Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror

2017. április 02. 09:37 - Valmont

Éjszaka a kastélyban I.

kastely.jpg

Végül csináltam pár képet az ihlető helyen. Jobboldalt fent a belső pincelejárat, tényleg nagyon hideg gomolyog elő onnan, még kintről, az ablakon át, a rács innenső oldaláról fotózva is éreztem. Jobboldalt, lent az épület hátsó traktusa látható. A beton támívek egy mély völgy fölött tartják, egyensúlyozzák az egész kastélyt, de mára már megroggyantak, és ez statikailag rányomja bélyegét a falakra is. Van persze remény: ezt a cikket csak most olvastam, de valamennyire összecseng a történettel.

Egy sajtótájékoztató és az azt követő, rosszul végződő események jönnek most két részben.

 

Kísértetkastély-projekt: a sajtótájékoztató

 

– A „Kísértetkastély” persze nem hivatalos név, de nyugodtan írják le – mondta a polgármester, mire Laura és a többiek beírták laptopjaikba vagy tabletjeikbe a nevet. – Már készen vannak a promóciós anyagok, a végén meg is kapják őket, és azokban persze Váry-kastély néven fog szerepelni, noha tény, hogy kidomborítjuk a természetfeletti vonalat a felújított épület történetében.

– Érdekes annyira a Váry-család története, hogy egy látogató ideautózzon kétszáznegyven kilométert a fővárosból? – kérdezte Laura egyik kollégája, egy idős újságíró. – Úgy értem, ez nem egy annyira ismert család a magyar történelemben…

A kövérkés, láthatóan lámpalázas polgármester az asztal mögött megadóan felemelte két kezét: – Tudom, tudom, a kutya nem tudja, kik voltak őt – bólogatott mosolyogva, majd így folytatta: – De nem is ők a lényegesek, hanem az épület – ekkor megrebbent felettük a neon, ám úgy tűnt ezt Laurán kívül senki nem veszi észre.

A nő kinézett a polgármesteri hivatal fogadótermének ablakán, ki a dimbes-dombos vidékre, a fákra, a szemközti házra, melyek tetejét lágy április permet csapkodta, és fél füllel hallgatta, amit a férfi mond, miközben azon tűnődött, jó volna leköltözni egy ilyen helyre, tehenet venni, saját készítésű, zsályás és rozmaringos sajtot árulni a tökfej turistáknak jó drágán, és valahol a patakparton titokban vadkendert termeszteni, persze szigorúan saját használatra. Ágnes biztos nem menne bele. Jobbjával kitapintotta bal tenyere élét, és megpiszkálta a sebet, benne a szálkát, de az nem moccant, keményen, szilárdan tartott a bőrben.

– A család a török kiűzés után jut a birtokhoz, ekkor kezdik építeni a kastélyt, amely több átalakítást is megélt – duruzsolta a polgármester a jegyzeteiből. – Az első incidens – felnézett rájuk, és izzadtságtól csillogó a homlokára tolta a szemüvegét. – Mi csak incidensnek hívjuk az épület sötét történetének eseményeit…szóval az első ezerhétszáztizenötben történt, mikor Váry Miklós visszatért a bujdosásból a kegyelem reményében, s rajtakapta feleségét az intézővel. Lemészárolta őket, a nő fejét egy karóra tűzte az udvaron, és hetekig ott rohasztotta. A hálószobát pedig, ahol a házasságtörés és a gyilkosság történt, befalaztatta. Állítólag bentről még évekig hallatszott az asszony kéjes nyögése éjszakánként, az őrületbe kergetve Váryt, ki utóbb öngyilkos lett.

– Ez ugyanaz a Váry, aki jobbágygyerekeket erőszakolt meg? – kérdezte a Laura mellett ülő srác, és a nő látta, hogy a Google találatokat böngészi. – Neked van neted? – súgta neki Laura, de a fiú, aki korábban, a kastélyban megpróbált kikezdeni vele, csendre intette, mert a polgármesterre figyelt.

