Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror

2017. október 22. 09:36 - Valmont

Schrödinger macskája és a jó polgár

Úgy emlékszem, nyolc-tíz éves koromig sokkal intaktabb voltam morálisan, sokkal jobban láttam a jó-rossz közti különbséget, és határozottan éreztem egy felettes én folyamatos hangját a saját és mások cselekedeteinek megítélése kapcsán, és ez volt az, ami vezérelt a mindennapokban. Aztán ez valahogy elkopott, háttérbe szorult, és most inkább a dolgok gyakorlati haszna izgat, a "miért éri ez meg nekem" attitűd lépett a helyébe, ami azért valljuk be, összességében nem túl hízelgő, sőt, meglehetősen elkeserítő. 

Mindezek kapcsán jutott eszembe egy valóban jó ember kálváriája, aki határhelyzetbe kerül, miután elkövetett egy hibát. Azt hiszem, ez a kérdés majdnem minden hit esetében problematikus: miért történnek jó emberekkel rossz dolgok? A legtöbb esetben a hit ezt a konfliktust a csodával oldja fel. Ezt tettem én is, de előbb hősömet egy döntési pozícióba helyeztem, a helyzetét összekapcsoltam Schrödinger macskájának dilemmájával, az élet-halál nagy kérdésével, amiről azt gondoltam, írtam már egy novellát, de nem találom nyomát a majd kétszáz történetben. Akkor majd most. 

 

A jó polgár imája

 

A hegyi úton minduntalan a szemébe fordult a lenyugvó nap utolsó csillámlása. A férfi a gáz és a fék váltakozó nyomásával az őrületbe kergette az autó belső szerveit. Ő maga közben minduntalan a hátsó ülésre pillantott, ahol az összetört test néha megrándult. A bőr ülésen egy vérfolt kenődött el. Eszébe jutott, a garázsban van kárpittisztító. Német márkájú. Tudata egy különálló része azt latolgatta, jó lesz-e a vérre. A másik némán sikoltott odabenn, hogy ilyesmin kell gondolkodnia. Azóta ott volt a fejében e hang, amióta a lányt felnyalábolta az árokszélen. Minduntalan bevillant neki a bicikli összecsavarodott képe. A mezőn, a szántón feküdt, mint egy kilőtt vad.

– Én csak egyedül akartam lenni! – tört ki a férfiból hirtelen, majd várt, de hátulról nem jött válasz. Hisztérikus gondolat villant belé. A másik azért nem tud válaszolni, mert a haldoklásával van elfoglalva. – Nem akartam senkinek semmi rosszat. Ez nem igazság! Nem igazság, hogy ez velem történik – megrázta fejét, mint aki álomból ébred, majd hirtelen erősen fékezett. Alig tudta bevenni a kanyart. A lány felnyögött, mert teste előrelendült. A férfi hátranyúlt, próbálta visszagördítette a hátára. Remélte, nem fullad bele a vérébe e pozícióban. Remélte, nem tesz nagyobb rosszat, mint amit már tett.

– Nem ezt érdemlem – csóválta fejét a férfi. – Egyáltalán nem ezt. Egész életemben nem tettem semmi rosszat, érted? Egész életemben a jóra törekedtem. Mindenkivel és mindennel kapcsolatban – érezte, hogy remegés indul meg a könyökéből. Kíváncsian elengedte jobb kezével a kormányt. A kézfeje úgy rezgett, mintha áram rázná. Ökölbe szorította ujjait, de a remegés nem múlt. Ismét megragadta kormányt, és erősen megszorította.

– A feleségem a megmondhatója. A fiam. Az anyám. Az apám is az lenne, de ő már meghalt. A főnököm. A kollégáim. A szomszédjaim. A boltos, akihez mindig bementem péntek esténként, vennie egy bagettet, egy üveg olcsó olasz bort és egy darab jó minőségű sajtot. Mondjuk pecorinot – sorolta a férfi, de közben rádöbbent, múlt időben beszél. – Nem akarom, hogy mindez széthulljon egy másodpercnyi figyelmetlenség miatt – rázta meg a fejét, majd hátranézett a tükörben. Elég sokáig bámulta a lányt. Addig, míg nem látta, hogy véráztatta melegítője, vagyis inkább alatta a mellkasa, melyen épp hogy kiütköztek mellei, emelkedik és süllyed.

