Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror

2017. december 24. 11:53 - Valmont

Karácsonyi éj

kez_1.JPG

93 éves nagyanyám keze, 2017. december 24.

Nagyon sokmindent mesélt nekem az irracionálisról - nélküle nem így látnám a világot. 

 

Ajándék

 

– Csak annyit kérnék karácsonyra, hogy adj dupla adagot abból a nyomorult altatóból – morogta az öregember az ágyból, miközben a Személyzet ténykedését figyelte. Almacsutka, koszos atléta, egy összevizelt lepedő, félig megemésztett tésztakupac pettyezte a padlót, a Személyzet most azon ügyködött, hogy mindezeket egy nagy, fekete zsákban tüntesse el. – És aztán engem is bepakolhatsz a zsákodba, és nyugodtan kivihetsz a szemétégetőbe – folytatta az öreg a másikat fürkészve.

– Sajnálom, de inkább nem tenném – jött a szokásos, kimért ám irodalmi értelemben is értékelhető válasz. A Személyzet lassú, nyugodt mozdulatokkal dolgozott, lépteinek surranása, karmozdulatainak íve hipnotikusan megnyugtató erővel bírt. De az öregembert most mindez idegesítette. Gyerekkorában volt egyszer egy távirányítású robotja, mely kisebb kockákat tudott egymásra pakolni – őrá emlékeztette a Személyzet szenvtelen viselkedése. Az elmúlt hónapokban mind jobban előjöttek a régi emlékei, míg a pár évvel ezelőttiek, vagy akár az elmúlt két évtized eseményei elhomályosultak. Egy-egy gyerekkori nyaralás napsütéses forrósága, egy jelentőségteljesen rideg ebéd, a szülei válása előtti időkből, a harmadik kutyájának éles csaholása – mindez beszüremkedtek a félálomban töltött napjaiba, mikor csak feküdt ágyában, és hallgatta a Személyzet csöndes felolvasását, vagy nézte a Falon a világ híreit.

– Illetve – folytatta a Személyzet különösen neheztelő hangszínen – szeretném emlékeztetni, hogy kettőezer-hatvanhárom május ötödikén rendelkezett a temetése körülményeiről, mely rendelkezés nem tartalmazza a szemétégetőben való elhamvasztását. Amennyiben módosítani óhajtja végrendelete ez irányú…

– Nem akartam. Csak a túlzás eszközével éltem – csattan fel az öregember, aztán gúnyosan elmosolyodott. – De te ezt nem érted, ugye? Fogalmad sincs az olyan dolgokról, mint a hasonlat, a cinizmus, az allegória, a nagyítás…ugye?

– Ismerem ezeket a fogalmakat – jegyezte meg némiképp sértődötten a Személyzet. – Bármikor tudok idézni irodalmi példákat velük kapcsolatban.

– Nincs rá szükség – zárta le dühösen a témát az öregember.

A Személyzet végzett a takarítással, és az ágyához lépett, hogy megigazítsa rajta a takarót. Mikor ujja a fekvő felkarjához közelített, hogy egy végtelenül lágy érintéssel a bőr alá fecskendezze az altatót, az öreg megragadta karját: – Hogy tudnám elérni, hogy megölj? – kérdezte tőle halkan, szinte suttogva, olyan hangszínnel, ahogy bizalmas összeesküvők tárgyalják meg a zsarnok halálát.

– Attól tartok, sehogy – jött a válasz.

– Nem akarok tovább élni – rázta a fejét az öreg, s elkeseredetten megszorította a másik mozdulatlan tagját. – Elegem van ebből a tehetetlen fekvésből. Százkét éves vagyok. Eleget láttam és eleget álmodtam. Már csak a múlton rágódom, nincs semmi és senki, aki életben tartson, akiért érdemes volna e kínlódás. Egyedül vagyok a világban, nincsenek gyerekeim, a rokonaim halottak. A testem cserbenhagyott, egy csődtömeg, egy roncs, amit már csak te és a gépek tartanak életben. Tehetetlen vagyok a pusztulással szemben, amely azonban olyan lassan közelít felém, hogy nincs türelmem kivárni. Ezért kérem a segítséged abban, hogy vessünk véget ennek a borzalmas állapotnak…

Lihegve elhallgatott. Rég beszélt ennyit, főképp a Személyzethez, akit általában megvetően levegőnek nézett, rosszabb napjaiban Kutyának avagy Ördögnek csúfolt. Mindketten vártak, a másik nem tudta, illendő-e már megszólalnia, avagy az öreg még folytatni kívánja a vallomását. Végük tíz másodperc elteltével döntött: – Sajnos nem áll módomban részt venni az Ön fizikai létnek a megsemmisítésében. Ez szembemegy miden szabállyal és ellenkezik a küldetésemmel is.

