Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror

2016. január 24. 21:50 - Valmont

Pléh öcsi

 25_133_208052_1c8b534b4cf09539569f8e297ab6dafd_93561c_301.jpg

Pléh öcsinek hívtuk, gyerekként valahogy mindig azt gondoltam, onnan, abból az irányból jöttek a partizánok, ahol ő is állt a hegy tetején, a város fölött, alumínium, monumentális emlékmű, egy partizán öltönyben, kezében a dobtáras géppisztoly, néz Pásztó vagy Hatvan vagy Budapest felé. A nyolcvanas években, kisgyerekként tiszteltem a szobrot, de alig tudtam valamit a környék partizánharcairól, meg voltak mindenféle akadályversenyek is, melyeket pocakos munkásőrök szerveztek. Később hallottam valakitől, hogy Nógrádi Sándor-féle csoport mindig részeg volt, és a németek ezért tudták olyan gyakran sarokba szorítani őket. Nógrádi narrációjában itt lehet olvasni a harci eseményekről, én úgy látom, igazából nem sok vizet zavart a működésük. Nagyszüleimnek hiszek, akik látták a falujuk feletti hegyoldalt feketélleni az orosz gyalogságtól. Ekkora embererőnek nem lehetett ellenállni, ez a hatalmas tömeg űzte ki a németet a környékről. Visszatérve a szoborra: a rendszerváltás után eltüntették, egy szoborparkba száműzték, pedig szerintem a város szerves része volt, egy colour locale, melyet meg kellett volna hagyni a helyén. Mindegy is. Elképzeltem, hogy Nógrádiék előtt volt egy igazán kemény és céltudatos partizánegység, amely egy fagyos éjszakán az ellenfelére akadt. Innen jött az alábbi történet.  

 

Übermensch

 

„– …és a *-i szénmedencében történt partizánakciók szervezésében való közreműködésem Tőzsér István tragikus halálával véget ért. Azon az estén az S. feletti erdőben barátot és bajtársat vesztettem el. A csoportunk teljesen megsemmisült a fasiszta erőkkel vívott harcban. Jómagam egy kézigránát okozta sebbel úsztam meg az összecsapást. Az erdőben találtam menedéket, majd az illegalitás bújtatott, és hónapokig nyomtam az ágyat, gyógyulásom a felszabadító orosz hadsereg megérkezésével esett egybe. Ez idő alatta a második partizánegység, a Nógrádi Sándor vezette alakulat vette át a harc stafétáját. De ez már egy másik történt.”

Az öregember felnézett a szerkesztőre, aki cigarettát tartott a kezében, ernyedten, mintha egy pókot fogna, is kifelé bámult az ablakon. – Tetszik a riport? Jó lesz így, Gyurgyev elvtárs? – kérdezte fáradtan a férfi. Az öregember letette a papírlapot a szerkesztő asztalára, majd megvonta vállát. – Jó – szólalt meg rekedten. – Mikor jelenik meg? – kérdezte még.

– Az április negyedikei számban lesz benne. Készülünk egy ünnepi összeállítással az akkori idők tanúiról – magyarázta fásultan a szerkesztő, majd visszafordult az öregember felé, végigmérte, és közben elnyomta a cigarettáját az asztal sarkán lévő hamutartóban. – Tőzsér – mondta – Tényleg olyan kemény fickó volt?

Az öregember bólogatott: – Az volt. Fanatikusan gyűlölte a fasisztákat. Azt mondta – eltűnődött, majd eszébe jutott –, hogy képes lenne átharapni egy SS-tiszt torkát. Azt hiszem, komolyan gondolta. Amikor rámentünk a Leto tanyára, hosszan lőttük őket, és aztán elfogyott a lőszer, és Tőzsér volt az, aki mondta, hogy no, bajtársak, most kézzel adjunk nekik. Saját szememmel láttam, ahogy egy ásóval felszeleteli az egyik földön fekvő német fejét – az öregember sóhajtott, majd még hozzátette: – Nem láttam nála erősebb, nagyobb embert, olyan volt, mint egy medve. Ez legyőzhetetlen állat. Persze a végén aztán őt is lebírták – megmoccant, oldalt csúszott a székén, arca fájdalmas grimaszba torzult, amire az újságíró azonnal felfigyelt.  – A forradás? – kérdezte kissé zavartan. – Úgy hallottam, az egész hasát…– nem fejezte be a mondatot, de az öregember elértette. Most ő nézett ki a szerkesztő mögötti ablakon, a betonházakra, a hegyekre, és a hegyeken a fákra. – Fáj, főképp hajnalban – mondta csöndesen. – De legalább eszembe juttatja a többieket. És azt, ami velük történt. Hogy mi történt valójában.

