Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror

2015. december 19. 21:37 - Valmont

A Nagy Öreg és némi gomba

p8050008.JPG

Amikor megtaláltam a forrás (egyébként Aranyosi-forrásnak nevezik) kútját, akkor még csak rossz érzésem volt, mielőbb el akartam menni onnan, pedig kora délután volt, egy nyugodt, nyár végi nap. Csak később tűnődtem el rajta, hogy mennyire elhagyatott, különös helyen van, a hegyek közt, egy horhos mélyén, ahol csak az ösvényre kihelyezett tábla miatt találni rá. És jóval később belém villant egy kép, hogy éjszaka ott vagyok, és a hold süt, és csak várok, és nézem a kútban sötétlő vizet, és tudom, valami van benne. Ez az egyik legrémisztőbb dolog, amit el tudok képzelni. Azt hiszem, nagyon rossz hangulatú az a hely, biztosan történt valami ott, ami rányomta bélyegét, és szerintem rengeteg ilyen hely van a világon miattunk, emberek miatt.

 

A forrás

 

Az erdész megállította az autót, kiszállt, kényelmesen rágyújtott, figyelve, ahogy a két fiú kikászálódik a kocsiból. – Itt volnánk – intett egy ösvény felé, mely vízmosás árnyékos, buja vágatába vezetett. Sósjani és Toma körbenéztek a rengetegben.

Nagy, idős fák nyújtóztak köröttük az égig, a napfény sárgás csápokkal tapogatódzott köztük, a levegőben vadrózsa és morzs illata terjengett, és mindent megtöltött az erdő zaja, az ágak roppanása, a tücskök ciripelése, a távoli fűrészelés sivító hangja. Széles ösvény, vagy inkább egy hegyoldalba vágott út vezette ide őket, felfelé meredeken emelkedett a part, a fák szinte lihegve kapaszkodtak rajta, de lefelé enyhébben, lankásabban bukott alá a terület, árkok, horhosok szabdalta völggyé válva.

– Na, odalenn van a forrás, annak a mélyéről szokott beszélni a Nagy Öreg – magyarázta az erdész, és előre indult, lefelé az ösvényen. – Vagyis hát ezt mondák, akik hisznek benne. Én ugyan még sosem hallottam semmit onnan lentről, csak békakuruttyolást – vallotta be. A két fiú követte őt, Sósjani menet közben elővette tokjából kameráját, és ellenőrizte, tiszta-e a lencse. Az erdész kivette szájából a cigarettáját, és óvatosan, oldalazva ereszkedett, míg el nem érte az árok fenekét. Középen, féméteres sávban posványos, ingoványos volt a talaj, de a két szélén lehetett haladni.

– Ez egy pozitív forrás – magyarázta az erdész –, tavasszal egészen dús lesz, és a víz mindenhol megjelenik idelenn, szóval az állatok ide járna inni – mutatta a sárban elszórt patanyomokat, aztán slukkolt a cigijéből.

Haladtak az árokban jó tíz métert, és egy kanyar mögött elébük bukkant a forrás kútja. A betonkarima a káváig tele volt vízzel.

– Húha – torpant meg ez erdész. – Itt valami történt.

Közelebb mentek a térdig érő betongyűrűhöz, körbeállták és belebámultak a zöld, zavaros lébe, melyből enyhe iszapszag párolgott.

– Mostanában nem is esett sok eső – jegyezte meg Toma. – Miért van ez ennyire tele?

– Nem tudom – vallotta be zavartan az erdész. Oldalt mutatott. Gyökerekhez kötözve, hosszú zsinóron ódon favödör hevert a földön. – Ezzel szoktunk vizet merni, és normál esetben le kell engedni legalább hét méter mélyen, hogy beleérjen. Itt valami történt.

– Ja, de akkor most mi van, megfulladt a Nagy Öreg? – kérdezte Sósjani, miközben elhátrált a kúttól, és bemérte a kamerával a látványát.

– Ezt is veszed? – kérdezte az erdész riadtan.

– Nem, csak megnéztem a képet – csóválta fejét a fiú.

