Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror

2017. január 08. 09:00 - Valmont

Szellem a palackban

oazis.jpg

A kilencvenes években apámat fuvaroztam rövid ideig az országban egy 1500-ös, céges Ladával. Benzinkutak, országút melletti helyek, parkolók voltak a főbb helyszínek. Egyszer meg kellene írni ennek a Magyarországnak, az országútnak a történetét is. A lenti sztori azonban nemcsak ehhez kapcsolódik, hanem az italhoz, a pálinkához is. Hamvas szerint a magyar nem pálinka, hanem bornemzet. Szellemét a dőlt betűvel szedet szövegtest idézi az írásban. Én is azt gondolom, a pálinka csak úgy jött, és mert olcsóbb és erősebb, a bor kárára tért hódított az évszázadok alatt. A sörről nem is érdemes itt és most beszélni. Persze a történetben mégis pálinka szerepel, mert az valamiféle desztillációt is magában hordoz, és itt az isteni tudás csak így, egyfajta hirtelen ható sűrítmény formájában kaphatott helyet. Az ital eredete ebben a novellafüzérben rejlik, talán érdemes előolvasni hozzá.

 

Az éden íze

 

 

Akil lehajolt a halott fölé, akinek arcán nem látott mást csak dühöt, majd arrébb lépett, fejét forgatva elolvasta, amit az áldozat saját, beszakított koponyájából kifolyó vérével írt a kocsma szürke járólapjára. „Isten gonosz”. Az ősz hajú, joviális arcú, bajuszos férfi úgy nézett ki ott a padlón, mint egy banktisztviselő, aki egy nemtelen támadás vétlen áldozatává vált.

– Szemtanú? – nézett fel a járőrre Akil, mikor felegyenesedett. Az megvonta a vállát: – Csak ez a három. De ők ugye halottak – mutatott körbe, s tekintete átsöpört a kirakós darabajaiként elszórtan fekvő holtakon. – Másról nincs tudomásunk. Valószínűleg mi értünk ide először, mikor megláttuk az útról a tárva-nyitva hagyott ajtón át ezt a testet – bökött állával a hivatalnokkülsejű hullára.

Akil homlokát ráncolva eltűnődött, és közben a rendőrt nézte. A másik járőr a küszöbön állt, halkan diskurált valakivel a mobiltelefonján. – Videokamera? – kérdezte a nyomozó türelmetlenül. – A tagbaszakadt rendőr hátralépett, körbefordult, felnézve a mennyezetre is: – Szerintem nincs – jegyezte meg torkát köszörülve. – De a helyszínelők mindjárt itt lesznek. Csak eltévedtek – biccentett a telefonáló társa felé.

– Addig is nézzenek körül hátul, hátha van valami iroda, ahol van nyoma egy kamerának – jött a válasz. – Manapság már mindenhol van kamera.

– De nem ilyen útszéli lebujban – kételkedett a rendőr.

– A bizonyosság nem isteni kiváltság – vágta el a vitát Akil türelmetlenül, és a következő testhez lépett, mely egy széken hevert. Ez egy nagydarab, szakállas férfi volt, akinek a torkába szúrták egy törött üveg nyakát. Nem messze tőle pedig a harmadik, egy idős asszony dőlt a sarokba, mintha imádkozna. A feje furcsa szögben bicsaklott hátra, így arca most az plafonra meredt: – Menjen, nézze meg – utasította most már szigorúan a másikat, aki sóhajtott: – Rendben, szólok…– kezdte volna, de Akil tiltón felemelte a kezét: – Nem. A társának más dolga lesz – megfordult, izzó szemét a rendőrébe fúrta, aki zavartan elkapta tekintetét: – Mi hiányzik innen, ebből a kocsmából maga szerint? – mutatott körbe. – Vannak felborogatott székek, vér, üvegszilánkok és három, mozdulatlan vendég.

A rendőr nem válaszolt, csak a padlót bámulta, mint egy rossz diák.

– A kocsmáros – bólintott Akil halovány mosollyal. – A társa velem jön, megkeressük a kocsmárost.

A rendőr biccentett, majd kiment az épület elé, zsebéből cigarettát vett elő, rágyújtott. Kollégája odasomfordált mellé, várva, hátha megkínálja, de erre nem kerül sor, helyette a rendőr csak mélyet szívott a füstből, majd a januári égbe fújva kifakadt: – Rohadt arabok. Minek engedtük be őket az országba?