 

Berúgták az ajtó, és nem törődtek a gyerek sírásával, az asszony kiabálásával, már ott voltak a lakásban, a kis, szűkös konyhát kitöltötte a három, csupa kabát, kucsma, szőr és szakáll test, a nomád élet édes-savanyú szaga, a kabát alatt tartott fegyverek fémes aromája, és a szájukból áradó hagyma és pálinkabűz. Tőzsér beszélt, odatornyosult mind a két méterével Gyurgyev fölé, és az arcába sziszegte: – Elárultad az ügyünket, elvtárs. – Gyurgyev nem látott a másik szemében csak dühöt és részegséget. Tőzsér mellett a cipész, Kolláth szívta cigarettáját, és szemmel tartotta az asszonyt. Az ajtót az énektanár, Gasparin zárta el, a lába mellé egy fadobozt tett, ami Gyurgyev azonnal megismert, látott ilyet eleget a bányában.

– Robbanószert hoztatok a házamba – dadogta a félelemtől rekedten. – Meg vagytok bolondulva? – kérdezte, mire az asszony sírva fakadt. Tőzsér nem válaszolt, hanem megragadta Gyurgyevet, és mint egy rongybabát, a sarokba dobta, aztán a sikoltó feleségét fogta meg, mögé lépett, és már ott villant a kezében a kés, melyet az asszony torkához emelt: – Hagyd abba, idecsődíted a csendőröket – súgta a nő fülébe. Gyurgyev felesége elhallgatott. Gyurgyev feltápászkodott, érezte, valami meleg hozzásimul, a gyereke volt az, remegett, és csak tátogott, mint egy hal.

– Leölünk mindenkit, mint egy disznót – fogadkozott Kolláth vékony, ideges hangon. – Ezt nem úszod meg, Gyurgyev.

Egymásra meredtek, hosszan és végre csöndben, fejük felett sárgán világított a petróleumlámpa.

– Nem tudom, miről beszéltek – tárta szét karját Gyurgyev, majd maga mögé húzta a gyereket, hogy testével védje, vagy hogy ne lássa az anyját meg a kést.

– Nem tudod? – bólintott Tőzsér. – Talán azt se tudod, hogy múlt éjjel mi történt az Aranyosi-forrás felett, ahol találkoznotok kellett volna a losonci összekötővel?

– Én nem mentem el – magyarázta sietve Gyurgyev – A műhelyfőnök beosztott esti műszakra, az utolsó pillanatban. Nem tudtam szólni Tar elvtársnak…

– Tar halott – vágott közbe Kolláth. – Az erdőben találtuk meg őket, megnyúzva, az egyikük feje hiányzott, a sarkuknál fogva akasztották fel őket egy fára, nem messze az forrástól – hadarta idegesen.

– Én erről semmit nem tudok, dolgoztam reggelig – nyögte Gyurgyev.

– Hazudsz! – Tőzsér ellökte az asszony, aki nekiesett az egyik széknek, és beütötte a fejét az asztal szélébe. Gyurgyev mozdult volna felé, de Tőzsér most nekiszegezte a kését. Nagy, csillogó vadászkés volt.

 – Elárultad az elvtársakat, és a fasiszták kezére játszottad őket! – kiáltotta Tőzsér, mély, öblös hangjától megremegett a kredenc üvege. – Mit kaptál értük, te Júdás?

Gyurgyev felesége a gyerekhez mászott, térdelve átölelte, halkan sírtak mind a ketten.

– Nem csináltam semmit, ártatlan vagyok – jelentette ki Gyurgyev Tőzsér szemébe nézve.

– Ezt nem hiszem – bólintott a másik, és intett. – Velünk jössz.

