Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror

2016. augusztus 04. 09:52 - Valmont

Eredet

latkep.JPG

Lassan közeledünk a végéhez, az S.-ről szóló történetfolyam lezáráshoz. De előbb el kell mesélni a kezdeteket is. Az ország egyik legszebb fekvésű (lásd a képen), de egyébként legcsúnyább városának eredetét.

Az előző két íráshoz szervesen kapcsolódik a történet, főképp a főszereplő okán. De utalások vannak benne erre, erre és erre a  történetre is.

 

A határvonalon

 

A hangra, az érintésre, a fájdalom lüktetésére ébredt – és a sötétségre. Nappal lehetett, mert bőrét meleg sugarak szúrták, és a madárrikácsolás és a hangyák miatt hamar rájött, az erdőben fekszik, a földön, a hátán. És talán halott volt. Ezen tűnődött, mikor a gyerekhang megismételte: – Kelj fel!

Ellenállhatatlan erő rohanta meg tagjait, hogy elinduljon, hogy mozogjon, hogy folytassa, ott, ahol Azelőtt abbahagyta az életét. Térdre tápászkodott, közben nagy, húsos testében recsegtek a csontok, majd féltérdre ereszkedett, s lehajtott fejjel eltűnődött, merre tovább. A gyerek most a feje búbját érintette meg, amitől ismét lágy, elektromos lökéshullámok áradtak szét benne: – Keresd meg a célod! – érte őt a csengő hang. A férfi megtapogatta hasznavehetetlen szemeit: véres, varas gödör volt mindkettő, ezért nem látott semmit. Kinyúlt, hogy megfogja a gyereket, hogy rátámaszkodjon, hogy az elvezesse a legközelebbi házig, hogy segítséget kapjon, kórházba kerüljön és…ekkor elérte a csenevész vállat, és rámarkolt. Hirtelen megrohanták a képek. Éjsötétség, lüktetőt, vörös fény, majd a föld, nyúlós, sárga agyag, az emelkedés, a fölfelé, a nap és a menny felé törekvő test, aztán egy kút, valahol az erdőben, egy utca, a test, ami az utcán volt, jónak tűnt, belésiklott, majd bement a szemközti házba, egy öregasszony háza, eladott neki valamit, csak úgy, szórakozásból, majd a város, utcák, fel a hegyre, egy férfi lakása, dulakodás, hosszú várakozás egy szobában, végül az ablakon át ugrás a mélybe, valami eltört a testben, egy kerítés, átmászott rajta, közben az a valami, ami eltört, átszúrt egy fontos szervet, a test leállt, egy gyerek, egy kisfiú, aki egyedül játszott a homokozóban, akibe átáradt minden, a gyerek otthon, a gyerek a nagyszüleinél, ismét a szüleivel, ismét az óvoda, a csoport az erdőbe kirándult, a gyerek leválik tőlük, beveszi magát a sűrűbe, míg rá nem talál a mozdulatlan, szem nélküli férfi testére, a férfi most önmagát látta, a percekkel korábban meglévő állapotot, ahogy kiterülve, mint egy nagy, elejtett állat, lélegzet és szívdobbanás nélkül feküdt fenyőtű ágyán, és ekkor a gyerek megérintette a homlokát, és újabb villanás, felismerésszerű villámcsapás jött: nem lesz szüksége kórházra.

Felállt, görnyedten, fáradtan megtartotta magát, aztán sután elindult. A teste nehezen működött. Érezte, hogy vércsomók gyűltek meg itt és ott, és az izom bekeményedett a lábában és a felkarjában. Hátra se fordulva, otthagyta a fiút, hogy megtalálja a célját. Tudta, a gyerek hamarosan eltűnik a bokrok közt, visszatér a többiekhez, már hallotta is a távolból az óvónők kétségbeesett kiabálását.