– Még élsz – bólintott a férfi elégedetten. – Oda fogunk érni a városba. Keresztüljöttem rajta idefelé jövet. Nagy város. Ott biztos van kórház – bizonygatta inkább magának. Egyenes szakaszra értek, a férfi gyorsított. Megemelte hangját, hogy ne nyomja el a motor. – Mi az úristennek jöttem én ide?

Pedig nagyon is jól tudta, miért jött ide. A boríték miatt. Ami a kabátja belső zsebében lapult. Az imént is rápillantott a kabátra a csomagtartóban, mikor kivette az elsősegélycsomagot.

– Jó, neked bevallom – sóhajtott lemondóan a férfi. – Van egy bűnöm. Fiatal koromban veszettül dohányoztam. Aztán persze abbahagytam. Házasság, gyerek, ilyesmi. De most jött ez a köhögés. Reggelente, pont úgy, mint amikor nagy bagós voltam – ismét a tükörbe nézett. A lány barna, szépen metszett arca a plafonra meredt. Szeme csukva volt. Hosszú, szőke haja elomlott mellette az ülésen, a vértől sötéten, csomókban, mint a hínár. – Te dohányzol? Undorító és gyenge szokás – mondta a férfi. – Elmentem szűrésre. És aztán múlt héten kerestek telefonon, hogy beszélni akarnak velem, de én leraktam. És aztán megküldték a leletet ajánlott levélben. Ne simán, hanem ajánlottan – folytatta a férfi ismét halkabban, mert újra kanyargós szakasz jött. Ráadásul felfelé kapaszkodott az út. Úgy emlékezett, a gerinc után már látni a várost a következő völgyben. – Elraktam, nem nyitottam ki. Aztán rám tört valami, valami gyengeség, egy ilyen önsajnálat, így kivettem egy nap szabit, és foglaltam egy szobát, odafenn a hotelben. Lehet, hogy te is ott dolgozol? Onnan jöttél, a műszakodból, amikor én… – elhallgatott, majd remegő kézfejét a szájához kapta, és ökle bütykeibe harapott. Nem akarta képzeletében ismét átélni a dolgot. – Miért pont velem, és miért pont most esik ez meg? – suttogta eltakart szájával. – Ennek kell, hogy legyen valami értelme.

Ekkor a lány felköhögött, nem úgy, ahogy ő szokott reggelente, hanem vizesen, hörgősen. A férfi a visszapillantó tükörre kapta tekintetét, és még látta a szája sarkán nagyon gyorsan lefutó vércsíkot. A lány teste megrándult, feje hánykolódni kezdett. A férfi a fékbe taposott, és a padkára húzta a kocsit. Egy kanyar előtt állt meg. Kipattant, majd hátrasietett, a lány fejéhez közelebb eső ajtóhoz. Feltépte, lehajolt a testhez. Hirtelen nem tudta, mit csináljon, hova nyúljon. Ellenőrizte a karon és a combon lévő kötéseket. Az egyik már átvérzett. Aztán zsebkendőt vett elő, letörülte a lány arcáról a vért. – A francba, a francba – hajtogatta közben. A lány szeme csukva volt, befelé figyelt, homlokát összeráncolta fájdalmában. – Ezt nem hiszem el – motyogta a férfi. Végigsimított a lány homlokán. A véres halántékán. Izzadt nyakán. Tekintete a mellkasára tévedt. Gyanúsnak mozdulatlannak látta. Behajolt, a fülét a lány mellkasára szorította. Nem hallott semmit. Lenyúlt ernyedten csüngő kezéhez, megfogta csuklóját. Nem érzett semmit. – Jaj, ne – nyögte a férfi, majd mély levegőt vett, aztán ahogy annak idején egyszer az üzemorvos elmagyarázta, belefújt a lány orrába. Kivárt három másodpercet, majd összekulcsolta kezét, és nekifeszült a fekvő mellkasának, lenyomta. Egyszer-kétszer, sokszor. Azon tűnődött hányszor kell egy sorozatban ezt megcsinálni. Huszonötnél abbahagyta a gondolkodást. Ismét fújt, ismét nyomott. – Gyerünk már – lihegte a negyedik sorozat után. Homlokáról megindult egy verejtékcsík. Bevillant neki valami, lehet, még onnan, amikor megszerezte a jogosítványt. Óvatosan a törékeny, vékony test alá nyúlt, oldalára fordította. A lány szájából véres pép csorgott ki, majd felköhögött, és zihálva levegőt vett. – Ez az! – ujjongott fel a férfi. Aztán várt, míg a fekvő légzése normalizálódik, avagy legalábbis valami halovány ütemet vesz fel. A testet betolta az üléstámlához, hogy így, ebben a pozícióban kikötözze a biztonsági övvel. Mikor végzett, visszaült a kormány mögé. A motor duruzsolva járt. Minden csak arra várt, mi lesz most.

