Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror

2017. január 29. 10:06 - Valmont

Szemedben a szörnyeteg

konyv.JPG

Van kb kétezer-ötszáz könyvem a fővárosban, és még ötszáz vidéken, a szüleimnél, a gyerekkori szobámban - lásd a kép - porosodó hátrahagyott, elárult könyvek, kamaszkorom könyvei, melyeken felnőttem. Úgy számolom, nagyjából a harmadát olvastam ennek a háromezer kötetnek. És ami igazán rémisztő, számoltam azt is, hogy tavaly huszonnégy könyvet olvastam el, és bár köztük volt Ayn Randtől az "Atlasz vállán" című monstrum is, tény, hogy nem lesz elég időm. Mert még mindig, mindennél nagyobb élvezetet jelent egy frissen vásárolt könyvet kézbe fogni, nézegetni, átpörgetni, elolvasni az első mondatát...aztán berakni a "majd elolvasom" kupacba.

A Darwin-lényről itt írtam először. Azóta nem engedett az ideája, ahogy a testvériség tagjai sem képesek szabadulni tőle. Vigyázzunk vele, bármire képes, vagyis óvatosan az olvasással!

 

A Könyvtáros Testvériség vége

 

A könnyű reggeli hűvösségben a város felett terjengő keserű füstszag beburkolta Pétert, miközben a közvilágítást immár örökre nélkülöző félhomályos utcán a könyvtár felé botorkált. Nagyon sokan tartottak akkoriban csirkét, malacot, még a panellakások erkélyein is, nem csoda, hogy a halálra szánt állatok visítása meg-megtörte a polgárok egyébként is nyugtalan álmát. Péternek amúgy is éber éjjelei voltak, mivel szüleitől örökölt nagy faágya, melyen valószínűleg fogant, recsegett-ropogott minden kis fordulatra, akár egy öreg árbocos hajó a viharos vizeken. A könyvtáros reggelente úgy imbolygott a járdán, mint egy tengerből kiábrándult matróz, bár azt senki nem tudhatta, hogy rosszkedve, mely kiült aszkétikus, sápadt, szakálltól keretezett arcára, a Könyvtáros Testvériség sorsa feletti aggodalomból fakad.

János ugyanis már egy hete nem adott életjelt magáról. Pont azóta, hogy azt írta nekik a naponta két órát üzemelő központi e-mailes szolgáltatáson keresztül, hogy: Megtaláltam.

A könyvtáros a reggel első fényeinél nyitotta ki a város szívében lévő épületet, belépett a por- és papírszagú előtérbe, és a fali kapcsolókon feltekerte a termosztát. Látszott a lehelet, a lámpák rebbenve életre kelő fényében, vagyis most épp volt áram, így ujjait a rezsó és a teafőző felett megmelegíthette a kis konyhahelyiségben.

Egyedül ő dolgozott már csak a könyvtárban. A többiek szép lassan elpárologtak a második nagy válság évei alatt, ki vidékre ment, ki külföldön próbált szerencsét, de volt olyan is, aki egyszerűen beleroppant a szegénységbe és a kilátástalanságba. A pszichológusok ez utóbbi jelenséget Válság-depresszióként azonosították, és úgy vélték ez a legszörnyűbb hozadéka a közgazdászok által csak 212-nek nevezett jelenséghalmaznak, ahol a 21 a századot, a 2 pedig a 2008-as válság utáni második hullámot jelentette. Híradások szóltak arról, hogy e lelki kór mind szélesebb körben és mind változatosabb formában támadja az emberi elmét, a kreativitás kiölésével, a folyamatos szorongással és mind súlyosabb fizikai nélkülözéssel megtöri a legbátrabb nemzeteket is. Péter és a Könyvtáros Testvériség másik két tagja mindebből főképp annyit érzékelt, hogy elmaradtak előbb az olvasók, aztán a bér, végül a munkatársak is.

