Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror

2016. szeptember 15. 23:11 - Valmont

Dugdelpuszta - az utolsó éj

volgy_4.jpg

Ez itt a vége, a befejezése a megelőző három (1., 2., 3.) epizódnak. 

 

Dugdelpuszta

 

4. rész

 

A macska az ölembe gömbölyödve dorombol, látszólag teljes köztünk az összhang, noha mindketten figyeljük a másik rezdüléseit. Lustán, elnyújtott mozdulatokkal simogatom, és közben arra gondolok, hogy be kellene vinnem a szobába, ahol a könyvespolcnál el tudnám intézni, de persze összemocskolná a batikolt szőnyeget, meg a tavasszal festett falakat. A könyvekről nem is beszélve. Akárhogy is, ma véget szeretnék vetni a macska vádló jelenlétének, mert azt hiszem, jogom van a múlthoz, megszolgáltam, hogy egyedül az enyém legyen Dugdelpuszta, ne kelljen osztozkodnom rajta.

Aznap éjjel kezdődött ez a kényszerű közösködés, mikor hazafelé indultam a mind vadabb tücsökciripelésben, s észak felől folyamatosan villogott az ég alja, mintha bombáznák a szlovák városokat. Lassan, sajgó megbántottsággal ballagtam a földúton, fájt, hogy kiutasítottak a völgyből, de tudtam azt is, valami nagy és rendkívüli fog történni négyük közt.

Aztán egyszerre csak ott volt előttem a macska. A fenyőeredő szélén, az első fa alatt ült, ugyanaz a fekete jószág, amelyet reggel láttam a postás autójának tetején. Nyugodtan, mozdulatlanul figyelte, hogy odaérek hozzá, és megállok előtte. Már majdnem sötét volt, de tisztán láttam, ahogy a félhomályban okosan és gúnyosan csillog a tekintete, miközben meglódult és elindult, az ellenkező irányba, vissza a ház felé. Pár szökkenés után megállt, és visszanézett rám, mint aki vár.

Tétováztam, de csak pár másodpercig, amíg végiggondoltam, mit ajánl. Persze elfogadtam, és már akkor éreztem, hogy a macskának igaza van: jogom volt tudni, mi vár rájuk, mi vár ránk, mi vár rám. Mert akkor, azon az éjszakán a titok miatt, melyet reggeltől magamban hurcoltam, mint valami gyors lefolyású betegséget, már én is a Család része voltam.

Követtem, szép lassan, libasorban végigmentünk a feltámadó szélben susogó nád mellett, majd megtorpantunk az udvar fáinál.

A tücskök ekkor már elhallgattak, a fák nyögve, fájdalmasan hajladoztak fejem fölött, recsegésük, ropogásuk olyan volt, mintha egy nagy vitorlás hajón állnék. A macska oldalt került, a ház falához, és ugrott egyet, könnyedén, mire máris fent volt a tornác mellvédjén, szemközt a nyitott konyhaablakkal. Láttam, mit les: a Család bent ült az asztalnál, szürke füst burkolta be alakjukat, mely Anya szájából jött ki, ő volt az egyetlen, aki nem beszélt, a többi három hevesen magyarázott. Közelebb óvakodtam, mint egy partizán vagy egy indián – mennyit gyakoroltuk ezt a Gyerekekkel a nádban –, görnyedten futottam, majd végül guggolva a falig totyogtam, hogy hátam a melegének vetve az ablak alá csússzak. Így már hallhattam én is azt, amit a macska.