– Mindig befizettem az adót – bólintott a férfi, miközben sebességbe rakta az autót. – Nincs eltitkolt vagyonom. Nincs titkom egyáltalán. Soha nem csaltam meg az asszonyt. A fiamat feltétel nélkül szeretem és elfogadom olyannak…– megakadt, a szavakat kereste. – Tudom, nem a legokosabb gyerek – vont vállat, és arcán halovány mosoly futott át. – De nagy szíve van. Reggelente C-vitamin, plusz hatvan fekvőtámasz. Szelektálom a szemetem. Mindig a lépcsőt használom a lift helyett. Kerülöm a húst, legfeljebb halat eszem. Hétvégén iszom alkoholt, de csak könnyű borokat – mereven előre bámult, nem mert a visszapillantóba tekinteni, így sorolta tovább. – A munkám tisztességgel végzem. Nem fanyalgok, nem elégedetlenkedem. Mosolygok mindenkire. Megpróbálom a másik ember helyébe képzelni magam, ha bánt valaki. És soha nem bosszulok meg semmit. Ha kell, túlórázom, de persze megtartom az egyensúlyt a magánélet és a meló közt. Sokszor kerékpárral járok dolgozni. A szomszédnak előre köszönök, noha sokkal fiatalabb nálam. A gyerek iskolájában extra feladatokat vállalok. A múlt nyáron például kifestettem a termüket. Nem hiszek semmilyen istenben, de tisztelem mások hitét. Minden szavazáson részt veszek, és előítélet nélkül, az általam ismert tények alapján voksolok – na most, most hátranézett. A lány nagyon sápadt volt. Alapvetően barna bőre emiatt sárgává vált. Az ajkai elkékültek. De még lélegzett. – Nem káromkodom, csak egy kicsit – vont vállat kényszeredetten. – Nem nézek ostobaságokat a tévében, nem olvasok hülyeséget. Az időmet igyekszem hasznosan eltölteni. Minden évben fizetek némi összeget a beteg gyerekek alapítványának. A rákosoknak. A hajléktalanoknak. És emellett – felemelte ujját figyelmeztetően –, soha nem utasítom el, ha valaki kér tőlem valamit. Legyen az koldusa, kolléga vagy barát. Mindig, mindenkire figyelek, maximálisan, mintha utoljára beszélnék vele az életben. De ez igaz önmagamra is. Minden reggel úgy kelek, hogy ez a nap akár az utolsó is lehet, ezért megfogadom, nem töltöm hiábavaló ostobaságokkal az időm, de ez nem jelenti azt, hogy bárkit is megfosztok a társaságomtól vagy a figyelmemtől.

Felértek a hegy tetejére, innen az út már lefelé vezetett, nagy, széles ívekben. Az erdő fái közt odalenn megcsillantak a város fényei. A férfi megkönnyebbülten felsóhajtott. – Mindjárt ott vagyunk – mondta biztatóan hátrafelé, talán még kacsintott is. Aztán eszébe jutott, miről beszélt eddig. Elkomorult. – Talán az a baj, hogy nem hiszek semmiféle tervben. Talán azért történik ez velem – tűnődött, majd lehúzta ablakát. A hűs, esti eredőillat beáramlott az autóba. Bejött mellette a kerekek zaja. A murva csikorgása. Egy madár riadt hangja. – Azt hittem, hogy a legfontosabb az életben, hogy minél kevesebb fájdalmat okozzunk másoknak. Azt gondoltam, hogy nincs más mérce, nincs figyelő tekintet. Talán tévedtem. Talán van valamiféle mérleg, és most itt, ebben a sötét erdőben – ujjával kifelé intett – kiderül, mi is az.