A férfi előrenyújtott karral botorkált pár lépést, míg az első fatörzsig el nem ért, itt megállt, fülelt pár percig, de csak a reggeli erdő zajait, és távolabbról, idegen betüremkedésként az ébredő várost hallotta, ezért amikor megunta a dolgot, elindult a másik irányba, ám ekkor ismét megszólította őt a hang, a gyerek lágy, de parancsoló hangja. – Várj – mire ő megdermedt, és csak lassan, óvatosan mert megfordulni. Érezte, hogy a másik valami nedves, kerek és gömbölyű kavicsot csúsztat a kezébe: – A medve szeme – mondta a gyerek, de nem is kellett volna, mert azonnal látni kezdett, nem a saját, hanem a kezében tartott golyóval, a tenyere belsejét, és a fák törzsét derékmagasságban. Mint egy kamerát, lassan körbeforgatta a szemet, két ujja közé csippentve, így még láthatta, ahogy a gyerek eltűnik a fák és bokrok közt, immár véglegesen, abba az irányba, ahonnan a hisztérikus női kiabálás szűrődött feléjük.

A férfi ismét megindult, derékmagasságban maga elé tartva a szemet, átvágott a hegygerincen, majd a garázssor szélén oldalazva, a fák közt elért a hegyoldalra települt régi temetőig. Sokáig bámulta egy csipkebokor tövéből a nyári melegben fehéren remegő sírköveket, és mögöttük a nagy, tízemeletes házak tömbjét, míg végre rászánta magát, és megkerülve az erdőben a temetőt, a mellette lévő, égbe törő lakóházak utcájához ért, ahol a műút az erdőnél ért végett. A gyönge kis akácok közt megtorpant, mert már sejtette, valami nincs rendben. Óvatosan, mint aki hideg vízbe lép, előrenyújtotta lábát, és valóban, mintha falba ütközött volna, nem tudta letenni talpát a betonra, hátratántorodott, visszaesett az erdő földjére. Csalódottan előretapogatott szabad kezével. Nem volt ott láthatatlan fal, csak egy gátló, szörnyű erő, mely eltaszította őt a városból.

– Majd máshol – motyogta a férfi, és továbbindult, a város kagyló alakú körvonalának peremén, mindenhol az erdőben gázolva, a határvonalon tapogatódzva. Legközelebb a Pécskő út végénél próbálkozott, ebben az utcában lejutott volna a városközpontba, de itt is ugyanaz történt. Látta az új építésű házak közt játszadozó gyerekeket, egy anyuka teregetett a kertben, tőle tíz métere. – Hé!  – kiáltott neki a férfi, de a nő meg se rezdült. – Hé, itt vagyok! – kiáltotta a férfi ismét, ám a másik fogta az üres kosarát, és elgondolkodva visszament a házba. A férfi, kezében a mind ragacsosabb medveszemmel továbbment. Nemsokára egy utcácska keresztezte útját, mely kettészelte az erdőt. Már nem is próbálkozott, hogy a betonra lépjen, feljebb került a fák közt, míg az út földúttá nem silányult, azon már könnyedén átkelt.

Az első változás a Rokkant-telepnél érte. Ahogy az erdő fái közül kikukucskált erre a városrészre, épülő házakat, négyemeleteseken dolgozó víg kőműveseket látott. – De hát ez…–motyogta maga elé, és nem tudta befejezni, mert akkor még nem értette pontosan, mi van, de arra gondolt, hogy ezek a házak már jó hatvan éve kész vannak. Később, ahogy elhagyta a város belső gócát, és letért a völgy torkolatához, a domboldalra felkapaszkodott családi házak fölötti erdősávból megpillantotta a síneken pöfögő gőzmozdonyt, mely hat, acélgerendákkal megrakott csillét húzott maga után. Az alkonyi fényben valami a szemébe villant – a vasútállomáson álldogál csendőrök kardjának csillogása volt.