– A Nagy Öreget ne féltsétek. Rengeteg járat van a hegy alatt, mert itt volt az aranyosi bányajárat, tele van fúrva mindenhol a hegy, mint egy sajt. Meg a Nagy Öregnek amúgy se árt meg egy kis víz, hisz halhatatlan vagy mi, nem? – nevette el magát az erdész.

– Maga nem nagyon hisz benne, ugye? – kérdezte Toma óvatosan.

Az erdész elnyomta cigarettáját egy fatörzsön, majd a zsebéből kis fémkazettát vett elő, abba rejtette a csikket, végül homlokráncolva Tomára nézett: – Szerintem az a fontos, hogy ti miben hisztek. Azt gondolom, a Nagy Öreg – ha létezik is – csak annak válaszol odalentről, aki hajlandó elhinni az ilyesmit – bólogatott, mintegy alátámasztva az igazát. – Na, nekem például soha nem válaszolt.

– Értem – szögezte le Toma, majd felsóhajtott. – És köszönjük a fuvart. Meg hogy megmutatta a helyet.

– Nincs mit.

Csöndben maradtak, vártak, hallgatták a rovarok és távoli, ismeretlen madarak által keltett zajokat, és nem néztek egymás szemébe.

– Jó erőben vagytok, fiatalok vagytok. Van a kocsimban egy vödör – jegyezte meg aztán az erdész, majd a favödörre mutatott: – Azzal együtt, ketten egy óra alatt kiszeditek a vizet. – A horhos közepe felé fordult: – Öntözzétek csak ide, az állatok úgyis szomjasak, örülni fognak neki éjszaka. – A két fiúra nézett várakozóan: – Hozzam?

Toma Sósjanira sandított, aki közben levette a melegítő felsőjét, leterítette, és rárakta a kameráját, majd ő is lehuppant mellé. – Mi legyen?

– Nekem van időm – jegyezte meg Sósjani mogorván.

– Akkor csináljuk – lelkesedett Toma, mire az erdész elindult, ellökte vastag, katonai gyakorlóba bújtatott testét a horhos falától és fölment a kocsijához.

– És te hiszel ebben az egészben? – kérdezte csöndesen Sósjani Tomától. – Már úgy értem abban, hogy megéri elszarni a napunkat erre, mert van odalenn egy mesebeli lény, a víz alatt, aki csak arra vár, hogy dokufilmet csinálhassunk róla, amivel aztán történetesen megnyerjük a megyei ifjúsági dokufilmrendezői versenyt szeptemberben?

– Ha van odalenn valami, és ha szóra bírjuk – számolta ujjain a feltételeket Toma –, akkor megnyerjük azt a szaros versenyt, ebben biztos lehetsz.

– Aha – hagyta jóvá Sósjani beletörődve, majd hallgattak, aztán figyelték, ahogy az erdész visszaóvakodik a csúszós ösvényen, kezében egy sárga műanyag vödörrel meg egy hosszú, erős kötéllel. – Ebéd után visszajövök, megnézem, hogy haladtok – mosolyogott rájuk csupa szakáll arcából. – Ha megunnátok, és hazamentek, a vödröt csak hagyjátok itt. És a földút visszavisz a garázssorig, ahol felvettelek titeket. – Rákötötte a kötelet a vödör fülére, majd az első merítést ő maga végezte el. Széles, nagy mozdulattal loccsantotta ki a vizet. – Jó messzire öntsétek, hogy a forrás környéke ne ázzon el – kérte őket. Toma megragadta a másik vödröt, és csatlakozott. Sósjani kelletlenül felállt, és elvette az erdésztől a sárga vödöröt.

– Minden jót, fiúk! – intett nekik a férfi, aztán nyögve megindult az autójához, de még a kanyar hajlatában megtorpant. – Arra figyeljetek, hogy bármennyire szomjasak is lesztek, ebből a vízből ne igyatok. Most egyáltalán nem tiszta a forrásvíz, ki tudja mi ment bele, hogy így felduzzadt. Majd hozok nektek kólát délután…szeretitek a kólát?