– Nem, az száz évvel későbbi incidens. Kettejük közt volt még egy részeges és kötekedő párbajhős, Váry Alfréd, aki a Kék Szalonban szokott feltűnni, azon a kanapén, amin mutattam a sötét foltot, a vérét, mely az utolsó összecsapásban szerzett szívsebéből folyt ki, aztán volt egy másik, Váry Eugén, akik fatolvajokat tépetett szét kutyáival az erdőben, ő volt az, aki azokat a hatalmas kandallókat építtette a társalgóban, mert a gyilkosság után örökké fázott az épületben, de az, akiről maga beszél – a polgármester lapozott jegyzeteiben –, az Váry Bálint, ő már a szabadságharc idején élt, és valóban a botrányos pedofil hajlamai miatt lett hírhedt. A pincében tartotta a gyerekeket, ahova nem mentünk le, mert valami veszélyes penészgomba szaporodott el benne – a férfi felnézett rájuk, és fintorogva hozzáfűzte: – A silány felújítás átka…de vissza hőseinkhez. Bálint állítólag az aktus közben rendre el is törte az áldozatok nyakát, majd a testeket befalaztatta a nyugati szárny új szobáiba, többek közt…az Angyalos fogadóterembe, talán emlékeznek azokra az édes kis puttókra a mennyezeten…

– Ezek a Váryk mind őrültek voltak? – kérdezte valaki türelmetlenül Laura mögül. A polgármester széttárta karját: – Az első világháborúig nem találunk újabb jelét ennek a fajta elmebajos erőszaknak. Akkor az olasz és a keleti fronton majdnem kihal a család, a háromból csak az egyik fiútestvér, Norbert tér haza, szétroncsolt arccal, egy mesterlövész golyója úgy eltorzítja, hogy a Nárcisz-szobában zárkózik, és csak éjjel jön elő. A második világháború idején tűnt el, talán az oroszok lőtték agyon, mindenesetre a felszabadulás, akarom mondani a negyvenöt után az államosított épületben berendezett árvaház gyereklakói több ízben látták éjjelente kóborolni a folyosón, állítólag történeteket is költöttek a Rémarcról, aki minduntalan kibukkan a sötétből, és az éjszaka vécére igyekvőket riogatja.

– Ő az, akit a második világháború vége felé azt a szörnyűséget műveli a munkaszolgálatos osztaggal? – kérdezte most egy idősebb nő, talán a Napi Színestől. A polgármester elégedetten csóválta fejét: – Nem, nem, az az unokanővére, a család utolsó leszármazottja Váry Emma, aki később Brazíliába emigrált. A háború alatt ő viselte gondját a Norbertnek…

– Mi az ő sztorija? – bukott ki Laurából a kérdés, közben látta szeme sarkából, hogy a fiú mellette már a nő képét nézi a neten. Fiatal, szép, de komor tekintető lány volt, egy korabeli, viccesen otromba biciklinek támaszkodott a kastélyparkban. Nem tűnt gyilkosnak.

– A kastély parkjában engedélyt adott egy Németország felé tartó munkaszolgálatos századnak arra, hogy megpihenjenek. Maradhattak éjszakára is, Emma kinyittatta nekik a park mögötti csűrt – mondta csöndesen a polgármester, az asztal lapját nézve. – Aztán éjjel felkelt, és petróleummal meglocsolta a csűr falát, az ajtót bezárta és eltorlaszolta, majd gyufát gyújtott. A csoportot kísérő csendőrök bent ittak a faluban, hajnalra keveredtek elő, mikor már csak hamu és pár csont maradtak a szerencsétlenekből. Negyvenkét embert égetett el Emma. – Felnézett rájuk, szeme nedvesen csillogott. – A gyerekotthon lakói, a gyerekek és a nevelők később beszámoltak arról, hogy éjszakánként jajgatásra, tűzropogásra és füstszagra riadtak fel. Volt, aki az ablakon kinézve elszenesedett alakokat is látott a kastélyparkban sétálni. Emmát soha nem vonták felelősségre, kilencvenkét évesen halt meg, békésen elaludt.

Csönd ült rájuk, majd valaki, egy hang, Laura nem látta a forrását, feltette a kérdést, ami mindegyikőjükben ott motoszkált: – Jól értem, a kiállítás azt sugallja, hogy ezt a sok gonoszságot az épület, maga a kastély okozza?

A polgármester sokáig nem válaszolt, az előtte heverő telefont babrálta: – Van egy ilyen koncepció. Hinni akarunk abban, hogy a Váryk nem voltak se jobbak, se rosszabbak nálunk, normális embereknél. Hinnünk kell ebben. Ha nem így lenne, ha nem az épület lett volna valami ördögi hatással rájuk, akkor az egész emberiségbe vetett hitünket kidobatnánk az ablakon…

Felállt, széke bántóan nyikorgott, és mosolyt erőltetve arcára így folytatta: – Köszönjük, hogy eljöttek hozzánk, ide a világ végére, és megtekintették a projektet, melyet az Európai Unió is támogatott. A kolléganőm mindjárt kiosztja az információ anyagokat, pogácsát és frissítőt találnak az előtérben. Ha bármi kérdésük van, állok rendelkezésükre. És ne feledjék – figyelmeztetően felemelte ujját: –, a Kísértetkastély visszavárja önöket! Nyitás: május elsején.