                                                                 ***

Adamko korábban kamionozott, de tíz éve, mikor egyszer elhaladt az Éden előtt, és meglátta rajta az „Eladó” táblát, hirtelen belé villant, hogy mennyire elege van az egészből, és hogy ideje váltani. Megvette a helyet, amit akkor bagóért árult a tulajdonos, és áttelepült „magyarba” a Kassa melletti kis falujából. Könnyen ment, nem volt se fia, se borja, ahogy második, választott anyanyelvén mondják. Kitűnően beszélte a magyart, hála a nagyszüleinek, és hamar megszokta, hogy a ringó fülke helyett egész nap az pult mellett álljon, és vizezett kólával, kétszer lefőzött kávéval szolgálja ki a betévedőket. Eleinte jól ment a bolt, de aztán följebb, Hatvan felé nyitott valaki egy új, csillogó-villogó hamburgerezőt, így az útról letérők elmaradtak, és Adamko egyre inkább már csak környékbeli alkoholisták, vagy a feszítő vizelési vágy miatt megálló turisták társaságát élvezhette.

Azon a délelőttön is, amikor az Emberke megjelent, csak hárman voltak nála: Szojka, aki ugyancsak kamionozott, de most kényszerszabadságon volt, mert elloptak tőle egy rakomány autógumit, a mezőn, egy csőszkunyhóban élő öregasszony, Etus, aki valószínűleg csak melegedni járt az Édenbe, és Bódor, a nyugalmazott postás, aki minden délelőtt betért ide, ugyanúgy, mint annak idején szolgálatban. A terem három sarkában ültek, és nagy hangon üvöltözve valami politikai kérdésen vitatkoztak, amikor az Emberke bejött az ajtón. Egy pillanatra mind a három elhallgatott, és végigmérték az alacsony, kopaszodó, szürkés arcú idegent, aki egy hörcsögre, egy ijedt és gyáva rágcsálóra hasonlított nagy, lelógó pofazacskóival. Adamko, a maga majd két méterével rátenyerelt a pultra, úgy magasodott a férfi fölé, amikor az odabotladozott hozzá. Etus közben megint rákezdte, olyan megértő, bensőséges stílusban szidta a kormányt, mintha az a saját anyja lenne: – Ezek mindent ellopnak, aztán mindent odaadnak a haveroknak, higgyétek el nekem, tíz év múlva ebben az országban nem marad semmi, ami nem az övéké, visszajön a régi grófi világ, amitől a nagyanyám mindig rettegett.

– Nem úgy van az azé’ – csóválta fejét a kamionos, majd beletúrt szakállába.

– Mivel szolgálhatok? – kérdezte Adamko az Emberkétől. Az egy üveg áttetsző folyadékot vett elő fonott szatyrából. A kétliteres palackban ringó, csillogó anyagról Adamko azonnal tudta, hogy pálinka.

– Ezt hoztam eladni. Már ha foglalkozik ilyesmivel – rebegte az Emberke félénken. Adamko elvette tőle az üveget. Meglepően könnyű volt, mintha nem is folyadék, hanem köd lenne benne. Kihúzta a dugót és beleszagolt. Gyümölcsös, könnyed illata volt az italnak, nem égették meg, nem kevertek a cefrébe se műanyag zacskót, se rohadt krumplit. Egészen különös, narancs és rózsa aromák simultak össze ebben az illatban, és még valami, amiről Adamko nem tudta megmondani mi az, de biztos volt benne, hogy valahol már érezte.

– Honnan van? –kérdezte elérzékenyülve. Az Emberke a háta mögé mutatott: – Vettem egy tanyát. Egy holland házaspártól, nem messze innen. Egy pusztát. Ott találtam. Fent hagyták a padláson. A hollandok. Én meg ugye nem szeretem az alkoholt. Ezért gondoltam…

Adamko biccentett: – Nem szereti az alkoholt? – kérdezte kétkedve. Az Emberke lesütötte a szemét.

– Namost, ha egy újabb gárda jönne, akkor azok megint elkezdenének lopni, meg felhizlalni a családjukat, szóval, azért jó, ha ezek maradnak, én mondom, azért jó ez nekünk is, meg az országnak is, mert ezek már megtömték a zsebeiket, ezek már eleget loptak egy életre vagy kettőre – harsogta a postás, aki egy kicsit nagyot hallott. Etus bólogatott, majd lehúzta a sörét, és az asztalra koppintotta az üres poharat: – Milyen igaza van.

