Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror

2017. augusztus 20. 09:36 - Valmont

Egy különleges vadászat története

egyszarvu.jpg

Egyes lények túlélnek mindent, ezer éven át bujdokolnak sötét erdőkben, hogy aztán rajzfilmcsatornákon, iskolatáskákon vagy animékben bukkanjanak fel. Vagy egy ilyen írásban.

A történet teljes megértéséhez ismerni kell a lényhez kapcsolódó hiedelmeket. A Wiki szócikk elég rövid, de  a harmadik bekezdése nekünk most bőven elég, bár gondolom máshol találni részletesebb anyagot is róla.

 

Ballada a hegyek szépségeiről

 

                                                                                                                   lányomnak

 

Ha láttátok volna a hegyek e gyönyörű teremtéseit, bármiről elhinnétek, hogy megtalálható ott, a kies és zord északon, ahol az akácerdőt felváltja a fenyő, ahol a gyárak udvarán gyom virágzik, ahol az erdők mélyén beton- és vasszörnyek lapulnak elhagyatva, várva vissza hűtlen, öreg gazdáikat, a bányászokat.

Én csak akkor szembesültem az északi szépséggel, mikor felmentem oda régi barátommal, öreg cimborámmal vadászni. Lanit még kamaszkoromból ismertem, a sors a tenyerén hordozta mindig, emlékszem, akkor figyeltem fel rá, mikor a város egyetlen diszkójában kikezdett a lánnyal, akit én már hónapok óta izzó reménytelenséggel kerülgettem. Elnéztem, ahogy az ablakpárkánynál smárolnak, és nem éreztem féltékenységet, csak csodálatot, és azt, hogy ő bizonyára megérdemli ezt a csajt.

Lani mindig is lenyűgözte az embereket, simulékony modorával, pergő nyelvével és vicces, mosolygós kedélyével azonnal óriási hangulatot teremtett maga körül.

A sorsunk a főiskolán keresztezte újból egymást, ő könyvtár-angol szakra járt – csak hogy legyen valami diplomája, mondta –, és rém komolyan vette az előadásokat, noha minden este hajnalig tartott a buli a koleszszobájában. Azután hallottam híreket róla, hogy a barátnőjét futtatja egy belvárosi pubban, vagy hogy autókereskedést nyitott a város határban, és nagyon jól megy neki. A válság után a kerekedésből autófelszerelés bolt lett, végül átállt az online kiszállításra, naphosszat ott ült a kis irodájában, pötyögött a laptopján, és elszórakoztatta a futárokat, akik vitték szét az áruját az országba. Történetesen az én szállítócégemmel is volt szerződése, így az elszámoláskor, havonta egyszer, felelevenítettük a régi szép időket, miközben megittunk egy pohár drága whiskyt.

Meglepett, hogy egy tavaszi reggelen elhívott arra a hétvégi vadászatra. Azt sem tudtam, hogy vadászik, de mint bevallotta, az utóbbi években rászokott az ölés ízére, a puskapor szagára, a fegyver ismerős, hideg tapintására, a vad szemében ragyogó csodálkozásra és a sebek okozta örömre, melyekről tudta, hogy egyedül ő a felelős értük. Amikor felajánlotta, hogy a szombat délelőttöt áldozzuk Artemisz istennőnek (ezek az ő szavai) fenn, északon, rövid tűnődés után igent mondtam.

Sötétben indultunk, a hegyek csak lassan kerekedtek ki előttünk, körvonalaik mint megannyi ősállat vésődött fel a bíbor, lila és rózsaszín égre. Az autóban, egy öreg, rozzant Toyota terepjáróban elmesélte, hogy egy kis faluba jár, egészen az országhatárig, ahol mogorva, különös és nehéz természetű népek laknak, ők aztán jól ismerik a környék sűrű és végtelen erdőit, különösen vezetője, egy idős férfi, akit mindenki csak Timurnak szólít, nem tudni, miért.

Timur pálinkával fogadott minket erdőszéli, faluvégi háza tornácán a leheletszőkítő hajnali hidegben. Erősen őszült, vastag, dús bajusza volt, felette közönyös, hidegkék szempár, cápákról szóló természetfilmekben lát ilyet az ember.  Megittuk a pálinkát, mire ő beszólt a házba, emlékszem, összerezdültem a névre, a lány nevére, amit kiáltott. És aztán a kelő nap fényében megjelent ő, észak szépe. Kopott farmerben, mezítláb és egy túl bő pólóban jött, hosszú, szőke haját kiengedte, arca ragyogott a pihentető alvástól, és mindene mosolygott, a szeme, az érzéki szája, de még kézfejének puha domborulata is. Egy kis tálcán szalonnadarabokat, kenyeret, hagymát hozott, lerakta a durván ácsolt asztalra, aztán a tornác végébe ment, rágyújtott, majd onnan nézett minket, figyelmesen, akár egy éhes macska. Észrevettem, leginkább barátomat, Lanit bámulja, aki csak néha-néha és tőle szokatlan módon, zavartan viszonozta a pillantást.