Ők hárman, a Testvériség tagjai viszont a helyükön maradtak, és akár a hegyvidéki kolostorokba húzódó középkori szerzetesek, dacosan és sértődötten kitartottak. A központi e-mailes rendszerben találtak egymásra, Péter egy könyvtárközi kölcsönzésben Jánostól megkérte Arisztotelész vígjátékokról szóló írásait a Hausmann-féle fordításban, mire a nyilvános levelezésbe bekapcsolódott Mihály, aki inkább a Péterffy-fordítást javasolta, noha János szerint az inkább átirat volt, ebből vita, majd beszélgetés majd barátság született. Mivel az ország három, egymástól lehetetlenül messzire eső városaiban éltek, a fizikai kapcsolat szinte megoldhatatlannak tűnt akkor, mikor a benzint jegyre adták, a vonatok pedig rendre kisiklottak a rémes állapotban lévő síneken. Maradt az e-mailes rendszer, mely az internetszolgáltatás utolsó bástyájaként a könyvtárakban, polgármesteri és kormányhivatalokban, a rendőrségen és a katonaság épületeiben működött már csak napi pár órában. A lakosság egyáltalán nem férhetett hozzá, bár tény, hogy nem is érdekelt már senkit ez a fajta kommunikáció, mely csúfondárosan emlékeztette az embereket a nem is oly régi múltra, mikor még azt hitték, elérhetnek mindent és mindenkit a bolygón.

Míg Péter a forró vízben ázó tealeveleket bámulta a konyha sárga fényében, eltűnődött, kitől származott a Testvériség ötlete, de aztán arra jutott, közös akarat volt, egy hősies, mindennel szembemenő gesztus, melyet a triumvirátus tagjai feltétel nélkül fogadtak el. Ugyanakkor rém egyszerű volt az egész: arra szövetkeztek ők hárman, hogy a helyükön maradnak a végsőkig. A könyvtárban. Olvasnak, és megosszák egymással az ismereteket. És ha erre már végképp nem lesz mód, mert az áramszolgáltatás is megszűnik, visszatérnek a galambokhoz, az ég küldötteihez, melyekből Péter már be is szerzett hármat. Apja hajdani műhelyében, az ismeretlen rendeltetésű gépek és szerszámok, e fölös áramzabálók közt tartotta őket, ott turbékoltak és bámultak rá csillogó, lelkes szemmel, mikor a vizüket cserélte, vagy magot öntött nekik. Talált jó pár könyvet az állományban, melyek a reptetésükről és a tartásukról szólt, és úgy vélte, képes lesz megoldani a levelezés problémáját. A másik kettő ugyancsak dolgozott ezen, de aztán közbejött ez az egész a Darwin-lénnyel, és aztán mind jobban belegabalyodtak, és aztán János eltűnt.

Kitöltötte a teát egy bögrébe, aztán a poros lépcsőn felment az emeltre, át a folyóirat részlegen, a szórakoztató irodalomig. Itt rövid keresés után megtalálta a Mihály által említett kötetet, majd beledőlt az egyik puha fotelbe, melyet az újságot olvasó és társaságot kereső nyugdíjasoknak helyzetek ki hajdan. A könyv egy orosz tudományos-fantasztikus regény volt, asztronauta hősei ismeretlen bolygón kényszerleszállást hajtanak végre, ahol bár a vegetáció buja, egyetlen állatot sem találnak. Az űrhajósok érzik, valami figyeli őket, valami nagy és nyomasztó dolog a fák közeiből, ám ahelyett, hogy óvintézkedéseket tennének, napokig csak vitatkoznak a szocialista ember erkölcsi problémáiról, a tudomány és a művészet küldetéséről az új világrendben. Péter előző este odáig jutott, hogy az egyik űrhajósnak nyoma vész az éjszakában, és társai hirtelen ráébrednek, hogy mind meg fognak halni.

Péter felpillantott a mondat végéről, bele a könyv- és porszagú levegőbe, és eltűnődött, vajon Mihály milyen titkos jelentés, rejtett célzat okán javasolta olvasásra e regényt.