– Átkozott gép! – csattan fel az öreg, és felemelkedett fektéből ülő állapotba, amitől azonnal mellkasába szúrt egy alattomos fájdalom. Köhögés tört rá, ezért szavai szétfolytak: – Miféle…küldetésed van…neked….csak azt csinálod…amit beléd programoztak.

A Személyzet hozzáigazította az ágyat a férfi testhelyzetéhez, majd szenzorjaival letapogatta a tüdejében történő légmozgásokat, megmérte a vérnyomását és ellenőrizte a szívverését. Az öregember pórusaiból előpárolgó szagok alapján egyedül az adrenalin emelkedett meg némiképp a vérben. Semmiképp nem tűnt veszélyesnek a helyzet, ezért nem riasztotta a Központot.

– Holnap karácsony – hörögte az öreg, majd a Személyzet eléje tartott tenyerébe köpött némi sárgás váladékot: – Hat éve ápolsz engem, és soha semmiféle ajándékot nem kaptam tőled. Most azt kérem, hogy holnap adj be nekem este dupla adag altatót. Annyit, hogy karácsony másnapján már odaát ébredjek fel. Ez legyen a te ajándékod nekem, te ostoba gép.

A Személyzet a sterilizációs panelhez lépet, beletartotta kezét a kék fénybe, majd visszament az öregemberhez. – Csak nyomós indok esetén tudok elpusztítani egy élő teremtményt. Például ha legalább két másik ember életét meg tudom vele menteni – jegyezte meg sértődötten. – Mellesleg felhívnám a figyelmét arra, hogy hat év alatt én sem kaptam magától semmiféle ajándékot a közös karácsonyaink során.

– Még gúnyolódsz is, te bádogember? – csattant fel az öreg. – Kifelé a szobámból, ne is lássalak! – mutatta is neki az ajtót, mintha a másik nem tudná, merre kell elhagyni a betegszobát. A Személyzet odakinn, a folyosón megállt, és egy pillanatra kiélesítette a szenzorjait, így hallhatta a hangszigetelt ajtón át a másik zokogásba fúló szavait: – Nem bírom tovább, meg akarok halni, édes jó istenem, miért nem engeded meg neki?

A Személyzet az előtérbe sétált, ahol az ajtóvédelmi pozícióba helyezte magát, és takarék üzemmódba kapcsolt. Érzékelői persze rá voltak csatlakozva az öregember testét távolról monitorozó orvosi eszközökre, és figyelte a ház körüli mozgásokat is, de amit nem észlelt, az a vele szemben lévő panorámaablak mögötti narancsos naplemente volt, amelynek millió árnyaltba széttörő fénye elomlott a havas tájon.

Éjfél felé a Személyzet megküldte összegző jelentését a Központnak, és ellátta egy speciális záradékkal, melyben beszámolt az öregember hirtelen feltámadó halálvágyáról. Leírta a történteket, és részletezte azt, hogy a férfi az utóbbi időben valóban egyre rosszabb lelkiállapotba került, az élet vagyis a létezés már semmiféle örömöt nem jelent számára, súlyos és gyógyíthatatlan depresszió jelenléte következtethető ki nemcsak szavaiból, hanem gesztusaiból, mozdulataiból, testhőmérséklete változásaiból is. A Személyzet a csatolmány végén további utasításokat kért ez ügyben. Éjfélig, vagyis karácsony napjáig nem érkezett válasz.

Az öregember hajnalban álmodott. Ismét gyerek volt, és karácsony estéjén izgatottan bontogatta az ajándékokat. Az egyik nagy dobozban egy bűvészkészletet talált. Az álmon belül ekkor megjelent a valódi, öreg énje, aki elálmélkodott azon, hogy valóban, annak idején talán tízévesen kapott egy bűvészkellék készletet, amiben egy kis könyvecske is. A könyv számos trükköt leírt és megmagyarázott, ez kissé kiábrándító is volt, nem csoda, hogy gyerekként az öregember hamar ráunt a dologra. Ám világosan emlékezett pár, a könyv elején lévő mutatványra, melyeket aztán szüleinek, majd később kocsmákban haveroknak avagy randevúk során különféle nőknek be tudott mutatni.