A válásról beszéltek. Apa vitte a szót, a Gyerekek ijedten, izgatottan vagy döbbenten közbe-közbevágtak, ellenkeztek, időről időre anyjukat kérdezték, aki nem válaszolt, majd megint Apa mondott valamit a jövőről, a pusztáról, a házról, az életükről. Úgy tűnt, ő már átgondolta, elfogadta és megemésztette ezt a jövőt, és bár a hangja remegett, kihallottam belőle, hogy ez a jövő megmásíthatatlan és végleges, és olyan alapokon nyugszik, melyekre Apa talán képes lesz majd építkezni. Végül csönd állt be, és ekkor fojtott vinnyogás, nyöszörgő halk sikoly kélt, és rájöttem, Anya az, aki beszélni ugyan nem tudott, de így adta ki magából a döbbenetet, hogy ez a jövő létezhet, hogy nemcsak Apa fejében él, hanem immár a valóságban is, és hogy mindez, a ház, a kert, a patak, a völgy immár csak egy múló pillanat része, egy töredékes, múltbeli álom, egy valaha volt esemény, amelyre majd fényképek, homályosuló emlékek, elbeszélések fogják emlékeztetni őket. Hugi unta meg legelőbb, az eddigi, vádló, éles kérdéseiből is kitűnt, ő haragudott leginkább Anyára, ezért nem törődött a sírásával, lefekszik, mondta, és becsapta maga mögött a konyha ajtaját. Apa motyogott pár szót, hogy beszél vele, és ő is felállt, mire Anya elhallgatott, majd szipogva bejelentette, hogy szeretne odakinn, a nappali szoba kanapéján aludni. Ezután csönd lett, de tudtam, ketten még, a Család töredéke, a két szövetséges ott vannak, és ebből megértettem, hogy mekkora tragédia ez az egész, hisz immár én is részeikben gondoltam rájuk, szétszabdalt entitásként.

Tudtam, hogy Öcsi meg fogja kérdezni, mert a férfiak ezt mindig tudni akarják, és Öcsi akkor már férfi volt azt hiszem, ez az éjszaka avatta őt végleg felnőtté. Miért. Csak ennyit kérdezett, és annyiszor visszhangzott már bennem a szó, meg persze annyiszor hallottam már a macskától is álmaimban, hogy szinte el sem hiszem, hogy tudom a választ is, hisz Anya megmondta ott nekünk, pontosabban Öcsinek.

Sokáig nem válaszolt, először azt hittem, nem is fog, de végük rekedten, és valami daccal kiköpte a szavakat, hogy nem tudja, talán kódolva van a természetében, ősi átok, amely most bukkant a felszínre, hogy el kell rontania dolgokat, hogy el kell pusztítania, ami szép és jó az életben, és hogy már kiskorától kezdve erre készült, ez a rejtett ám legfontosabb jellemvonása, hogy felépít majd valami szépet, és azután csakazértis, csak a pusztítás öröméért lerombolja azt. Talán, mondta Anya keserűen, jobb lett volna meg se születnie, talán jobb lett volna, ha gyerekként meghal, vagy ha tegnap éjjel álmában megáll a szíve.

Öcsi nem szólt semmit, hallgatott, majd hallottam, a széke csikordul, ahogy feláll, aztán nyikorogva záródott mögötte a konyhaajtó.

Némán vártam, izzott bennem a kétségbeesés és a döbbenet, hátam nekipréseltem a falnak, hogy csillapítsam a szédülést, ami rám tört, és csak vártam, míg a konyhában kialszik a fény, Anya elnyomta ki tudja hányadik cigarettáját, majd ő is kiment a helyiségből. Aztán még mindig vártam, éreztem, a macska odabújik mellém, arcomba hideg lehelet csapott, a vihar előszele, a hold néha kibukkant a tépett felhők közül, a fák mind vadabbul nyöszörögtek köröttünk, és lassan éjjel lett, olyan sűrű, magányos és végérvényes éjszaka, amilyenhez hasonló a Gecsemáné kertre telepedett.

Mikor elgémberedett tagokkal felálltam, még mindig Anya utolsó szavai jártak fejemben, kitöltötték mindenemet, és arra ösztökéltek, cselekedjek. Hisz ha képes voltam már most különálló egységként gondolni rájuk, akkor volt rá esély, hogy valamennyire megmaradjanak nekem. Ehhez azonban meg kellett tennem azt, amit Anya javasolt.

Átmásztam a nyitott ablak párkányán, és máris bent voltam a konyhában. A félhomályban tapogatódzva a szekrényhez mentem. Tudtam, hol, melyik fiókban tartják a késeket, pólómmal fogva meg fogantyúját, kivettem egyet, nem a legnagyobbat, de elég éleset. Rövid ideig tűnődtem, végül fogtam egy konyharuhát, abba csavartam a nyelét. Aztán óvatosan az ajtóhoz lopakodtam, és megint csak pólóm szövetén át lenyomtam a kilincset. Nem is tudom már, miért voltam akkor ilyen elővigyázatos, hisz napközben keresztbe-kasul bejártam a házat, összefogdostam mindent.