A fiúk bólogattak, hogy szeretik, majd figyelték, ahogy eltűnik, aztán nekiláttak a munkának. Eleinte könnyen ment, mert csak bele kellett meríteni a vízbe a vödröt, de később, ahogy haladtak, és már a kötelet is használni kellett, mind nehezebb lett a dolog. Izzadni kezdtek, a levegő is megsűrűsödött a fák közt, és mintha a napfény is erősebben, fehérebben tűzött volna rájuk odafentről. Sósjani egy óra múltán annyira kifáradt, hogy behúzódott egy fa árnyákéba, onnan figyelte Tomát, közben néha csinált róla egy snittet. Levette pólóját is, látszott beesett, csontos mellkasa, ami miatt a többiek oly sokat csúfolták az öltözőben. Nagyon jó bioszos és matekos volt Sósjani, és általában nem érdekelte semmi olyan, ami egy átlagos osztálytársát érdekelte volna, legfeljebb a csajok, de az is csak egy fura, bizsergető sóvárgás volt a szíve mélyén. Később, ahogy beljebb ment az erdőbe hogy vizeljen, megtalálta a gombát. Letörte és odavitte a kalapját Tomának, aki rendületlenül dolgozott tovább.

– Figyelj, erről olvastam. Vörhenyes pemetegomba – magyarázta neki lelkesen. Toma abbahagyta a vödrözést, és csak egy kicsit lihegett. Pont az ellentéte volt a másiknak. Erős, robosztus fiú, római arcéllel. Az ember azt gondolta, bokszoló lesz belőle, de Toma inkább az irodalomhoz vonzódott. Asimov és Tolkien volt a kedvence, és ebben az évben felfedezte magának Adyt is. – És ez mire jó? – kérdezte mélyet sóhajtva.

– Megenni – bólogatott Sósjani. – Megpördít minket, teljesen elszállsz tőle, órákig lebegni fogsz meg ilyenek – bizonygatta.

– Nem veszélyes? Úgy értem, nem mérgező? – kérdezte Toma gyanakodva.

– Dehogy – Sósjani eltűnődött. – No jó, talán nagy mennyiségben. De ha csak ennyit fogyasztasz – letört egy darabot a kalap pereméből és a másiknak adta, majd tört magának is, és a szájába tette –, akkor nem lesz mellékhatása. Nyeld le.

Toma behunyta szemét, aztán erőset nyelt, de azonnal köhögni kezdett. – Ah, megakadt – nyögte, majd felkapta Sósjani félig teli vödrét. – Innom kell.

– De azt mondta... – kezdte volna Sósjani, ám Toma leintette: – Nem érdekel, csak nem mérgező egy forrás vize – azzal megdöntötte a vödröt, és ivott. Sósjani nézte, majd a kezében tartott gombakalapot összemorzsolta, és amikor Toma végzett, elkérte tőle a vödröt: – Igazad van. Én is szomjas vagyok. – És ő is ivott.

Nekikezdtek ismét a munkának, immár közösen, és néha meg-megállva kérdezgették egymást, hogy van-e már hatása a gombának, de nem tudtak semmi különösről beszámolni. Toma aztán egy idő múlva azt mondta, hirtelen hideg lett, szinte már fázik, ezért még jobban rákapcsolt, Sósjani pedig tapogatni kezdte az orrát. – Te, nem nőtt meg az orrom? – kérdezgette riadtan Tomát, aki olyan gyorsan dolgozott, hogy oda se nézve rávágta, hogy nem.

Kora délutánra járhatott, amikorra a vödrük már sötétségbe bukott alá, nem látták még a víz csillogását se, mert a nap, a lombok miatt nem jutott el a kút fenekéig.

– Pihenjünk – kérte Sósjani, és leheveredett a kamerája mellé, a melegítő felsőjére.

Toma szótlanul melléült, majd pár perc után hátradőlt a fűben és a fák közt tündöklő kékséget nézte. – Egyáltalán minek ide egy forrás? – kérdezte inkább önmagától. – A várostól alig öt percre vagyunk. Aki szomjas, az haza tud menni inni. Minek ez ide?