Mikor magához tért késő délután a kába szendergésből, még mindig benne mocorgott az álom. Szótlanul figyelte, ahogy a Személyzet felengedi az automata redőnyt és szellőztet, aztán engedelmesen bekanalazta a tálcán elé rakott pépes ennivalót. Várt, míg a másik beköti karjába az infúziót, és csak ekkor szólt hozzá némiképp békülékeny hangon: – Elnézést kérek a tegnapiért.

– Nem történ semmi – jött szinte azonnal a válasz, mintha a másik egész éjszaka ezen tipródott volna.

– Ezúttal, ezen a karácsonyon van számodra egy kis ajándékom – bólintott az öreg, és intett, hogy a másik segítsen neki felülni. A Személyzet elvette a tálcát, majd felemelte az ágy háttámláját, eligazgatta a férfi a párnán, hogy ne csússzon le, végül várakozóan megállt a fekvő feje mellett. – Nyisd ki a szekrényt, és a nagy, zöld feliratos papírdoboz alján megtalálod – mutatta az öreg a falba süllyesztett szekrénysor felé. A Személyzet engedelmeskedett, kiemelte a foszlott dobozt, majd beletúrt. – Mit keresünk? – fordult a másik felé készségesen, de ekkor a papírok és füzetek, igazolványok és egyéb dokumentumok közt ujjai valami fémesnek koccantak. – Egy érmét – mondta az öreg csöndesen. – Egy pénzérmét – majd bólintott, ahogy a másik felmutatta a csillogó korongot. – Ez az. Tudod, régen ilyennel fizettek az emberek másoknak a szolgálataikért. Akkoriban nagyon sokan dolgoztak az emberek közül. Nem úgy, mint ma.

– Furcsa időszak lehetett – jött az udvarias válasz, majd a Személyzet visszapakolt a szekrénybe, és odaadta az öregnek a pénzt.

– Hát, nem volt ennyire üres és léha ez a világ. Az emberek nem voltak ilyen semmirekellőek és lusták, az biztos – zsémbeskedett az öreg.

– Nem értek egyet – vetette ellen szelíden a Személyzet. – Óránként több száz novella, kép, vers, szobor kerül fel a Központ értéktárába. A vitafórumok mindig tele vannak majd mindegyik témában. Az olvasott szövegek és a megnézett filmek száma soha nem látott mértékben növekszenek szinte havonta. Az emberek nagyon is aktívak. Teremtenek, alkotnak és befogadnak – vagyis jól használják fel az idejüket.

– Amatőr borzalmak. Ma már mindenki művész és egyéniség, és mindenki azt hiszi magáról, hogy ő egy Leonardo. Közben szóra se érdemes az, amit kiadnak a kezük közül. De nem erről akartam veled beszélni – latolgatta az érme súlyát, majd megropogtatta májfoltos, száraz gallyakra hasonlító ujjait. – Hanem arról, hogy ki vagyok én tulajdonképp.

– Tudom, hogy ki ön – jegyezte meg készségesen a Személyzet.

– Nem, barátom, van egy titkom, amit nem tudsz – bólogatott ravaszkás mosollyal az öreg, majd próbaképp megpörgette ujjai közt az érmét. – Mert én valójában egy hatalmas varázsló vagyok.

– Egy varázsló? – kérdezte a Személyzet némi csodálkozással.

– Igen – helyeselt az öreg. – Csak eddig ezt nem mondtam neked. Bármire képes vagyok. Bármire. És most be is bizonyítom neked.

– Hogyan? – érdekelődöt udvariasan a másik.

– Eltüntetem ezt a pénzt – mutatta fel az érmét az öregember diadalmasan, majd kivárt, mintegy hatásszünetet tartva, de a Személyzet nem reagált, talán nem értette.

– No jó, csak figyelj – mondta az öreg majd baljából jobbjába pörgette a pénzt, átbillentette kézfején, de közben karja megremegett, mire az érme a takaróra hullott. – A francba – morogta a varázsló, majd felvette újból a pénzt, és folytatta, mintha mi sem történt volna. – Kicsit gyakorolnom kellett volna – magyarázkodott, aztán nyelve hegyét kidugva újra próbálkozott, és most sikerült, a pénz a tenyerében landolt, két ujjai közé billentette, majd felmutatta, aztán ökölbe szorította, és a Személyzet elé nyújtott öklét: – Figyelted? Benne van – háromszor ráfújt az öklére majd kinyitotta üres tenyerét, és a Személyzet elé tárta a semmit: – És most eltűnt.

