Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror

2018. október 01. 22:15 - Valmont

Csak egy ház a faluban 4.

telepi_4.jpg

Befejezés a négy részes történetfolyamhoz.

 

A telepi ember háza

Negyedik rész

 

A takarítószertár por- és hypószagú volt, de a nő, miközben a fiatalember a falnak nyomta, mindezek mögött érezte a vér rezes, földes aromáját, mely folyamatosan ott lebegett az épületben. Bekúszott az orrán, ingerelte a torkát, megtöltötte tüdejét, mint a vízbe fúltét a sötét iszap. Eltolta magától a férfit, akinek a feje izzadtságszagúan és dohányfüstösen nyomult két melle közé. Ne haragudj, de itt nem megy, jobb lenne egy másik helyen, súgta neki, majd kifordult az ajtón, és visszamosolygott rá, azzal végigment a neonfényes folyosón, felkavarva a vérszagot, át a hátsó ajtón, ki a kukákhoz, a parkolóba, ahol a sárga autók most csöndben várakoztak, és itt rágyújtott, komótosan, ahogy a munkások szoktak, hunyorogva, kezével árnyékolva a tüzet. Van egy szálad, kérdezte a fiatal férfi mögüle, hangja rekedten s csalódottan csengett.  A nő elővett egy szálat, a szájába dugta, mélyen leszívta füstjét, de közben a sajátját végig ott tartotta ujjai közt, és tekintetét a másik csillogó szemébe fúrta. Majd átadta a cigit, és kiengedte a füstöt a kijelentéssel együtt, szóval a műszak után feljöhetnél hozzám, hogy folytassuk. A férfi elgondolkodott, hosszan nézte a nőt, még hátrébb is lépett, mint aki valami műalkotást vizsgál, majd visszament hozzá, megragadta jobbját, amiben a cigaretta szála is volt, felemelte, szeme elé tartotta, és megkérdezte, és ezzel mi lesz. A nő ujján aranygyűrű csillogott. Ez emlék. Mondta a nő, miközben folyamatosan szívta a cigarettát, szinte ette a füstöt. A férjem meghalt. Régen, túl régen. A másik erre lehajtotta a fejét, ne haragudj, motyogta. Tényleg fiatal volt, egy hónapja dolgozott az intézményben, eddig főleg a nappali műszakban, de most áttették éjjelisre, mert a korábbi esti sofőr felmondott, így került össze a nővel, aki szinte csak éjszakai műszakot vállalt. Megkérdezhetem, mi történt vele, kérdezte meg a férfi most csöndesen, majd felnézett a nő arcába, ami elkomorult, elsötétült, még a kinti lámpák tompa, sárga fényben is látta, hogy egészen elváltozik. Persze, elmondom majd egyszer szívesen, már rég történt, és túlvagyok rajta, hazudta a nő, és aztán egy kicsit elhallgatott, és összeszedte a gondolatait, befelé figyelt, a múltra, arra a nagyon távoli éjszakára ott, a telepi ember házában. 

