Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror

2015. február 08. 20:36 - Valmont

Akik elrejtőztek

Kilencvenéves nagyanyámnak, aki már csak meg akar halni.

 

A Szürkék

 

Emlékszik az ősz szagára, a félelemre a bombától, arra, hogy nem tudta, szeresse vagy gyűlölje Reagant a tévében, és emlékszik a Limahl dalra, amit a moziból kifelé jövet dúdolt, hátha nem felejti el másnap reggelig. Igen, a Végtelen történet. Imádta a zenéjét. Másnap reggelre elfelejtette.

Never ending sztori…

Négyen bandukoltak az utcán a lakótelep sárga fényben égő házai felé. Hárman jó barátok voltak, megengedték a fiúnak, hogy csapódjon. Hetek óta tartott ez a bizonytalan állapot. Nem tudta, kedvelik-e vagy csak szánalomból vannak vele. Mind egy őrsben voltak, és senki más nem volt hajlandó vezetni az őrsnaplót. Akkoriban az őrs egy tanítási osztály egy egysége volt. Az őrsök alkották a rajt, ami maga az osztály volt. Akkoriban az iskolai ünnepeken piros nyakkendőt hordtak a felsősök, utálták Reagant, az amerikai elnököt, és a fiúk mindig T34-es tankokat rajzoltak a napköziben. Vagy birodalmi lépegetőt.

Anyám azt mondta, megvan a cím.

Szólt az egyikőjük, hátrafordulva, kacsintva, egy gyűrött papírlapot nyújtva felé. Nagydarab szőke fiú volt, szeretett a maszturbálásról beszélni, ami különösen zavarta a fiút.

Holnap elmehetsz hozzá.

Ti nem jöttök?

Megálltak mind a hárman, összenéztek. Látszott rajtuk, ezt már megbeszélték.

Te vagy az őrsvezető.

Vonta meg a vállát a legalacsonyabb, aki talán valóban kedvelte a fiút.

Meg te nem jársz edzésre, szóval neked van időd délután.

Magyarázta a másik, akinek már nem emlékszik az arcára.

Ja, szerencsére nem jársz.

Tette hozzá a szőke fiú, és ezen mind a hárman nevettek. Látszott rajtuk, a viccel a kérdés el volt döntve. Ő volt a kiválasztott, a szerencsétlen balfácán, akinek meg kell látogatnia a százéves öregembert.

Minden tanévben minden őrsnek egy-egy érdekes témát, cikket kellett leadnia az iskolai újságba. Azon az őszi hónapon ők kerülte sorra, a Mókus őrs. A szőke osztálytárs anyja javasolta a dolgot. Keressék meg a város legöregebb emberét, és beszélgessenek vele. Például a tanácsköztársaságról. Talán az öregember harcolt a hadseregben, és segített visszaverni a cseheket az Ipolyon túlra. Vagy a szlovákokat. A gyerekek nagyon jó cikket tudnának írni az emlékeiből.

Akkor még többes számban beszélt, ott a szülői értekezleten. A tanácsnál dolgozott, ő szervezte a százévesek hivatalos köszöntését. Virág, bonbon, valamennyi pénz. Így persze tudta, hogy jelenleg is él egy százegy éves apó a külváros egy düledező utcácskájában.

Anyám azt mondta, hogy a hatos busszal kell menned. Leszállsz a konzervgyárnál, és ott van a Sárköz utca. A tizenegyes számot keresd. Azt is mondta, elég rossz szag van nála.

Magyarázta a szőke fiú zavartan. Nem nézett a szemébe. A többiek se.

Segíthetnétek. Jegyzetelni.

Próbálkozott ő halkan, minden remény nélkül. Nem is válaszoltak, másról kezdtek el beszélni – a csajokról az osztályban, hogy kinek mekkora már a melle, avagy hogy melyik nem túl öreg tanárnőt dugnák meg –, megint úgy tettek, mint akik nem hallják a hangját, avagy nem értik azt a nyelvet, amit beszél.

Gyakran érezte ezt másokkal is, nemcsak felnőttekkel, hanem gyerekekkel, még néha nála kisebbekkel is. Mondott valamit, csinált valamit, és nem történt semmi. Mintha nem is létezne. Az emberek átnéztek rajta.

Ez persze néha jól jött. Például feleltetésnél. De volt benne valami nyugtalanító is.