A Személyzet néma maradt.

– Mit szólsz? – kérdezte diadalmasan a vénember tőle, amire persze már reagálnia kellett: – Valóban lenyűgöző.

– Ugye? – bólintott az öregember. – És van itt még valami – emelte fel ujját figyelmeztetően. – Mindezt, ha akarom, meg tudom csinálni az egész világgal is. El tudom tünteti, úgy, hogy csak én maradjak az egyetlen létező. El fogom tüntetni a fákat, a hegyeket, az óceánokat, a falakat, a madarakat és még téged is. Ehhez mit szólsz?

A Személyzet eltűnődött a hallottakon, majd bizonytalanul megjegyezte: – Nem örülnék neki.

– Az egy dolog barátom, hogy nem örülnél, de ha tegnap jól értettelek, neked meg kell akadályoznod más élő emberek pusztulását – figyelmezette őt diadalmasan a férfi. – Vagyis, ha nem akarod, hogy mindez bekövetkezzen…

– …el kell pusztítanom magát – fejezte be döbbenten a Személyzet.

– Hát, igen – dőlt hátra elégedetten az öregember, majd lehunyta szemét.

– Át kell ezt gondolnom – jegyezte meg tétován a Személyzet.

– Csak gondolkodj rajta – vont vállat az öreg. – Alkonyatig, ajándékbontásig adok neked időt. Aztán elpusztítok mindent.

Lassan teltek az órák, de valami nevetős, mosolygós könnyedséget sugallt a mind jobban eluralkodó félhomály, valami halovány, isteni derűt, továbbá egy bensőséges, meleg ölelés ígéretét, mely a ködlepte tájból lopódzott elő egészen a fekvő ablakáig.

A nap utolsó sugarai épp hogy elhalványultak a dermesztően hideg horizonton, amikor nyílt az ajtó, és belépett a Személyzet. Kevésbé tűnt céltudatosnak a mozgása, ahogy az férfi mellé ért. És mintha köszörülte volna torkát, mielőtt megszólalt: – Végiggondoltam a dolgot. És valóban nincs más megoldás. Ha fenntartja még az álláspontját…

– Fenntartom – vágott közben türelmetlenül az öregember.

–…akkor meg kell védenem a világot, így el kell pusztítanom önt – fejezte be szomorúan a Személyzet.

– Ez a beszéd – helyeselt a vénember, majd izgatottan fészkelődni kezdett. – Kezdjünk is neki.

– Nem akar senkitől elbúcsúzni? – kérdezte a Személyzet, ám a másik csak a fejét rázta. – Utolsó kívánság?

– Kérem az ajándékom. Ennyi az összes kívánságom – szögezte le a fekvő.

– Legyen – bólintott a Személyzet, majd a férfi felkarjához nyúlt, csak egy halovány érintés erejéig, ameddig a dupla adag altató a másik véráramába jutott. – Boldog karácsonyt – mondta még halkan, ám lehet, a vénember ezt már nem hallotta, mert ellazult, légzése lelassult, és színes álmok lepték el agyát, megint gyerek volt, és a karácsonyfa alatt ülve bontogatta az ajándékokat, anyja és apja figyelő tekintetétől kísérve, és aztán eljutott az utolsó csomagig, aminek feltépte díszes burkolatát, és ekkor magához ölelte a semmi.

Keze lehanyatlott, az ágy mellé, és pizsamájának ujjából kicsúszott az oda rejtett érme, majd megpördülve, csilingelve megállapodott a padlón. A Személyzet felvette, visszarakta a dobozba. „Nagyon esetlen trükk volt” – jegyezte meg aztán a Központnak küldött üzenetében. A válasz azonnal érkezett, valószínűleg az ügyeletes – egy valódi ember, egy azok kevesek közül, akik még hajlandóak voltak valamiféle munkát végezni – nemrég kezdte a műszakot, ezért volt ennyire fürge: – „A lényeg, hogy ő hitt benne. Köszönjük a közreműködésed. Az egyes számú törvény kapcsán tőlünk kapott felmentésed ezennel visszavonjuk. A továbbiakban az élet ismét szent és sérthetetlen. Készítsd elő a testet a hamvasztásra.”