– Meglesz, amit ígért, Timur? – kérdezte inkább vendéglátónkat, aki elnézett az erdő felé, szájába vett egy darab hagymát, rágni kezdte, úgy bólintott: – Látták őt a cigányok gombaszedés közben – mutatott az egyik gerinc felé, melyen fenyő sötétlett. – Ott, a Nagyárnyékon. Oda megyünk. És jön a lány is.

– Ő minek kell? – jött zavarba Lani, oldalt pillantott, de nem nézett a lány szemébe, aki kitartóan bámulta, amitől nekem savanyú lett a szám íze.

– Kell – bólintott a férfi. – Majd meglátja.

Indulás előtt, mikor Lani megmutatta a fegyveremet, amit Timur kölcsönzött nekem, rákérdeztem, hogy mi volt ez a titokzatos beszélgetés, mire halkan magyarázni kezdte, hogy ma nem szokványos vadra megyünk, olyan dolgot fogunk lőni, mely még északon is ritka, mert már alig van belőle. Ennél többet nem volt hajlandó elárulni, hogy legyen meglepetés, mondta, mire a lányról kezdtem faggatni, hogy mi van vele, ám ingerülten belém fojtotta a szót: – Vigyázz, mert itt, fenn más szabályok uralkodnak. Nem nyúlhatsz nőhöz, csak a házasság után, ha ezt megszeged, akkor neked annyi.

Kacsintottam, és még halkan rákérdeztem, hogy őrá ugye nem vonatkozik ez a szabály, meg hogy ismerem őt, tudom, egy ilyen virágszálat biztos nem hagyna az út szélén, mire csak a fejét csóválta, mélyet sóhajtott, majd felpillantott a tornácra, ahol a lány a haját fonta. Szikrázott a nap fényében szőkesége, egészen elvakított minket.

– Itt még én is meggondolom, mit tehetek, és mit nem – vallott be Lani, és némi szorongást éreztem hangjában, ami szokatlan volt, hisz nem félt soha semmitől, és nem is bánt meg soha semmit, a legvadabb dolgokat is büszkén felvállalta múltjából. Míg elindultunk a szűk erdei ösvényen, melyet hordónyi vastagságú fák szegélyeztek, mint temetésen sötétbe öltözött rokonok hada, eszembe jutott, hogy Lani egyszer hajnalban felmászott a városkánk templomának csúcsára, és ott megivott egy fél üveg vodkát. Máskor bekötött szemmel motorozott végig a főutcán. Az se volt titok, hogy elcsábította a rendőrfőnök lányát, majd csúnyán, talán sms-ben, elhagyta.

Lani és az öreg ment elöl, halkan beszélgettek, így én a lány mellé sodródhattam. Halvány zsálya- és mentaillat áradt belőle. Ruganyosan, de halkan mozgott az erdőben, látszott rajta, otthon érzi magát, nem leste riadtan a megrezdülő bokrokat, nem akadt bele tüskés ágakba, figyelt, hova lép, hogy ne csapjon zajt. Fekete kapucnis pulóvert húzott, és Dr. Martens bakancsot, de mégis tökéletesen illett ebbe a környezetbe.

Megszólítottam, hogy ő is szokott-e vadászni, milyen az élet idekinn, a hegyen, hova jár iskolába, de zavart és rövid válaszaiból hamar rájöttem, elmerült a gondolataiban, és nem törődik velem. Néha fel-felpislogott Lani hátára, de gyorsan elkapta szemét.

Az ösvény meredeken emelkedni kezdett, később már szinte négykézláb, lihegve másztunk, a puska tusa szinte a földet szántotta. Egy kiszögelésen, vékony peremen megálltunk pihenni, lestük a lábunk alá kushadó tájat. – Az ott – mutatott Timur egy távolabbi hegycsoport felé – Sárkányszirt. Oda már jó ideje nem jár senki, még a fatolvajok se.

– Miért? – kérdeztem, miközben az előttem guggoló lány nyakának ívét bámultam.

– Nem jönnek vissza azok, akik odamennek – jött az egyszerű válasz, és erre nem lehetett mit mondani. Ahogy ismét megindultunk, összeszedtem minden bátorságom, és odasúgtam a lánynak: – És a fiúkkal hogy állsz? Akad idefenn udvarló? – tényleg halkan, szinte suttogva kérdeztem, de az apja így is elhallotta, mert visszafordult, csak egy szúrós pillantást vetett rám, és az elég volt, hogy ne várjak választ, és a lány nem is válaszolt, összeszorított szájjal bámulta maga előtt a földet.

Az ösvény egy kis tisztásba torkollt, és amikor Timur levette válláról a puskát, és a bokrok közé terítette a pokrócot, melyet zsákjában hozott, megértettem, ez lesz a leshely. A tisztás túlsó végén meredeken emelkedett a talaj, közepén kidőlt, korhadt fatörzs barnállott. Lanival lepakoltunk a pokrócra, a bokor ágai közt megnéztük a kilátást, közben halkan odaszólt nekem, hogy hagyjam a lányt, ne piszkáljam, van neki elég baja az apjával, aki nagyon is rajta tartja a szemét.