Némelyik ajtó, így a konyháé is, élesen nyikorgott, a nedvességtől és a kortól megduzzadtak, rosszul záródtak. Beletelt fél órába, míg milliméterről milliméterre tágítva a rést annyi helyet kaptam, hogy bejussak a nappaliba. Éreztem, sötét test surrant a lábam mellett, a macska volt, jött a nyomomba, alulról nézte, ahogy a kanapéhoz lépek, és megállok az alvó felett. Békésen szuszogott, mint akit semmi bűn nem terhel, ezért volt olyan gyors és határozott mozdulatom, ahogy fölé hajoltam.

Talán Apa csak udvarias akart lenni, és ezért választotta ő a kényelmetlen kanapét. Vagy tett még az éj sötétjében egy utolsó kísérletet, és kióvakodott Anyához a nappaliba. Látom magam előtt, ahogy megpróbálják, de Anya végül feladja, nem bír már az lenni, aki volt, és átvonul a hálószobába, Apa pedig marad a kanapén.

Soha nem fogom megtudni, végül miért cseréltek helyet.

De nem csak ez a lényeg, hanem történt valami, ami mindent megváltoztatott. Valahogy módosult odakinn a fény, így az utolsó pillanatban rájöttem tévedésemre, hogy nem Anya fekszik ott, nem őt akarom kimetszeni a Család testéből. Apa volt az, és már ébren volt, nyugodtan, de tágra nyílt szemel bámulta a mellkasa felett lebegő kés hegyét. Végül kimondta, tedd meg, kérte, nem maradt más út, kérte, nélküle semmi vagyok, és én megértettem, hogy igaza van, hiába öltem volna meg Anyát, az nem ért volna semmit.  

Szúrtam, mire Apa ösztönösen magára rántotta a pokrócot, de könnyedén átdöftem azt is, és éreztem, a penge belemegy a mellkasába. A fájdalomtól összegörnyedt, lecsúszott a padlóra, kicsúszott a késemből.

Vártam, míg elcsitul, míg mozdulatlanná válik, majd átmentem Anyához a hálószobába. Itt már nem óvatoskodtam annyira az ajtóval, hisz ekkor már mindegy volt, egyenesen az alvó alakhoz siettem. Néztem, hogy emelkedik melle a paplan alatt, hátán feküdt, feltárva nekem testét, ezt a bűnös és mégis annyira imádott testet. És a torkát. A pengét az álla alatt nyomtam be a bőrébe, egyetlen, gyors mozdulattal felszúrtam, át a szájpadlásán, egészen mélyre, ameddig csak engedte a nyél. Felpattant a szeme, de nem rám nézett, a plafont bámulta csodálkozva, még a gyér fényben is láttam, ahogy a vér elfutja a fehérjét, és ekkor már vége is volt, csak a lába kapálózott, rúgta le magáról a paplant.

Nehezen jött ki a kés. A macska felugrott a hasára, onnan nézte, ahogy bajlódom, majd a még mindig szivárgó sebhez ment, megszagolta. Ekkor én már az ajtónál voltam, és hallgatózva figyeltem Öcsi szuszogását. A ritmus nem változott akkor se, mikor beléptem a szobájába, letérdeltem mellé, és a hátán, meztelen bőrén próbáltam kimérni a szíve helyét. Azt hiszem, viszonylag pontos voltam a döféssel, mellyel felszegeztem őt, át a matracon, egészen a padlóra. A macska a feje mellé ült, úgy figyelte, mi történik. Öcsi izgett-mozgott, és nyöszörgött a kés alatt, de erősen tartottam, csak a másik szobából, Hugiéból jövő hang zavart meg minket.

Elfúló álombéli nyögés, majd ágy nyikordulása hallatszott, aztán kis, elhaló jaj, ne, ezt mondta Hugi, és ekkor már az ajtónál voltam, feltéptem, és láttam, ahogy kisurran az ágyból, de a félhomályban rossz felé indult, a sarokba, nem a menekülést jelentő, udvarra nyíló ajtó felé. Rájött tévedésére, ami lehet, szándékos volt – megérezve, mi történt Öcsivel, már nem akart menekülni, csak várt rám mozdulatlanul. Lassan, némán közeledtem, ő nem nézett rám, befelé fordult a fal felé, eltakarta a szemét, így azt se vette észre, ahogy mögé állok, és felülről és oldalról a nyalkába szúrok. Ösztönösen odakapott, megvágta az ujjait a penge, ahogy kihúztam, ő pedig kapkodva próbálta elfogni a vért, de ez persze hiábavaló igyekezetnek bizonyult. Végül összecsuklott, a fal megtartotta, így mint valami imádkozó, rossz felé fordított szobor világított lassan kifakuló bőre a sötétben. Persze őt is körbeszaglászta kísérőm, a fekete szörnyeteg, ám ekkor már nem törődtem vele sem, hisz számomra vége volt az egésznek.