Hátulról ismét nagy csöndet és mozdulatlanságot érzékelt. Hátranézett, elég hosszan, hogy biztos legyen benne. Megállította az autót, kiszállt, és megállt az ajtó mellett. Megütötte őt az erdő ereje. Beszívta azt a rengeteg aromát, közben lehunyta szemét. Aztán kiengedte a levegőt, és kinyitott a hátsó ajtót. 

A lány nem lélegzett. Arca már nem is sápadt, szürke volt.

– Jaj, ne – nyögte a férfi, majd nekiveselkedett. Ezúttal a mellkason kezdte, húszig számolt, aztán befújt a törékeny kis orrba. Fél szemel leste, hogy a lány tüdeje, mint egy lufi, emelkedik. Aztán ismét nekirugaszkodott, és húszszor lenyomta a mellkasát. Mindvégig óvatos volt, nehogy összetörje a bordákat. – Talán többször kéne – lihegte a végén, majd ismét fújt. Megismételt mindezt ötször, a végén a kimerültségtől leroskadt az ajtó íve mellé az útpadkára, és csak lihegett. Felnyúlt, a lány nyakához, ujjával kikereste a nagy ér helyét a hideg bőr alatt. Nem érzett semmit.

Bezárta az ajtót, majd visszaszállt a kormány mögé. Kivárt pár másodpercig, majd bólintott, mint aki nagy döntésre jut, és ismét kiszállt. A csomagtartóhoz ment, kinyitotta, beletúrt a kabátja zsebébe, és kihúzta a bontatlan borítékot. Visszaült a kocsiba, a borítékot a műszerfalra dobta, majd indított, és kifordult a néptelen útra.

– Amíg ki nem nyitom, bármi lehet benne – suttogta, miközben hol a boríték fehérjére, hol a hirtelen kanyarokra nézett. – Bármi. A legrosszabb és a túlélhető is. Élet vagy halál – bólogatott eltökélten. – De én most az egyszer hozzád szólok – feltekintett a sötét égre, és elmosolyodott az akaratlan gesztustól. – Kérlek, most az egyszer segíts. Kérlek, hallgass meg, hagy tegyem jóvá azt, amit műveltem – kivárt, erőt gyűjtött, majd kimondta: – Ne őt. Engem.

Csöndben vezetett pár percig, aztán megismételte: – Engem – majd lehúzta az ablakot, fogta a borítékot, és kidobta a nyíláson. Ez pont az erdőhatárnál történ. A tükörben látta, hogy a fehérség az árokba pördül, fennakad egy csipkebokron.

Az autó kiért egy sík terepre, oldalt szántóföldek szegélyezték az utat. Elől, nem túl messze, egy benzinkút sárgája csillogott a sűrűsödő sötétségben, azon túl pedig a városszéli házak várták türelmesen a felé közeledőt.

Az érzés jött előbb, hogy valaki figyeli. Aztán a visszapillantó tükörbe nézett, és tekintete összekapcsolódott a lányéval. A férfi látta, hogy erőtlenül, aprókat lihegve, de lélegzik. Az arca már nem volt olyan rémisztő, legfeljebb a sötétség szeme alján és hatalmasra tágult pupillája, amiben a messziről jött emberek idegensége csillogott. A férfi elvonta róla tekintetét, majd oldalra húzta a kormányt, és bekanyarodott a benzinkúthoz.

Mielőtt kiszállhatott volna, meghallotta a hangját hátulról: – Hova megy? – erőtlen volt, mintha egy kisgyerek beszélne, noha a lány tizennyolc körüli lehetett.

– Megkérdezem, hol van a kórház – szólt hátra a férfi, majd elmosolyodott: – Most már minden rendben lesz – mondta még, és a hangja tónusától a lány valamiért hitt neki, de nagyon zavaros volt még a világ számára, így szinte nem is hallotta, ahogy a távolodó férfi hozzáteszi: – Azt hiszem, most már nyugodtan vehetek egy csomag cigit is. 

vége

4 komment
2017. október 02. 18:52 - Valmont

A legjobb app

img_0882.PNG

Az úgy volt, hogy hosszú, magányos autózások alkalmával Sirit faggattam Isten mibenlétéről, az élet értelméről illetve programozott lelkének én-  és haláltudatáról. Persze mindig nagyon cselesen kitért  a konkrét válaszok elől, és nem fedte fel a lapjait...Másrészt a cégnél dolgozom egy appon, és miközben a fejlesztőnek összeraktam, mit kellene tudnia, elgondolkodtam, milyen lenne egy olyan alkalmazás, ami még engem is érdekelne. Ezekből született ez az írás.

