Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror

2017. október 22. 09:36 - Valmont

Schrödinger macskája és a jó polgár

Úgy emlékszem, nyolc-tíz éves koromig sokkal intaktabb voltam morálisan, sokkal jobban láttam a jó-rossz közti különbséget, és határozottan éreztem egy felettes én folyamatos hangját a saját és mások cselekedeteinek megítélése kapcsán, és ez volt az, ami vezérelt a mindennapokban. Aztán ez valahogy elkopott, háttérbe szorult, és most inkább a dolgok gyakorlati haszna izgat, a "miért éri ez meg nekem" attitűd lépett a helyébe, ami azért valljuk be, összességében nem túl hízelgő, sőt, meglehetősen elkeserítő. 

Mindezek kapcsán jutott eszembe egy valóban jó ember kálváriája, aki határhelyzetbe kerül, miután elkövetett egy hibát. Azt hiszem, ez a kérdés majdnem minden hit esetében problematikus: miért történnek jó emberekkel rossz dolgok? A legtöbb esetben a hit ezt a konfliktust a csodával oldja fel. Ezt tettem én is, de előbb hősömet egy döntési pozícióba helyeztem, a helyzetét összekapcsoltam Schrödinger macskájának dilemmájával, az élet-halál nagy kérdésével, amiről azt gondoltam, írtam már egy novellát, de nem találom nyomát a majd kétszáz történetben. Akkor majd most. 

 

A jó polgár imája

 

A hegyi úton minduntalan a szemébe fordult a lenyugvó nap utolsó csillámlása. A férfi a gáz és a fék váltakozó nyomásával az őrületbe kergette az autó belső szerveit. Ő maga közben minduntalan a hátsó ülésre pillantott, ahol az összetört test néha megrándult. A bőr ülésen egy vérfolt kenődött el. Eszébe jutott, a garázsban van kárpittisztító. Német márkájú. Tudata egy különálló része azt latolgatta, jó lesz-e a vérre. A másik némán sikoltott odabenn, hogy ilyesmin kell gondolkodnia. Azóta ott volt a fejében e hang, amióta a lányt felnyalábolta az árokszélen. Minduntalan bevillant neki a bicikli összecsavarodott képe. A mezőn, a szántón feküdt, mint egy kilőtt vad.

– Én csak egyedül akartam lenni! – tört ki a férfiból hirtelen, majd várt, de hátulról nem jött válasz. Hisztérikus gondolat villant belé. A másik azért nem tud válaszolni, mert a haldoklásával van elfoglalva. – Nem akartam senkinek semmi rosszat. Ez nem igazság! Nem igazság, hogy ez velem történik – megrázta fejét, mint aki álomból ébred, majd hirtelen erősen fékezett. Alig tudta bevenni a kanyart. A lány felnyögött, mert teste előrelendült. A férfi hátranyúlt, próbálta visszagördítette a hátára. Remélte, nem fullad bele a  vérébe e pozícióban. Remélte, nem tesz nagyobb rosszat, mint amit már tett.

– Nem ezt érdemlem – csóválta fejét a férfi. – Egyáltalán nem ezt. Egész életemben nem tettem semmi rosszat, érted? Egész életemben a jóra törekedtem. Mindenkivel és mindennel kapcsolatban – érezte, hogy remegés indul meg a könyökéből. Kíváncsian elengedte jobb kezével a kormányt. A kézfeje úgy rezgett, mintha áram rázná. Ökölbe szorította ujjait, de a remegés nem múlt. Ismét megragadta kormányt, és erősen megszorította.

– A feleségem a megmondhatója. A fiam. Az anyám. Az apám is az lenne, de ő már meghalt. A főnököm. A kollégáim. A szomszédjaim. A boltos, akihez mindig bementem péntek esténként, vennie egy bagettet egy üveg olcsó olasz bort és egy darab jó minőségű sajtot. Mondjuk pecorinot – sorolta a férfi, de közben rádöbbent, múlt időben beszél. – Nem akarom, hogy mindez széthulljon egy másodpercnyi figyelmetlenség miatt – rázta meg a fejét, majd hátranézett a tükörben. Elég sokáig bámulta a lányt. Addig, míg nem látta, hogy véráztatta melegítője, vagyis inkább alatta a mellkasa, melyen épp hogy kiütköztek mellei, emelkedik és süllyed.

– Még élsz – bólintott a férfi elégedetten. – Oda fogunk érni a városba. Keresztüljöttem rajta idefelé jövet. Nagy város. Ott biztos van kórház – bizonygatta inkább magának. Egyenes szakaszra értek, a férfi gyorsított. Megemelte hangját, hogy ne nyomja el a motor. – Mi az úristennek jöttem én ide?