Sósjani nem válaszolt, talán már el is aludt, talán szendergett, de az öreg, reszelős hangra felpattant a szeme.

– Hogy nekem legyen egy jó kis helyem.

A hang a kút mélyéről jött, visszhangzott és ide-oda csapódott a forrás falán. Olyan volt, mint egy nagyon-nagyon idős ember hangja, aki élete nagy részében talpas Kossuth cigarettát szívott.

A két fiú felpattant, és a betongyűrűhöz óvakodott: – Van ott valaki? – kiáltott le Toma reszkető hangon.

– Mit gondolsz? – jött a válasz azonnal. Toma falfehéren fordult Sósjanihoz, aki elkerekedett szájjal bámult a kútba. Megragadta a vállát, és a fűben heverő kamera felé mutatott. Sósjani odaszaladt, felkapta és bekapcsolta.

– Te vagy a Nagy Öreg? – kérdezte Toma, figyelve, ahogy társa int, hogy megy a felvétel, és vele szemben odaáll a kút másik oldalára.

– Sok nevem van. Igen, így is hívnak – mondta az idegen a kút mélyéről. Gunyoros és kötekedő volt hangja, Toma úgy érzete, szavai szinte befolynak füle nyílásán.

– És mióta élsz itt? – kérdezte tétován.

– Na, várjunk csak – akadékoskodott az öreg – elmesélek én mindent, de adjatok ennem. Anélkül nincs válasz.

– Nekünk meg kajánk nincs – vallotta be Toma.

– De van. Ti magatok.

A két fiú egymásra nézett, majd Sósjani leengedte a kamerát. Toma hátrébb lépett a kúttól: – Hogy érted?

– Valamelyikőtök lejön hozzám. Ha jól laktam, válaszolok a másiknak. Mindent elmondok, amit tudni akar. Áll az alku?

Sósjani megkerülte a kávát és Toma fülébe súgta: – Ez őrült. Meg akar enni minket.

– Tudom – súgta vissza Toma lelkesen –, de menjünk bele. Elmondja, amit el kell, aztán elszaladunk. Mit csinálhat velünk?

Sósjani hitetlenkedve meredt rá, és ellenkezni akart, de Toma már ismét a kút fölé hajolt: – Rendben, áll az alku. De más sorrendben. Előbb beszélsz nekünk, aztán kapsz élelmet.

– Nagyszerű – nyugtázta az öreg, és Toma megpördült, mert a hang hirtelen mellőle szólalt meg –, csak ne feledjétek, kivel kötöttetek üzletet – az ég hirtelen elsötétedett, és hideg szél kélt –, olyasvalakivel, akinek a hatalma – a fák recsegve meghajoltak, ide-oda lóbálták koronáikat – nagyobb, mint azt ti valaha is – egy róka szaladt át a tisztáson, majd megtorpant, és felvonyított a sötét égre – el tudnátok képzelni, ezért ha nem tartjátok be a szavatokat – hirtelen sötét árnyék, füst majd sárga láng csapott fel a kút mélyéről –, feljövök hozzátok, és én magam viszlek le a mélybe – és a lángok közt egy fehér, izzó angyal alakja derengett fel.

Aztán hirtelen minden visszatért. Ott álltak a forróságba, a napsütésben, a moccanatlan tisztáson.

– Mi a szar volt ez? – nyögte Sósjani hisztérikusan. Toma egyik szeme sarkából egy könnycsepp gördült le, nyitotta a száját, de nem tudott válaszolni. Megtette helyette a Nagy Öreg: – Ez az volt, hogy rossz emberrel kötöttek üzletet – jött fel a hangja ismét a mélyből.

– Ki vagy te? – vett erőt magán Toma, és bár csak suttogott, a másik meghallotta.

– Én vagyok az, aki a kezdetektől fogva itt volt. Talán az angyalokkal jöttem, talán az anyag zugaiba kucorodva, nem tudom, de örökké e hegyek közt és a város völgyében kóboroltam. Az is lehet, ez a hely volt az édenkert, és én vagyok a halhatatlan elsőszülött, akinek átka, hogy bezárva marad kudarca helyszínére – de ki tudja már ezt megítélni?