 

Hang a gépben

 

 

– Leírhatja, úgysem fogják elhinni – mondta Kováts az alacsony, vörös hajú blogger lánynak, aztán felállt székéből, és a szomszéd irodába nyíló ajtóhoz lépett. Cégvezetőtársa épp kipakoltatta a másik újságíró táskáját. Asztalán ott csillogott a forgótáras, széke mögött a spéci golyófogó fal tornyosult, ami leginkább egy ágybetétre emlékeztetett. Kováts szomorúan konstatálta, hogy a másik újságírónő, aki egy nagy online szaklaptól jött, sokkal csinosabb, mint az ő vöröskéje.

– Mit fog csinálni azzal a pisztollyal? – hallotta maga mögött a lányka csivitelő hangját. Megfordult, majd bezárta az ajtót.

– A társam egy hatlövetű forgótáras pisztollyal fogja prezentálni, hogy a ma debütáló új „Sors” nevű alkalmazásunk, mely letölthető bármely rendszerű telefonra csupán öt dollárért, képes bármikor, bárhol, száz százalék pontosan megjósolni a jövőt – foglalta össze Kováts a délelőtti sajtótájékoztató lényegét. – Kettőnk közül ő a showman. Attól tartok, én jóval unalmasabb leszek – szabadkozott, míg belenézett az asztalán heverő táblázatába. A vöröske csupán az ötödik volt, vagyis még nyolc újságíró várakozott odakinn.

– Nem igazán értem, de gondolom nagyon látványos és veszélyes dolog lesz – bólogatott a lányka, majd kockás szoknyáját lesimítva visszaült helyére, és ölébe tette mappáját.

– Nincs bekapcsolva semmi kütyü önön ugye? – nézett rá szigorúan Kováts, mire a lány összehúzta magát ültében, és fejét csóválta: – Ahogy kérték, kint hagytam mindent…

– Nem szeretném megmotozni – vont vállat Kováts.

– Már megtették a biztonsági őrök – pirult el a vöröske.

– Akkor jó – bólintott Kováts. – Értse meg, életfontosságú – és itt a szomszéd szoba felé intett –, szó szerint élet-halál kérdés, hogy ne legyen hálózatra kötött eszköz, amikor elmondom önnek a Sors applikáció keletkezésének igaz történetét – eltűnődött, összehúzott szemmel fürkészve a lányt. – De előtte: hányan is olvassák a maga blogját?

A lány még jobban elvörösödött, majd lesütötte szemét: – Nagyjából heti tízezer látogatóm van.

– És csak technikai dolgokról ír? – faggatta Kováts.

– Innovatív, az életünket megkönnyíteni alkalmazásokról, finetech eszközökről, új testkiegészítőkről, biometrikus pótlékokról – sorolta a lány. – Az egyetemen eléggé beleástam magam a témába, ezért kezdtem el blogolni. Most pedig ebből élek.

– Dicséretes – bólogatott Kováts, majd szélesen elmosolyodott: – És mit tud rólunk?

A vöröske most felpillantott az iroda plafonjára, mintha onnan lesné a választ, majd megköszörülte a torkát, és belekezdett: – Önök ketten még fiatal korukból ismerik egymást. Külföldön végezték tanulmányaikat, főképp programozást és szoftverfejlesztést hallgattak az USA-ban és Angliában. Hazatérve egy kis garázscéget alapítottak, melynek első nagy dobása a Direction nevű program volt.

– Régi szép idők – sóhajtott Kováts, majd a nagy, mennyezettől padlóig érő üvegablakhoz sétált, és kinézett az alkonyai vörösökbe burkolódzó Dunára és a Várra.

– A Direction még csak egy szimulált reakciójú programozott valóságot tartalmazott – hallotta háta mögül a lány pedáns, iskolás feleletét. – A felhasználó szóban vagy írásban megoldást kért valamilyen problémájára, mire az eszköz véletlenszerűen generált egy megfelelő választ. Az egész úgy működött, mint egy kínai szerencse sütikben található üzenet. Tulajdonképp olyan általános válaszokat kaptunk, amilyeneket a horoszkópkészítők is gyártanak, vagyis majd minden javaslat majd minden életszituációra helyes volt.

