Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror

2016. október 16. 21:04 - Valmont

Fertőzés északon

rom.jpg

A "szellem" címkéjű sorozat novelláiban nem kísértetekről írnék, hanem a teremtő értelemről, melynek léte vagy hiánya néha sokkal rémisztőbb a túlvilági teremtényeknél. Észak és ez a fajta értelem együtt monomániás témáim, és a Várostól elrugaszkodva ez most akár egy újabb ciklust eredményezhet. 

 

Az ősz utolsó napja

 

 

Míg fölfelé autóztak a hegyek közt a vendégházhoz, a nő megkérdezte a férfit, hogy szerinte hány darab almamagot kell megenni ahhoz, hogy a bennük lévő cián halált okozzon, mire a férfi csak a vállát vonogatta, közben a rádiót babrálta. Itt, a határ mentén már sok szlovák nyelvű adó is bejött, érzelmes, a kései kilencvenes éveket idéző popszámokat harsogtak, és erről a férfiban felötlött egy gondolat, hogy a házasságuk olyan, mint a válogatáskazetták, melyeket annak idején a nőnek készített, kamaszkorukban, amikor még igazán szerelmes volt. Időről időre a padláson vagy a garázsban a kezébe akadt egy ilyen kazetta, és ilyenkor izgatottan keresett egy olyan készüléket a lomok közt, melyeken le lehetett játszani a szalagot. Amikor elindult a zene, az első pár szám még megdobogtatta a szívét, és torkában gombóccal érezte, előjön naiv és meghatóan őszinte fiatalságának minden szépsége a hangok mögül, de aztán hirtelen unalmas lett a dal, beletekert a számba, ugyanígy tett a következővel, az ötödik darabnál pedig már a kezdő taktusoknál elege lett a dallamból, hogy aztán végül egy határozott mozdulattal kapcsolja ki a magnót, és üljön percekig értetlenül a készülék mellett.

A svéd tájakat időző rönkház, melyet hétvégére lefoglaltak, hogy egy kicsit kikapcsolódjanak, egy falu feletti meredek hegyoldal tetején volt, gyönyörű kilátással a környékre, a távolban, két hegy karéja mögött még a Tátra lomha, sötét foltja is látszott. Szűk földút vezetett fel a faluból a házig, a vadászruhás tulaj az ajtóban várta őket, a kéményből gomolygott a füst. A férfi megborzongott, ahogy kiszállt az autóból. Deres volt a gyep, pedig tizenegy is elmúlt már, benne jártak az októberben, csontjaiban érezte, hogy hideg és kegyetlen lesz hamarosan az időjárás.

A barátságos és komótos tulaj körbevezette őket: nappali, oda nem illő ikeás bútorokkal, konyhasarok, étkező, fürdő, vécé, az emelten pedig a hálószobák. Az erdő ilyenkor gyönyörű, mondta az idős férfi szélesen mosolyogva vastag bajsza alatt. Kutyája, egy öreg, kopott szőrű vizsla az ajtóból figyelte őket, vizes, szomorú és mindent megértő tekintettel. A csipke a hét elején fagyott, lehet szedni teának, a kökény is elég jó, gomba már nem igen akad, de ha gyűjtenek is, inkább hozzák be a faluba, mutassák meg neki, és itt mondta a házszámot. A férfi bólogatott, noha nem nagyon figyelt rá. A másik még elmagyarázta, hogy a három, a háztól induló ösvény merre vezet, mélyen belevésődve a környező erdőkbe. Aztán lefelé mutatott, hogy ott, lejjebb a völgyben van egy romos épület, néha falusi gyerek szoktak rajcsúrozni, ha gond van velük, hangosak, csak szóljanak neki, és egy cetlin átadta a nőnek a mobilszámát. A nő megköszönte, majd bezárta mögötte az ajtót, aztán beledőlt az egyik nyikorgó fotelbe, és csak nézett maga elé.