Kifelé menet lehámoztam a kés nyeléről a véres konyharuhát, és ahogy elsétáltam Apa mellett, kábán elejtem a pengét, mely keze mellé hullott. Öntudatlanul cselekedtem, de később emiatt alakult ki az elképzelés, hogy ő volt az elkövető.

A viharba léptem ki. Csattogott, szikrázott körülöttem az eső, és míg elértem a fenyőerdőig, bőrig áztam. Lemosta rólam az összes jelet, tettem minden nyomát. A konyharuhát még mindig tenyeremben szorongattam, rózsaszínre váltott vöröse, fent a hegyen, ahol az út a falu felé bukott, ott dobtam csak be a csipkebokrok mögé. Ott veszítettem szem elöl a macskát is, azt hiszem nem jött tovább, ott maradt a völgy határán, ázottan bebújt egy csenevész akác lombjai alá.

Hogy pár héttel később felbukkanjon ismét, álmaimban. Végigkísértette a középiskolás éveimet, aztán a katonaság, és az egyetem alatt ritkultak látogatásai, de most, hogy visszatértem a faluba, ahol agrármérnökként dolgozom, mert a növények szeretetét Apa belém plántált, most, az utóbbi tíz évben ismét gyakran meglátogat.

Pár hete pedig immár a valódi világban is felbukkant, a házam körül ólálkodott, hogy ma estére megszelídülve doromboljon az ölemben, félálomban várva a választ a kérdésre.

Halkan, suttogva elmondom hát neki, és közben nem gondolok a tőrkésre a könyvespolcon, melyet a hozzám hasonló éjszaki gyilkosok ellen tartok a lakásban, mellyel meg szeretném szüntetni a jelenlétét, nem gondolok rá, helyette bevallom, hogy Apa ébresztett rá, az ő elveszett tekintete, hogy nem tudom helyreállítani a pusztát, a Családot azzal, ha csak Anyát ölöm meg. Számomra elvesztek, és az, ami következett volna, az lerombolt volna mindent a közös múltunkból. Az egyetlen lehetőség, hogy megőrizzem őket így, teljességükben, szépségükben magamnak, az volt, ha a jövőjüket lezárom. Ők voltak az a fajta tökéletesség, ami után egész életemben hiábavalóan törekedtem, de csak úgy maradhattak ilyennek, ha nem kell végignéznem a bukásukat: a válás durvaságát, a költözéssel járó hercehurcát, a puszta, a ház és a kert lassú romlását, Apa alkoholizmusát, Öcsi kedvetlen csalódottságát, ahogy később semmi nem sikerül majd neki művészként, Anya további, rissz-rossz kapcsolatait, amelyek egyre méltatlanabb helyzetekbe sodorják, Hugi teljes csalódottságát a férfi-nő viszonyban, mely valami hazug leszbikus hajlamba kergette volna. Persze lehetett volna mindennek más kifutása, más verziók is, de mind sokkal de sokkal rosszabb lett volna ahhoz a múlthoz képest, melyet közösen, mi öten átéltünk odalenn Dugdelpusztán. És most ez a múlt, e színes zárványok gyűjteménye már csak az enyém, én birtokolom minden pillanatát a gyönyörű éveinknek, megőrzöm őket magamban olyannak, ami egyedül méltó hozzájuk, az egykor volt teljes valójukban zárom magamba a Családot én, az egyetlen túlélő, a vétlen elkövető.

Pontosabban én és a macska, aki persze nem létezik, jól tudom, hogy csupán önmagam kivetítése. Képzeltem akkor is és most is, mikor kezem a levegőt simogatja, de ha így van, ez azt is jelenti, hogy mi ketten egyek vagyunk.

Ezért halogatom azt, hogy bemenjek a lakásba a késért.

vége

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://horrornovellak.blog.hu/api/trackback/id/tr8511711357

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
horror