Megvárták, míg felveszi a kabátját, kapcát húz, a ködmönt magára borítja, fejébe csapja a kucsmáját, majd elbúcsúzik az asszonytól és megsimogatja a gyerek fejét, aztán kitaszigálták a házból, a munkásbarakkok közti keskeny utcába, a holdfénybe, és a hidegbe, és aztán körbevették, úgy mentek a bombázások miatt elsötétített utcán, mint egy rablócsapat, mint sötét ügyben eljáró haramiák.

– Megnyúzták őket? – kérdezte csöndben Gyurgyev, még mindig kábán a hírtől. – A németek és a mi csendőreink nem csináltak eddig ilyet.

– Már bánod, mi? – kérdezte hátulról Kolláth. A szótlan Gasparin ment elől, ő cipelte a faládát, Tőzsér pedig Gyurgyevbe karolt, de a baráti gesztus egy Lugert is takart, melyet a bordái közé nyomott.

– Igen, ezek állatok, de ma este elkapjuk őket, a te segítségeddel – mérte a szót hideg párafelhőkkel Tőzsér. – Gasparin nagy erdőjáró – intett fejével előre. – Végigment az ösvényeken. Azok, akik eljöttek Tar elvtársért, azok már többször őrjáratoztak az erdőben. Tudjuk az útvonalukat.

– Mit keresnének az erőben a németek? – értetlenkedett Gyurgyev. – A várost is alig tudják ellenőrizni. Kolláth felhorkantott mögötte, és Tőzsér szorított a fogásán, mert egy sarok mögül férfiak tűntek elő. A két csoport elhaladt egymás mellett, nem szóltak, nem köszöntek, csak a lélegzetük párája kavarodott össze.

– Akárkik is ők, ma este emberükre akadnak – válaszolt Tőzsér már a munkástelep sarkánál. Egy ösvény vezetett fel a hegyre, az erdőbe, azon mentek tovább. – És te leszel az, aki megbosszulja az elvtársak mártírhalálát. Ezzel megválthatod a bűnödet is – magyarázta ellentmondást nem tűrően.

Gyurgyev csak a fejét rázta: – Nem csináltam semmit – motyogta maga elé, de hagyta, hogy vezessék, végigráncigálják az ösvényen, a bokrok és ágak csapkodása és karmolása olyan volt, mintha nem is őt érné.

Ahogy kibukkantak a tisztásra, a holdfény ragyogásában azonnal meglátta a cöveket és a kötelet. Tőzsér odavezette őt, majd lenyomta a földre. – Kösd a bokádra – parancsolta neki a kötélre mutatva.

– Mit akartok? – kérdezte Gyurgyev, de engedelmeskedett. Közben odajött mellé Gasparin is, és óvatosan letette a fadobozt a földre. – János, legalább te legyél észnél – kérte őt Gyurgyev a kötél végével babrálva, de a másik rá se nézett, csak levette a doboz fedelét, és kiemelt belőle egy kisebb tömböt, amin egy kar volt, és fémtüskék, és aztán drótokat kerített, és ezeket a fémtüskéket összekötötte a doboz belsejében lévő valamivel.

Tőzsér elsétált, majd lehajolt, csillogó fémet markolt fel a fűből, Gyurgyev elé dobta őket: – Hüvelyek mindenhol – dörmögte: – Az elvtársak védekeztek, de bekerítették őket. – A tisztás széléhez ment, megtapogatta az egyik fa törzsét. – Lövésnyomok. És mintha baltanyomok is lennének.

Gasparin végzett, intett Tőzsérnek. Kolláth közben a tisztás túlsó végén egy bozótban csörtetett, zörgött, de most ő is előbukkant. – Kész a fedezékem.

Tőzsér visszament Gyurgyevhez, és leguggolt elé, vaskos, fürge ujjaival megvizsgálta a csomót Gyurgyev bokáján, majd felemelte, és az ölébe tette a detonátort. – Tessék, elvtárs.

– Mit csináljak ezzel? – kérdezte Gyurgyev a hidegtől és a félelemtől vacogva.