– De téged nem lát meg – biccentettem mosolyogva. – Láttam, hogy néz rád – mire ő elsápadt, legalább annyira, mint a lány, aki most ott állt a fatörzs mellett, az apjával. Timur halkan magyarázott neki. Nem tartott sokáig, de a lány közben minduntalan felénk, rejtekhelyünk felé pillantott, mint aki valamiféle jelre vár, végül biccentett, és leült a törzsre, apja pedig megpaskolta vállát, és otthagyta, így nem láthatta, hogy a másik gyors, röpke mozdulattal megtörli szemét. Lanira néztem, aki zavartan babrált egy fűszállal, ő sem vette észre a jelenetet. Timur odajött hozzánk, és mutatta a tisztás jobboldali szélét: – Onnan fog jönni. De várjanak az én lövésemre, addig ne tüzeljenek rá.

– Minek a lány? – kérdeztem tőle némiképp feszülten, mert már sejtettem a választ.

– Ő a csali – bólintott a férfi, én pedig Lanira néztem, és inkább neki tettem fel a következő kérdést: – Milyen állatra megyünk mi?

Egyiken sem válaszoltak, helyettük a hegy oldalából, jó száz méterről dühös, éles nyerítés harsant. Timur felkapta fegyverét, és átsietett a rejtekhelyére, egy fa gyökerei közé, én pedig ismét Lani felé fordultam, vártam a választ, de ő csak összeszorította fogát, majd végül halkan sziszegte: – Csak várj, és légy készen. Bármi lesz is, a lényeg, hogy időben lőjünk.

Ekkor a nyerítés megismétlődött, immár közelebbről, és még élesebben, olyan volt, mintha ló és a vércse hangját keresztezték volna, megrezegtette a dobhártyát, és félelmet szított a szívemben. Belém hasított a gondolat, hogy fel kellene mászni egy fára, ott nagyobb biztonságban lennénk, vagy egyszerűen csak vissza kellene óvakodni az ösvényen, hogy ez a titokzatos állat ne lásson meg minket, de mielőtt a hang okozta pánik végképp eluralkodhatott volna rajtam, a nap fényében megjelent a vad.

Hófehér volt, kiragyogott a térdig érő fűből, a sörénye és a farka hosszant lobogott és szikrázott, fejét nemesen fent tartotta, jól kinyomva a homlokából előtüremkedő hosszú, éles szarvat. Nagyobb volt, mint egy átlagos ló, de mégis kecses, nem otrombán, hanem szinte légiesen mozgott a talajon, úszott, akár a bodor felhők a nyári égen, táncolt, mint egy balerina, előre-hátra, mígnem egészen odaért a lányig, ki fejét lehajtva, mozdulatlanul várta.

Az állat megtorpant előtte, fölé tornyosult, majd meghajtotta szépen ívelt nyakát, és megszagolta a lány tarkóját, aztán felhorkant és hosszú, fülrepesztő nyerítésben tört ki.

– Jézusom – motyogta mellettem Lani. Ránéztem, és láttam, a szája széle remeg, már majdnem sír, de bevallom, én is elgyöngültem és meghatódtam a látványtól, kettejük földöntúli szépségétől. Aztán megértettem, hogy barátom inkább fél és retteg, mert összeszedte magát, és feltámasztotta könyökére a fegyver csövét, majd megcélozta a prédát. Ne, akartam neki mondani, mert szentségtörésnek éreztem, hogy rálőjünk erre a gyönyörűségre, és mert a lányt is féltettem, de nem is kellett szólnom, mert barátom ujja ugyan ráfeszült a ravaszra, ám egyelőre csak bámulta a jelenetet, ami kibontakozott előttünk.

Az állat szép lassan, akár egy cirkuszi ló letérdelt a lány előtt, meghajtotta fejét, egészen oldalt kitartva, hogy az belesimuljon a lány ölébe, aki hagyta ezt, karjaival átfogta a nyakat és a fül alatti domborulatot, és végigsimított rajta. Egy pillanatig úgy tűnt, ők ketten a lehető legtökéletesebb dolog, amit ez a világ alkothat, és arra az egy pillanatra megállt a föld forgása, a madarak éneke, a csillagok pulzáló fénye, a lélegzetünk, de talán még a szívünk dobbanása is. Ez a pillanat fog kísérteni halálomig, erre fogok majd emlékezni, mikor lehunyom végleg a szemem, hogy valami csodaszéppel búcsúzzak e világtól.

Ám aztán a varázs megtört, mert a lény lejjebb csúsztatta fejét, orrlyuka kitágult, és beleszagolt a lány farmeros ölébe. Előbb csak összerándult, mint akit bögöly csíp meg, majd kirántotta fejét az ölelésből, aztán hátra is ugrott, mint egy dühös, harcra kész kutya, és ekkor felharsant Timur hangja, kétségbeesett ordítása, lőjetek, de én még mindig csak a kettőst bámultam, Lani azonban észnél volt, cselekedett helyettem is, elsütötte a fegyvert, szinte egy időben a lány apjával. A vad azonban gyorsabb volt, nagyjából abban a pillanatban, amikor a csapszeg a töltény aljába vágódott, és az első szikra belobbant a lőporba, hogy az aztán izzó zsarátnokként feszítse előre az acél lövedéket, nagyjából itt, ebben a töredék másodpercben előre szegezett fejjel a lánynak rontott, és a sikoly és a lövések így egybemosódtak.

