Az öcs felegyesedett, ujját nadrágjába, a nadrág farzsebébe törölte, és megvonta vállát, megnéztem, él-e még. Ez? kérdezett vissza a báty, kissé eltartva a telefont, ennek annyi, mondta elszürkült arccal, majd hátrált, és intett a testvérének, gyere el onnan, ez helyszín, ne bolygasd meg, majd ismét  a telefonra figyelt, és bólintott, igen, itt maradunk. Nem, nem lángol.

Ahogy visszamentek az autójukhoz, a fiatalabb testvér bepillantott a pórul járt jármű hátsó ülésére, és észrevette a könyvek halmait, több tucat könyv, lefóliázott egyencsomagokban, és akkor még ennek nem tulajdonított nagyobb jelentőséget, majd csak később, az est hátralévő részében érti meg, miért voltak ott.

Megvárták a rendőrség kéken és megnyugtatóan villogó fényeit, majd a báty elmondta, hogyan találtak rá a szerencsétlenül járt férfira és autójára, végül, nagyjából másfél óra múlva elengedték őket. A báty még a házuk udvarán felhívta a szüleiket, és részletesen elmesélt mindent, az öcs egy ideig hallgatta, aztán fogta a hamburgeres zacskót, és bement, fel a szobájába, leült az ágyra, és a férfi agyára gondolt, melynek maradékait, foszlányait ki tudta tapintani a hasadt csontok közt. Puha volt, és még langyos, és bizsergés maradt tőle ujjbegyeiben. Kinyitotta a hamburgeres zacskót, kivett a szendvicset, aztán fél percig csak bámult, majd visszarakta a zacskóba, eszébe jutott, hogy nem is mosott kezet, és ekkor elérte őt az inger, kirohant a vécébe, de nem hányt, csak öklendezett, mivel ebédre levest ettek, és ő nem kért másodikból, ami rakott karfiol volt, amit utált. A bátyja megállt felette a vécéajtóban, minden rendben van, kérdezte, mire ő csak intett, persze csak rám jött, nyögte, majd pár perc után a roham csitult, összeszedte magát, megmosta a kezét és az arcát, és visszament a szobájába. Ahogy a hamburgere zacskóra nézett, látta maga előtt, mit rejt, a barnára sült, rostokból, darabokból, cafatokból álló hús rétegeit, a húsét, mely korábban nyers és rózsaszín volt, azelőtt pedig egy élő test eleme, része valami nagyobbnak. Jó tíz percig tűnődött ezen, majd levitte a zacskót a konyhába, és kidobta a szemetesbe. Látta, ott másik zacskó, de üresen, rajta egy zsírfoltos szalvéta. Akkor már folyamatosan csak a seb és a benne lüktető szövet járt a fejében, kiskorában volt ilyen utoljára vele, mikor egy délután nagyon sok bogarat ölt meg úgy, hogy egy kanállal szétnyomta őket, és ezt követően napokig csak a testekből kitóduló belső részek jártak a fejében, méla hányinger és undor kíséretében. Most azonban hányingert már nem érzett, inkább egy erős késztetést, kíváncsiságot, és valami sóvárgást. Hogy elűzze a fejében köröző képeket és gondolatokat, felhívta a lányt, akit aznap este át akart csábítani, de az nyűgös és rosszkedvű volt, nem mesze laktak, a szomszéd telepen, az erdő túloldalán, a sötétben már nem akart elindulni, és nem akart kimozdulni, ezért a fiú felajánlotta, átmegy ő, mire a lány kis tűnődés után igent mondott.

