Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror

2016. február 28. 11:13 - Valmont

Vissza, a föld alá II.

Ennek a befejezése. Sajnos rosszul emlékeztem, a kitömött ló a városi múzeumban van, vagyis ott láttam jó két évtizede. A bányamúzeumban műanyag vagy valami spéci anyagból készült ló van. A robbanóanyag-koktél receptje pedig a Harcosok klubjából jött, de nem vagyok benne biztos, hogy nem elektromos gyújtással kell beindítani a detonációt...

 

Sikta

 

Lent voltak a föld alatt. A csoport feje fölött hetven méternyi anyag halmozódott recsegve-ropogva a feszítő erőktől, hetven méternyi homokból, kőből, vízerekből, termőföldből, kutya- és macskatetemekből, egy újkori kunyhó romjaiból, barnaszén sávokból, agyagból,  ruhafoszlányokból és csontokból és hajból és körömből, mindabból, amit az elmúlt ezer és ezer év összehordott az emberek vájta, félkör vagy inkább trapéz alakú járat fölé.

– A túránk végén elérkeztünk ahhoz, ami még csak készül, egy új szakasz bejáratához – állt meg a vezető egy fordulóban, és hagyta maga köré seregleni a fiatalokat és idősebbeket, az anyukákat, apukákat és gyerekeket meg azt a két öregembert. – Ezt a járatot – mutatott jobb kéz felé – Dávid-aknának nevezik. Ahogy látják a fal mellé rakott téglából, eddig le volt zárva, de hamarosan megnyitjuk, ezzel is növelve a látogatható szakaszt. A statikai vizsgálatok már lezajlottak, itt-ott kell csak renoválni a dúcolást, de nagyjából még rendben van, annak idején jó munkát végeztek a kollégák – azzal megütögette a háta  mögött sötétlő, a falban érként feszülő gerendát. – Van kérdés? – kivárt, bár tudta, hogy itt, a séta legvégén, a szakasz legmélyebb pontján nem lesz kérdés. Egyébként se szokott sok kérdés lenni, a legtöbb ember nyomott hangulatban, szótlanul botorkálja végig a túrát, még azok is, akik előtte, odakint, a felszínen hangoskodva, nevetgélve, dobozos sört iszogatva játszották az eszüket, még azok is elcsöndesednek, amikor fejükön a sárga sisakkal megindulnak lefelé a föld mélyébe az egyre lejjebb és lejjebb kanyarodó és mind szűkebbnek tűnő járatokon. – Ha nincs kérdés, akkor én megköszönöm a figyelmüket – mondta a vezető, és előre indult, félretolva egy sápadt kisfiút. – És akkor megkezdjük felfelé kapaszkodásunkat a felszínre, a napfényre, remélem élvezték a földalatti világot, fejre vigyázz, főképp majd a létránál.

A csoport engedelmesen, csoszogva, aprókat lépve, halkan beszélgetve követte. A vezetőjük tudta, hogy mind a járat végét fürkészik, hogy mikor tűnik már fel a nap vége, azt a jelet, amitől megkönnyebbülten levehetik a sisakot, és végre mély levegőt vehetnek, olyat, ami nem a föld, a vizes fa és a rozsdás vas szagától terhes. A fölfelé tartó menetelés elég megerőltető volt, két-három kanyar után azonban elértek egy átjáróhoz, amellyel le tudtak vágni egy hosszú szakaszt, és kiléptek a fő folyosóra, amelynek végben ott fénylett a félköríves bejárat. Egy nő hangosan felnyögött: – Hála istennek – mire a vezető elmosolyodott. – Nincs is szebb látvány az áldott nap sugarainál, ugye? – kérdezte szelíden, aztán előrement, kinyitotta a vasrácsba illesztett kaput, majd bevárva a csoportot, sorban elvette a sisakokat, és a falra szegelt fogasra akasztotta őket, aztán a főkapcsolóknál áramtalanította a bányát. Amikor végzett, kiment ő is, bezárta a vaskaput, és a bánya előterében álldogálóknak még elmondta, hogy a múzeumban, a shopban miket lehet venni, majd elköszönt tőlük, jó utat kívánt hazáig, azzal visszament az irodába. Levette nagy, bélelt kabátját, és a szögre akasztotta, bár még fázott, mert a lenti hideg, a nyirkos, hűs levegő átjárta csontjait. A kis teakonyhába ballagott, ahol talált egy fél csészényi maradék kávét a melegítőn, kitöltötte, és csak úgy, cukor nélkül elszürcsölte.