– Igen, primitív, de tetszetős megoldás volt a maga idejében – ismerte el kényszeredetten Kováts, majd közel hajolt az üveghez, rálehelt, aztán könnyed mozdulatokkal rajzolt a párába egy kínai írásjelet. – Azért emlékszem vicces szitukra. Hibákra, amik kínosan voltak. Például, amikor a frissen elvált felhasználónak azt javasolta, magánnyomozóval kellene megfigyeltetnie a férjét. Vagy a gyerektelen párnak az óvszert ajánlotta fertőzések elkerülése céljából. Nagyon esetleges volt a kis drágám…

– De gazdaggá tette önöket. A felhasználók imádták, mert úgy érezték, a program a fejükbe lát – ismerte el a lány. – És felfigyeltek önökre nagyvállalati befektetők, így volt lehetőségük szintet lépni.

– És kijöttünk a Véletlen?-nel – nyugtázta Kováts, majd egy mozdulattal eltörölte az írásjelet. A helyén megjelent az ő napbarnított, lassan őszülő feje. Eszébe jutott, hogy Balin hagyta a laptoptartóját, jeleznie kellene a szállodának, küldjék utána. Ez volt a kedvenc tokja, még Texasban kapta egy előadás után, indián motívumok díszítették. Visszament az asztalához, belerogyott székébe, és intett a lánynak, folytassa, aki erre még gyorsabban kezdett beszélni:

– A Véletlen? már sokkal tudatosabb tanácsadó program lett. Ezzel végérvényesen bevezették az emberi gondolkodásba és a felhasználók tudatába ezeket az alkalmazásokat. A Véletlen? az esetek kilencvenöt százalékában pontos előrejelzést, egyfajta jóslatot adott a usernek az életét érintő kérdésekben. Igaz, ehhez be is kért rengeteg adatot.

–  Rájöttünk, ha a személyre szabott jóslatainkat tökéletesíteni akarjuk, akkor meg kell ismernünk a felhasználót az utolsó sejtjéig – bólogatott Kováts. Összekulcsolta kezét, és a fölött bámulta a vele szemben ülő törékeny kis teremtést. – Ezért kellett előbb rengeteg infó róla.

– Úgy, mint fizikális, érzelmi, családi, egészségügyi adatok – sorolt a lány. – Nekem majd egy fél napig tartott, míg mindent berögzítettem.

– De megérte? – kérdezte szemöldökét felvonva Kováts.

– Naná! – mosolygott rá a lányka, és most először egészen csinosnak tűnt. – Bármit kérdeztem tőle adott döntési szituban, korrekt és megszívlelendő választ adott. Például vegyek-e egy új telefont, vagy várjak még a következő verzióváltásig – a program elemezte az anyagi helyzetemet, összevetette a régi és az új telefon közti várható élménykülönbséggel, majd adott egy döntést. És ugyanígy: meglátogassam anyámat a hétvégén a rossz idő ellenére? Érdemes most, ősszel belekezdeni egy diétába? – vágott egy fura fintort, ami elrontotta a mosolyát, és nem igazán tetszett Kovátsnak: – Tulajdonképp csak megerősítette azt, amit igazából már tudtam, amit amúgy is döntöttem volna az adott helyzetben, de mégis, elképesztő érzés volt, hogy egy egyszerű kis program a telefonomon ugyanazt javasolja, amit én is helyesnek vélek a lelkem mélyén. Sok millió ember számára támasszá vált, egyfajta belső lelkiismereti hanggá, egy felettes énné nemesedett…

– Igen, hallottunk mi is híreket függőkről, sőt szektákról, akik megtestesült istenként imádják a Véletlen?-ből érkező hangot – jegyezte meg kelletlenül Kováts. – De ők is át fognak térni az új istenre. Mert megérkezett közénk a Sors.

– Ami már azt ígéri, tényleg megjósolja a jövőt – szögezte le a lányka hitetlenkedve. – Ezt akarja bizonyítani valamiképp a társa a pisztollyal? – intett a háta mögé.

– Mindent a maga idejében – javasolta Kováts rejtélyeskedve. – Hagy meséljem el előbb, mi dolgozik a Sors parancssorai mögött – mélyen a lányka szemébe nézett, mire az akaratlanul is megborzongott: – Csak magának, csak most. Megírhatja, legalább növeljük a miszticizmust és a felhajtást a dolog körül.