Egész egyszerűen a szolgája lettem, magyarázta a telepi ember. Nem volt semmi célja az életemnek, ez jó ötletnek tűnt. Eleinte vadásztam neki csapdával, élő állatokat hoztam. Ott éltünk a barlangban, néha meg elmentem dolgoznia a távolabbi tanyákra. Egyszer még az apámat is láttam, napszámban volt, engem vittek szekéren fel a hegyekbe fát vágni, őt meg vitték lefelé a síkföldre kaszálni. Nem éreztem semmit az apám látványára. Én már akkor egy teljesen más ember lettem. Feltétlen szolgája a társamnak. Ő volt egy személyben az apám, a testvérem és a gyerekem, akiről gondoskodnom kell. De ahogy teltek az évek, egyre üresebb lett a társam. Nehéz ezt másképp mondani, olyan volt, mintha eltűnt volna belőle az erő, az élni akarás, a lendület. Időről időre felkínáltam a vérem neki, és ez néha segített, máskor viszont alig változtatott az állapotán. Tudtuk, mire van szüksége, és sokat beszéltünk is róla, hogy lehetne megoldani, végül úgy döntöttünk, hogy átmegyek Magyarországra. Ez már a nagy háború után történt. Munkát kerestem, előbb a fővárosban, aztán vidéken. Így kerültem ide. Eleinte nem itt, hanem a gyári lakásokban éltem, de megtetszett a környék, úgy gondoltam ez jó hely lesz, itt nyugtom lesz, megvettem hát ezt a házat. És aztán…Aztán gyilkolt, vágott közbe Mariann. Az ajtókeretben ált, a hálószoba peremén, véreres szemmel, csapzott hajjal úgy meredt az asztalnál ülő két férfira, mint egy kísértet. Megtaláltam a gyöngyeit. Az öt nő gyöngyét. Végigmérte vendégüket, aki talán a házigazdájuk is volt. A férfi kék munkáskabátot és kopott, zöldessárga, durva nadrágot viselt. A lábán tömör, barna bakancs sötétlett. A fején kék micisapka takarta gyér haját, alatta pókhálószerűen ráncosodott barna ábrázata. Jobb kezében egy nehéz, fojtó szagú cigaretta füstölgött, vékony csíkokat vont a felettük sárgálló lámpa burája köré. A nő most a férjére nézett, aki még mindig részeg volt. Kábán meredt a férfi cigarettájának a parázsára, fejét ingatta, jobbra, balra alig láthatóan, arca, sápadt volt, kerekre nyílt szeme meg-megrebbent. Miről beszél, kérdezte az öregember, majd felállt, és ekkor hirtelen nagyra nőtt, nagyon magasnak tűnt, a feje szinte a plafont érintette. Miről beszél maga, ismételte. Mariann a tisztaszoba felé nézett, mire a másik már mozdult is, átment a helyiségbe, motozott valameddig a sötétben. A házaspár bámulta a félhomályos ajtókeretet, a mögötte mozgó árnyat, és akaratlanul is közelebb húzódtak egymáshoz. Aztán a férje felállt, és megfogta Mariann kezét, gyere, mondta kábán, elmúlt éjfél, adnom kell neked valamit. Behúzta a hálószobába, majd letérdelt az ágy mellé, benyúlt, és kivette az ágy alól a dobozkát. A nő nem értett semmit, fél szemel a konyhát figyelte, hogy mikor bukkan fel benne az idegen, de ekkor a másik a kezébe nyomta a dobozt, amiben egy nyaklánc volt. A tiéd, boldog születésnapot, motyogta részegen a férje, majd ügyetlen mozdulatokkal kivette a láncot, és megpróbálta remegő ujjaival összezárni kapcsát a nő nyakán, de az ingerülten félrehúzódott, neked mi bajod van, egy idegen van a házunkban, és te ezzel foglalkozol, förmedt rá, és csak nézték egymást közelről, majd Antal sírni kezdett, szeretlek motyogta, és letörölte könnyeit, mire a nő elfordult, megfordult − és ott állt vele szemben a telepi ember. 

Ahogy hajnalodott, az új fiú mind gyakrabban ment oda a nő kis irodájához, megállt az ajtókeretben, szürcsölte a kávéját, és csak bámulta az asszonyt, aki már nem volt fiatal, de még maradt valami a sugárzó szépségéből, egy fáradt báj, amely lecsorgott a lapokra, amikkel dolgozott. Mit csinálsz, kérdezte tőle három körül, mire ő fel se nézve válaszolt, regisztrálom a bejövő és kimenő tételeket. Fura, hogy tételeknek hívod ezt a melót. Előbb-utóbb te is megszokod, nyugtatta a másik, mindenki így gondol rá, aki lehúz itt egy pár hónapot. Hát annál hosszabb időre tervezek, bizonygatta a fiatalember. A húgom kint maradt, és át akarom őt is hozni. Egyedül élsz itt, kérdezte őt a nő elgondolkodva. Igen, egyedül jöttem, válaszolt a fiatalember. Ukrajnában mostanában nem igazán jó a helyzet, nagy a szegénység, itt, ebben az országban sokkal több a lehetőség. Emiatt hajtok, és mindent megteszek, hogy bizonyíthassak, magyarázta szenvedélyesen nyíltsággal. A nő felpillantott rá, tekintete ellágyult, szinte kislányos lett, majd lehunyta szemhéját, melyen megrepedezett a festék, a férjemre emlékeztetsz, suttogta, ő is ilyen jó ember volt. A fiú csak nézte, majd megköszörülte a torkát, jut eszembe, bökte ki, áll még az ajánlat, ugye? 