– Ha ideérnek, lenyomod a kart, és a levegőbe röpíted őket – bólintott Tőzsér. – Mi oldalt leszünk, és megöljük azt, aki marad – mutatott körbe. Gyurgyev nézte, ahogy Gasparin fürgén felmászik egy fa ágai közé, kabátja alól gépkarabélyt vesz elő, és lovagló ülésbe elhelyezkedve ellenőrzi a tárat. Kolláth is odasétált hozzájuk, kezében pisztoly csillogott. – Ezzel jóváteheted, amit tettél. Az árulásod – jegyezte meg szigorúan, majd egy rongyot vett elő kabátja alól, valami mocskos törülköző volt, és leterítette vele a deszkaládikót, csak a sárga huzalok tekergőztek ki alóla egészen Gyurgyevig. Gyurgyev a fejét rázta, de nem szólt, mert látta rajtuk, hiába.

– Ha elárulsz minket, vagy nem robbantasz időben – állt fel Tőzsér, közben hatalmas csontjai recsegtek-ropogtak a ruha alatt. –, nemcsak téged intézünk el, hanem az asszonyt meg a kölyköd is.

Azzal otthagyták őt, a tisztás közepén, Kolláth befeküdt a bozótba, Tőzsér meg egy vastag fatörzs mögé térdelt, és onnan nézte Gyurgyevet, arca fehér folt volt az erdő sötétjében, mert a fák közé már nem ért be a holdsugár, csak a hideg, ami beterítette az egész hegyet, és lent, a völgyben a várost is. Gyurgyev dermedten ült, abban a pózban, ahogy először elterült a földön, ölében a detonátor téglateste, mellette a deszkaládikóban az agyagszerű tömbök várakoztak a szikrára, melyet neki kell csiholnia, hogy véget érjen ez a rémálom.

– Mi van, ha nem jönnek? – kérdezte félhangosan a fehér folttól a fák közt. – Mi van, ha tévedtek? – kérdezte, de nem jött válasz. Ez volt az, ami végül felbőszítette Gyurgyevet, elég indulatot pumpálva a hidegtől remegő testébe ahhoz, hogy folytassa: – Elvtársak, gondolkodjatok józanul! Veletek voltam az elejétől. Az első pillanattól. A röpiratok nyomtatásánál már ott voltam Gasparin pincéjében. Amikor a sztrájkot szerveztük az acélgyárban. A bányánál, a szabotázs akcióban. Én jártam át Losoncra a rádió darabjaiért, öt alkalommal tettem meg az utat, hogy felvehessük a szovjettel a kapcsolatot. És most az állítjátok, hogy mindezt odadobom az ellenségnek? Miért tennék ilyet? Mi késztetne arra, hogy eláruljam az ügyünket? A németek már elbuktak, a háborúnak hamarosan vége – ugyan miféle jutalomra számíthatnék?

Elhallgatott, a másik három nem szólt, nem moccant. Gyurgyev makacsul csak Tőzsért nézte, aki a Lugerjét babrálta, és néha ki-kihajolt fedezéke mögül, hogy körbepillantson a terepen.

– A rajtaütés a Leto tanyán, emlékeztek? – kapaszkodott az újabb érvbe Gyurgyev. – A német járőr semmit nem sejtett. Úgy csaptunk le rájuk, hogy fogalmuk sem volt semmiről. Ha konspiráltam volna, már ott, akkor, vagy inkább azelőtt szólok a városi parancsnokságon arról, hogy mi készül, nem?

Ismét csak hallgatás volt a válasz, ezért Gyurgyev egy ideig nem folytatta, az ölében lévő detonátort tapogatta, mint aki nem hisz a szemének, és kénytelen újból és újból meggyőződni arról, hogy a dolog, amit rá testáltak, az eszköz, melytől a sorsa függ, az valóságos. Aztán feltámadt a szél, északi, jeges borzongást hozott a Tátra messzi, távoli csúcsairól, és Gyurgyev összehúzta magát, hogy kevésbé fázzon, majd megköszörülte torkát, mert eszébe jutott még valami: – Ha nem jönnek, ha nem járőröznek ma éjjel, akkor mi lesz? Akkor mit csináltok velem és a…

Halk, távoli kelepelés szakította félbe, mintha valami hatalmas bogár percegne a fák közt, aztán surranás az avarban, és egy nagy, súlyos test mozdulása a félhomályban.