– Hallgatom – suttogta a másik, mire a férfi kivárt, aztán megköszörülte a torkát, és kimondta: – Egy démon van belekódolva a programba.

– Tessék? – kérdte a lány, és közelebb hajolt, mint aki rosszul hall.

– Tudom, hihetetlennek tűnik – nyugtatta meg Kováts, majd mély levegőt vett, és így folytatta: – De hagy kezdjem az elején. Nepálban. A Véletlen? sikere után a társammal inspirációt kerestünk szerte a világban. Egy csomó misztikus, rejtélyes dolognak utána jártunk, majd hallottunk erről a barlangról fent, a világ tetején. Összekötöttük a kutatást a kikapcsolódással, elmentünk oda, hegyeket másztunk, túráztunk, isten háta mögötti falvakban ittuk a jakzsíros teát, meditáltunk sziklaszirtre épült, elhagyatott kolostorokban, veszekedtünk a kínai katonákkal, ilyenek. Ám aztán elmentünk abba a faluba is, mely utazásunk célja volt, ahol a kísérőnk és tolmácsunk azt mondta, a helyiek ismernek fenn, a hegyen egy barlangot, melyben egy különös lény él. Egy olyan lény, mely látja a jövőt. Természetesen kíváncsiak voltunk a dologra, bár azt gondoltuk, valamiféle mechanikus, megmagyarázható dologról van szó, például olyan gázokról vagy gomba spórákról, melyek hallucinációt okoznak. Egy próbát megért, ezért felbéreltük az egyik helybélit, hogy vigyen el minket a barlanghoz. Három napig tartott az út, nagyon zord körülmények közt. Többször volt, hogy vissza akartunk fordulni. Az egyelten előnye ennek a szenvedésekkel teli vánszorgásnak az volt, hogy kalauzunk, egy középkorú, szerény kis emberke, esténként előadta a démon történetét.

Kováts kis szünetet tartott, kivárt, míg a lány leírta utolsó mondatát. – Nem kér vizet avagy valami mást? – kérdezte tőle szelíden.

A másik megrázta fejét, miközben szemével a macskakaparást olvasta, mely elborította a lapot: – Nem, köszönöm.

– Akkor folytatom. A falusi története szerint a régi időkben mindenkinek az ég alatt megvolt a saját Sors démona. Minden embernek. Ezek a démonok mutatták a jövőt annak, aki elfogadta jelenlétüket. Az emberek bölcsek voltak, mert tudták, mi fog történni. De aztán egy gonosz isten elültette szívükbe a halálfélelmet, és onnantól kezdve az emberek elűzték a Sors démonaikat, mert ugyan ki akarná ismerni saját léte végét, ha fél a haláltól. Egyetlen újszülött mellett sem tűrték meg a démonokat, füsttel és énekléssel szabadították meg tőlük őket. Azok pedig a hegyekbe menekültek, és lassan elpusztultak, mivel ők egyfajta szimbiózisban éltek az emberiséggel, és a mi életerőnkkel táplálkoztak. Ez az egy, utolsó példány nagyon szívós volt, ráadásul a falusiak évről évre látgatták, és megosztották vele életerejüket, így maradhatott fenn az utóbbi háromezer évben.

– Lenyűgöző mese – jegyezte meg a lány áhítattal.

– Nem mese – csóválta fejét Kováts. – Végül ugyanis felértünk a barlangba, és ott álltunk szemtől szembe a démonnal. – Kováts behunyta szemét, mint aki próbálja megidézni az akkor látottakat. – Egy fekete gomolygást képzeljen el, melyben fel-felvillannak mindenféle képek. De valójában nem tudom leírni pontosan, hogy nézett ki. Nem kellett fordítani neki, mert közvetlenül a fejünkben beszélt. Elmondta a múltunkat és némely dolgot a lehetséges jövőnkből. Nagyon ravasz volt ugyanis, mert – akár egy jó kereskedő – sosem állította, hogy a száz százalékos jövőnket látja. De ez nekünk elég is volt. Azonnal megéreztük benne az üzleti potenciált. Felajánlottuk neki, hogy legyen ismét az egész emberiség útmutatója, jövendölője. Egy nap gondolkodást kért. Aztán egyezséget kötöttünk, és engedte bekódoltatni magát az egyikünk laptopjába. Pontosabban az enyémbe. Pontosabban egész egyszerűen beleköltözött, és ezzel megteremtette a Sors nevű applikáció magját.