Biciklivel ment, a fák közt, a lámpája egy sötét alagutat világított meg, melynek a falát fatörzsek és bokrok alkották, és az út vége teljes homályba veszett, amitől olyan érzése volt, mintha a semmibe tartana. Amikor kiért a telep fényei közé, fellélegzett, mélyet sóhajtott, beszívta az erdő rozsdás aromáit, a telep házai felett kacskaringózó füstcsíkok égett ízét, az odafenn trónoló félhold kék hidegét. A lány házánál a gyepre döntötte biciklijét, elment a tornácon sorakozó mécsesek mellett, majd kopogás nélkül benyitott. A lány a kanapén ült, egy vastag pulóver és egy nagyon rövid nadrág volt rajta, eddig olvasott, mellette egy halom összegyűrt zsebkendő hevert, most kisírt szemmel figyelte, ahogy a fiú mind közelebb jön. Mi a baj, kérdezte a vendég, mikor megállt a lány felett, aki a laptopjára bökött, ami az ebédlőasztalon világított. Meghalt, mondta elcsukló hangon. Most olvastam, hogy meghalt. Kicsoda, kérdezte a fiú, és ekkor a lány lerakta maga mellé a könyvet, és ő megismerte a borítóját, és lépett egyet hátra, mert mindnet megértett. A kedvenc íróm volt, magyarázta a lány, úgy volt, hogy ma délután író-olvasó találkozó lesz a művelődési házban, ő volt a vendég, épp  hozzánk jött, amikor karambolozott. A lány felemelte a könyvet. Eddig csak egy novelláskötete jött ki. Végigsimította a borítót. A legjobb könyv, amit valaha olvastam, mondta, majd leemelte lábát, mert eddig oldalt feküdt  a kanapén, letette lábát a padlóra, amitől körívesen meg kellett emelnie a combját, és ettől egy kissé szétnyílt a rövidnadrág a combja tövénél, és a fiú előtt feltárt valami vöröset és rózsaszínt, és a lány észre se vette ezt, csak felállt, de a fiú nagyot nyelt és ösztönösen megindult a lány felé, aki megcsóválta fejét, ne, ma este ne, ma este gyászolok.

És ekkor a másik beszélni kezdett, először hogy leplezze csalódottságát, utána hogy lenyűgözze a lányt, de végül azért, mert rájött, ő maga is ezt akarja. A lány melegítőalsót húzott, lófarokba kötötte mézszín haját, majd gyertyát és gyufát rakott a hátizsákba, aztán elindultak. Kint már jóval hidegebb lett, látszott a lehelet. Ezúttal nem az erdőn keresztül, hanem a hosszabb úton, a betonúton mentek. A fiú a lány mellé kormányzott, és kifaggatta az íróról, aki mindenféle érdekes történetet írt, melyek tele voltak misztikummal, sötét dolgokkal, megmagyarázhatatlan rejtélyekkel, és az ember azt érezte, ha egy-egy rövid kis történet végére jutott, hogy a világ sokkal érdekesebb hely, mintsem azt egy szürke hétfő reggelen gondolnánk. Az utószóban az író azt ígérte, hogy a következő munkája egy regény lesz, melyben ezek a kis szösszenetek, ez a bemutatkozó világteremtés valami nagyobb egésszé áll össze. Hát ez már sosem történik meg, hacsak a hagyatékban nem találnak valami használhatót, magyarázta panaszosan a lány, mire a fiú elnézte a menetszéltől kipirult arcát, és megértette, hogy a másik örökre szerelmes lesz az íróba, a borítón lévő fénykép szerint egy kissé csontos arcú, szemüveges, göndör hajú férfi keltette reménybe.

Viszonylag gyorsan odaértek, az utat megvilágító sárga lámpákban még látszott a kétségbeesett fékezés kezdete a betonon. A biciklit betolták a fák közé, majd csak álltak a meggyötört fatörzs előtt. Az autót persze elvontatták már, pár szélvédőcserép csikorgott a lábuk alatt. A sötétség probléma volt, és elfeledkeztek az elemlámpáról, de végül a mobilok fénye elég volt, hogy megtalálják a másik fát, aminek a törzséről valaki lemosta a vért, a fejből kirepült darabokat összeszedték, csak pár sötét folt maradt a földön, ide, ez elé térdelt a lány, elővette a gyertyákat és a gyufát, és elmajszolt egy könnycseppet szeme sarkában. A fiú akaratlanul is hátralépett, nézte, ahogy a kanóc felsercen, majd zajt hallott maga mögött, csak valami madár lehetett, ám ez elég volt, hogy hátrakapja a mobil fényét, és a mögötte lévő bokor egyik húsos, sárga levelén megpillantsa azt a szürke csomót. Közelebb lépett, rávilágított, és így már megbizonyosodhatott arról, hogy ez az, és bevillant neki a hamburger, de egyúttal a lány ölének elősejlő rózsaszínje is, és szinte érzete az agydarab leírhatatlan szagát, a tapintása lágy volt és rideg  kissé zselés, de a szájban szinte elolvadt, pépesen elomlott, és amikor nyállal összekeverve lenyelte, úgy érezte, ez a legjobb dolog, amit eddig életében tett.