– Mi ez? – suttogta Gyurgyev, mert megpillantott a lábán majd a derekán feljebb kúszni három piros fényecskét, pöttyök voltak, felfelé vándoroltak rajta, aztán a pontok eltűntek, és a tisztás végén, a hegy felőli oldalon egy alak jelent meg, a körvonalai szétfolytak és remegtek, mint forró nyári nap a betonút felett a lég, és ahogy közeledett, hol áttetsző volt a teste, akár a kristálytiszta forrás vize, hol valóságos, és ekkor, ez utóbbi esetben Gyurgyev elszörnyedve látta a páncélt, ami borította, a fején lévő hatalmas, torz disznópofára emlékeztető sisakot, a sisak alól kibukó ujjszerű hurkák zuhatagát, a kezében tartott fémdárdát, és a vállán ülő, és mint egy mókus, izgatottan ide-oda forgó kis csövet. A jelenés öles léptekkel Gyurgyev elé ért, és hirtelen megmutatta magát teljes valójában, kihúzta magát, és így akkora volt, vagy nagyobb, mint Tőzsér, és az egyik fémkesztyűs kezén lévő tokból karmokat növesztett, és ezt a karmos kezét fölemelte.

– Mi a franc vagy te? – nyögte Gyurgyev, majd behunyta szemét, és felkészült a csapásra, de Tőzsér hangja felriasztotta jeges dermedtségéből.

– Lőjétek, elvtársak! – kiáltotta a partizán, mire felugatott a gépkarabély, és csattogni kezdett a másik két fegyver is, a szörnyeteg páncélján kopogtak a golyók, ő maga pedig felsikoltott vagy inkább üvöltött az éjfekete égre, és a vállán lévő csőből sárga lövedéket, dobhártyarepesztő robbanást küldött Gasparin fája felé. A robbanás ereje a földre lökte az énektanárt, és Gyurgyev látta, hogy talpra kászálódik, mire a lény a kezén lévő tokból valamit kilőtt felé, fémes sziszegéssel, és ezek a láthatatlanul suhanó lövedékek leválasztották Gasparin fejét a törzséről, de közben a teste, a keze még fogta a géppisztolyt, és lőtt vele, és a sorozat elkaszált, körbe a tisztáson, majd a test eldőlt, lehanyatlott az avarba. Tőzsér felüvöltött, és fejetlen társához rohant, a lény pedig ellépett Gyurgyev mellől, aki végre magához tért bénultságából, és elkezdte kibogozni a bokáján lévő csomót, közben fél szemmel figyelte, hogy a szörnyeteg az oldalán lévő sebre tapasztja kezét, összegörnyed, és karmos ujjai közül világító zöld nedv csorog a földre. A csomón alig találtak fogást Gyurgyev dermedt ujjai, amikorra megbontotta, és felnézett, a lény már eltűnt, csak a levegő vizes fodrozódása, és a deres fűbe csöpögő zöld vére mutatta útját, hogy megindult Kolláth felé, aki fedezékében hasalva szitkozódva újratöltötte pisztolyát, aztán a szörny recsegve-ropogva rázúdult a bokorra, és Kolláth felkiáltott, a másik oldalt pedig újból felugatott a géppisztoly, most már Tőzsér kezében, aki a szörny után eredt, folyamatosan tüzelve, és ordítva, és Kolláth sikolya és a lény sikolya összekeveredett, aztán Tőzsér megállt a tisztás közepén, pár méterre Gyurgyevtől, és a fegyvert rángatta, mert az hirtelen beragadt. Sziszegés és kerepelés kélt a bozótban, majd a szörny újból láthatóvá vált, most már több nyílás is volt a páncélján, zöld vére kis patakokban folyt a földre, ahogy előtántorgott, egyik kezében Kolláth fejét cibálva és Gyurgyev látta, hogy a nyak egy vékony vörös csonkban, a gerinc vonalában folytatódik, aztán már azon vette észre magát, hogy a hurok szétbomlik és ő szabad volt.