– Gyere, igyunk valamit kocsmában – súgta Laura engesztelően a fiúnak, aki szedelőzködni kezdett mellette. – Hátha kiszedünk a helyiekből valami plusz infót.

A másik megrázta fejét, és elrakta laptopját a táskájába. – Sorry, sietek, még le kell ugranom Szegedre – érződött a sértettség a hangjából, de a nő végül is nem bánta, hogy egyedül vág neki a sáros utcának, így legalább nem kell magyarázkodnia, miért szerelné le másodszor is a próbálkozását. Mert otthon várja valaki.

Miközben a templom felé tartott, mely mellett minden valamirevaló faluban van egy kocsma, meg is csörgette Ágnest, de az nem vette fel. Valami fotózása volt, talán egy kozmetikumé.

– Drágám, én voltam – mondta halkan a telefonba Laura a pocsolyák közt lavírozva. – Még egy kicsit maradok, de hamarosan indulok vissza.

Eltette a mobilt a bőrkabátjába, és eközben a szálka okozta seb megsajdult húsában. Szeme elé tartotta kezét, majd bekapta a szájába a bőrt a fekete kis pöttyel, szívta, de nem történt semmi, a faszilánk maradt.

A kora délutáni óra ellenére elég sokan voltak a kocsmában, férfiak és nők, többnyire mind idősek, némán ülte poharaik felett és maguk elé, az asztal lapjára meredtek, mikor belépett, és csak egy pillanatra néztek fel rá, a magas, vékony, fekete lófarkas fővárosi újságírólányra, aztán elfordultak és belebámultak valamelyik sarokba, vagy a velük szemközt ülő arcába. Laura egyenesen a pulthoz ment, és pálinkát ért.

– Csak helyieknek adok pálinkát – csóválta a fejét a kocsmáros, egy nagydarab fickó. – Kevert jó lesz?

– A szabály az szabály, akkor legyen csak egy kis sör – mosolygott rá a nő, majd amikor megkapta a poharát, felhajtotta a vízízű tartalmát, és üresen a pultra koppintotta, majd a várható összegnél jóval nagyobb érékű bankjegyet csúsztatott a férfi felé. – Egyébkén Laura vagyok. Az újságírókkal jöttem, a polgármester meghívására. A kastélyról beszélt nekünk.

– Adamko – biccentett a férfi, le nem véve szemét a lány kezéről.

– Tud valamit mondani arról az épületről? – kérdezte Laura könnyedén. Szeme sarkából észlelte, valaki megmoccant mellette – egy idős, szakállas férfi, aki ráncos kezeivel a szívtájékát masszírozta: – Én tudok, aranyom.

– Mégpedig? – fordult az idegen felé a nő.

– Nincs ott semmi látnivaló – csóválta a fejét az öreg. – Csak egy épület. Kő és malter meg cserép. Higgyen nekem, nincs ott mit keresni.

– Ez nem sok – Laura megtörölte szája szegletét, mert úgy érezte, maradt ott egy kis hab, majd megfordult a helyiség belseje felé, és végigmérte a többieket. – Ha van valakinek egy jó története a kastélyról, szívesen venném – mondta, majd a pultra csapta pénztárcáját. – Akár anyagilag is meghálálnám.

Senki nem válaszolt, majd a csendet a mellette álló vénember krákogása törte meg: – Ez micsoda, aranyom? – kérdezte az öregember, mocskos ujja hegyével a lány kezére bökve. Laura először nem is értette, mire gondol a másik, de a sarokban ekkor felállt egy férfi, akinek arcát valami kapucniféleség takarta, és halkan így szólt: – A kastély – mire a másik oldalt, az ajtó mellett egy vénasszony, egy valaha talán szép, de most már ragyásra rútult nő állt fel, tolta hátra a székét: – Igen, igaza van, megjelölte.