Mihály vizsgálta a huszadik századi irodalmat, Péteré volt a középkor a romantikáig, míg János az ókort és a szent iratokat vállalta a Darwin-lény utáni kutatásban. A könyvtáros letette maga mellé a súlyos kötetet, és ivott a teából. Felidézte magában, mikor először szóba került a lény a levelezésükben.

János hozta fel Maupassant novellája kapcsán. A „Le horla”-t akarta újrafordítani, és kíváncsiságból elkezdte kutatni a műben felbukkanó halhatatlan, testetlen fenyegetés eredetét. A francia novellista naplóbejegyzéseiből rájött, hogy Maupassant nagyon komolyan foglalkoztatta ez a láthatatlan, de a világunk szövetében nagyon is valósan megbújó szörnyeteg képe. Úgy vélte, vándormotívum, melyet öntudatlanul több irodalmi mű is feldolgozott az évszázadok folyamán. János ennek nyomán indult el, és mikor megosztotta társaival a kutatása korai eredményeit, az elmélet hármójuk közt akaratlanul is továbbfejlődött és szárba szökkent.

– Hahó! – hallatszott lentről egy gyönge női hang, mire a könyvtáros felpattant, lesodorva a kötetet a székről. A korláthoz lépet, és óvatosan lenézett. A korlát korhadt volt néhány helyen a tető résein át becsöpögő esővíz miatt.

Egy fiatal, szőke, törékeny lány állt az előtérben, nagy, rá egyáltalán nem illő piros, kapucnis kabátban, fekete farmerben és katonai bakancsban. Alakja valamiért ismerősnek tűnt Péternek, de éhes, sovány arca ismeretlen volt számára. Az üvegtetőn át ráömlő gyenge fényben sápad volt ez az arc, ugyanakkor arisztokratikusan esendő is, ahogy a guillotine-ra váró hercegnő felsőbbrendűségével körbefordult.

– Van itt valaki? – kérdezte most erősebb, csengő hangon, mire Péter felemelte a kezét, és válaszolt, hogy igen.

Mihály javasolta, hogy kutassák fel a rejtőzködő lény nyomait a világirodalomban. Biztos volt benne, hogy olvasott már róla, és kapásból megemlített egy Stephen King novellát, Dosztojevszkij vagy Tolsztoj egy kísértettörténetét, Lovecraft egész életművét és Ambrose Bierce valamelyik kisregényét. János természetesen pártolta az ötlete, míg Péter úgy vélte, az olvasók nélküli könyvtár ideális helyszíne lehet egy ilyesféle kutatásnak, és így még az idő is jobban telik talán. Mert az időt akkor már csak a segélyosztás heti két napjával mérte, és ez a fajta kisszerű, beszűkült látásmód egyre inkább aggasztotta. Jót fog tenni, ha valamivel eltereli a gondolatait a saját és a világ helyzetéről, főképp, hogy élete egyébként totálisan üres volt, mert komolyabb barátnője nem volt már évek óta. Ők hárman a könyvekkel voltak jegyesek, ahogy ezt egyszer Mihály félig viccesen, félig keserűen és csipetnyi öniróniával megjegyezte.

Miben segíthetek, kérdezte Péter, míg lefelé lépdelt a nagy széles lépcsőn, és a lány alakja egyre inkább közeledett, és ettől úgy érezte, mintha egy nagyon költséges amerikai film egy jelenetét nézné sajátos, szubjektív kameraállásból.

– Egy könyvet keresek – válaszolt a lány, miközben figyelmesen végigmérte a férfit, majd lépett egyet hátra. Akkoriban a nők már óvatosak voltak az idegen férfiakkal, még a köztereken is.

Van itt jó pár könyv, bólogatott mosolyogva a könyvtáros, majd szakállába túrt, száját babrálta, hogy rejtse zavarát. Aztán megkérdezte, mi a könyv címe.