– Hát azt tudjuk-e, miből van? Volt ezeknek a hollandoknak kertje? Esetleg szilvafája? – kérdezte Adamko az Emberkétől, miközben kiengedett egy pohár sört a csapról. Az még mindig nem nézett a szemébe, úgy válaszolt: – Nem nagyon. Viszont van pár fa a pusztán, de még nem tudom, milyen fák. Ősszel vettem a telket. Talán gránátalmafák.

– Gránátalma? – húzta össze a szemöldökét Adamko.

–Az, kérem – bizonygatta az embere. – Majdnem biztos vagyok benne.

– És ezek a hollandok gránátalmából főztek pálinkát? – kételkedett Adamko, de az Emberke már nem válaszolt, csak bámulta a pultot, míg a kocsmáros kivitte a sört Etusnak.

– Azok bármire képesek – kapta el a mondatot a kamionos. – Az egy dolog, hogy ott szabadon megy a kábítószerezés, de például Amszterdamban van az a negyed, az a piros lámpás, no, ott aztán bármit megkaphatsz – bizonygatta vigyorogva. – Talán olyat is, mint a luxemburgi prostink – intett Adamko felé üres poharával.

– Mondtam már, hogy nem jártam luxemburgi prostihoz – csattan fel a kocsmáros. Szojka meg volt győződve arról, hogy ők ketten többször is összefutottak egy luxemburgi bordélyházban, amolyan melegváltásban, mert mind a ketten rajongtak egy Lilit nevű román lányáért.   

– Dehogynem, dehogynem – a kamionos felállt, szép komótosan a pulthoz ballagott, majd elvette Adamkótól a frissen csapolt sört, az üres poharát pedig a pulton átnyúlva a mosogatóba tette. – Nincs ebben semmi, barátom.

De a kocsmáros már nem is figyelt rá, elővette a fiókból pénztárcáját, és egy ezrest húzott elő belőle, majd az Emberke elé tette. – Így jók leszünk? – kérdezte a másik arcát kutatva tekintetével. Az Emberke mohón a zsebébe gyűrte a pénzt: – Nem tudom én, mennyiért adják az ilyesmit. Ahogy mondtam, nem iszom alkoholt, kérem.

– Akkor ezt se kóstolta? – kérdezte Adamko megpöccintve a körmével az üveget. Az csengő hárfahangot adott, amitől egy pillanatra mind az öten elnémultak és megdermedtek.

– Nem. Nem kóstoltam – mondta az Emberke, aztán megfordult, és kisietett a helyiségből.

– Úgy szalad, mint aki beszart – jegyezte meg Etus, majd elvihogta magát.

Adamko kirakott három poharat a pultra, aztán ismét kihúzta a parafadugót az üvegből:– Na, emberek – mondta jó hangosan és büszkén –, ma jó napotok van. Az első kört a ház állja. – Azzal töltött nekik, mire azok hárman engedelmesen odacsoszogtak hozzá, és felmarkolták a poharaikat.

– Te nem, koma? – kérdezte tőle Sztojka gyanakodva.

– Megvárom, hátha megvakultok tőle – kacsintott rá Adamko.

A postás elfintorodott: – Mi bajunk lehet? Ez csak pálinka – mondta, majd felhajtotta italát.

– Az meg olyan, mint a gyógyszer – vihogott elégedetten Etus, és ő is ivott.

A kamionos egy pillanatig tétovázott, aztán követte példájukat.

Ekkor megállt az idő.

                                                                ***

– Honnan tudta, hogy a kocsmáros nincs az áldozatok közt? – kérdezte a rendőr, miközben felfeszítette a kocsma mögötti fészer lezárt ajtaját. Odabent farakás, kopott autógumik, üres üvegek halmai és olajos hordók fogadták őket.

– Az Isten által adott értelem kormányzott, barátom – mosolygott a háta mögött a nyomozó. – Az idős hölgyet eleve kizártam. Ha megfigyelte a hajába ragadt szalmaszálakat, akkor megbizonyosodhatott róla, hogy valahol kint, a határban él – lépett beljebb a fészerbe Akil. – A szakállas férfi bakancsán egyedi vasalás, vastagítás van. Az ilyet cipészek készítik rendelésre általában azoknak, akik ülő munkát végeznek és gerincproblémáik vannak, avagy olyanoknak, akik járművet vezetnek hosszú időn keresztül. Az illető – gondolom – inkább az utóbbi csoportba tartozik, szóval őt is kizárhatjuk.

Kisétáltak a félhomályos helyiségből a derengő, ködös hidegbe. Valahol a fejük felett a téli nap küszködött odafenn. Akil körbefordult. A mezőt ligetek, bokrok szakították meg, háta mögött a gyorsforgalmi út mint egy tenger morajlott e békés keddi napon.