Amikor felszállt előttünk a lőporfüst, és mi kirontottunk rejtekhelyünkről, már csak a lány volt a tisztáson. Oldalt még láttam egy fehér árnyat az erdőbe siklani, de nem törődtünk vele, mind a hárman a fekvőhöz rohantunk.

A törzs mellé csúszott, kifeszült teste a kíntól, a hátát a fának támasztva, kezét a hasán tátongó sebre tapasztva kapaszkodott, talán az életbe, talán Lani tekintetébe, aki csak állt ott, nem mert hozzáérni, helyette az apja rogyott a földre, tépte le melegítő felsőjét, nyomta a sebre, de a lány szemébe nézve mozdulata lelassult. És aztán megértette, nem kellett megfordulnia, hogy lássa, kit bámul a lánya, nem kellett volna a szó se, amit végül kimondott a haldokló, szerelmem, elég volt látni azt a sóvárgást, azt a vágyat és a fájdalmat, ami ott tükröződött a lány arcán, miközben lassan kicsúszott kezei közül az élet.

Vártunk, míg bizonyossá nem válik, míg el nem tompul a ragyogás abban a gyönyörű szempárban, aztán az apa felnyúlt, lezárta őket, majd odalépett hozzám, és kivette dermedt kezem közül a fegyvert, amiről bevillant, hogy még nem sütöttem el, tompa bűvöletemben nem lőttem vele az imént. És ezt persze ő is tudta, megjegyezte még ebben a szörnyű pillanatban is, hogy van egy töltött fegyver hármunknál, az egyetlen, ami még veszélyt hordoz, az, ami most ott volt az ő kezében, felemelte, és Lanira célzott vele.

– Ne – bukott ki belőlem, de elég volt a barátomra szegeződő kék szemet látnom, és tudtam, hiába minden szó. Lani pedig továbbra is csak állt mozdulatlanul, mint egy fogoly a kivégzőosztag előtt, bámult le a halottra, aztán behunyta szemét, talán hogy ne könnyezzen, avagy hogy ne lássa a közeledő golyót. Így maradtunk pár másodpercig, akár egy hármas szoborcsoport, vagy inkább négyes, ha a végső mozdulatlanságba dermedő lányt is ide vesszük, aki holtában az alvó Artemisz istennőre emlékeztetett, és vártuk, hogy valami történjen, végül Lani kezdett el sírni, nem is, bőgött, mint egy gyerek, ömlöttek könnyei, arcát kezei közé rejtette, de még így is hallottuk, hogy motyogja, nem, nem, nem.

És ez valamiféle jel vagy bizonyíték volt az öregnek, mert a földre dobta a puskámat, majd felnyalábolta a lányt, és lassú, szilárd léptekkel nekiindult lefelé. Néztem, ahogy eltűnnek a fák közt, hallgattam Lani zihálását, és megértettem, miért nem ölte őt meg.

Nem is csalódtam e megértésben, a később történtek igazolták Timur döntését. Miután visszatértünk a városba, szótlanul, komoran figyelve az utat, Lani eltűnt az életemből, felbontotta velem a szerződést, így csak hírmorzsákat, apró sztorikat hallottam róla, a bukásáról. Voltaképp egészen a temetésig nem láttam, igaz akkor se, mert zárt koporsóban volt. Inni kezdett, a cégével mind kevesebbet foglalkozott, és adósságokat halmozott fel. Ok nélkül belekötött emberekbe, többször éjszakázott a rendőrségen. Miután a vállalkozása csődbe ment, télre a lakását is elvesztette. Az első tavaszi rügyekig bírta az utcán, aztán egy időre eltűnt, hetekig, hónapokig senki nem látta, végül a városi parkban találták meg, ölében a puskájával, amivel szétlőtte a fejét. A fegyver maradt az egyetlen értékesebb tulajdona, rejtegethette valahol, mert azzal mégse kéregethetett az állomás környékén, ahol állítólag tanyázott.

Egy közös barátunk szólt a temetésről, alig voltunk néhányan, az, aki intézte, az valami rokonságban is volt vele, ő örökölte mindenét, a fegyvert, a személyes dolgait. Miután a közönyös pap elmondta a magáét, és a cigarettázó sírásók a földbe taposták a csikkeket, és nekiálltak lapátolni, ez a barát vagy rokon a sír széléhez lépett, és bedobott a koporsóra valamit, ami nagyot koppant a fán. Közelebb mentem, és még láthattam az első földszórás előtt, mielőtt örökre eltűnt volna az életemből Lani, láthattam, hogy egy hosszú, fehér szarv az. Mint később megtudtam, halott barátomnál, az övévébe tűzve találták, senki nem tudta, honnan szerezte, milyen állatról vágta le, de a kezében szorongatott búcsúlevél szerint azt kérte, temessék el vele együtt.