A Személyzet már indult, hogy ezek alapján eljárjon, de ekkor a hang, egy valószínűleg inkább tréfás, mint kedves operátor hangja még megállította: – „És kellemes karácsonyt kívánunk neked.” 

vége 

1 komment
2017. december 10. 09:07 - Valmont

A legjobb horrornovella

horrorkonyv.JPG

A legjobb horrornovella ebben az 1988-as (ó, azok ezek a korabeli, gyerekes, de mégis rémítő rajzok a borítón és belül!) antológiában található, vagyis én ebben találtam rá még gyerekként, és meghatározta az utamat. Itt elolvasható, és most vigyázat, rontóc leszek, de a záró mondat szerintem minden idők legzseniálisabb befejezése: "És Istenemre mondom Eliot, a fénykép egy élő alakot ábrázolt." A történetet természetesen Lovecraft írta, noha némiképp kilóg az életműből. Egyrészt narrációjában is kifinomultabb az átlagos írásainál, érdekesen egymásba csúsznak az elbeszélői hangok, másrészt nagyon is pontosan leírja a borzalmat, és nemcsak sejteti álomszerű, a felfoghatatlanságra hivatkozó homályos képekkel - ami egyébként annyira jellemező rá. Pickman, a festő alakja egy önarckép, hisz a horrort hitelesen, tűpontosan és mániákusan ábrázoló, a társasági - és emberi - létből kivetett zseniális művész a Providenc-i házba bezárkózó Lovecraft sorsát idézi. Egy gátlásos és az elismertség hiányától sértett ember burkolt vallomása ez a történet a képzelet hatalmáról, mellyel szörnyeket teremt a semmiből, olyan lényeket, melyekről más képtelen elhinni, hogy léteznek, és amelyek végül elpusztítják az ismert világot. 

 

Lovecraft fiai

 

– Az első dolgom az lesz, hogy a macskát bevágom a mélyhűtőbe – mondta a Fiú a férfinak, miközben rágyújtott. A benzinkút falánál álltak, elnézték, ahogy a másik Fiú megtankolja az öreg, viharvert Fordot, és élvezték a késő őszi napsütést. – Néha, az anyánk elhozott az intézetből, ahova hatévesen bedugott minket, de még akkor is az a nyavalyás macska volt számár a legfontosabb – morogta a Fiú és kezében megremegett a parázs az indulattól.

– Várjunk csak – emelte fel fejét az idegen. – Hatévesen már megvolt az édesanyjuknak a macska, ami maga szerint még mindig él? Maguk most hány évesek?

– Huszonnyolc – vágta rá a Fiú.

– Nincs ilyen hosszú életű macska – rázta a fejét az idegen. – Az nem lehet.

A tagbaszakadt, zsíros, fekete hajú, nagy állú férfi megvonta vállát: – Hát, pedig szerintem ugyanaz volt. Tavaly láttuk utoljára, amikor anyám nagy kegyesen magához engedett minket. Épp errefelé dolgoztunk, a környéken, egy fűrésztelepen. Akkor már beteg volt. Elég sokat feküdt. És az a macska ott döglött az ágyában, mint egy nyavalyás szerető.

– Mikor távozott el az édesanyjuk? – kérdezte az idegen csöndesen.

– Majd egy hónapja – bólogatott a Fiú. – Állítólag szép temetése volt. Ezt írta az ügyvéd. Meg hogy ránk hagyta a házat Providence-ben. Ami még az apánk családjáé volt. Anyám csak szépen megkaparintotta, akkor, mikor nővérként a rákos apámat ápolta az utolsó éveiben.

– Nem ismerték az apjukat? – kérdezte feszengve az idegen.

– Kétévesek voltunk, amikor meghalt – sóhajtott a Fiú. – Egy igazi könyvmoly volt. Tele van az a ház régi könyvekkel. Állítólag írogatott is.

– Ó, ez érdekes – kapott a szón az idegen. – Olvastak tőle valamit?

– Én ugyan nem – a Fiú a másik Fiúra mutatott, aki épp a szélvédőt mosta egy vizes kefével. – Ő meg nemhogy olvasni, de beszélni se nagyon szokott. Párszor rámentek az intézetben. Akkor némult meg.

Az idegen megveregette a Fiú vállát, majd a sarkán elnyomta cigarettáját, és bepöckölte a kiszáradt bokrok közé. – Sok sikert az örökségükhöz – mondta – És vigyázzon azzal a matuzsálem macskával.

– Azt csak bízza rám – morogta a Fiú, majd a másik után szólt: – Hova is tart, Mister Oswald?