– A harmadik, a bajuszos öreg a Magyar Posta által rendszeresített inget viselte – folytatta a nyomozó figyelő társa felé fordulva. – De láthatta, hogy milyen piszkos ez az ing, és egyébként úgy általában a férfi ruházata. Egykori levélkézbesítő lehet, aki be-betér a kocsmába – ám külseje valószínűsíti, hogy nem ő a tulajdonosa. Mindezek alapján úgy vélem – vonta le csöndes mosollyal a következtetést –, hogy az emberünk itt van még valahol a környéken – mutatott széles ívben a tájba. – Talán kezdjük azzal, ott – bökött a legnagyobb ligetre, mely az elhanyagolt szántó közepén terpeszkedett, jó száz méterre tőlük.

A rendőr sóhajtva elindult előre, Akil követte. Míg a fagyott göröngyökön caplattak, fontolgatta, hogy elárulja, megállt párszor ő maga is egy-egy kólára a kocsmában, innen ismeri a tulajt, de végül megtartotta magának az igazságot.

                                                              ***

– Hol tartottunk? – kérdezte maga elé meredve Bódor, az egykori postás.

– Az országnak nevezett földrajzi terület morális és politikai állapotának összefüggéseiről beszélgetünk – segített neki Etus készségesen, majd a legközelebbi székhez ment és belerogyott. – Bár attól tartok, kellő mennyiségű és milyenségű információ hiányában csak kapirgáljuk a felszínét annak a problémahalmaznak, mely elvitt minket oda, hogy a létünk kiüresedett, és életté válva, folyamatos válságok halmazához vezetett.

– A válság az emberi lét alapja, nincs összefüggésben a káprázat világával, amire gondolom az „élet” szóval utaltál – emelte fel figyelmeztetően vastag és rendkívül szűrös ujját Szojka. – Emberi lényünk és természetünk alapja, hogy válságról válságra haladva tökéletesítjük magunkat, légyen a válság egy korrupt politikus, elfogadhatatlan parlamentáris berendezkedés vagy egy vérben úszó forradalom. A válság lényege, hogy kikövezi az utunkat a…

– Ezt a hegeliánus okfejtést visszautasítom a bennem rejlő szabad akarat bázisán! – feszült ellen Bódor, és egészen közel lépett Szojkához. – Ha feltételezzük, hogy ezek a külsőleg gerjesztett válságfolyamatok előre ösztökélik az emberiséget, akkor el kell vetnünk a saját, önálló létezésünkbe és döntési autonómiánkba vetett hitünket egyaránt. Akkor már egyszerűbb, ha azt a nevetséges tézist tesszük gondolkodásunk epicentrumába, hogy ez egy isteni akarat által ránk rótt büntetéssorozat, melynek végső célja az a megváltástörténet, mely az ember útját az édenkert óta végigkíséri.

Etus eltűnődött a legutolsó állításon, majd megcsóválta fejét: – Szerintem mind a ketten tévúton jártok. A külső behatás feltételez egy emberen túli létezőt. De az ember létében az egész emberiség minden nyelvével, szokásaival és törvényeivel és egész történetével elfér – felállt, indulatosan Sztojkához lépett, felszegett állal bámult bele a szakállas arcba. – De még ennél is több, az ember létében az egész kozmosz is kényelmesen elfér.

– Cccc, nővérkém – ciccegett mögötte a postás –, ezzel talán azt akarod mondani, hogy az ember létében az egész teremtett világ elfér? De akkor máris a szubjektivizmus őrjítő csapdájába estél, amit pedig nem engedhetek, mert soha nem keveredsz ki belőle, te vén szipirtyó! – azzal megragadta Etus haját a tarkóján, és olyan erősen hátrarántotta a fejét, hogy egy nagy reccsenést hallottak, aztán a vénasszony levegőt kapkodva, előre tapogatódzva lépett párat, majd a sarokba zuhant.

– Basszus – hördült fel Adamko, aki eddig dermedten hallgatta a párbeszédet a pult szélénél. Hátrált, és elszörnyedve figyelte, ahogy a két férfi egymás felé fordul.

– Remélem, te nem esel bele ebbe a valóságtól elrugaszkodott, metafizikai spirál örvényébe – morogta Bódor a kamionosnak.

– Én pedig azt sejtem, hogy jómagad figyelmen kívül hagyod a teremtett világ spirituális magvát, a deus ex machinát, amikor ennyire tárgyiasítod a lét elemeit – válaszolt az, és kinyúlt egy üres borosüvegért, melyet Adamko még tegnapról felejtett a pulton.