– Nem vagyok tag – jelentette ki a lány dacosan, és a pulthoz sétált, ahol hajdan Annamari és Norbert, a két könyvtáros ült, ők fogadták a belépőket, az ő joviális és kedves arcuk várta a könyvbarátokat. Annamari elköltözött a szüleihez, akiknek volt valami földjük, és segített paradicsomot, krumplit termeszteni, Norbert pedig a folyóba ölte magát nem sokkal azután, hogy megszűnt a fizetésük.

Péter sietve kijelentette, hogy nem ragaszkodik a tagsághoz, majd a pult mögé lépett. Persze, arra is van lehetőség, hogy a hölgy beiratkozzon, tette hozzá, és egy tagsági nyilatkozatot és tollat tett a lány elé. Az sokáig nézte mindkettőt, majd megrázta fejét: – Inkább nem, ha nem baj. Csak elvinném azt a könyvet. És itt hagyok valamit zálogba – azzal kabátja belső zsebébe nyúlt, és kitette személyi igazolványát a férfi elé. – Már úgysincs rá szükségem. – Az utolsó mondatot olyan furcsa magabiztossággal mondta, hogy Péter megborzongott.

Egyébként is rosszak voltak az idegei, és ez összhangba volt azzal, ahogy mind jobban beleásták magukat a Darwin-lény utáni kutatásba. Nagyon gyorsan, pár hét alatt rájöttek, hogy a szörnyeteg valóban ott van minden korban. Ott lapul az emberiség irodalmában, a versekben, az eposzokban, szónoklatokban, a regényekben. Néha egész nyíltan, néha nem is központi, de fontos szereplőként, például Duma-nál a miladyt kivégző hóhér alakjában, néha csak a háttérben, egy mellékszereplő, egy árny, egy sejtés egy látomás, vagy egy töredékes álomleírás formájában. De mindig ott van a legyőzhetetlen, szinte láthatatlan és emberfeletti veszedelem képe.

Péter megkérdezte, melyik könyvről van szó, miközben az igazolványt egy fiókba tette.

– „Mítoszok és legendák a mesékben” – bólintott a lány. – A nagymamámnak kell. A szerzőt sajnos nem ismerem.

A könyvtáros a kézi katalógushoz sétált, és keresni kezdte a könyvet. Jobb szerette ezt használni a számítógép adatbázisa helyett. A Darwin-lény utáni kutatás során is mindent kézzel bányászott elő, miközben végigbogarászta a középkori legendákat és himnuszokat, hosszú estéket töltött a barokk dráma főgonoszainak kijegyzetelésével, aztán az angol klasszicista regény sövényútvesztőiben bolyongjon a havas téli éjszakákon, elborzadt a reneszánsz dráma antihőseinek tettein, míg el nem jutott a romantika szörnyetegeihez, amikor már aludt az értelem odakinn, a városban. A szűken vett középkor ezer évéből hat avagy hét nyomot talált, a rákövetkező négyszáz évben viszont megsokasodtak a lény felbukkanásai. Kísértetregényekben, francia farkasember legendákban, gótikus rémhistóriákban minduntalan ott van a homályban az a végső mozgató, a gonosznál is rosszabb lehetőség, amit a Darwin-lény jelentett hármójuk képzeletében.

Meg is van, jöjjön utánam, jelentette ki Péter, majd a földszinti irodalomtudomány szekcióhoz ballagott, és rövid keresés után a lány kezébe nyomta könyvet. Az belepörgetett, aztán hálásan pillantott fel rá. – Köszönöm.

A könyvtáros biccentett, és közölte vele, hogy két hét a kölcsönzési idő, de mivel nem valószínű, hogy az elkövetkező száz évben keresné valaki ezt a könyvet, maradhat akár egy hónapig. Miközben megindultak a kijárat felé, megkérdezte a lányt, mire kell a nagyanyjának a mű.

– A meseirodalomban felbukkanó motívumrendszereket kutatja…vagy valami hasonlót. Mielőtt mindez bekövetkezett… – körbemutat karjával, a mozdulat íve a végén megtört –…a doktorijára készült. Most már nincs meg az egyetem se, ahol doktorizhatna, de ő nem adja fel. Megírja a disszertációját, bármi áron.