Másnap zuhogott az eső, mikor leszállt a hatos buszról. Elhagyatott, földöntúli vidék volt ez. Jobbra egy romos, rozsdás gyárépület téglái vöröslöttek. Az egyik kéményéből savanyú füst gomolygott. Balra, a főútról nyíló utcákban földhöz kushadó munkáslakások húzódtak a város határáig. Ott egy üres placc volt, két focikapuval. Hallgatta a kapucniján doboló cseppeket, és lassan, a pocsolyákat kerülgetve megkereste a Sárköz utcát. Ekkor látta meg a Szürkét.

Egy magas, sovány férfi volt, szürke kalappal a fején, sárgás ballonkabátban. A kezében fekete aktatáskát szorongatott. Türelmetlenül topogott, és nyakát nyújtogatta, mint aki levegőt szaglássza. A fiú elment mellette, majd megfordult, és felnézett rá. A férfi megmerevedett. Végtelen lassúsággal pillantott körbe, majd le, így tekintete magakadt rajta. Olyan volt a nézése, mint egy mély kút. A fiú azt gondolta, beleesik, és csak zuhan, amíg a hang

– Mit keresel, kisfiú?

vissza nem rángatta. A férfi fehér arcán átvilágítottak a kékes erek. Nagyon betegnek tűnt, egy kopasz, öreg patkánynak, amit teleinjekcióztak ismeretlen vírusokkal a laboratóriumban.

– Te látsz engem, ugye?

Eszébe jutott, mit mondott kiskorában anyja az idegenekről. Válasz nélkül elfordult tőle, és bement a Sárköz utcába.

A tizenegyes ház kapujánál visszanézett az utca eleje felé. A férfi már nem volt ott.

Az öregember háza vályogból épült. Tetejét, ablakait mára szinte feketére aszott fából farigcsálták, ki tudja, mikor. Sokáig dörömbölt az ajtón, mire motozást hallott bentről. Apró, összegörnyedt vénember nyitott ajtó. Zöld selyemmellényt, régies inget és bő nadrágot viselt. Sárga haja maradékét hátrafésülte, szemét vastag szemüveg torzította.

Mit akarsz?

Kérdezte magas, sipító hangján.

István bácsihoz jöttem.

Én vagyok. Mit akarsz.

Inkább türelmetlen volt, mint goromba. Egyre másra a fiú mögé nézett, mint aki keres valamit.

Szeretnék interjút készíteni István bácsival. Az emlékeiről. Az iskolai lapba.

Az öreg hallgatott, lehorgasztotta feje enyhén remegett. Ő csak várt, figyelte a kapucnija peremén nyújtózkodó esőcseppeket, a pocsolyák csilingelését, és úgy érezte, a pillanat évezredekig tart.

Gyere be, megázol.

Motyogta a vénember, és kijjebb tárta az ajtót.

Valóban savanyú, nedves szag volt odabenn. Kopott, apró bútorok, egy varrógép a sarokban, rádió, ami szinte egy kisebbfajta szekrénynek tűnt. Az asztalon tál, mellette ruhák, kopott férfi, nadrágok, bő női szoknyák.

Régi ügyfelek. Beadták, hogy csináljam meg őket. Soha nem jöttek el értük.

Magyarázta az öreg.

Az hinnéd, hogy meghaltak. Vagy történt velük valami, he?

Nem várt választ, válaszolt ő magának, miközben leült egy nyikorgó karosszékbe.

Én is ezt hittem sokáig. De inkább az történt, hogy nem találtak vissza. Lehet, te se találnál vissza a házamhoz másodszor. Legfeljebb ha térképet rajzolsz. Tudsz térképet rajzolni?

A fiú a szoba közepén lévő asztalhoz telepedett. Előtte a tányér csillogott a gyér fényben, sárga csontokkal, húsleves szaggal.

Tudok.

Kipakolta a táskájából a jegyzetfüzetét és a tollát. Az utolsó oldalon nyitotta ki, ott voltak a kérdések, melyeket anyjával fogalmazott meg előző este.

Az egész életed egy térkép. Vagy egy labirintus. Vagy egy labirintus térképe.

Magyarázta az öreg a fiúra meredve. A fiú nem figyelt, fél szemmel az első kérdését olvasta.

Térkép, mely elkezdődik egy városban, ez kórházban vagy egy házban, és elvezet egy temetőig. Az, amit közben bejársz, az végigkövethető az ujjaddal. Az egész életed nem más, mint egyik helyről a másikra tartó menetelés. Éveken mész át, mint egy búzamezőn, és a térképen piros nyomot hagy a forró véred. Aztán eltemetnek valahol, és ott lesz egy kereszt. De.