– Nem tud innen elmenni? – ravaszkodott Sósjani, közben vadul vizslatta az ösvényt, és mutogatott Tomának. Ajkaival formázta is: Fussunk el.

– Nem tudok elmenni csak a völgy pereméig, de gyors vagyok, utolérlek, bárhova futnátok is, ezért nem érdemes az alkunk megszegésén törnöd a fejed – jött a mélyből a hang. Sósjani erre teljesen összeroskadt, még a videokamerát is a földre célozta, és csak állt ott bénán, elesetten. Toma odament hozzá, elvette a kamerát, ellenőrizte majd a sötétségre irányozta: – Mit láttál, mióta itt élsz?

Sokáig nem jött válasz, már azt hitték, hogy a Nagy Öreg el is ment, aztán mégis megszólalt: – Emlékszel arra, amikor a kertetekben az apád lefűnyírózta azt az egérodút?

Toma döbbenten bólintott: – Emlékszem.

– A földhalom tetejét levágta a gép, és a nőstény egyből elszaladt, és pár fehér, vonagló, ujjbegynyi kisegeret a penge kettészelt, ők voltak a szerencsésebbek, mert a többieket a napfény és a meleg, a forróság lassú kínhalálra ítélte. És te ott guggoltál felettük, és nézted ezeknek a csupasz teremtményeknek a hibavaló vonaglását, és a lassú pusztulásukat, és arra gondoltál, hogy azt sem tudják, mi történik velük, így, ilyen értelmetlenül jöttek létre és mennek el. Na, ezt láttam én itt – csak, emberekkel.

– Hetekig nem mentem a hely közelébe. Vagy hónapokig – mélázott emlékein Toma.

– Én sem megyek már be a városba. Régebben, két-háromezer évvel ezelőtt gyakran megfordultam odalenn, persze éjszaka, álruhában. De innen, innen a föld mélyéről is jól látok mindent. És amit láttam, az elmúlt időben, amit csináltatok az elmúlt években, az olyannyira viszolygással tölt el, és olyan dühvel és undorral, hogy nem vágyom már rátok csak akkor, ha éhes vagyok.

– De miért eszik embereket? – kiáltott fel Sósjani elkeseredetten, inkább Tomának címezve a kérdést, mint a Nagy Öregnek.

– Nem eszem meg szó szerint őket. Csak elveszem az erejüket. És azzal jóllakom. Más kérdés, hogy ők ebbe belehalnak – jött a nyugodt válasz.

– Még mindig nem értem, hogy mi a célja a maga létezésének – jelentette ki Toma. – Ott ül a föld mélyén, figyeli a városunkat és undorodik tőle. Nem tudja, honnan származik, és minden vágya, hogy elkapjon valakit, akinek elveheti az erejét. Mi ennek a lényege?

Az Nagy Öreg megvárakoztatta őket a válasszal, de aztán kissé türelmetlenül így szólt: – Ti emberek mindig az értelemet keresitek, mindenben látni akartok valami mögöttes tartalmat. Azt hiszitek, a világ jól felépített, logikus és kiegyensúlyozott hely. Minden történetetek úgy végződik, hogy van benne tanulság és egyensúly, még akkor is, ha a tragédiákat írtok. Ezzel szemben a valóság, amit én látok, kaotikus, esetlen, egy összegubancolódott csomó. A világ, amiben éltek értelmetlen. Vegyük csak a férfit, aki idehozott, majd ravaszul rávett titeket, hogy elvégezzétek helyette a munkát. Részeges, durva alak, aki pár hónapja agyonverte a feléségét, és aztán felzabáltatta a vaddisznókkal, innen nem messze. Azóta minden héten megerőszakolja a nyolcéves lányukat. Ennyit a jó történtekről.  Lassan kezdek éhes lenni. Van még kérdés?

Sósjani intett Tomának, hogy most ő jön, majd a sötétség fölé hajolt: – Van. Meg lehet magát ölni? El fog maga pusztulni valaha?