Azon az éjszakán leereszkedett a völgybe, és egy frissen keletkezett patak medrében átgázolt a poros utak között a túloldalra, majd felmászott a mind ritkábban beépített hegyoldalra, és elindult visszafelé, a város belseje felé. Az akácosok, melyek gyerekemlékezet óta ott zöldelltek mindenhol, eltűntek útjából, tölgy és cser vette át helyüket, a szemközti hegyvonulat tetején reggelente egyre több és több fenyő zöldellt. Néha megállt, leguggolt a hegyoldalon, és tűnődve várta a változást, órákon át legeltette szemét a mind régebbi és mind kisebb épületeken, a lassan eltűnő makadám utakon és síneken, a helyükbe vastagodó földutakon. Emiatt lassan haladt, a sok megálló okán napok, éjszakák és nappalok teltek el a kökény és a csipke közt, így megérthette, hogy a város felgyorsuló mértékben módosul. Régi, roskadozó épületek váltották a központ felmeredő ikertornyát, az utcákon lovaskocsik és hintók jelentek meg, feljebb pillantva, északon, a patakpartról eltűntek a gyári hivatalnokok egykori villái, és látta, hogy az acélgyári úton is a munkások lakásai, és a nagy, kuporgó állatra emlékeztető templom visszasüllyed a földbe, hogy egy libalegelőnek adjon helyet. Fél nappal később a Vasmű gyártelepe is semmivé foszlott fent, északon.

Egy délután, mikor a legrosszabbul érezte magát, leült az egykori Kálvária hegy oldalába, és szemével megpróbálta meghatározni gyermek-, ifjú- és felnőttkora egykori helyeit, melyek mostanra már mássá váltak, más helyekké, ismeretlen, rút, barnássárga épületekké, pocsolyákká, üres, homokos foghíjtelkekké. A buszmegálló zöld épülete, melyen telente annyit melegedett az áporodott falusi testek szagában, most nádasként zöldellt odalenn. A mozi, ahol először megfogta egy lány kezét, miközben a vásznon az a lény kiette magát az űrhajós hasából, valamiféle katonai kaszárnya lett. Az utazási iroda, melynek széles kőperemén, e betonpadon annyit ültek és cigiztek haverjaival a gimnázium alatt, szatócsboltok apró, düledező sorává vált.

Amikor továbbment, megfogadta, nem néz le ismét a városra, de akaratlanul is, óránként ellenőrizte, mi történik, ám egy meredélyen lába gyökérbe akadt, elesett, és a hegyoldalon elveszítette a szemet. Hosszas, legalább félnapos keresés után találta csak meg, s amint felemelte, azt látta, hogy a változás még radikálisabb lett, a város helyét benőtték a fák, ő pedig közelebb mehetett a falu kunyhóihoz.

Mikorra leért a völgy aljára, rájött, még csak nem is falu volt, hanem a patak körül elszórtan álló házak csoportja. Pásztorok éltek itt, az asszonyok valami különös mintájú szőttessel babráltak, a férfiak érthetetlen nyelven káromkodva hajtották az állatokat a göröngyös főutcán. A férfi azt hitte, itt már nem működik az átok – de csalódnia kellett, nem léphetett a szeméttől, tehénszartól barnálló utcákra, a titokzatos erő távol tartotta, így egy kerítés tövében éjszakázott, a mellkasán tartott szemet tenyerével letakarva próbált pihenni, vagy a felette, a fák koronája közt pislogó fényeket bámulta, és számba vette mi történt vele. Hat napja vándorolt, és rémlett neki, a következő nap, a hetedik, csütörtök lesz. A teste – mely valami érthetetlen makacssággal még mindig működött – megfeketedett, itt-ott lilás foltok lepték el, ruhája a tüskék marásaitól cafatokban lógott. Fel-felpillantva a csillagos égre nem érzett semmi mást, csak ürességet, önmagában és odafenn is, egy isten nélküli, visszafelé folyó világba vetett sors volt csupán, mely be fogja teljesíteni a végzetét az út végén.

És másnap fény derült arra is, mi ez a végzet.

Reggel körbejárta a mind jobban zsugorodó helyiséget, mígnem dél tájban ott találta magát egyetlen kunyhó szilvafás kertjének a végében. Ennyi maradt a városból.

A gazda háttal állva fát vágott egy otromba tőkén, és amikor megfordult, hogy összeszedje a lehullott darabokat, az őt figyelő férfi a felismerés döbbenetétől felnyögött, és akaratlanul is meglódult előre, ám mikorra beérhetett volna a kalyiba udvarára, amikorra megtette volna a végső lépést, a tákolmány a szeme láttára foszlott semmivé, és nem maradt a helyén csak egy tisztás, körötte az évszázados tölgyek, és a távolban a patakcsobogás. Leült a legnagyobb fa árnyékába, és várt.