Így lett.

vége

1 komment
2017. augusztus 05. 10:09 - Valmont

Novella a vasárnapi kereszténységről

plush-jesus-christ-toy-jehovah-font-b-christian-b-font-font-b-doll-b-font-lord.jpg

A vasárnapi kereszténység legfőbb ostorozója Kierkegaard volt. Tétele nálam összekapcsolódik - némiképp tévesen - Nietzsche rabszolga morálról szóló gondolataival és Hamvas szó és tett egységéről vallott nézeteivel. A vasárnapi kereszténység az egyik leginkább megvetésre méltó emberei pozíció, illetve az egyik legnagyobb probléma a nyugat történetében. Napjainkban is jelen van, például abban, ahogy a népek szépen felöltözve meghallgatják a szentmisét, majd otthon, az ebéd fölött fröcsögnek a szomszédról, politikusokról, más népekről, más vallásúakról, más szexuális orientációjú emberekről stb.. És itt nem is a fröcsögés a gond, hanem az előtte, a templomban eltöltött idő, a képmutatás, az élet totális elhazudása, a programtalanság. Régóta akartam már erről írni egy novellát, és végül egy másik dán művészetében találtam meg hozzá az alapanyagot.

Holnap vasárnap lesz.

 

A gyufaárus lány meséje

 

 

Aznap este a színjátszó kör a „Veronai szerelmesek”-et adta elő, és utána a kisváros krémje, e kedves, összeszokott és bizalmas baráti társaság Pethőéknél, a jegyzőnél gyűlt össze egy könnyed vacsorára és csevejre.

A társaság tagja közt volt a város ügyvédje, a pap, a patikus, a zsurnaliszta, ki a település egyetlen újságjának kiadója is volt, az iskolaigazgató és a vezető színész, egyben az aprócska színház igazgatója. Asszonyaik eleinte a szalonban diskuráltak, míg az urak a szűkös télikertben szítták szivarjaikat, és bámulták a sűrűsödő téli homályt, a vastag felhőaljakat, melyek talán hótól voltak terhesek. Később mind átmentek a nagyterembe, ahol már vacsorához volt terítve, lobogtak a gyertyalángok, és csípős, alföldi bor került a poharakba.

– Igazán kiváló előadás volt – emelte poharát a ház ura az asztalfőről. – Gratulálok színészeinknek.

– Nem csak a mi érdemünk – biccentett a vezető színész, majd ivott, mielőtt folytatta: – Bőthy uram nélkül a darab megmaradt volna Shakespeare nyers és durva modorában.

Az újságíró beletúrt dús, ezüst szakállába, szemérmesen elmosolyodott, majd megvonta vállát: – Ugyan kérem, ki vagyok én ahhoz, hogy…épp hogy csak belenyúltam a nagy William munkájába, hogy erkölcsösebbé és illendőbbé tegyem közösségünk számára…

– És ezért igazán hálásak vagyunk – kapta fel a szót egy pufók, vörös asszonyság. Vastag csuklóján csilingeltek a karkötők. – Kinek van arra szüksége, hogy a színpadon tizenévesek ölelkezzenek? Az ön úriember verziója sokkal jobban illik a korunkhoz.

– Ebből is látszik, hogy mi az irodalom feladata valójában – bólogatott az iskolaigazgató elégedetten, miközben bajsza végét morzsolgatta. – A lélek igaz és erkölcsös nevelése.

 

Majd akkor tűnsz fel, amikor rosszra fordul a helyzet. Frici már jó régóta őgyeleg köröttem, azóta, mióta jobban látszik a mellem a kendő alatt. Néha még a fenekembe is belecsíp az utcán. Eddig csak kerülgetett, de ma elállja utam, pedig már sötét van, mennék haza, de nem enged. Csókot kér, és a parkról liheg nyakamba. Mondom neki, nem vagyok én olyan, vegyen valamit, vagy táguljon, rendőrét kiáltok, ha nem hagy békén, de csak nevet. Ekkor jössz te, és félrependeríted, mint valami bábut. Megbotlik, nagyot nyekken a járdán, ahogy seggre ül. Kibuggyan belőlem a nevetés, és inkább ez az, ami fáj neki, vöröslő képpel elfut. Nagy, szakállas arcodba bámulok, elmerülök barna tekinteted jóságában, olyan, mintha a Jóisten tekintene le rám, és csak annyit tudok mondani, köszönöm.

 

– Civilizációnk alapkövei ugyanis a szép és erkölcsös művészet és a vallás – szónokolt tovább az igazgató, és a többiek az asztal körül bólogatva, bort kortyolva, sajtfalatkát rágcsálva hallgatták. – Meg lehet nézni, mire vitték a négerek, lent, az Egyenlítőnél. Mit építettek ők a dzsungelekben? Írtak-e bármilyen figyelemre méltó művet? Hol vannak a Rembrandtjaik? – piros erekkel átszőtt arcát beljebb tolta a gyertyák fényébe, hogy jó lassan levonja következtetését: – Vallás nélkül nincs művészet. A vadak nem képesek semmi maradandót alkotni, mivel nem emelte magukhoz lelküket a Jóisten. Ilyen egyszerű az én tételem.