– Sikta van mára? – kérdezte a sarokból Béla bácsi, leengedve az újságot, melyet a háta mögötti ablakon betűző fénynél, a tavaszi alkony erőtlen búcsújánál olvasgatott. – Ja, igen – bólogatott a férfi fáradtan és zavartan, mert Béla bácsira nézve hirtelen rossz érzése támadt, mint aki elfelejtett valamit, és a rossz érzés azzal a kellemetlen tudattal párosult, hogy ez a valami talán fontos lehet. – Mára vége – motyogta, és arra gondolt, az asszony azt mondta, hazafelé vegyen a kutyának tápot, és hogy az autót műszakiztatni kell a jövő héten, de nem, nem emiatt volt rossz érzése, valami más sötétlett a tudata mélyén. – Azt mondják a megnyitóra meghívtak egy csomó öreg szakit is – magyarázta hirtelen inkább magának Béla bácsi. – Lesz ünnepség is, ki kell majd pakolnunk az egyik teremből – folytatta elgondolkodva. – Gondolom, a polgármester mond beszédet. Aztán mind lemegyünk, megnézzük a Dávid-aknát. Hogy omolna be az egész – tette hozzá dühösen.

– Milyen öregeket? – kérdezte a másik, és lassan eszmélni kezdett, arcán a felismerés, aztán a döbbent majd az ijedtség végül a harag váltakozott. Lecsapta kávésbögréjét a pultra.

– Hát az öreg bányászokat, már akik még élnek – mondta Béla bácsi, de ekkor a másik már ott sem volt, kirohant a folyosóra, lekapta kabátját a fogasról, majd kiment a múzeum előtti parkolóba. A látogatók nagy része már elment, csak az a fiatal párocska állt az autójuknál, akik végig egymást fogdosták odalent. – Nem láttak két öregembert? – kérdezte tőlük, de azok csak a vállukat vonogatták, így a bányalejárat felé iramodott, zsebéből előkotorva a kulcsokat, és közben egyre csak azt motyogta: – Azt a rohadt, azt a rohadt.

– Na, ez bekrepált – jelentette ki hetven méterrel lejjebb a bányamérnök, amikor kialudt a zseblámpa. – Dohányzik? Van öngyújtója? – fordult arra, ahol a vakot sejtette a sötétben. – De nem is kell, hoztam gyufát. Csak azt se tudom, hova raktuk a hátizsákot.

– Nyugi, ez az én világom – jött a válasz, majd kotorászás és motozás hallatszott, aztán gyufa sercent. A sárga fény megvilágította őket, a hátizsákot a földön, és a két flakont, melyet a bányamérnök már egy kis lapáttal beásott a Dávod-akna kezdőgerendájának a tövéhez. – Kellene valami rongy. Amit meggyújthatnánk – jelentette ki a bányamérnök. – Hogy lássak. Még a gyújtózsineget el kell egyengetnem. –  Sötét lett, és ebben a sötétségben a másik levette kabátját, majd a fekete, puha pulóverét, aztán visszavette a kabátot, és éles reccsenés hallatszott, ahogy a Hilfiger pulóver, amit fia ajándékozott a katonának, még tavaly karácsonyra, kettészakadt, végül ismét gyufa sercent, és az anyag lángra kapott. – Nem fog sokáig tartani szerintem – jelentette ki a vak, majd felállt, ellépett a tűztől, és kitapogatta a járat falát, a dúcokat. – Komolyan azt hisszük, hogy ezt le tudjuk rombolni? – kérdezte némi kétkedéssel a hangjában.

– Mindent le lehet rombolni. Csak ismerni kell a gyenge pontját – magyarázta a bányamérnök elegyengetve a zsinórt, miközben lassan, guggolva hátrált, el a flakonoktól. – Ezek a gerendák iszonyatos feszültségben tartják maguk felett a földet. Ha az aljzatnál sikerül egy kis sérülést okozni, akkor a jobb oldala a járatnak beomlik, de a másik oldal se fogja magát tartani.