Tőzsér eldobta a gépfegyvert, és nadrágja korcából előhúzta a vadászkést: – Gyere, te rohadt náci übermensch, gyere, verekedjünk meg! – hörögte, de hangjában rettegés csengett, és a szörny megérezhette ezt, mert eldobta Kolláthot és a dárdáját, és a páncélból ismét előpattintotta a karmokat, majd nekirohant a partizánnak. Gyurgyev lába elzsibbadt, ezért csak mászni tudott, el a küzdőktől, el a tisztás közepétől, de pár méter után valami akadályozta, ekkor vette észre, hogy még mindig a kezében szorongatja a detonátort. Felnézett – azok ketten egymásnak akaszkodva, egymás kezét lefogva tántorogtak. Tőzsér hirtelen kiszabadította a kezét, és a bordák alatt, a páncél résébe tudta illeszteni a kését, majd mélyen a lénybe döfte, aki erre fület repesztő üvöltésben tört ki, majd a karmait Tőzsér gyomrába szúrta, és mint egy trófeát, megemelte a hatalmas férfitestet. Tőzsér hörgött és köhögött, aztán szeme a földön lévő fadobozra tévedt, végigkövette a huzal útját egészen Gyurgyevig, és még sikerült kinyögnie, mielőtt vért töltötte ki a száját: – Robbants! – majd megragadta a szörny nyakát, belekapaszkodott, és még jobban felnyársalva magát a pengére, magához húzta a másik testét, nem engedte, szorította, mintha szerelmes ölelésben forrtak volna össze.

Gyurgyev egy pillanatig tétovázott, addig, amíg a szörny fel nem ismerve a helyzetet, rá nem pillantott. A vállán lévő cső is Gyurgyev felé fordult, és ő észrevette, hogy a piros pöttyök ismét megjelenek a hasán. Megértette, mi fog történni, ezért gondolkodás nélkül rátenyerelt a karra. A robbanás hangjával együtt a teste a levegőbe emelkedett, de előtte valami erős és meleg – talán egy lövedék –, elérte a hasát, és a megnyitotta, aztán, amikor földet ért, a fájdalom és légnyomás jótékony homályt borított rá.

 

– Belepett a hó reggel, amikor magamhoz tértem. Egyik kezemmel fogtam a beleimet, lekúsztam az első házig, és addig vertem az ajtót, míg ki nem jöttek, és be nem vittek – mondta az öregember csöndesen.

A szerkesztő újabb cigarettát vett ki a csomagjából, lassan meggyújtotta egy gyufával, majd hátrébb tolta a székét, és kényelmesen elhelyezkedett. – És a szörnyeteg? – kérdezte óvatosan.

– Nem nézelődtem én nagyon azon a tisztáson, de abban biztos vagyok, nem volt ott. A darabajai se. Tőzsérnek az egyik felét, lábtól lefelé láttam pár méterre, a karja meg egy bokorban volt, de a szörnyeteg, ez az átkozott náci übermensch nem volt sehol. Túlélte – bólogatott az öregember.

– Azt gondolja, valami német szuperkatona lehetett? Miért nem vetették be máshol is? Miért nem hallottunk róla? – kérdezte kétkedve a szerkesztő.

– Nem tudom – vont vállat az öregember. – De egyet tudok. Amikor már jobban voltam, és az elvtársak eljöttek hozzám, azt mondtam nekik, amiről gondoltam, hogy jobban el fogják hinni, azt, amit ma is mindenki tud: hogy a túlerőben lévő fasiszta osztag rohant le minket. És ők visszamentek oda, a tisztásra, és összeszedték a bajtársakat, ami maradt belőlük, és tisztességgel eltemették őket, valahol a forrás környékén. De azt hallottam később, hogy egyiknek sem, érti, egyiknek sem találták meg a fejét – az öregember a szerkesztő szembe nézett, és csöndesen fejezte be, mint aki nagy titkot mond: – Szóval az az egy biztos, hogy ez az átkozott szörnyeteg gyűjtötte a trófeákat.

 

vége

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://horrornovellak.blog.hu/api/trackback/id/tr888310166

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

tupamaro 2016.01.29. 21:21:14

Kár volt újra meg írni a predatort.

Tup
horror