Laura eltette a tárcát, majd felemelte a kezét, és ő maga is a sebre meredt. – Igen – mondta zavartan. – A kastélyban az egyik ablakkeret…egy szálka…– folytatta, de megakadt, mert érezte, mind őt nézik. Pohár koppant a pulton, megfordult, és látta, Adamko pálinkát töltött belé. – Most már ihat – mondta a kocsmáros, majd lenyúlt a pult alá, miközben hozzátette: – Szüksége lesz rá – Egy balta tűnt fel a másik kezében. Laura hátrálni kezdett, de valaki megragadta a csuklóját, mire ő lerázta a szorítást, majd egy test lódult felé, az öregasszony volt, ellökte, ám az ajtónyílást meg elállta a kapucnis férfi. – Ne menj sehova – szólt rá idegesen, jobb arcfele iszonyatosan el volt torzulva, de Laura ezt csak homályosan látta, mert előjötte kézis reflexe, hat évig játszott, oldalra lendült, ami csak megtévesztés volt, a férfi kinyúlt érte, ekkor a nő  balra kerül, és kivágódott az ajtón.

A friss levegőn rátört a lüktető félelem, érezte, ahogy futni kezdett a kocsi felé, amit a kastélynál hagyott, hogy a lábába gyűlik az adrenalin, és ólomsúlyként húzta lefelé, de a mögötte hallatszó zajok új erővel ösztökélték.

Jöttek utána.

Csak az utca közepén mert visszapillantani a válla fölött egy röpke pillanatra. Ott voltak mind, a csuklyás, az öreg nő, a szakállas férfi, meg még páran, legelöl a kocsmáros, akinek a kezében még mindig ott volt a balta, és el is kiabálta most magát: – Állj meg, csak segíteni akarunk!

De Laura persze nem állt meg, átsprintelt a következő utcába, majd balra fordult, ahogy emlékezett, végül keresztül a kastélypark maradványain, hogy aztán berohanjon az épület murvával frissen felszórt udvarára, ahol most már csak az ő autója állt, az összes többi újságíró már felszívódott. Bepattant az ősöreg Fiat ismerős szagú belsejébe, remegve a nyílásba dugta kulcsot, indítózott – és nem történt semmi.

Csinált már ilyen rejtélyes leállásokat az autó korábban is, a múlt hónapban Laura elvitte egy szerelőhöz, aki valami félelmetes összegért állítólag rendbe rakta, legalábbis garanciát vállalt rá. Hát most nem sokat ért a garanciával, mert üldözői, a tíz-tizenkét fős társaság feltűnt a kert túloldalán, és hamarosan már a parkon át bicegtek, vánszorogtak, csoszogtak felé, a jelenet akár még viccesnek is tűnt volna, egy újkori magyar vígjáték, egy falusi rögvalóságot kifigurázó, harsány humorú, de butácska és a mozipénztárakban megbukó produkció betétjeként elment volna, ám ez a valóság volt, és Laura tudta, ezek az emberek bántani akarják.

Kiszállt az autóból, körbenézett. Előtte ott tornyosult kastély, a bejárat zárjában színes címkével jelölve lógott a kulcs. Masszív, frissen lakozott faajtó, az ablakokon rácsok – mint egy erőd, olyan biztonságosnak tűnt most a lány szemében az épület. Felrohant a pár fokból álló lépcsőn, kirántotta a kulcsot, majd belépett az épületbe, döngve bezárta az ajtót, és bekulcsolta. Aztán az egyik nagy, padlóig érő ablakhoz lépett, és oldalról figyelte a közeledőket, akik most megtorpantak, és csak bámultak felé, tanácstalanul feszengve, össze-összesúgva.

Laura emlékezett rá, hogy a hátul, a Lila szalon előtt volt egy vitrin, amiben pisztolyok és kardok voltak kiállítva, odasietett, közben a folyosó ablakain át szemmel tartotta az üldözőit, akik nem moccantak a kastély elől. Mielőtt betörte a tároló üvegét, tett egy próbát a mobillal, de még a hívás gomb benyomása előtt belévillant, mit mondott az polgármester arról, hogy a völgynek ezen a részén különösen rossz a lefedettség. Valóban, a telefon néma maradt.

Öklére tekerte a bőrkabátját, majd a vitrin üveglapjára csapott vele. Egy hosszú, vékony de gonosznak tűnő tőrt választott, mely három éllel bírt, „olasz típusú kegyelemtör”, nyomtatták rá az alatta fehérlő cetlire régies betűtípussal melyből hiányzott az ő. Laura olvasta valahol, hogy az ezzel szúrt seb nem vagy alig gyógyul, az áldozat sokszor el is vérzik tőle. Visszatért a bejárati ajtóhoz, és próbálta felidézni, máshol be lehet-e jutni az épültbe, mikor odakintről egy ismerős hang csendült fel: – Kérem, jöjjön ki.

A polgármester volt.