Megfogta, kérdezte tőle a férfi, mire Mariann akaratlanul is hátrébb lépett a szavak erejétől. Mert nem szabad csak ronggyal megfogni őket. Megfogtam, mondta aztán a nő, és láttam. Nem tudta befejezni. Az öregember visszament a konyha lámpájának fénykörébe. Újabb cigarettát vett elő munkáskabátjának zsebéből, vagyis inkább belenyúlt, és pár ügyes mozdulattal meggyúrt egy szál cigarettát, majd megnyújtotta, végül felszegte fejét és a párosra nézett. Nem bírta nélkülük. A lelkek nélkül ő maga is üressé vált. Ezért időről időre vittem neki. De ehhez meg kellett ölnie azokat a nőket, szögezte le Mariann, mire Antal, mint aki álomból ébred, a fejéhez kapott, miről beszélsz te, kérdezte a felségétől, aki nem válaszolt, rá se pillantott, mert farkasszemet nézett az öregemberrel, aki végül bólintott, igen, megöltem őket, és kivettem a lelküket, mielőtt kihűl a testük. De nem ez a fontos. Hanem, mi a fontos, értetlenkedett Antal, ám ekkor Mariann nekiindult, kiment a konyhába, és az ajtó felé ment, de az öregember meglepően fürgén elé állt, hova megy maga. A rendőrségre, nézett rá dacosan a nő. Senki nem megy a rendőrségre, válaszolt az öreg, majd lassan a szájához emelte a cigarettát, és beleszívott. Nem ajánlom, hogy kimenjen az udvarra. Miért, kérdezte Mariann, de az öregember nem válaszolt, csak talányosan nézte, majd körbefordult, mit csináltak a ládáimmal, kérdezte. A páros először nem értette, mire céloz, aztán Antal kapcsolt, beraktuk őket hátra, intett a háta mögé, a kamra felé. Az öregember bólintott, jó. Nekidőlt az ajtónak, és Mariann felé fújta a füstöt, aki állta, nem moccant. A barlangban elkezdett megjelenni a víz, mondta az öreg. Alulról szivárgott, egyre több és több. Elkezdtem hát idehozni a földet. A földjét, ami életben tartja őt. Ám legutóbb, amikor visszaértem hozzá, már nagyon rossz volt a helyzet. A víz elborította a barlang alját. Olyan volt, akár egy tó. Ő félig a vízben hevert. Ki kellett hoznom. Ez elhagyott tanyára vittem, ott éltünk, és én vissza-visszatértem a barlangba a földért, de ő egyre rosszabbul lett. Egy este akartam lopni egy tehenet, hogy azzal tápláljam, de a gazda rajtakapott. Dulakodtunk, megszúrtam, ám jöttek mások, és lefogtak. És börtönbe kerültem. Ezért késtem ennyit. De most itt vagyunk. Visszajöttünk. 

Az utcán már érezni lehetett a hajnal szagát, a nyíló virágok, a harmat, a korai reggelik illatát. A locsoló kocsi mindenhol ott hagyta nyomát az úton, és ahogy sétáltak a néma kerületben, a nő levette szandálját, lement a járdáról, és bele-belegázolt a hűs tócsákba. A fiatalember nevetett rajta, mert a másik, annak ellenére hogy az anyja lehetett volna, hirtelen kislányosan bohónak és vidámnak tűnt, olyan volt, mint aki valami tehertől szabadul meg abban a  pirosas, sárgás fényben, ragyogott az arca, a bőre, a nyaka, és a haja szinte szikrázott, ezért a fiú néha magához vonta ezt az elvarázsolt testet, és hosszan csókolta, hogy megérezze szája ízében is azt az erőt, mely sugárzott belőle. Csak amikor odaértek a bérházhoz, akkor váltak illedelmesen szét, és mint idegenek léptek be a kapun, a nő ment előre, fel a málló vakolatú lépcsőházban, a másik pedig halk, nesztelen léptekkel követte, érezte, felhorgad hasában a vágy, az izgalom, hisz a nő minden mozdulata, ruhájának minden gyűrődése, fejének minden biccenése azt sugallta: mindjárt.  