A hang szinte derűsen csengett fel hozzájuk: – Itt ültem, hetekig a víz mélyén, mivel egy elárasztott bányajárat túlfolyt és felnyomta a vizet. Gondolod, hogy lett tőle valami bajom? Egyébként már nagyon sokszor meg akartak ölni, mindenféle módon próbálkoztak. Voltak olyan népek, akik pontosan tudták, ki vagyok, és irtóztak tőlem. Háborút indítottak ellenem. Mások felszegeztek gerendára, megégettek vagy lefejeztek. Mégis itt vagyok. Szóval azt hiszem, az a sorsom, az az átkom, hogy örökre ezen a környéken tanyázzam. És figyeljem a történeteiteket, amit ti életnek hívtok.

Sósjani ismét intett Tomának, hogy menjenek arrébb. Elsétáltak a felfelé emelkedő ösvény közepéig.

– Valahogy el kell szöknünk – jelentette ki Sósjani elszántan.

– Hiába suttogsz, úgyis meghallja – figyelmeztette Toma.

– Nem érdekel, én el akarok húzni innen – csattan fel Sósjani, majd lenézett a Tománál lévő kamerára. – Ezt most veszed?

A másik bólintott. – Láttad te is az előbbit, nem? – szegezte neki a kérdést. – Szerinted meddig jutnánk?

Sósjani nem válaszolt. Toma megvonta vállát: – Húzhatnánk sorsot – mire Sósjani rámeredt, arcában döbbenet, és rettegés, ami aztán meglepetéssé vált. Toma megfordult, és akkor már ő is látta a közeledő erdészt. A kezében két üveges Pepsit lóbált.

– Na, hogy álltok, fiúk? – ereszkedett le hozzájuk a férfi.

– Jól – bólintott Toma, és rejtve, gyorsan megrúgta Sósjani bokáját. – Nagyon jól.

– Hagy nézzem – a férfi a forrás betongyűrűjéhez caplatott, majd lenézett a mélybe. – Ez igen – visszhangzott a hangja lefelé. – Szépen kitakarítottátok.

– Igazából ezt magának kellett volna megcsinálni, nem? – kérdezte tőle vádló éllel Toma.

– Hát, nincs így megszabva, de igen, az erdészet feladata tisztán tartani – vigyorgott rájuk elégedetten a férfi, és nyújtott a két üveget. – Tessék, a fizetségetek.

A fiúk elvették a pepsis üvegeket, és mellé léptek.

– És, megtaláltátok a Nagy Öreget? Válaszolt? – kérdezte tőlük az erdész. Toma bólogatott: – Igen. Ott van odalenn. Egy kicsit látszik a kopasz feje is – mutatta. Az erdész visszafordult a kút felé, kissé előre dőlt. – Most komoly? – bizonytalankodott, és ekkor Toma lehajolt, megragadta a lábát és megemelte, és aztán már Sósjani is kapcsolt, fogta a férfi derekét, és együtt emelték és tolták, míg át nem bukott a betonperemen. Súrlódott és kiáltott, majd puffant odalenn.

Pár másodpercig csönd ült a tisztásra, aztán lentről jajgatás kélt: – Miért csináltátok ezt?  – ordította a férfi. – Eltört a lábam. Azonnal engedjétek le a kötelet! Nem halljátok? – aztán hirtelen elhallgatott.

Toma figyelmesen nézte a kút alján tanyázó sötétséget, de nem látott semmit. Sósjani odalépett mellé, és megütögette a vállát: – Menjünk – kérte szelíden.

Toma bólintott, megindult a másik után, aztán meggondolta magát, és visszament a kúthoz. Pár másodpercig fülelt, de az erdész nem adott ki hangot.

Végül Toma belesuttogott a mélységbe: – Látod? Mégsem annyira értelmetlen.

 

vége

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://horrornovellak.blog.hu/api/trackback/id/tr558185304

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Ernoke 2016.01.07. 12:59:31

Boldog Újévet kívánok, és gratulálok az új dizájnhoz, nagyon kellemes lett!
Remélem, változatlan marad a posztok gyakorisága, számomra majdhogynem menedéket jelent ez a blog a mindennapok elől, és nagyon hiányozna a heti frissítés.
horror