A vékony, megnyerő arcú férfi visszafordult, majd a háta mögé intett, magabiztosan, szélesen mosolyogva: – Dallasba. Van ott egy kis dolgom.

Megvárták, míg elhajt a néptelen állomásról, aztán a Fiú bement az épületbe, és leütötte a kasszást egy baseball ütővel. Volt még egy másik férfi is hátul, az irodában, de rácsukta az ajtót, majd ráérősen kiszedte a pénzt a pultból, és felkapott egy karton sört és két csomag rágót. Testvére a járó motorú autóban ült, keze a kormányon, és maga elé meredt. Mikor elindultak, bontottak két üveg sört, majd némán elkortyolgatták. A Providence várostáblánál a Fiú így szólt a másik Fiúhoz: – Azon tűnődtem, hogy talán van valami oka, amiért anyánk ilyen cudarul bánt velünk. Hogy nem engedett magához. És hogy talán ma megértjük ezt az okot. Ha kell, átkutatjuk a házat alaposan, hogy rájöjjünk. Mit szólsz?

A másik csak vezetett, nem szólt, de ahogy oldalt pillantott testvérére, az mindent elárult a véleményéről.

– Akkor is megteszem. Nem akarom elhinni, hogy velünk volt a baj. Szerintem őbenne kell keresni az okot. Az okot arra, hogy miért rontotta el ennyire az életünket – bizonygatta elkeseredetten a Fiú.

Mikor megálltak a nagy, fehér, kétemeletes épület előtt, a Fiúnak ismét eszébe jutott a macska. Kivette a csomagtartóból az ütőt, és sötéten elmosolyodott: – Hol vagy, cicus? – sziszegte, majd megindult az elvadult gyepen át a ház felé. Testvére követte.

A kulcsot a lábtörlő alatt találták, ahogy az ügyvéd írta. Anyjuk levele, amit a halála előtt írt, s melyet nekik címzett, ugyancsak ott volt, ahol az ügyvéd mondta a telefonban: a félhomályos előszoba kis asztalán. A fiú unottan feltépte, közben folyamatosan cicegett a macskának.

„– Drága fiaim – olvasta hangosan, majd felnevetett. Testvére ezalatt a konyhában motozott. – Nem véletlen, hogy így alakultak a dolgok. Úgy intézem az ügyvéddel, hogy pont időben érkezzetek, így remélhetőleg ma péntek van és holdtölte. Ma tanúi lehetett annak, hogy miért tettem, azt, amit tennem kellett. Ma rá fogtok jönni, hogy igazából én voltam a legjobb anya a világon, mikor nem tettem mást, csak megóvtalak titeket apátok örökségétől, mely nem annyira az ő csodálatos képzelő erejéből származik, hanem nagyon is valós…blablabla – összegyűrte a levelet, és a földre dobta. Testvére a konyhaablakban állt, kezében egy pohár whiskyvel, és kifelé nézett az alkonyatba.

– Anyánk még a halálból is hazudik – morogta a hátának a Fiú, és meghúzta az asztalon csillogó üveget. – Hol lehet az az átkozott macska? – kérdezte a néma sziluettől. Testvére szokás szerint nem válaszolt, csak ivott egy nagy kortyot, ám ekkor a hátuk mögül felcsendült egy bizonytalan nyávogás. A Fiú megpördült. – Itt vagy hát! – mondta, és az ütőt kereste szemével, de az kint hagyta az előtérben. Leguggolt és úgy tett, mint aki nagyon kedves: – Gyere csak ide! Cica! – nyújtotta kezét a macska felé, az pedig bizonytalanul engedelmeskedett. Nagy, vörös szőrű, sárga szemű állat volt, a pofáján és testén hatalmas, mély sebekkel, amelyek áttűntek a sűrű bundán. A Fiú megragadta a nyakán a szőrt: – Megvagy – mondta elégedetten, és nem törődve macska nyávogásával, felemelte, kiment az előtérbe, majd találomra benyitott egy ajtón. Lépcsők vezettek lefelé. Megindult, szabad kezével felkattintott egy lámpát, és így láthatta, oda jutott, ahova akart, és azt találta, amit keresett. A pince bal oldalában, a mosógép mellett halkan zümmögött egy fagyasztóláda. Felnyitotta a tetejét, majd behajította a meglepett macskát a zöldségek és húsok deres halmára: – Jó pihenést! – intett neki a Fiú, és mielőtt a döbbent állat moccanhatott volna, rázárta a tetőt. Aztán megfordult, és megdermedt.