– Nincs szükségünk ismeretlen mozgatóra, védelmező vagy büntető beavatkozóra ahhoz, hogy meghozhassuk a saját valóságunk által diktált szükségszerű törvényeket és cselekedeteket – fröcsögte a postás immár paprikavörösen.

– Meg kellene nézni Etust – figyelmeztette őket Adamko, ám a másik kettő meg se hallotta.

– Nekem nem korlát az isteni igazság, mely bennem van, míg felettem, csak a kocsma üres padlása, ahol a te materialista szörnygondolatod lapul – jelentette ki higgadtan a kamionos, majd egyetlen köríves mozdulattal széttörte a postás fején az üveget.

– Ó, ne – ugrott még hátrább Adamko, egészen a falig, és szája elé kapta kezét.

Bódor térdre zuhant, egyik kezét vérző, szétnyílt koponyájára tapasztotta, míg a másikkal kutatva, tapogatózva ráakadt az üveg letört nyakára, melynek vége éles szilánkba futott ki.

– A transzparens teremtés ura megengedi, hogy vele együtt, kéz a kézben irányítsuk tetteinket, lerázva a determinizmus lutheri láncait – guggolt le hozzá Szojka. – Inkább hiszek ebben az időn túli szövetségben, mint a te üres…

A postás ekkor lendületet vett, és előre döfött, bele, a kamionos torkába. A férfi hátraesett, köhögve nyakához kapott, de vérzést persze nem tudta elállítani.

– Úristen! – Adamko lépett feléjük egyet, ám ennél többet nem tett, bénán és tehetetlenül nézte, ahogy Bódor összecsuklik, és valamit írogat a padlóra a fejéből kifolyt vérrel, bámulta, ahogy Szojka feláll, tántorog, a nyakát markolássza, majd térde beleütközik egy székbe, és átesik rajta, hogy aztán ott is maradjon.

– Mi a franc volt ez? – nyögte ekkor a kocsmáros, és megrázta fejét, mint aki mély álomból ébred. Aztán nagyon lassan megfordult, és a pultra nézett, az üvegre, amit az Emberke hozott.

                                                               ***

– Régóta nyomozó? – kérdezte a rendőr, miközben átkeltek a szántóföldön.

– Régebb óta, mint gondolná – mosolygott Akil.

– Csak mert nem láttam még a környékünkön – folytatta a másik.

– Folyton úton vagyok – vont vállat Akil. – Mindig a különleges esetekhez küldenek.

– Értem – bólogatott buzgón a rendőr. – És nehéz ide bekerülni? Ehhez a különleges csapathoz?

– Hát – Akil elhallgatott, mint aki számol magában –, beletelt vagy ezer évembe.

– Na, látja ez a baj! – csattan fel a rendőr – Hogy ilyen nehéz előre jutni az állományban!

Közben elérték a liget szélét. Széles szálú, sárga fű közt gázoltak. A rendőr kipattintotta pisztolytáskáját.

– Arra nem lesz szükség – jegyzete meg Akil, miközben kikerült egy csipkebokrot.

– Az ördög nem alszik – válaszolt a másik feszülten. – Látta, mi volt odabenn.

– Az nem az ördög volt. Őt ismerem jól – bólogatott Akil, majd átbújt egy faág alatt, és egy kis köríves térre jutott, melyet kidőlt fa szelt ketté. A fa törzsén, pont középen, ott ült Adamko, kezében az üveg. A nyomozó látta egyből, jócskán hiányzik a tartalmából.

– Álljon fel azonnal, kezeket a fej fölé! – harsogta mellette a rendőr, miközben nehézkesen előcibálta pisztolyát.

– Mit akarsz, emberke? – dörmögte Adamko kásás hangon, és nem moccant.

– Tegye ezt el – kérte Akil a rendőrt halkan.

– Igen, tedd csak el, emberke. Mert velem szemben semmit nem ér – jegyezte meg a kocsmáros akadozó nyelvvel. – Én már isten vagyok.

Akil közelebb lépett hozzá, szárnyaival kitakarta előle a felhők közül előderengő napot, és megmutatta neki az igazi arcát. – Nem vagy isten – mondta azon a hangon, amit csak Adamko és a szél hallott. – Csak egy teremtménye. Aki már épp eleget ivott.

vége

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://horrornovellak.blog.hu/api/trackback/id/tr2512108517

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
horror