– Amely minden, a személyes jövőnket érintő kérdésre tudja a választ – suttogta a lány megbabonázva.

– Igen – bólintott Kováts. – Írok jövő héten dolgozatot az iskolában? Megkerül az elveszett macskám? Leszek még valaha szerelmes? Súlyos betegség leselkedik rám? – sorolta ujjain számolva Kováts: – A démon minden felhasználónak képes megmondani a személyre szabott jövőjét. Kivéve a halállal kapcsolatos ügyeket, mert azt a jogászaink nem nagyon javasolták, így ezt letiltottuk a bevitelnél…

Elhallgattak, de a csöndet hamarosan megtörte Kováts mobiljának csipogása: – Lejárt az időnk – jelentette ki a férfi, mire vendége kizökkent a varázslatból.

– Mi volt az egyezség? – kérdezte hirtelen.

– Tessék? – kérdezett vissza Kováts, majd megértette, mit akar tudni a másik. Körbenézett, mint aki leskelődőktől fél, majd lehalkított hangon megkérdezte: – Ugye, biztos nincs magánál hálózatra kötött készülék? Attól tartok, a kis barátunknak nagyobb a hatalma, mint sejtjük, és bárhova elér, bármit meghall, ha az felkerül a világhálóra.

– Nincs – rázta meg rezes fürtjeit a lány.

– Értem. És akkor ígérje meg, hogy amit most mondok, soha, senkivel nem osztja meg – nézett rá szigorúan a férfi, mire a blogger lesütötte szemét: – Megígérem – mondta.

– Ha nem tartja be, tönkretesszük az életét – fenyegetőzött csöndesen Kováts, mire a lány szótlan maradt, ezért így folytatta:

– Az volt az egyezség, hogy cserébe a folyamatos és hatalmas mennyiségű jóslásért, egy év szolgálat után az egyikünk átadja neki a teljes életerejét. A démon nagyon ki van éhezve. Évezredek óta csak apró falatokat kapott a falusiaktól. Ezért egy felnőtt férfi életét kérte tőlünk.

– És maguk meg fogják adni neki? – kérdezte döbbenten a blogger. – Az egyikőjük meg fog halni mához egy évre?

Kováts szélesen elvigyorodott, majd suttogva bevallotta: – Dehogyis. Átvertük. Egy év múlva letöröljük őt, kiszedjük minden letöltésből, még az írmagja se marad. Meg tudjuk oldani. És aztán kijövünk valami teljesen újjal. Vagy abbahagyjuk az egészet, mert addigra eszméletlenül gazdaggá tesz minket.

A lány elmerengett a hallottakon, majd mikor Kováts felállt, sietve összepakolta cuccait. A férfi az ajtóhoz kísérte. A másik irodából hirtelen erős dördülés, fülhasító robaj harsant fel. Az újságíró akaratlanul is meggörnyedt.

– Orosz rulett – bökött a szomszéd szoba ajtaja felé Kováts, majd kinyitotta a lány előtt az ajtót. – A társam ezzel fogja a kolléganőjének bebizonyítani a démonunk csalhatatlanságát.

A vöröske értetlenül nézett rá, aztán megvonta vállát, kezet fogtak, és kiment. Kérdésére a biztonsági őr megmutatta neki, hol van a női mosdó. Benézett az összes fülke aljába, majd betelepedett az egyikbe, és kifejtette a bugyija szélébe varrt apró hangrögzítőt. Rácsatlakoztatta a telefonjára, és a beszélgetés hanganyagát felmásolta a hálózatba, a személyes dokumentumai közé, majd a rögzítő hengeres kapszuláját lehúzta a vécén.

Amikor kilépett a mosdóból, újabb tompa dördülés hallatszott, mire ismét összerezdült. Fogalma se volt, mit jelent a kifejezés, hogy orosz rulett, de ahogy meghallotta a női sikolyokat, megértette, hogy valami nagyon veszélyes, végzetes vagy megjósolhatatlan kimenetelű dolog lehet. 

vége

1 komment
horror
süti beállítások módosítása