Visszafordult a lány felé, aki még mindig a mécses fénye felett görnyedt. Mondani akart neki valamit, de nem jöttek a szavak, érezte, hogy a torkán keresztül az idegen test leér a gyomrába, és szép lassan feloldódik odabent, és befelé figyelt akkor is, amikor végre a lány felállt, a visszaúton is, amikor a fiú hazáig kísérte a másikat, aki hálás volt, és egy puszit nyomott az arcára az ajtóban, amiből aztán csók lett, de nem hívta őt be utána, ahogy szétváltak, a fiú csak állt az ajtó, a bezárt deszkalap előtt, majd bólintott, így van ez rendjén, tudta, most már rendben lesz minden.

Hazament, és mint egy részeg, szinte öntudatlanul botorkált fel a szobájába, csak a cipőjét vette le, érezte, csontjáig átfagyott, és nem tudta, emiatt didereg-e a takaró alatt, vagy a nap különös eseményei csapódnak le egy kései sokkban − de az álom gyorsan megszabadította mindentől.

És aztán tisztelt hölgyeim és uraim, másnap felébredt, és korán reggel, mikor még csöndes volt a ház, elvett egy köteg papírlapot apja nyomtatójából, és egy jobb tollat a tolltartójából, és a meleg konyhában, a tűzhelyen mind jobban duruzsoló teafőző hangja mellett elkezdett írni, és csak írt és csak írt, egészen délig, a testvére nem tudta mire vélni ezt buzgalmat, de legalább békén hagyta. Késő délutánra lett kész, még egyszer átnézte, majd bepötyögte két ujjal a laptopjába az írást, és átküldte a lánynak, mindenféle kísérőszöveg nélkül. Amíg várt, utána nézett az írónak az interneten, és átfutotta egy-két felöltött szövegét. Azonnal tudta, újsütetű bizonyosságával, hogy amit ő csinált, az legalább olyan jó lett, mint az eredeti szövegek.

A megerősítés éjfélkor érkezett. Csöngettek, a bátyja szerencsére már aludt, így nem volt tanúja annak, amikor lesietett a bejárati ajtóhoz, mely előtt ott állt a didergő, kipirult arcú lány, odakint még hidegebb volt, mint előző éjszaka, ott állt, és csak bámult rá, te írtad, kérdezte, és a fiú bólintott, mire a másik belépett, és átölelte, és a vállába fúrta fejét, elolvastam háromszor, csodálatos, motyogta, és a fiú tudta, hogy ez az első sikere, és hogy innentől kezdve minden rendben lesz.

És rendben is lett, tisztelt hölgyeim és uraim, mert van valami magasabb erő, ami úgy intézi, hogy a tehetség, és a meg nem született művek napvilágra kerüljenek, és én ennek az erőnek a szolgája voltam, nem uralkodója, csak alattvalója, és ez persze a külvilág felé egy hazugság formájában manifesztálódott, amit fenntartottam a mai napig. De azt gondolom, ha végigtekintünk az itt elmondottakon, le kell vonjuk a szükségszerű következtetést, azt, hogy idáig, és ne tovább, hogy ideje színt vallani, mert senkiből valaki lettem ugyan, de az ár túl nagy volt. Ezért van, hogy a beszéd végére hagytam − talán nem túl elegáns módon −, a döntésemet, hogy a számomra megítélt irodalmi Nobel-díjat sajnos nem áll módomban átvenni. 

vége      

Címkék: baleset írás erdő
Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://horrornovellak.blog.hu/api/trackback/id/tr6914320501

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
horror