Felállt, körülnézett a gyérülő fényben: – Vizelnem kell. Ez a kurva prosztata – jelentette ki ellentmondást nem tűrően, majd behátrált a sötétbe, el a vaktól, és a Dávid-akna bejáratától.

– Csak siess komám, mert szerintem nemsokára észreveszik az eltűnésünket – figyelmeztette a nyugalmazott katona, és újabb szövetcafatot dobott a forróság felé, ahol a tüzecskét sejtette a földön.

A bányamérnök jó tíz lépést ment, bele a Dávid-akna feketeségébe, majd megállt, és fülelt, mert valami neszt halott maga előtt, végül erőt vett magán, és reszkető ujjaival lekínlódta a cipzárját. Miután végzett, farzsebéből elővette a pálinkásüveget, meghúzta, majd hátrakiáltott a fény peremén álló alaknak: – Még mindig nem iszik?

– Még mindig nem – nyugtázta a másik.

– Engem nem kínász Péter? – szólította meg a bányamérnököt a reszelős, köhögős suttogás, mire ő hátraugrott, majd elejtve a pálinkát, és aztán csak meredt bele a sötétbe, vakon pislogva. – Ki van itt? – kérdezte a járat belsejétől. Gyenge huzat volt a válasz, ami erősödött, talán valaki meg is érintette a férfi vállát, ahogy elhaladt mellette: – Tudod te azt jól – jött a suttogás ismét. A bányamérnök elrakta az üveget farzsebébe, majd visszasietett a társához, meg-megbotolva az egyenletlen felszínen, ahol aztán újból ivott, végül pár csöppet loccsantott a lángra is, mire az fellobbant, sisteregve fényesedett. A vak beleszagolt a levegőbe: – Kár pocsékolni erre azt a jó kis italt – mondta mosolyogva. A bányamérnök vállat vont. – Kell, hogy jobban lássak. Be kell fejeznem a gyújtózsinórt – hadarta. Letette az üveget, aztán a palackokhoz sietett, és a halvány fénynél babrált velük, míg a vak mögötte táplálta a tüzet pulóverének foszlányaival. – Valamit nem mondtam el erről az egészről – szólalt meg hirtelen a bányamérnök felegyenesedve. A lángok visszfénye kerek arcán táncolt, olyan volt, mint egy ősi törzs utolsó élő tagja a barlangjában. – Valamit tudnia kell arról, miért is vagyunk itt – mondta határozottan.

– Miért vagy itt, Péter? – jött a suttogás, mire a vak körbefordult, tapogatózva kinyúlt maga elé: – Van itt valaki? – kérdezte szigorúan. – Hallottad ezt a hangot, cimbora? Ez nem a te hangod volt – mondta bizonytalanul.

– Hallottam – bólintott a bányamérnök, majd végigkövette a zsinórt, mely az akna bejáratától felfelé, a felszín felé kanyargott, és eltűnt az első kiszögellés, az első sarok mögött.

Hirtelen fény kélt a fejük felett. – Visszajött az áram. Jönnek értünk – nyugtázta, és megfordult a társa felé. – Jöjjön csak ide – kérte a vakot a saroknál állva, majd mélyet sóhajtva hozzátette: – Gyorsan.

– Ne menjen sehova – jött a másik oldalról a kérdés, mire a nyugalmazott katona az ismeretlen hang felé fordult: – Ki maga?  –kérdezte cseppet sem ijedten, inkább kíváncsian.

– Szerintem már Péter elmesélte, ki vagyok – krákogta az idegen.

– Itt áll mögöttem? – kérdezte a katona a bányamérnöktől.

– Igen – válaszolt az, és a hangja remegett és elvékonyodott, mint egy gyereknek, és a keze is remegett, ahogy a gyufával babrált. – Ott áll, és maga felé fordul.

– Hogy néz ki? – kérdezte a vak.

– Ahogy mesélték – válaszolt a másik, akinek újabb gyufaszál hullott ki törötten kezei közül. – Fekete, mint az ördög. Az orrából és a füléből füst gomolyog. Jöjjön el onnan.