Ez a mi házunk, lépett előre hirtelen Antal, menjen innen el, vigye a ládáit, és tűnjön innen el, mondta a férfinak, és csak jött felé, míg már ott volt közte és a felsége között. Ekkor az öregember elnevette magát, megcsóválta fejét, majd egy utolsót szívott a cigarettájából, hunyorgott, és cinkosan kacsintva így válaszolt, gondolja, hogy ennyi vándorlás és várakozás után egy tapodtat is mozdulok innen, kérdezte, és aztán nekiesett Antalnak, mire Mariann felsikoltott, részben a meglepetéstől, részben mert elsodorta a két férfitest, hátrazuhant, neki a kis szekrénynek, beütötte a fejét, és minden elsötétült előtte. A másik kettő a földre került, nem vették észre a cigarettát, mely kiesett az öreg szájából, a tűzhely előtt felhalmozott papírra, Antal csak arra ügyelt, hogy azok a csontos, erős kezek lefejtődjenek a nyakáról, majd megütötte a férfi arcát, ami mintha gumiból lett volna, aztán sikerült elkúsznia mellőle, fél térdre állt, mögötte fellobbant a láng, és Mariann végre magához tért, hogy lássa, amint az öreg nekitántorodik Antalnak, aki erre fura grimaszt vágott, először a nő nem is értette miért, de aztán meglátta a kést a vénember kezében, mely többször nekilendült, ahogy gyors mozdulatokkal Antal oldalába vágta a pengét, mire az összerogyott, az öreg még mindig fogta, tartotta, mintha barátok lennének, és ekkor ütött meg Mariann őt hátulról a szeneslapáttal. Mögöttük már lángolt a tűzhely melletti szék, a széken a ruhák, a szekrény oldala, de nem volt idő a tűzzel foglakozni, mert Antal vérzett, és a nő elkezdte előbb élesztgetni, de a férfi csak nyöszörgött, ezért megfogta karját, és húzni kezdte, majd kinyitotta az ajtót, amitől a huzat csak még jobban felkorbácsolt a tüzet, felharsant a hangja, mire kijutottak a házból, már a függönyök is égtek, és akkor Mariann lerogyott az udvaron, a szekér előtt, mely ott magasodott előttük.  

Vedd le a cipőt, mondta a nő az ajtóban, majd előre ment, a konyhába, fesztelenül és nyugodtan, mint aki már sokszor csinálta ezt, a fiú pedig megszabadult a cipőitől, és követte. A konyhaablakon át pont rájuk tűzött a fény, a nő háttal állt neki, a napot nézte, mely vörösen lebegett a tetők cikkcakkjai felett, a férfi mögéje állt, a nyakára hajolt, és megcsókolta, mire a másik megborzongott, ne itt, mondta, gyere, mondta, és vezette, át egy sötét folyosón, amelynek a végébe két szoba nyílt, két ajtó. Válassz, mondta a nő, melyikbe akarod, döntsd el te, mi legyen, kérte őt a nő, mire a fiú zavarba jött, mert először nem értette, a két bezárt ajtót nézte, aztán megvonta vállát, és a jobb oldalira bökött, itt, suttogta. A nő rápillantott, a fiatalember sápadt, izgatott arcába nézett, és elszomorodott, legyen, mondta, és az ajtóhoz lépett, kinyitotta, feltárta a mögötte lévő sötétséget. Menj előre, mondta neki, ne félj, lépj csak be, és a másik így tett, és elnyelte a feketeség.  

Antal haldoklott, hiába suttogta neki Mariann, hogy ne halj meg, hiába sírt, hiába simogatta görcsbe feszülő, befelé figyelő arcát, a férfi lassan távoldott, és a nő ekkor megvallotta neki, hogy rossz feleség volt, hogy megbánt mindent, és hogy szereti, mire Antal végre kinyitotta szemét, felnyúlt az arcához, végre figyelt rá, valamit mondani akart, de nem tudott, mert vér volt a szájában, és ezt látva a nő egyszerre érzett undort és megvilágosodást. Felállt, visszanézett egy pillanatra a házból előtörő lángokra, érezte bőrén a forróságot, a széthasadó ablakokon kicsapó meleget, majd felkapaszkodott a szekérre. A ló hátrafordult, és rábámult, kíváncsian figyelte, ahogy a szalmába ágyazott láda szélébe feszül, de nem bír vele.  A nő dühösen belerúgott a ládába, majd lemászott a szekérről, hátrarohant a fészerbe a szerszámokhoz, és egy feszítővassal tért vissza. Beillesztette a deszka rései közé, majd ránehezedett, mire a szögek engedtek, lassan elnyíltak a deszkalapok, és a sárga, lobogó fényben megpillantotta az odabent fekvő alakot, aki megpillantotta őt, és mint egy kígyó, kicsapott Mariannra, a nyakát támadta éles harapással, de hirtelen visszahőkölt, mint akit arcul ütöttek, és ez elég volt a nőnek, hogy összeszedje magát, egyetlen sikoltó lendülettel felemelte a vasat, és leszúrt vele, átdöfte a férfit, továbbá a láda alját, hogy a szekér résein át a vas kicsússzon alul. Mariann hátradőlt, neki a szekér oldalának, elnézte a lassan mozdulatlanná dermedő fekvőt, közben a nyakához nyúlt, Antal láncához, azt babrálta. De aztán észbe kapott, lemászott, majd behajolt a szekér alá, ellenőrizte, amit sejtett, Antalhoz sietett, és behúzta szekér alá, egyenesen a kinyúló vas vége alá, amelyről csöpögött a fekete vér, és a férje fejét megemelve, a száját szétnyitva, a haldoklót az ölében tartva várt és várt, nem törődve az óbégató szomszédokkal, a kisvártatva megérkező tűzoltókkal, várt türelmesen, míg hajnal nem lett.