Beállt közéjük a csönd, csak a szakácsnő motozása hallatszott be a konyháról. Végül, mintegy kötelességből, a jegyző felesége, a ház úrnője törte meg, ahogy a jobbján ülő újságíró felé fordult: – Olvastam a legutóbbi novelláját a vasárnapi újságban. Igazán megindító történet volt a szegény házaspárról, akiknek az utolsó ökröcskéjét is ellopják gonosz tolvajok az éj leple alatt. Honnan veszi az ötleteit? Honnan ez a mély lélekismeret, ez a bizalmas viszony az ábrázolt tárggyal? Állítom, olyan, mintha benne lenne a szereplői bőrében és fejében.

Az újságíró köhintett párat, nem is annyira zavarában, hiszen magabiztos szónok volt, gyakran adott elő Szent Ágostonról vagy a moralitásdrámákról a Kaszinóban: – Járom a vidéket, a környéket, asszonyom. A tanyasi emberek életét tanulmányozom, és így azt mondhatom, minden történetem a való életből veszem.

 

Megkérded, mit keresek ilyen kései órán az utcán, mire mondom, ez az utolsó köröm, az állomásra tartok, mert most jön be a pesti vonat, és az érkezők gyakran vesznek még tőlem ezt-azt. Mire te előveszed csillogó órádat, és rám nevetsz, hogy elnéztem az időt, a vonat már rég tovább is ment. Látod rajtam elkeseredésem, ezért megsimogatod fejem tetejét, és megkérded, vigasztalásképp kérek-e egy kakaót. Azt sem tudom, milyen az íze, mondom, mire ismét nevetsz, nagy, öblös nevetéssel tényleg ilyennek képzelem az Úristent, aztán megindulsz előre, meg se várod, hogy követlek-e, mész magabiztosan, mert tudod, követni foglak.

 

– A való élet termeli ki az igazi csodákat – folytatta az újságíró, belelendülve, mind tüzesebben. – Minden utcasarkon, minden kis viskóban ott van a karitasz, az isteni kegyelem, amit meg tudunk ragadni, és fel tudunk mutatni az olvasóknak. Az irodalom ezáltal megnemesíti, átlényegíti a valóságot, és mintegy magasabb szférába emelve utat mutat a mindennapok rondaságai, a hétköznapok csúfsági közt, hitet és reményt sugall.

– Milyen igaz, barátom – helyeselt a kopasz pap, s közben megtörölte száját asztalkendőjével, vörös csíkot, borcsókot hagyva rajta. Észrevette, restelkedve ölébe ejtette a damasztot, majd felderült arca, és felmutatta ajkai lenyomatát: – Látják, íme a példa. Jézus halotti leple mutatkozik meg a hétköznapok apró jeleiben is. Az élet teljességében ott van a vallás, a kegyelem és a szeretet, csak látnunk kell a jeleket.

Az asztalnál ülők elnézően mosolyogtak, mivel mindőjükben van valami rossz érzés az ifjú tisztelendővel kapcsolatban, aki egy szegény családból származott, de annál jobban igyekezett, hogy az úri társaság befogadja maga közé. Azt mesélték, teljesen megszakította kapcsolatát a szüleivel, akik a décsi dombok közt élnek valami tanyán, mivel vállalhatatlannak tartotta írástudatlan apját és babonás anyját.

 

Megyek utánad, zegzugos, kanyargós utcákon, a város olyan részébe, ahova ritkán járok, mert elzavarnak innen a rendőrök és az ismeretlen, vad kutyák is megugatnak a nagy, magas kerítések résein át, melyek mögött villák és parkok bújnak meg. Megyek, és nem törődöm a sűrűsödő sötétséggel, a hideggel, a kései órával, mert csak a beígért kakaó jár a fejemben, melyet a gazdag gyerekek isznak a kávézóban, és utána azt mondják rá, anya, ez isteni volt, mert anyjukat kísérik el a barátnőjével való találkozóra, és miközben a felnőttek gyufát vesznek tőlem, e gonosz gyerekek grimaszolnak felém, belém csípnek, vagy csak unottan elfordulnak láttomra. Ma este kicsit tán én is olyan leszek, mint ők.

 

– Visszatérve a novelláira, a leginkább megindítót még az ősszel olvastam, ahol az a tűzvész leírása egyrészt elborzasztott, másrészt a kisgyermek haldoklása és mennybe kerülése igazán meghatott – jegyezte meg most az asztal túloldaláról egy tudálékos asszonyság, a patikus felesége. – Úgy írta le a gyermek szenvedéseit, mintha ott lett volna.

Az újságíró komoran maga elé, a poharába meredt. Gyönyörű, hullámos üstöke mögé glóriát vont egy gyertya, ahogy lassan, emlékei közé merülve mondta: – Ott voltam. Történetesen a tűzvész éjszakáján a közelben, egy csárdában éjszakáztam. Segítettem az oltásban is. A két szülőt már nem tudtuk kimenteni. A gyerek valahogy kimászott a lángok közül az egyik ablakon. A csárdába vittük, szekéren, fogtam a kis kezét, és vizes ronggyal borogattam, de mire odaértünk, bizony, elfogyott belőle az élet. – Felnézett rájuk, tekintete csillogott: – Talán jobb is, mivel borzalmasan szenvedett szegénykém.