A nagykapunál megtorpant, mivel kintről részeg kiáltozás szűrődött be. Nagyon sokan olcsó szeszekhez menekültek akkoriban. A házilag kotyvasztott alkohol néha megvakította, máskor megőrjítette elfogyasztóját. A lány riadtan pillantott a könyvtárosra, a kapott könyvet pajzsként szorította mellkasához. – Megtenné, hogy elkísér a nagymamámhoz? Alig pár utcányira lakik. A csípőproblémái miatt már nagyon nehezen közlekedik, alig kel ki az ágyból.

Péter elnézte a sápadt és reménytelen arcot, és felsejlett benne, hogy meg tudná szeretni a lányt. Igent mondott, majd kitárta a könyvtár ajtaját, és kiléptek a napfénybe.

A kutatási eredményeiket hetente egyszer összegezték. János, a lény felfedezője vezette a jegyzőkönyvet, ő regisztrált minden felbukkanást. A lény vándorlásának hipotézise is tőle származott, a másik kettő csak kiegészítette a részeket. Míg Péter a lány mellett baktatott az egyébként néptelen délelőtti utcán, kerülgetve a szeméthalmokat, melyeket az emberek – mióta megszűnt a szemétszállítás – a házuk előtt növesztettek, felidézte magában a szörnyeteg evolúciós útját.

– Maga miért dolgozik még? – kérdezte tőle a lány akaratlanul is lehalkítva a hangját. Péter megvonta a vállát, majd azt mondta ugyancsak fojtott hangon, hogy nem tud mást elképzelni, mást, amivel kitölthetné a napjait. Egy érdekes kutatásban van épp benne, ez mozgatja az elméjét is. Valószínűleg ő, és a lány nagymamája mindketten hisznek abban, hogy egyszer még lesz értelme annak, amit most csinálnak.

– A nagymamám mániákus. Néha félek tőle – jelentette ki a lány. – Azt hiszem, elvesztette a kapcsolatát a valósággal, és valaki más lett belőle. És szerintem semmi nem lesz olyan, mint régen. – Ezen eltűnődött, és megállt, mielőtt befordultak egy sarkon. Kikukucskált az épület mögül, majd visszanézett a férfira. Sápadt arca most elszürkült. – Inkább menjünk másfelé – kérte a férfit. Péter bólintott.

A Darwin-lény, a szörny, ami az irodalomban létezik és műről műre vándorol, maga a tökéletes ragadozó, melyet lehetetlen elpusztítani, mert ő a csúcsa a teremtett világnak. Igen ám, de János itt hozta be Szent Anzelm istenérvét: Et certe id quo maius cogitari nequit, non potest esse in solo intellectu. Si enim vel in solo intellectu est, potest cogitari esse et in re, quod maius est – vagyis, fordította le nekik az e-mailben: „Egészen biztos, hogy aminél nagyobb nem gondolható el, az nemcsak az értelemben található meg. Ha ugyanis legalább az értelemben létezik, akkor elgondolható róla, hogy a valóságban is létezik, ez pedig nagyobb.” A lény tehát eredetileg a fizikai világban kellett hogy éljen. A szibériai sztyeppéken. Az afrikai sivatagokban. A germán erdők mélyén. Az összes eposz és ősi ének és mitológia említi, gondoljunk csak az erümanthoszi vadkanra vagy Fenrirre vagy Azazelre vagy Széthre. De a Darwin-lény nemhiába volt a csúcsragadozó. Ravasz volt és ravaszsága tökéletes alkalmazkodóképességgel, evolúciós varázslattal társult. Rájött, hogy az új faj, melynek dalaiba és hiedelmeibe alakja beköltözött, előbb-utóbb képes lesz megsebezni a testét. Ezért átvándorolt abba a világba, ahol nem kaphatjuk el a fegyvereinkkel. Ahol a dárdáink, kardjaink, golyóink nem okozhatnak kárt benne. A szövegek világába.