Az öreg már inkább magának magyarázott, a fiú pedig nem merte félbeszakítani.

Van úgy, hogy valaki nem látszódik a térképen. Nem hagy nyomot, annyira jelentéktelen és semmi az élete, annyira unalmas és jelentéktelen ő maga is, hogy a világ nem veszi észre, és nem kerül fel a térképre. Ilyenkor bajba vannak ők is, a Szürkék.

Felkapta fejét, mert az öreg olyan fenyegetően ejtette a ki szót, melyre később még annyit fog gondolni, hogy nem lehetett nem felfigyelni rá.

Kik azok a Szürkék?

Kérdezte végül. Az öreg előredőlt, kíváncsian, mint aki most veszi észe, hogy vendége van.

Elmondom neked, mert egyből láttam, hogy hasonlítunk. Ahogy álltál az udvaromban, az unalmas kis táskáddal a sárga esőkabátodban. Tudtam, hogy egyívásúak vagyunk.

Suttogta, mint akik titkot mond. Az is volt.

A Szürkék, akik a térképedet rajzolják. És ha kiteszik az ikszet, eljönnek érted. Ők azok, akik tudják, ismerik mindenki útját a bölcsőtől a koporsóig. Kivéve azét, aki olyan, mint én. Meg talán te.

Milyen?

Unalmas. Átlagos. Jelentéktelen. Súlytalan. Mintha nem is léteznénk. A társaid átnéznek rajtad, ugye? A felséged semmibe fog venni. A gyerekeidnek esze ágában se lesz engedelmeskedni a szavadnak. Az unokáid elfelejtenek kamaszkorukra. A kollégák észre se veszik majd, ha betegség miatt nem mész be dolgozni. Ezek vagyunk mi, fiam. A senkik, akik épp, hogy léteznek.

Hallgattak egy sort, az eső rákezdett, és mind vadabbul verte a ház tetejét. A fiú megköszörülte a torkát, de sokáig nem szólt, félt, hangját elnyomja a zaj.

Honnan tudja mindezt a bácsi?

Kérdezte végül, és remélte, nem hangzik bután a kérdés. Az öreg eddig egy kis szalaggal szöszölt, bütykös ujjai úgy jártak rajta, mint a motolla, néha tű csillant köztük, máskor cérnaszál feszült. Most az ölébe ejtette kezét, és bólogatni kezdett.

Egyszer beszéltem az egyikükkel. Debrecenben.  Mikor átköltözött a kormány. Vagy nem is, a Rákóczi zűrzavaros táborában. Vagy nem, talán amikor László fejét vették Budán. Szerencsétlen balek, azt se tudta, mi történik vele. Szóval nagyon rég volt. De emlékszem minden szavára. Azt hitte, egy vagyok közülük, mert láttam és hallottam őt. Talán így is van. Mindegy, soha többé nem láttam. Eddig nem jöttek el értem, ezért vagyok még itt.

A fiú még mindig a neveken töprengett, és valami rémleni kezdett neki a történelem óráról. Nem kellett számolgatnia, hogy kimondja.

Az nem lehet.

Az öreg csak nézte őt és bólogatott. Majd összerezzent, mint akit hazugságon kaptak.

Azt mondtad, az iskolai újságnak kell írnod valamit, ugye?

Kérdezte szelíden. A fiú kifújta a visszatartott levegőt, mint egy igent.

Akkor mondunk nekik valamit. Mondjuk azt, hogy ezernyolcszázkilencvenöt, nem nyolcvanöt nyarán születtem egy északi-magyarországi kisvárosban.

A fiú írni kezdett, megkönnyebbülve és gépiesen. Az öreg szép tiszta, rövid mondatai odasorjáztak a lapra, és kizártak azt, amit addig hallott. Nem akart semmit, csak leírni négy oldalt, teleírni négy lapot, ami elég lesz a cikkhez. Mikor végeztek, az öreg visszaolvastatta vele az egészet. Ahol ellentmondásba keveredett, kijavíttatta. Végül felállt, a fiúhoz ment, és a zsebéből egy papírba csomagolt valamit húzott elő. Olyan volt a szaga, mint a fiúöltözőnek.

Cukorka. Mert jó fiú vagy. És mert nem irigyellek azért, ami a térképeden van.

A fú elvette, megköszönte, és felállt. Az öreg kinyitotta előtte az ajtót.