A férfi behordta a cuccokat a csomagtartóból, felvitte az emeltre, a nagyobb hálószobába, majd kipróbálta a két, összetolt ágy közül a bal szélsőt. Nem nyikorgott. Harminc centire eltolta a másiktól. Odalent a nő a konyhában csörömpölt, teát főzött, amikor a férfi megállt mögötte, mutatta, hogy van szárított bodzavirág, abból csinált teát. Nagyon jól felszerelt konyha volt, egy komplett ebédet össze lehetett volna benne rakni, de a férfinak eszébe jutott, hogy igazából alig hoztak valami élelmiszert. Begyújtott a nappaliban lévő kandallóban, majd a lángok előtt, a vaddisznóbőrön térdelve, kezében egy darab fával megbabonázva bámult a lobogásba. Lassan átmelegedett, akár egy küszöb előtt szorult bogár, ami végre bejut a biztonságot jelentő épületbe, és ettől visszatért belé az élet, úgy érezte, cselekednie kell, ki kell szakadnia ebből a mélabúból, mely napok, hetek, hónapok sőt, talán évek óta uralkodik már rajta. Amikor a nő hozta a teáját, felállt, és megkérdezte tőle, nincs-e kedve járni egyet a három ösvény egyikén. A nő hosszan nézett a szemébe, közben kortyolgatva a teát, kis, elégedett sóhajtásokkal, melyeket régebben a férfi imádott, most inkább már idegesítette. Aztán a nő azt mondta, menjen csak egyedül, majd délután elmennek ketten, most még befejezné a regényt, melyet olvas, már csak száz oldal van hátra, és egyszerűen képtelen várni vele. A férfi bólintott, felhörpintette a teát, majd felvette vastag, drága dzsekijét, és kilépett az ajtón.

Találomra indult el, a legszélső ösvényen, befelé és mind mélyebben a rengetegbe, aztán dacosan letért a csapásról, egy szűkebb, vadak által vájt nyomon haladt lefelé, míg el nem ért egy széles földúthoz, mely sziklás hegyaljba vezette őt, ahol egy rom állt a fák közt. Az épületcsonkot benőtte a gaz, és mielőtt közelebb mehetett volna hozzá, gyerekhangok ütötték meg fülét a közeli patakmederből.

Három fiú volt, köveket, nagy, súlyos, lapos köveket gyűjtöttek egy halomba a kiszáradt patak partján.  Mit csináltok ti itt, kérdezte tőlük élesen a férfi. Tíz év körüli srácok voltak, az egyik roma, mind a hárman koszlott, rongyos ruhát viseltek, arcuk beteges, sovány és riadt volt. Pár másodpercig szótlanul bámultak a férfira, majd egymásra néztek, végül az egyik kinyögte, hogy a lány ellen gyűjtik. A lányt akarják megdobálni vele. Milyen lányt, kérdezte a férfi, mire egymás szavába vágva kezdtek hadarni, hogy az épületben van, kikötözték a radiátorhoz, megharapta valami, és megváltozott, ők találtak rá az erdőben, már napok óta keresik a szülei, de jobb, ha nem találják meg, ha megharap valakit, akkor átadja a betegséget, és akkor az elterjed mindenhol, és ők ezt nem engedhetik, mert a lány nagyon beteg, valami kórt hordoz, nem normális, egyszerűen nincs ilyen ember. A férfi megfordult, és a romos épülete mutatott, ott van, kérdezte, mire az egyik fiú bólintott, mire a férfi azt mondta nekik fenyegető, felnőtt hangon, hogy maradjanak itt, ne menjenek sehova, majd elindult az épület felé.

Bányaüzem kiszolgáló helyisége lehetett, a mellette lévő sziklás emelkedő oldalát gépkarmok marták fel, és elszórva, halmokban kődarabok fehérlettek az erdőben. A férfi megállt az épület egykori ajtajának keretében, és hallgatódzott. Nyugtalanság szállta meg, érezte, hogy az adrenalin lábaiba áramlik, hogy tudjon szaladni, futni, ha kell, és a fülébe dobolni kezdett a vére. Aztán belépett a hűvös és félhomályos térbe, és elkurjantott magát, hahó, vagy valami ilyesmi, mert a vége szégyenlős torokköszörülés lett. Nem jött válasz, mire megindult előre, és csak kétszer kellett ki és belépnie helyiségekbe, hogy rátaláljon a lányra.

Valóban a radiátorhoz kötözték hátrafeszített karjait, egy nem túl vastag zsineggel. A padlón ült, a mögötte lévő üres ablakkeretből szórt, sárgás fény öntötte le vézna alakját. Farmer, félcipő és egy túl nagy póló volt rajta, a póló válla barnállott a vértől, a harapás körvonala átderengett húsán és a szöveten. A lány mozdulatlanul nézte, ahogy a férfi megáll vele szemben, borzas haja szemébe, ezekbe a hatalmas, barna nyílásokba hullt, de nem tudta kisimítani hátrakötött kezeivel, igaz, úgy tűnt, nem is zavarja a dolog, nyugodtan ült a sarkain, kicsit előredöntve felsőtestét. Tizenkét éves lehetett, túl higgadt és túl komoly ahhoz képest, ami vele történt. A férfi megállt előtte, majd leguggolt, hogy szemük egy magasságba kerüljön. A lány feljebb emelte a fejét, így ez már megvalósult, majd olyan hangon szólalt meg, amitől a férfi hátratántorodott, meg kellett támaszkodnia a poros padlón.

– Üdvözöllek.