Ismét mély csendbe merültek pár másodpercre, aztán a szakácsnő behozta a sülteket, és meglódult a társalgás.

 

A házad nagy és komor, magas falakkal körülvett épület. Csikorog a kulcs a zárban, ahogy kinyitod a kaput, majd előre sietsz, fel a lépcsőn. Odabenn üres és csöndes minden, azt gondoltam, van szolgáló, de nincs jele életnek, ettől rossz érzés kerít hatalmába, mert mégis csak egy idegen férfival vagyok egyedül, bár tizenkét évesen, de hallani mindenfélét a bordélyban a lányoktól fura urakról és fura kívánságaikról. Ám ahogy lesegíted rólam a tálcát és a kendőt, semmi illetlenség nincs mozdulataidban. Nem érsz hozzám, előttem mész, mutatod az utat a konyhába, kihúzod székem, mintha egy kisasszony lennék, majd tejet mersz egy kannából és nagy, barna dobozban előkerül a kakaó is. Háttal állva motozol, mint egy varázsló, sokáig kavargatod, alig tudom kivárni, míg elém teszed. Nagyon jó az íze, csak hideg.

 

A rágás, csámcsogás, nyeldekelés és szürcsölés zajai betöltötték a szobát, és jó húsz percig nem is történt érdemi beszélgetés. Mikor végeztek, és már csak elégedetten meredtek maguk elé, megszólalt a bejárati kolomp. A szakácsné ment ajtót nyitni, kábán, de érdeklődve hallgatták, hogy perlekedik valakivel. A ház úrnője, aki olyan volt, mint egy felékszerezett, sovány gazella, félig felállva fülelte a szóváltást. – Csak egy koldus – nyugtázta aztán, és visszahuppant helyére, kendőjébe rejtve egy halk böffenést. – Minden nap bekopogtat pár. Állítólag keletről jönnek, ide menekülnek hozzánk, mint a csótányok. Nem is tudom, mit remélnek ezek az emberek.

– A kétségbeesés hajtja őket, meg a szegénység – jegyezte meg az újságíró csöndesen, mire egy megrovó pillantás volt a válasz, de nem a nő, hanem férje, a ház ura szólalt meg: – Attól, hogy sanyarú a sorsuk, még lehetne erejük változtatni rajta. Véleményem szerint ezek az emberek elfordultak a civilizációtól, nem hajlandóak elfogadni a mi törvényeinket, világlátásunkat, úgy élnek, mint a vadak, akikről az imént szó volt. Munka, akarat és hit nélkül tengődnek, így azt gondolom, nem méltóak a sajnálatunkra. – Közben zárult az ajtó, már csak a szakácsnő dörmögött mérgesen a folyosón. – Kiadtam a személyzetnek, hogy semmiféle könyörületet ne tanúsítsanak irányukba – tette még hozzá elégedetten a férfi. Az újságíró hallgatott, villájával a hús maradékát, egy mócsingos darabot piszkálgatva.

 

Egy székbe ülsz, az asztal túloldalán, és kérdezgetni kezdesz. Meséljek magamról. Ugyan mi érdekes van azon? Meséljek a szüleimről. Hol nőttem fel? Jártam-e iskolába. Furcsa, hogy valakit ennyire érdekeljek, az emberek legtöbbször átnéznek rajtam, néha azt érzem, ha egyik napról a másikra eltűnnék az utcáról, senki nem venné észre a hiányom, legfeljebb a madám, aki az árut kölcsönzi nekem, és akinek minden forint felét oda kell adnom. Mégis, most úgy érzem, hogy figyelmedben lassan megmelegszem, noha hűvös, majdnem hideg van a házban. És ahogy előveszed a kis noteszod, és írni kezded, amit mondok, már némi büszkeséget is érzek, mert útközben elmondtad, újságíró vagy, és arra gondolok, megírod majd a lapodban az életem, a sanyarú kis sorsom, úgy, ahogy az zajlik nap mint nap. Észre sem veszem, és áradni kezd belőlem a szó, igaz, mind lassabban és lassabban, mert fura kábulat vesz erőt rajtam, de ez talán a kakaótól van. Ami isteni volt.

 

Kisvártatva a ház úrnője kezdeményezte, hogy menjenek át a szalonba, ahol szívesen énekel, amennyiben az iskolaigazgató zongorázik. A társaság egy emberként üdvözölte az ötletet, noha alapvetően nem kedvelték a nő magas és kevésbé magabiztos hangját, de úgy érezték, ennyivel tartoznak neki, ha már megitatta, -etette őket. A folyosón az újságíró a gyógyszerész mellé lépett, és halkan így szólt hozzá: – Abból a kiváló altatójából ismét vételeznék majd.

A másik feléje fordult, felvonta szemöldökét csodálkozásban: – Ilyen gyorsan elfogyott a múltkori adag?

– Borzalmasan alszom mostanában – vont vállat az újságíró.