Rácsukta az ajtó a sóhajokra, a halk nyöszörgésre, a rimánkodó kérlelésre, majd visszasétált a konyhába, kinyitotta az ablakot, és rágyújtott. A füstöt kifújta a résen, próbálta becélozni a kelő napot. Eszébe jutott az a másik hajnal, mindig eszébe jut, amikor új áldozatot, egy szexre éhes, magányos férfit, alkoholistát, hajléktalant, reményvesztett özvegyet, öregedő hódítót hoz fel a lakásba neki. Azon a reggelen, miközben a tűzoltók összepakoltak, nem foglakozva azzal, hogy ő gondosan visszazárja a deszkalapot a hamvakra, a hamura, ami a ládában fekvőből lett, és Antal az árnyékból, a meggyfa alól figyelte őt, kezét még mindig sajgó oldalán tartva, szemében a szeretet és a közös bűn tudata, és valami zavarodottság, hisz még nem értette, mi történik vele, azon a reggelen Mariannban megváltozott minden, ahogy lekászálódott a kocsiról, és odament hozzá, átölelte, majd kerített egy pokrócot, ráterítette, és bekísérte őt a fészerbe.

Mariann ilyenkor, hajnaltájt néha az eltelt évekre gondolt, a sötétben élő férjére, arra, hogy soha nem lett gyerekük, és arra, hogy kezd belefáradni ebbe az egészbe, és hogy mikor fognak rájönni a vérellátónál, ahol dolgozik a lopásra, a sorozatos, apró, de idővel észrevehető tolvajlásaira, melyeket a hamis kimutatásokkal leplez, és a szerencsétlenekre is gondolt, akiket időről időre leszállít a férjének, akiknek a lelke mind ott marad a férjében, és akiket érez, akiket újra lát a szemében, amikor szeretkeznek, és amikor ezekre gondol, és mindent mérlegre tesz, és látja azt a régi Mariannt, a régi önmagát, akkor mindig bólint, mert nem változtatna semmin, nem cserélne senkivel, és hogy ahogy van, az jól van, így van ez jól. 

Epilógus

Ki megy az éjben, nesztelen, akár az árnyék? Ki ez az öt alak az utcák sötétjében, akik végigúsznak a légben, és jöttükre a mindig vad, a kerítések festését felmaró kutyák sem emelik fel fejüket. Kik ők, és hova tartanak? Elhagyják az öreg Kővágó házát, majd jobbra fordulnak, a rét felé, amit a helyiek Lajtának hívnak. Átkelnek a csipkebozótok közein, a vizes zsombékokon, aztán a két utolsó ház közt nekivágnak a dombnak, ahol csenevész fák kapaszkodnak a hold fényében az áldott földbe. És csak mennek, látszólag céltalanul, noha ez nem igaz, mert látják odafent a romot, az elhagyott erdészházat, a hegy oldalában, egy kis platón. Ide már nem kapaszkodott fel, csak földút, de mostanra azt is benőtte a gaz, erre a kanyargós, hajdan volt útra térnek hát, az ötös, az öt árny, az öt alak, akik egymás után haladnak libasorban, akár az összeesküvők, míg be nem érnek az udvarba, elmennek az összedőlt kutyaól mellett, fellépnek a tornácra, kikerülik a zsanérján lógó, szétvert ajtó meredező deszkáit, és máris odabenn vannak, bent a házban, a hajdan volt házban, a tető nélküli házban. És itt végre megpihennek, maguk mögött hagyják azt, ami elpusztult az éjben, és végre csak ők vannak a világon, és még valaki, valaki, aki még csak félig létezik, de formálódik, lesz belőle valami, ezt mind tudják, mind érzik, ott van, az egyikőjük, a legfiatalabb méhében, egy kapaszkodó, evilági sejt a túlvilági árnyak rétegei közt. Őmiatta kerestek hát egy házat az árnyak, a nők, akiknek a lelke elégett a tűzben, és akiknek így minden köteléke megszakadt a telepi ember házával, de ösztönösen egy újra vágytak, így most, amikor letelepednek a rozzant falak tövébe, és az ablak betört rámáján át végre arcukba vagy arcuk helyébe süt a hold, kimondják hogy igen, itt jó lesz, itt maradunk, itt lesz az új otthonunk.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://horrornovellak.blog.hu/api/trackback/id/tr6714275985

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
horror