Pedig nagyon is jól tudta, miért jött ide. A boríték miatt. Ami a kabátja belső zsebében lapult. Az imént is rápillantott a kabátra a csomagtartóban, mikor kivette az elsősegélycsomagot.

– Jó, neked bevallom – sóhajtott lemondóan a férfi. – Van egy bűnöm. Fiatal koromban veszettül dohányoztam. Aztán persze abbahagytam. Házasság, gyerek, ilyesmi. De most jött ez a köhögés. Reggelente, pont úgy, mint amikor nagy bagós voltam – ismét a tükörbe nézett. A lány barna, szépen metszett arca a plafonra meredt. Szeme csukva volt. Hosszú, szőke haja elomlott mellette az ülésen, a vértől sötéten, csomókban, mint a hínár. – Te dohányzol? Undorító és gyenge szokás – mondta a férfi. – Elmentem szűrésre. És aztán múlt héten kerestek telefonon, hogy beszélni akarnak velem, de én leraktam. És aztán megküldték a leletet ajánlott levélben. Ne simán, hanem ajánlottan – folytatta a férfi ismét halkabban, mert újra kanyargós szakasz jött. Ráadásul felfelé kapaszkodott az út. Úgy emlékezett, a gerinc után már látni a várost a következő völgyben. – Elraktam, nem nyitottam ki. Aztán rám tört valami, valami gyengeség, egy ilyen önsajnálat, így kivettem egy nap szabit, és foglaltam egy szobát, odafenn a hotelben. Lehet, hogy te is ott dolgozol? Onnan jöttél, a műszakodból, amikor én… – elhallgatott, majd remegő kézfejét a szájához kapta, és ökle bütykeibe harapott. Nem akarta képzeletében ismét átélni a dolgot. – Miért pont velem, és pont most esik ez meg? – suttogta eltakart szájával. – Ennek kell, hogy legyen valami értelme.

Ekkor a lány felköhögött, nem úgy, ahogy ő szokott reggelente, hanem vizesen, hörgősen. A férfi a visszapillantó tükörre kapta tekintetét, és még látta a szája sarkán nagyon gyorsan lefutó vércsíkot. A lány teste megrándult, feje hánykolódni kezdett. A férfi a fékbe taposott, és a padkára húzta a kocsit. Egy kanyar előtt állt meg. Kipattant, majd hátrasietett, a lány fejéhez közelebb eső ajtóhoz. Feltépte, lehajolt a testhez. Hirtelen nem tudta, mit csináljon, hova nyúljon. Ellenőrizte a karon és a combon lévő kötéseket. Az egyik már átvérzett. Aztán zsebkendőt vett elő, letörülte a lány arcáról a vért. – A francba, a francba – hajtogatta közben. A lány szeme csukva volt, befelé figyelt, homlokát összeráncolta fájdalmában. – Ezt nem hiszem el – motyogta a férfi. Végigsimított a lány homlokán. A véres halántékán. Izzadt nyakán. Tekintete a mellkasára tévedt. Gyanúsnak mozdulatlannak látta. Behajolt, a fülét a lány mellkasára szorította. Nem hallott semmit. Lenyúlt ernyedten csüngő kezéhez, megfogta csuklóját. Nem érzett semmit. – Jaj, ne – nyögte a férfi, majd mély levegőt vett, aztán ahogy annak idején egyszer az üzemorvos elmagyarázta, belefújt a lány orrába. Kivárt három másodpercet, majd összekulcsolta kezét, és nekifeszült a fekvő mellkasának, lenyomta. Egyszer-kétszer, sokszor. Azon tűnődött hányszor kell egy sorozatban ezt megcsinálni. Huszonötnél abbahagyta a gondolkodást. Ismét fújt, ismét nyomott. – Gyerünk már – lihegte a negyedik sorozat után. Homlokáról megindult egy verejtékcsík. Bevillant neki valami, lehet, még onnan, amikor megszerezte a jogosítványt. Óvatosan a törékeny, vékony test alá nyúlt, oldalára fordította. A lány szájából véres pép csorgott ki, majd felköhögött, és zihálva levegőt vett. – Ez az! – ujjongott fel a férfi. Aztán várt, míg a fekvő légzése normalizálódik, avagy legalábbis valami halovány ütemet vesz fel. A testet betolta az üléstámlához, hogy így, ebben a pozícióban kikötözze a biztonsági övvel. Mikor végzett, visszaült a kormány mögé. A motor duruzsolva járt. Minden csak arra várt, mi lesz most.