Laura ismét oldalt tért, az ablakhoz, és kilesett a nehéz, vörös függöny mögül. A férfi ott ált az ajtó előtt, egy zsebkendővel az arcát törölgette. Mögötte egy csomóban a kocsmabeli söpredék.

– Ez csak egy félreértés. Nem akarunk semmi rosszat – folytatta a polgármester. – Jöjjön ki, nem maradhat bent éjszakára.

Laura visszatért az ajtóhoz, majd rövid tétovázás után így szólt: – Ha nem akarnak semmi rosszat, minek a balta?

– Az csak egy félreértés volt – nyugtatta őt ismét a másik az ajtón keresztül. – Lehet, hogy nem kell levágnunk az egész kezét. Talán csak elég egy nagyobb bemetszés…

– Maga megőrült! – sikította Laura. – Takarodjon innen!

– Sajnos nem, Laura – válaszolt rövid csönd után a férfi. – Nem őrültünk meg. Csak segíteni akarunk, de már lemenőben a nap, így nem szívesen mennénk be maga után. Ha a kastély kinézte magát, ha megsebezte magát, akkor odabent úgysem tehetünk semmit. A lehető legrosszabb helyre menekült, higgye el. Ki kell jönnie, hogy ezt az egészet rendbe tegyük, aztán hazamehet.

– Tűnjenek el innen! – válaszolt a nő uralkodva a dühén, a haragján és a megdöbbenésén. – Maguk mind megőrültek. Csak egy szálka ment a kezembe! – mondta még, majd kivárt, mert sejtette, a kintiek szerint valami egészen más történik vele, és a polgármester igazolta is ezt: – Az nem csak egy szálka, Laura. Az maga a kastély. Megjelölte magát. Ha nem távolítjuk el...

– Nem fognak hozzám érni!

A férfi erre már nem válaszolt. Laura visszament az ablakhoz, onnan látta, hogy a falusiak csoportjához siet, és rövid ideig tárgyal velük, majd mind a kastély felé fordultak, az ablakokat fürkészték, ezért Laura visszabújt a függöny mögé.

Úgy tervezte, megvárj a sötétséget, és kiszökik valamelyik nagy ablakon, elgyalogol a bekötőút végéig, és segítséget kér egy autóstól vagy kamionostól. Lekuporodott a fal mellé, és hallgatózva, a kinti neszekre ügyelve figyelte óráját, és időnként próbálgatta a mobilt, de az továbbra is működésképtelen maradt. A sajtótájékoztató és bejárás kora délután volt, öt körül járhatott a kocsmában, így hamarosan sötétedik, számolgatta magában.

Amikor félhomály lett, a mobil fényénél megnézte ismét a sebét, sőt, a tőr élével elkezdte piszkálni a tüskét, de az nem moccant, csak annyit ért el vele, hogy megsebezte a bőrt mellette, és a sebből a vére megindult, és lecsöppent a padlóra.

És ekkor az épület életre kélt, halk nyögés, fuvallat, meleg légáram söpört végig az előtérben,   a falak és a gerendák recsegni kezdtek, aztán az ablakok csilingelő, hárfaszerű zenéje csendült mindenhol, míg odafenn, a fogadótér kupolájában egy sötét felleg, egy tömörnek tűnő füst  gomolygott elő a nemlétből, és meglódult Laura felé, aki sikoltva kitartotta maga elé a tőrt, majd minden kifakult és ő belezuhant a nemlétbe.

Az éjszaka sötétjére riadt fel, elgémberedett tagokkal, magzati pózban tért magához a hideg, olcsó járólapokkal újraburkolt padlón. A tőr ott hevert mellette, arra támaszkodva talpra küzdötte magát, majd az ajtóhoz csoszogott, és elfordította a kulcsot. Nem érdekelte már, mi várja odakinn, egyszerűen csak ki akart jutni.

Lenyomta a kilincset, de az ajtó nem moccant. Nekifeszült, majd lendületből a deszkának rontott, ám semmi nem történt. Megpróbálta újra és újra, perceken át viaskodott a vastag deszkával, végül feladta, de nem engedte, hogy a sírás kitörjön torkából.

– Nem – mondta is ki hangosan, majd a koromsötétben megfordult, és mobilja után tapogatódzott, hogy aztán megtalálva, a hátát az ajtónak vetve szembenézzen sorsával, miközben felötlött benne, hogy a polgármesternek talán igaza volt, az épület akar tőle valamit, és a neheze még csak most jön, és hogy az élete legfontosabb éjszakája áll előtte.  

folyt. köv.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://horrornovellak.blog.hu/api/trackback/id/tr812394859

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
horror