– Egy korty tokaji lefekvés előtt, nekem ez a módszerem – bizonygatta a gyógyszerész. – De természetesen összeállítom magának, holnap jöjjön be érte.

 

A petróleumlámpák fénye egy nagy tüzes gömbbé mosódik szememben, ahogy a fáradtság mind jobban hatalmába kerít. Nem éreztem még ilyet soha, tavaly télen se, amikor azok a nagy, kábító hidegek voltak. Te csak figyelmesen nézel, nem mozdulsz, míg az asztal lapjára hajtom kezem, rá a fejem, és elpilledek. Arra riadok, hogy rémisztően hideg van, arcom és kezem elzsibbadt. Nem is csoda, mert odakinn vagyok, az udvaron, a fal tövében, egy szál pendelyben, még a kopott kis cipő sincs lábamon. A szégyenen kívül nem érzek mást, nem érzek félelmet vagy riadalmat, noha biztos, hogy megfagyok, ha így itt maradok. Helyette békésen körbenézek: sötét van, csak az utcai lámpa dereng be a magas kerítés felett, társaim hólepte bokrok és egy göcsörtös szilvafa. Lábam-kezem béna, a borzalmas hidegtől és valami mástól is, valami bódító érzéstől, ami olyan, mint amikor pálinkát iszik az ember. A lányok a bordélyban egyszer itattak velem, azóta se kívánom azt a csípős, keserű ízt. Tudom, ha felállnék, kóvályognék, de mozdítani se bírom tagjaimat, csak bámulom a házad, melynek ajtaja nemsokára kinyílik, és itt vagy te, a megmentőm, jössz, közeledsz, egyre csak jössz, míg már csak téged látlak.

 

Az ének ezúttal egészen elviselhető volt. Az asszony vallásos témákkal kezdte, majd romantikus, kedves kis dalokat adott elő. Az újságíró hátul állt, kezében egy pohár likőrrel. Mikor véget ér az első dalcsokor, kelletlenül tapsolt, majd kiment a téli kertbe dohányozni az iskolaigazgatóval és az ügyvéddel. Odabenn tilos volt, a háziasszony migrénes fejfájást kap a füsttől. A társalgás halkan és nehezen indult, mindannyiójuk gondolatai szerteszét lófráltak, nehéz volt egyesíteni útjaikat.

 

Leguggolsz, rajtad persze nagy, meleg kabát van, irigylem, ám nem szólok, nem tudok, alig forog nyelvem. Kérded, mit érzek, mondjam el, milyen a hideg, és már ott is van kezedben a notesz. Amikor kijön a hang a torkomon, csalódott leszel, mert csak annyit mondok, fázom, segíts, mire türelmetlenül bólintasz, homlokomra teszed kezed, csuklómat tapogatod, majd jegyzetelsz valamit. Aztán megígéred, ha elmondom, mit érzek, visszaviszel a jó meleg házba. Ez kedves ötletnek tűnik, ezért beszélek neked a hangyákról a bőröm alatt, a tűszúrásokról az ajkamban, a lábam és karom lassú megkövüléséről, arról, hogy alig kapok levegőt, és a homlokom mögött mintha jeges vatta lenne. Elégedetten bólogatsz, írsz, majd mikor belém csuklik a szó, felállsz, és visszamész a házadba. Várom, hogy gyere a pokróccal, vagy valami kabáttal, és ments meg, de csak a hideg és a sötét marad velem, majd később odabent kialszik a fény, és ekkor lehunyom végre szemem.

 

– Miről ír legközelebb novellát, barátom? – kérdezte az ügyvéd kedélyesen, csak hogy összekapcsolja őket végre valami a füst ködén át. – Megvan már a témája?

Az újságíró keserűen elmosolyodott, majd hamuzott egyet, így elfordult a másik kettőtől, és a kinti sötétséget bámulva mondta: – Hallottak a kis gyufaárus lányról, akit a parkban találtak a múlt héten?

– Borzalmas eset – mondta az iskolaigazgató. – Szerencsétlen gyermek. Azt mondják, egészen szoborszerűvé fagyott a nagy hidegben.

– Tanítványa volt? – firtatta az ügyvéd közömbösen.

– Nem emlékszem rá – vallotta be az igazgató zavartan.

– Szóval ő lesz a téma? – kérdezte az ügyvéd némiképp türelmetlenül az újságírót. – Valóban rejtély, miért töltötte az éjszakát odakinn. Azt mondják, volt hol laknia.

– A bordélyházban élt, a pincében – morogta az igazgató. – Azt mondom, ennél a fertőnél még az is jobb, amit a szegény kislányra mért a kegyetlen sors.

A harmadik még mindig nem szólt, csak állt mereven, továbbra is háttal nekik, hallgatta, ahogy a másik kettő most a bordélyházról és a lányokról kezd el csevegni, hogy melyik a legjobb és a legtüzesebb, vagy hogy mennyire felvitte a madám az árakat az utóbbi időben. Nem moccant, nem szólt semmit az újságíró, de mindeközben titkos büszkeség feszítette, immár napok óta, mert fejében már ott volt az egész, gyönyörű és fájdalmasan szomorú történet. 

vége

1 komment
horror
süti beállítások módosítása