– Mindig befizettem az adót – bólintott a férfi, miközben sebességbe rakta az autót. – Nincs eltitkolt vagyonom. Nincs titkom egyáltalán. Soha nem csaltam meg az asszonyt. A fiamat feltétel nélkül szeretem és elfogadom olyannak…– megakadt, a szavakat kereste. – Tudom, nem a legokosabb gyerek – vont vállat, és arcán halovány mosoly futott át. – De nagy szíve van. Reggelente C-vitamin, plusz hatvan fekvőtámasz. Szelektálom a szemetem. Mindig a lépcsőt használom a lift helyett. Kerülöm a húst, legfeljebb halat eszem. Hétvégén iszom alkoholt, de csak könnyű borokat – mereven előre bámult, nem mert a visszapillantóba tekinteni, így sorolta tovább. – A munkám tisztességgel végzem. Nem fanyalgok, nem elégedetlenkedem. Mosolygok mindenkire. Megpróbálom a másik ember helyébe képzelni magam, ha bánt valaki. És soha nem bosszulok meg semmit. Ha kell, túlórázom, de persze megtartom az egyensúlyt a magánélet és a meló közt. Sokszor kerékpárral járok dolgozni. A szomszédnak előre köszönök, noha sokkal fiatalabb nálam. A gyerek iskolájában extra feladatokat vállalok. A múlt nyáron például kifestettem a termüket. Nem hiszek semmilyen istenben, de tisztelem mások hitét. Minden  szavazáson részt veszek, és előítélet nélkül, az általam ismert tények alapján voksolok – na most, most hátranézett. A lány nagyon sápadt volt. Alapvetően barna bőre emiatt sárgává vált. Az ajkai elkékültek. De még lélegzett. – Nem káromkodom, csak egy kicsit – vont vállat kényszeredetten. – Nem nézek ostobaságokat a tévében, nem olvasok hülyeséget. Az időmet igyekszem hasznosan eltölteni. Minden évben fizetek némi összeget a beteg gyerekek alapítványának. A rákosoknak. A hajléktalanoknak. És emellett – felemelte ujját figyelmeztetően –, soha nem utasítom el, ha valaki kér tőlem valamit. Legyen az koldusa, kolléga vagy barát. Mindig, mindenkire figyelek, maximálisan, mintha utoljára beszélnék vele az életben. De ez igaz önmagamra is. Minden reggel úgy kelek, hogy ez a nap akár az utolsó is lehet, ezért megfogadom, nem töltöm hiábavaló ostobaságokkal az időm, de ez nem jelenti azt, hogy bárkit is megfosztok a társaságomtól vagy a figyelmemtől.

Felértek a hegy tetejére, innen az út már lefelé vezetett, nagy, széles ívekben. Az erdő fái közt odalenn megcsillantak a város fényei. A férfi megkönnyebbülten felsóhajtott. – Mindjárt ott vagyunk – mondta biztatóan hátrafelé, talán még kacsintott is. Aztán eszébe jutott, miről beszélt eddig. Elkomorult. – Talán az a baj, hogy nem hiszek semmiféle tervben. Talán azért történik ez velem – tűnődött, majd lehúzta ablakát. A hűs, esti eredőillat beáramlott az autóba. Bejött mellette a kerekek zaja. A murva csikorgása. Egy madár riadt hangja. – Azt hittem, hogy a legfontosabb az életben, hogy minél kevesebb fájdalmat okozzunk másoknak. Azt gondoltam, hogy nincs más mérce, nincs figyelő tekintet. Talán tévedtem. Talán van valamiféle mérleg, és most itt, ebben a sötét erdőben – ujjával kifelé intett – kiderül, mi is az.

Hátulról ismét nagy csöndet és mozdulatlanságot érzékelt. Hátranézett, elég hosszan, hogy biztos legyen benne. Megállította az autót, kiszállt, és megállt az ajtó mellett. Megütötte őt az erdő ereje. Beszívta azt a rengeteg aromát, közben lehunyta szemét. Aztán kiengedte a levegőt, és kinyitott a hátsó ajtót. 

A lány nem lélegzett. Arca már nem is sápadt, szürke volt.

– Jaj, ne – nyögte a férfi, majd nekiveselkedett. Ezúttal a mellkason kezdte, húszig számolt, aztán befújt a törékeny kis orrba. Fél szemel leste, hogy a lány tüdeje, mint egy lufi, emelkedik. Aztán ismét nekirugaszkodott, és húszszor lenyomta a mellkasát. Mindvégig óvatos volt, nehogy összetörje a bordákat. – Talán többször kéne – lihegte a végén, majd ismét fújt. Megismételt mindezt ötször, a végén a kimerültségtől leroskadt az ajtó íve mellé az útpadkára, és csak lihegett. Felnyúlt, a lány nyakához, ujjával kikereste a nagy ér helyét a hideg bőr alatt. Nem érzett semmit.