– Én például kertészkedem a házunk mögött, és segítem az öreg szomszédokat – fecsegte a lány, míg megkerülték a teret, ahol azok a férfiak, akiket látott, folytatták azt, amit nem kellett volna megtenniük. Így távolról, de nem elég távolról hallhatták a sikoltozást is. Ez dicséretes, jegyezte meg Péter, az, hogy valamit tenni akar a környezetéért. De a könyvtári munka semmivel sem alávalóbb a való világban végzett igyekezetnél. Az irodalmi szövegek tanulmányozása, az elme munkája legalább olyan fontos, mint a fizikai aktivitás.

A lány sokáig, egy egész utca hosszat hallgatott, talán Péter szavain töprengett, végül kibökte: – Ebben csak az hisz, aki meg van győződve arról, hogy a könyvek fontosabbak a valóságnál – hangjában némi bosszúság csengett. Megálltak egy földszintes családi ház rozsdás kerítésénél. – Ám úgy tűnik, a világgal szemben a képzelet vesztésre áll – lökte be a kaput a lány, és előre ment, felszaladt a néhány fokos lépcsőn. Péter elnézte piros kapucnis, kislányos alakját, és hirtelen nagyon ismerősnek tűnt számára. Mintha már látta volna ezt a képet valahol. A lány kitárta bejárati ajtót, és intett neki: – Tessék, fáradjon be a nagymamám házába.

Péter vonakodva lépdelt előre, fel a lépcsőn, át küszöbön, be az épületbe, mely egyetlen hatalmas helyiségből állt, és amikor meglátta a hatalmas ágyat a túlsó végében, azonnal tudta, hogy hol van, hogy csapdába esett, még azelőtt tudta, hogy az ajtó becsapódott mögötte, a félhomályba zárva őt, összezárva az ágyban gomolygó, nagymamának tűnő szörnyeteggel, a Darwin-lénnyel.

Nem is sejtette, hogy mindezt én, Mihály írom, aki miután János eltűnt, időt és fáradtságot nem kímélve eljutottam hozzá, egy hétig tartott, szekerekkel és rengeteg gyaloglással, de megérte, mert rátaláltam a testére, a könyvtár lépcsőjén feküdt, kezében a könyvvel amit utoljára olvasott, Kingtől a „Cujo” volt, és tudtam, azonnal tudtam, amikor megláttam a testén a harapásnyomokat, hogy nem az elszaporodó vadkutya falkák ölték meg, hogy a szörnyeteg ölte meg, aki kapcsán elfeledtünk egy dolgot, azt, hogy ha a lény egyszer el tudott bújni az irodalom szövetében, akkor ezt visszafelé is képes megcsinálni, vissza is tud jönni, a mi világunkba, ha a szükség, ha az érdeke úgy kívánja, mert bár János testét százhét harapásnyom szabdalta, de a szíve állt meg, az arcán pedig olyan borzalom ült, melyet nem láttam még emberén, nem csoda, hogy nyomban, időt nem vesztegetve leültem János számítógépéhez, az emeleten volt, egy kis lyukban, ahol élt, és megírtam ezt a történetet Péterről, feláldoztam benne őt a lénynek, hogy én megmeneküljek, majd e-mailben elküldtem neki, de aztán szétküldtem a központi kormányzati címlistán keresztül mindenkinek, aki még rendelkezett internettel, rendőröknek katonáknak, hivatalnokoknak, hogy mind olvassák, hogy mind olvassátok, és ti legyetek a Darwin-lény következő áldozatai, mindegy kicsoda, csak ne én, mert tudom, itt van a nyomomban, a sarkamban, most hogy rájöttünk titkára, most hogy ti is megismertétek a létét és hatalmát, el fog kapni bennünket, mindannyiunkat, mert.

vége

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://horrornovellak.blog.hu/api/trackback/id/tr3912165615

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
horror