Mély, bársonyos, rezgő hangja volt, nem jöhetett ebből a csenevész testből, olyan hang, amit varázslók, démonok vagy nagyon sokat látott katonák adnak csak ki magukból. A férfi akaratlanul is kinyögte az első kérdést, amit ez a hang előcsalt belőle, ki az úristen vagy te, suttogta maga elé.

– Csak egy lány vagyok, idegen, nem látod? – jött a válasz, és a lány halványan el is mosolyodott, tekintetét végigfutatta a másikon. Miért kötöztek le, kérdezte most a férfi.

– Mert félnek tőlem – intett a lány az állával a patakpart felé. – Mert mindig félnek attól, ami nagyobb, erősebb náluk, amit nem érthetnek, amire még nem készültek fel. Az ilyesmi riadalmat kelt bennük.

Mi történt veled, mutatott a férfi a lány vállára. Ő oldalt nézett, le a sebre, majd bólintott: – Igen, itt kezdődik minden, idegen. Emlékszem, az erdőben voltam. Apám küldött, szedjek csipkét, most azt gyűjtünk. Az apám ebből él. Sokáig kint maradtam, az alkony elmosta a különbségeket, és eltévedtem. És akkor valami megharapott. Gyors volt, alig láttam, egy villanás, ott állt mögöttem, aztán a fájdalom, majd elfutott. Nem tudom, honnan jött, de már nem is fontos. Lehet, nem a mi világunkból. Talán egy démon volt, talán egy isten vagy egy idegen lény. A lényeg, hogy mi vagyok én most.

Mi vagy te, kérdezte a férfi elbűvölve.

– Minden – biccentett a lány, és most olyan volt, mintha befelé figyelne. – Én vagyok a legtöbb. A teljesség. A vég.

Nem értem, vallotta be a férfi izgatottan fészkelődve, mit jelent ez.

– Gondold el idegen, hogy minden, amit valaha láttál, hallottál, olvastál, minden rendelkezésedre áll minden egyes pillanatodban. A legutolsó, tévéműsorban elhangzott információ is, amit reggelizés közben fél füllel hallottál, ott van fejedben teljes terjedelmében, és tudod használni, mindebből le tudsz vonni következtetéseket. Emlékszel, hogy háromévesen az apád és az anyád egy őszi este arról beszélgettek, hogy idén milyen agresszívek a darazsak, persze nem ezekkel a szavakkal, mert ők nem így beszélnek, de arra is emlékszel,  hogy azon az őszön az anyád egy áruház szórólapjával gyújtott be, láttad egy pillanatra benne az őszi műtrágya leárazását, később a szomszéd kerítés mellett ugyancsak láttad  a műtrágyás dobozt, és aztán két évvel később, egy szombati nap, míg anyád főzött, te pedig az konyhaasztalnál rajzoltál, hallottad a rádióban hogy arról beszélnek, ez a műtrágya káros,  romboló hatással van az állati idegrendszerre, főleg a rovarok esetében, és hogy emiatt be is tiltották. Minden információd tudod így használni, tudsz következtetéseket levonni, végig tudod gondolni a kimeneteleket, több millió lehetőséget, és ki tudod választani a leginkább valószínűt közülük. Így aztán látom a jövőnket, a faluét, az országét, az egész bolygóét, ahogy látom azt is, hogy honnan jöttünk, hogy jutottunk el idáig.

Ezt nem hiszem el, vallotta be a férfi. Erre senki sem képes, nemhogy egy kislány, tette hozzá keményen. A lány elfordította a fejét, a sarokba nézett. Sokáig hallgatott, a másik azt hitte, már nem fog válaszolni, és moccant, hogy felálljon, és eloldozza, hogy levigye a faluba, ahol a helyi orvos, ha ugyan van, bead neki valamit a rókaharapásra, és talán a veszettség, amitől az agya most már ilyen furcsán működik, talán a kór, még időben megállítható.

– A fővárosból jössz, egy nagy cégnél dolgozol, házas vagy, de boldogtalan, imádod a kilencvenes éveket, akkor voltál a legboldogobb és akkor azt hitted, ez örökké tart, túl sokat foglakozol a halállal, a halálos betegség lehetőségével, de a szíved mélyén vágysz is rá, hogy vége legyen, véget érjen ez a kilátástalan lét, mert tudod, hogy az élet igazából annyira azért nem izgalmas, hogy negyven évnél többet el lehessen benne ép ésszel tölteni.

Ez csak találgatás, válaszolt dacosan a férfi.

– Nem. Igaz. Túlságosan üresnek látsz mindent, ezért aztán elkezdtél amatőr szinten valamivel foglakozni, amibe elmenekülhetsz, amiben kiteljesedhet az, amiről azt gondolod, kiemelt téged a többiek, a szürke létezés síkjából.