Bezárta az ajtót, majd visszaszállt a kormány mögé. Kivárt pár másodpercig, majd bólintott, mint aki nagy döntésre jut, és ismét kiszállt. A csomagtartóhoz ment, kinyitotta, beletúrt a kabátja zsebébe, és kihúzta a bontatlan borítékot. Visszaült a kocsiba, a borítékot a műszerfalra dobta, majd indított, és kifordult a néptelen útra.

– Amíg ki nem nyitom, bármi lehet benne – suttogta, miközben hol a boríték fehérjére, hol a hirtelen kanyarokra nézett. – Bármi. A legrosszabb és a túlélhető is. Élet vagy halál – bólogatott eltökélten. – De én most az egyszer hozzád szólok – feltekintett a sötét égre, és elmosolyodott az akaratlan gesztustól. – Kérlek, most az egyszer segíts. Kérlek, hallgass meg, hagy tegyem jóvá azt, amit műveltem – kivárt, erőt gyűjtött, majd kimondta: – Ne őt. Engem.

Csöndben vezetett pár percig, aztán megismételte: – Engem – majd lehúzta az ablakot, fogta a borítékot, és kidobta a nyíláson. Ez pont az erdőhatárnál történ. A tükörben látta, hogy a fehérség az árokba pördül, fennakad egy csipkebokron.

Az autó kiért egy sík terepre, oldalt szántóföldek szegélyezték az utat. Elől, nem túl messze, egy benzinkút sárgája csillogott a sűrűsödő sötétségben, azon túl pedig a városszéli házak várták türelmesen a felé közeledőt.

Az érzés jött előbb, hogy valaki figyeli. Aztán a visszapillantó tükörbe nézett, és tekintete összekapcsolódott a lányéval. A férfi látta, hogy erőtlenül, aprókat lihegve, de lélegzik. Az arca már nem volt olyan rémisztő, legfeljebb a sötétség szeme alján és hatalmasra tágult pupillája, amiben a messziről jött emberek idegensége csillogott. A férfi elvonta róla tekintetét, majd oldalra húzta a kormányt, és bekanyarodott a benzinkúthoz.

Mielőtt kiszállhatott volna, meghallotta a hangját hátulról: – Hova megy? – erőtlen volt, mintha egy kisgyerek beszélne, noha a lány tizennyolc körüli lehetett.

– Megkérdezem, hol van a kórház – szólt hátra a férfi, majd elmosolyodott: – Most már minden rendben lesz – mondta még, és a hangja tónusától a lány valamiért hitt neki, de nagyon zavaros volt még a világ számára, így szinte nem is hallotta, ahogy a távolodó férfi hozzáteszi: – Azt hiszem, veszek egy csomag cigit is. 

vége

4 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://horrornovellak.blog.hu/api/trackback/id/tr3713049044

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

JoseArcadio 2018.06.11. 15:22:01

Gratulálok, Valmont! Véletlenül találtam rá a blogra és a történetek nagyon megfogtak. Különösen a filozófikusabb, "nem tipikus" horror írások. Ezeknek a hangulata az egyik kedvenc íróm, Dino Buzzati novelláit idézi. Ismered őt? Leghíresebb a regénye, a Tatárpuszta, de szerintem a novelláiban alkotott igazán maradandót. Két kötete is megjelent magyarul a "Hajtóvadászat öregekre" és a "Riadalom a Scalában". Érdekes, hogy nála is megjelenik az "Észak" téma, mint a titokzatos, misztikus és nyomasztó (hegy)vidék. Ha a magyar legalább annyira világnyelv lenne, mint az olasz, szerintem a te írásaid is sokkal több emberhez eljuthatnának a világban. És persze nem csak így blogon, hanem egy kicsi, keményfedelű, táskába tehető, mindenhová vihető novelláskötetben egy jó kis nyomasztó hományos erdőfotóval a borítóján.. Ezt már nagyon megérdemelnéd!

Valmont · http://horrornovellak.blog.hu/ 2018.06.13. 21:32:18

Köszönet! Buzattit ismerem, de sokat nem olvastam tőle, a Tatárpuszta pont egy ilyen - pedig minduntalan kezembe akad. Most már igazán neki kell látnom...

Frady Endre · http://fradyendre.blogspot.hu/ 2019.08.22. 15:48:59

Jó kis kreatív novella, tetszik. Szerencsére kevésbé morbid, mint Buzzati. :)))
horror