Amikor a nap delelőre hágott, két ember görnyedt alakja bontakozott ki a fák közül. Egy sovány inas férfi, és szinte még gyerek asszonya botorkált a keskeny vadcsapáson, hátukon hatalmas, szíjakkal összefogott csomagban vitték motyójukat, talán egész otthonukat. Amint észrevették a férfit, közelebb mentek hozzá, aztán tisztes távolból, pár méterre megálltak. Mindketten rongyos, szürkére mocskolódott lenvászon ruhát hordtak, a férfinél bot volt, melynek feje egy kisbaltában végződött, arra támaszkodva kérdezett valamit érthetetlen, csupa cs és sz nyelvén. A fa tövében heverő csak bólintott, helyet mutatott maga előtt és mellett. A pár láthatóan elértette, sóhajtva leengedték holmijukat, majd az asszony elment, fát gyűjtött, míg ura tüzet csiholt kövekkel és a fokos fejével. Mikorra a lángok felcsaptak, előkerült egy nyúl teteme is a szákból, és egy kis kondér. Az asszony ügyesen ágas tartót faragott, ura a földbe nyomkodta. Vadhagymát, ismeretlen fűszereket szúrtak az aljába, majd vizet, végül a feldarabolt sovány nyúlhúst. Néha szóltak a világtalanhoz is, aki csak zavartan mormogott, de a szemmel követte minden mozdulatukat.  Mikorra elkészült a pörkölt, intettek neki, telepedjen oda a kondérhoz, de ő csak a fejét rázta, és mosolygott. Hét napja nem evett és nem ivott, de ez egyáltalán nem volt baj. A pár gyorsan és mohón evett, közben a férfi teli szájjal magyarázott valamit, néha talán vicces dolgokat, mert az asszonyka is el-elmosolyodott. Csenevész, de ragyogó szemű lányka volt, aki félénk mozdulatival folyamatosan urát szolgálta. Mikor végeztek, elvitte a kondért a patakhoz. A párja törökülésben ülve csendesen beszélt az idegennek, aki megértően bólogatott, de közben a szemet a vastag gyökerek egy öblébe illesztette, így folyamatosan láthatta az egész táborhelyet. Azt is, amikor a jóllakott vándor feje le-lecsuklik, végül hátradől a gyepen, arcát az ég felé fordítva fáradt álomba merül.

A férfi felállt, tapogatódzva megkereste a fokost. Megállt vele az alvó felett, és figyelte a szemen át saját alakját, az idegen védtelen testét, míg elég erőt nem gyűjtött ahhoz, amit tenni készült. Aztán lecsapott, a kisbalta nehéz, bunkós felével, és sikerült azonnal betörnie a koponyát, a homlok domború íves részénél. A második ütés félrement, mert az alvó felriadt, és összerándult a fájdalomra, de a harmadikkal oldalról eltalálta és átszakította a halántékot. Aztán két-három gyors ütéssel kitágította a lyukat. Mikorra végzett, a másik összegörnyedve tekergődzött előtte, akár egy sérült gyík vagy kígyó, de vonaglása pillanatról pillanatra lassult, végül mozdulatlanná vált. A férfi eldobta fokost. Felpillantott. A nő állt vele szemközt, dermedten, remegő ajkakkal, futásra készen, kezében a tisztára suvickolt kondérral.

Sokáig nézték egymást, majd a férfi intett, magához hívta a lányt. Az tétován, bizonytalanul közeledett, mint aki csapdát sejt, vagy csak reményvesztett volt, belátva, a férfi úgyis azt tehet vele, amit akar. Amikor testközelbe ért, a férfi megfogta vállát, majd emlékezetében megkereste a helyet, ahol pár órával korábban önmagát pillantotta meg favágás közben. Odafordította a könnyű kis testet, és a lány fülébe súgta: – Ott lesz a házunk. Ott építjük majd fel a várost.

 

vége

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://horrornovellak.blog.hu/api/trackback/id/tr48943942

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
horror