Találgatsz, csak találgatsz, csóválta fejét a férfi, de a lány könyörtelenül folytatta.

– Talán festesz, de a körmöd tiszta, szóval szerintem inkább valami egyszerűbb alkotási folyamatról van szó, zenét szerzel vagy írsz. Igen, és úgy érzem, nem prózaíró vagy, hanem lírikus, egy verselő alkat. Látom, eltaláltam.

A férfi az utolsó szavakra lehajtotta a fejét, a padlót nézte, nem mert a lány arcába tekinteni.

– Erre tettél fel mindent, és most azon tűnődsz, hogy elmondod nekem a legjobb versedet – jelentette ki a lány.

A férfi felkapta tekintetét, mohón és reménykedve kérdezte, meghallgatnál.

A lány bólintott, mire a férfi felállt, és elkezdett fel-alá járkálni, ez őrület, motyogta, majd erőt vett agán, megtorpant, és a lány elé lépett. Görnyedten, kezét kissé eltartva kezdett szavalni, a szótagok eleinte bukdácsolva majd mind egyenletesebben jöttek ki belőle, hogy végül belelendüljön és lelkesen, hangosan mondja a szöveget, olyan ritmussal, ahogy az a fejében élt.

Amikor vége lett, elfordult, a sarokba ment, zsebében kutatott, de nem volt nála cigaretta, csak az az undorító nikotinos rágó, bekapott kettőt, majd némi bűntudattal a hangjában kérdezte, milyen volt.

A lány mereven nézte őt, aztán kilazította bal vállát, fejkörzést végzett, hogy egyik nyaki csigolyája roppant egyet, aztán így szólt: – Az alaptörténettel nem lenne baj, egy család, melyet valaki kiirt a saját házukban egy nyári éjjel, és hogy mindez a bűnbeeséssel van összevezetve, a paradicsomi ősbűnnel, és hogy a puszta, ahol élnek, és az élet, amit élnek magát a paradicsomi létet jeleníti meg, de valami elromlik, és ez vezet a halálukhoz, mely nem más, mint e lét konzerválása erőszakos módszerekkel. De a rímekkel, pontosabban a rímelés akadozásával baj van, és a történet egyes elemei, az idősíkok is túlságosan összekeverednek, nem beszélve arról, hogy a szóhasználatod néhol nem felel meg a témának. Alapvetően a szöveged dinamizmusa a vers elején még magával ragad, de utána monoton unalomba fullad, az utolsó éj előtt időszak leírása hosszú és redundáns, és a feszültség csak a mű végére tér vissza, kicsit így olyan, mintha egy novella és nem vers lenne az anyag. Kétségtelenül van érzéked a verseléshez, de…

A férfi, ki eddig mohón, feszült figyelemmel hallgatta, most kifújta a bent tartott levegőt, de, kérdezett vissza élesen, mert a lány lebegve hagyta a szót, mire a másik halkan, szomorúan fejezte be mondatát –…soha nem lesz belőled nagy vagy akár csak jelentős költő.

A férfi bólintott, értem, suttogta, majd valamivel hangosabban, és mindezt egy kislány mondjam nekem, akinek. Elharapta a mondat végét, mert a lány arcába tekintett, és látta, hogy igaza van.

A férfi elfordult, majd rövid tétovázás után kiment a szobából, ki a házból, vissza a fiúkhoz, akik egy csomóban ültek a kőhalom mellett. Felnéztek rá, a felnőttre, akitől elvárták, hogy megmondja, mit tegyenek. A férfi egy fának támaszkodott, és ahogy lepillantott maga elé a földre, észrevette egy kiálló szikladarab éles fehérjét. Lábával belerúgott, mire az, gyerekfejnyi méretét feltárva, félig kifordult a földből. Ezt is vigyétek, mondta a fiúknak a férfi, aztán otthagyta őket, felment a földúton a vadcsapáig, azon visszamászott az ösvényig, melyen elballagott a házig.

A nő a fekete huzatú kanapén feküdt, testén egy fehér pokróccal, még olvasott. Megjöttél, kérdezte úgy, mint aki nem vár választ, szemét le se véve a betűkről. Meg, vallotta be a férfi. És maradok, tette hozzá keserűen, amit a nő nem értett, de nem is mondott rá semmit, olvasott tovább.

Amikor besötétedett, odakinn szállingózni kezdett a hó, másnap reggelre majd vékony rétegben elfed és eltakar mindent, így ez a nap lett abban az évben az ősz utolsó napja – de ezt ők akkor még persze nem tudták.

vége 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://horrornovellak.blog.hu/api/trackback/id/tr4211814107

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
horror