Elállt az eső. Végre.

A fiú elköszönt tőle, és zavartan, kipirult arccal átvágott az udvaron. Hátra se nézve végigment az utcán, ki a főútra, elsétált a buszmegállóig, és csak ott dobta el a cukorkát.  

Két hét múlva az iskolai újságban lejött a cikke. Az újságot meg lehetett venni, de többnyire csak a tanárok és néhány stréber tanuló fizetett érte. A megmaradt példányokat ingyen el lehetett vinni a porta előtti kis állványról. A fiú felmarkolt kettőt, az írásához lapozott, a második oldalra, és megdobban a szíve, mikor megpillantotta nyomtatásban azt, ami addig csak a füzetében létezett. „Százéves szabómesternél jártunk” – mondta a cím. Ahogy elmélyedt a szövegben, észre se vette, hogy átmegy a hallon, az iskolakapun, az utcán, egészen addig, míg árnyék nem vetült rá. Valaki állt előtte.

A szürke kalapos férfi. Bár erősen tűzött az október délutáni nap, most is ballonkabát volt rajta.

– Szia, kisfiú.

Majdnem mosolygott. Egyik kezében az iskolai újság egy példányát tartotta. Felemelte a fiú arca elé, mint egy körözési papírt.

– Te írtad a cikket az öregről, ugye?

Kérdezte majdnem kedvesen.

– Ezért szaglásztál azon a környéken, ugye?

A fiú nem tudott megszólalni, csak bólintott. Hangzavar kelt a háta mögött. Azok hárman, az állítólagos barátai léptek ki a kapun, vitatkoztak valamin. Nagyon messzinek és valószínűtlennek tűntek, mintha nem is léteznének.

– Na, nézzük csak, segíts nekem.

A férfi kinyitotta a táskáját, kivett belőle egy lapot, összezárta a táskát, majd vízszintesen megtartotta, és a lapot eligazgatta rajta. Valójában egy térkép volt. Piros vonalak kuszasága hálózta be, de a fiú még így is látta, hogy a város térképe. Vagy talán az országé. Nem lehetett pontosan megmondani, mert a városok, falvak, utcák, terek folyamatosan változtak a papíron.

– Jelöld be nekem, hol lakik az öreg. Te biztosan emlékszel rá.

Nem kérés volt, parancs. Egy piros végű ceruza járt hozzá. A fiú ismét hátrafordult, a barátai felé, akik továbbra sem közeledtek. Senki más, se a gyerek, se a felnőtt nem volt a közelben. El kellett vennie azt a ceruzát.

A térkép fölé hajolt, és arra gondolt, bejelölhetne bármit, de ebben a pillanatban a változó nevek és helyek hirtelen kristálytiszta képpé merevedtek, és megjelent előtte a felirat „omladozó gyár”, mellette egy másik, „buszmegálló”, mellette pedig utcanevek és házszámok. Hirtelen nagyra nőtt a Sárköz utca, majd még nagyobbra a tizenegyes szám. Később, mikor majd feltalálják, a fiú – akkor már férfi – a GPS-en lát hasonlót, mikor az ráközelít egy távoli célra. A tizenegyes számra tette a ceruza hegyét, és kört rajzolt köré. Könnyebben ment, mit gondolta.

A szürke kalapos rápillantott a jelre, és biccentett.

– Tudhattam volna. Hányszor elmentem a háza előtt…

Komótosan elrakta a ceruzát és a térképet. Az újságot a fiúnak nyújtotta, közben feje fölött elpillantott a közeledő gyerekek felé.

– Jó kis cikk egyébként. Kár, hogy hazugság. Na, menj.

Nem fogja bántani?

Ennyit tudott kinyögni, ennyire futotta, de ahhoz képest, hogy hány éves volt, és hogy a Szürke mennyire hihetetlennek és veszélyesnek tűnt, ez is több volt a semminél.

A férfi most először nézett rá érdeklődve és talán meglepetten.

– Nem. Nem lesz fájdalmas. De lehet, utána még alkalmazzuk is.

Azzal otthagyta, mert a fiúk megérkeztek, hátba vágták őt, és ő megfordult, és mire visszafordult, a Szürke már nem volt.

A fiú akkor nem, csak később értette meg, mit jelentett, amit a férfi utoljára mondott. És aztán, mikor végiggondolta, egy életre boldog lett ettől a mondattól.

 

vége

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://horrornovellak.blog.hu/api/trackback/id/tr937153281

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
horror