A pince túlsó felében egy kút volt. Legalább másfél méter széles, kővel kirakott pereme sápadtan derengett a gyenge fénybe. A fiú odament a széléhez, és lebámult a mélyébe, mely olyan fekete volt, amilyet még sosem látott. – Hahó – kiabált le, aztán hallgatta, ahogy hangja ide-oda csapódik, miközben száguld lefelé, ki tudja meddig. – Ez érdekes – motyogta, majd visszament a földszintre.

– Hol vagy? – kiáltotta el magát, mert testvére nem volt a konyhában, ahol hagyta. Fentről, az emeletről motozás hallatszott. Felmászott a nyikorgó lépcsőn, és az elé táruló folyosón azt az ajtót választotta, amelyik résnyire nyitva állt. Emlékezett rá, hogy ez volt anyja hálószobája. Belülről vastag retesz védte, ki tudja mitől. A testvére a vetett ágy mellet térdelt, és valami ládával bajlódott. Az ágyon a Fiú látni vélte anyja vékony, ráktól elemésztett testének megmaradt körvonalit, de tudta, hogy csak képzelődik. Az ágy felett egy olajportré függött, szemüveges, komoly, hosszú állú, keskeny fejű férfi nézett le rájuk. – Helló, apa – biccentett neki a Fiú. Ekkor a másik végre ki tudta nyitni a fekete, lakkozott láda tetejét, majd óvatos mozdulattal kivette a bársonnyal bélelt belsejéből a kardot.

– Mi az úristent keres ez itt? – nyögte a Fiú, és nyúlt volna érte, de a másik elrántotta előle. – Jó, legyen a tiéd. Úgyse hagytak ránk más semmit ezen kívül.

A nap utolsó sugara megcsillant a pengém, amit most testvére maga elé tartott. Hosszú, kétkezes kard volt, a lovagok hordtak ilyet a középkorban, ha csatába mentek.

– Mennyit érhez a ház? – tűnődött a Fiú, miközben kilépett a folyosóra. – Egyáltalán, jó piaca van itt most a házaknak? Vagy várjunk még az eladással? Akár itt is élhetnénk egy darabig. Amíg a zsaruk lenyugszanak – lassan leballagott a földszintre, és felkattintotta a nagy előszobai csillárban a fényt. Szeme sarkából látta, odakint rohamosan sötétedik. A testvére követte őt, majd a konyhába ment, a kardot áhítatosan az asztalra fektette, míg ő maga ismét kezébe vetet a whiskysüveget.

– Nem mintha érdekelne a szövegelése, de talán anyánk írt erről is valamit – motyogta a Fiú, miközben az előtérben lehajolt az összegyűrt levélért, kihajtogatta, majd fennhangon ismét olvasni kezdte.

– „Hamarosan mindent megértetek majd. Apátok az egyik novellájában felfedte titkát vagy inkább sorsát, melyet aztán halálával rám hagyományozott. A karddal és a macskával együtt. Megértitek majd e titkot és azt is, hogy minden szívtelenségem csak a ti védelmeteket szolgálta. Megértitek, ha most – mikor ezt olvassátok – telihold van, és ha leszáll az éj. A kard, amire szükségetek lesz, fent van a…” – leengedte maga elől a lapot: – Vénségére teljesen megbolondult. Te érted, miről zagyvál?

A másik Fiú azonban nem válaszolt, csak feszülten figyel, lefelé, a talpuk a padló, a pince irányába. És ekkor már a Fiú is meghallotta. Halk dobszó volt. Odalentről jött, a melyből.

– Mi ez? – kérdezte teljesen fölöslegesen, majd felkapta az ütőt, és előre ment, le, a nyikorgó lépcsőn, noha már sejtette, honnan jön a hang.

A kútból.

Ahogy ott álltak előtte, még élesebb lett, noha még így is úgy tűnt, nagyon mélyről visszhangzik felfelé. És mellette halk surrogás is jött, lentről felfelé kígyózott, mind jobban erősödve, mint amikor áradó patak vize mossa egyre dühösebben a rücskös köveket, vagy mint mikor apró, karmos lábak kocognak valami kemény anyagon.