– Érzem a szagát. Tényleg olyan, mint a perzselt disznóé – bólogatott a volt katona, de nem mozdult. – És milyen? Nagydarab, erős? Le tudom győzni? – firtatta kíváncsian, majd kitárta karját, mintha el akarna kapni valakit.

– Nem, te nem tudod legyőzni, barátom – csóválta fejét a bányamérnök, de már nem is figyelt rá, mert összpontosított, végighúzta a gyufát a doboz oldalán, tűz sercent, a lángot a zsinór végéhez tartotta. A zsinórt parafinba áztatták előző este, így lassan, de biztosan haladni kezdett rajta a tűz a flakonok felé. A bányamérnök átlépte, és megindult a két alak irányába.

– Engem akarsz, ugye? – kérdezte szelíden az idegen, fekete jelenéstől.

Az a lángnyelvre meredt.

– Tűz – suttogta. – El kell oltani – megiramodott, de a zajra a katona kinyúlt, és megfogta a kezét: – Hoppá – mondta a vak, majd el is rántotta ujjait, sziszegve magához kapva kézfejét: – Éget! – kiáltotta. A bányamérnök hátrahúzta, az akna eleje felé fordította, majd a zsinór és a fekete ember közé állt. – Menj, barátom – kérte szelíden.

– Ne érj hozzá, tűzforró – figyelmeztette a vak, aki a falat tapogatva kifelé indult: – A zsinór ég, gyere – szólt még, majd fülelt, de háta mögül csak a dulakodást hallotta, mert az a kettő egymásnak feszült, majd a bányamérnök felsikoltott, erős, éles hangon, ahogy az ember meghal, de még nem halt meg, csak hirtelen átforrósodott a teste, mert magához szorította, átkarolta a másik testet, ami a lángoló zsinór felé tört volna. – Nem engedlek el többé – hörögte a bányamérnök. – Itt maradok veled, csak bocsáss meg – suttogta a jelenés kormos fülbe, miközben a haja meggyulladt, és ajkai közt elfeketedett a nyelve, szeme fehéren forrt, majd legvégül ruhája is lángra kapott. A vak megérezte a hőt, ahogy a két test egyetlen lángoló fáklyában egybe forrt, aztán már csak a tűz ropogása hallatszott öt vagy tíz másodpercig, majd hirtelen jött a robbanás.

A sötétben tért magához, de ez nem volt újdonság számára, csak a süketség, ami nem is sketség volt, hanem egy tompa alt hang búgása a fülében. Talpra küszködte magát, füléhez nyúlt, és vért tapintott. Ahogy előre óvakodott, pár lépés után akadályba ütközött. Kő és kő mindenhol. Előbb csak rögök, térdig érők, majd emelkedő halom, egészen a plafonig. Megértette, hogy a beomlott járat előtt áll. Rövid tűnődés után megfordult és elindult. Valami csörrent, valamibe belerúgott. Lehajolt, és kitapogatta a bányamérnök pálinkásüvegét. Gyanú ébredt benne, ezért négykézlábra ereszkedett, és haladt előre, a földet söpörve kezével, egészen addig, amíg meg nem találta a foltot, mely pár lépésnyire volt csak tőle. Forró, kerek lenyomat volt a földön, pár ruhafoszlány, egy fog arrébb, jobb kezével pedig egy még mindig izzó csontra tenyerelt, mire visszakapta a kezét.

– Ó, barátom – suttogta a vak a sötétségbe, majd felállt. Nem volt légmozgás, nem volt huzat, de érezte, hogy előtte ott húzódik az akna, és a föld mélyébe, lefelé vezet, kit tudja meddig és hova. Lecsavarta az üveg kupakját, és jót húzott az italból. Az ismerős meleg, égető érzés végigömlött a belsejében, mögötte valami tolakodó fájdalom kélt a szíve környékén, de nem törődött vele, ivott még, jó sokat, majd az üveget színpadiasan a falhoz csapta, aztán megindult előre, mindig csak előre.

vége

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://horrornovellak.blog.hu/api/trackback/id/tr498425572

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
horror