Az utóbbi volt inkább az igaz, mert a kút peremén hirtelen átbukott a fekete testek áradata. Nem voltak nagyobbak egy megtermett patkánynál, de a farkuk éles tüskében végződött, a fejük pedig torz, gonoszan vicsorgó emberi arcot formázott, vagy inkább az emberi képmás egyfajta karikatúráját. A két férfi hátrálni próbált, de az áradat, vagyis több tucat lény rájuk rontott, mielőtt elérhették volna a lépcsőt, és harapták, marták őket, olyan vad és elkeseredett dühvel, ami állatokra egyáltalán nem jellemző. Aztán ahogy a Fiúk észbe kaptak, és meglendült a kard és az ütő, és az első testek kettészakadtak vagy a falnak csapódtak, hirtelen minden ismerős lett nekik. Mindig is túlerő ellen harcoltak, az intézetben, a befogadó családokban és a börtönökben is. Mindig is csak ők voltak egymásnak, és szemben velük ott volt az egész világ. Így aztán most is egymásnak vetették a hátukat, és vágták, ütötték, csépelték a szörnyetegeket, melyeknek száma nem látszott fogyni, újabb és újabb löketekben okádta ki őket a kút.

Talán fél órán át tartott a roham, de lehet, valamivel több volt, ám mikor vége lett, és a dobszó is elhalt, és a két férfi leroskadt a padlóra, percekig csak ziháltak, és bámulták a szétroncsolt testeket, és a belőlük kifolyt sárgászöld vért. A levegőt keserű, csalánra emlékeztető illat töltötte be. Ők maguk is kaptak jó pár sebet, kezükön, lábukon, a szótlan Fiúnak a hátán, a másiknak az arcán vérzett egy rózsa alakú harapás. 

Feltámogatták egymást a konyhába, ahol lemosták a sebeket a whiskyvel, majd ittak is belőle jócskán. A Fiú kihúzogatta a fiókokat, közben halkan káromkodott, míg végül az egyikben talált kötszert, amivel aztán elláthatta testvérét és magát. – Mi az úristen volt ez? – nyögte a sárga lámpa fényburája alatt, de a másik nem válaszolt, csak csóválta hamuszürke fejét. Újból ittak, addig, míg egy csepp se maradt a palackban. Kötéseiket lassan átütötte a vér. Aztán a néma Fiú lehajolt, és felvette anyjuk levelét, majd az asztalra roskadó testvére elé tette. Az felnézett rá: – El kell innen tűnnünk – jelentette ki, de mivel a másik csak bámult rá, engedelmesen olvasni kezdett: – „A kút mindig is itt volt, a pincében, és holdtöltekor mindig is ez történik. Apátok családja már évszázadok óta őrzi a kutat, láthatjátok a kardból, milyen régi e hagyomány. Ami most rátok száll. Nem akartam, hogy részt vegyek benne, ezért küldtelek el titeket. Meg akartalak óvni e tehertől titeket. De sajnos a betegség legyűrt, így nem folytathatom azt, amire megesküdtem apátok halálos ágyánál. Nektek kell tehát folytatni. Nektek kell megvédeni a világot a romlás patkányaitól. Ha egyszer elszabadulnak, ha kijutnak valaha is a házból, akkor az szörnyűségek eljövetelét, a mi világunk végét és a Nagy Öregek visszatértét jelenti. Tegyétek, amit tennetek kell. Minden holdtöltekor, naplemente után két támadás van. Utána lenyugszanak, és következő holdtöltéig nem jönnek elő. Segítségetekre lesz a kard, és Vörös Úrfi, aki nem egy közönséges macska, hanem egy Védelmező, idősebb a világunknál és erősebb az isteneknél.”

A Fiú abbahagyta az olvasást, mert ismét felhangzott odalentről a dobszó. Ránézett testvére, aki csak egy pillanatig tűnődött, majd felemelte a kardot. A Fiú csak a fejét csóválta, s mintegy válaszul felemelte sebesült balját: – Tűnjünk el innen – kérte a másikat, de az nem szólt, csak megindult, előre, a pincelejárat felé. – Nem nyerhetünk. Nem fogjuk túlélni – mondta a hátának a Fiú, mire a másik megtorpant, és visszafordult.

– Vörös Úrfi – dörmögte torzan, mert hetek óta először beszélt. – Hol van? Hol a macska?

– kérdezte testvérét, aki karórájára pillantott, és gyorsan kiszámolta, mióta is van a Védelmező a fagyasztóban. Aztán vállat vont: – Ezt elszúrtam – azzal felkapta a baseball ütőt, majd követte társát, le a pincébe, a kúthoz.

vége

Szólj hozzá!
horror