Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror

2012. szeptember 02. 09:31 - Valmont

Mikszáth és a horror

Éveken át úgy elemeztem a gyerekekkel a Bede Anna tartozását mint kísértetnovellát. Az írás szerintem igazából a távol lévő halottról szól, aki még a túlvilágról is hatást gyakorol az élők világára. Adta magát az ötlet, hogy ezt a motívumot/hatást továbbgondoljam, egy kicsit sarkítsam. Így jött a lenti történet. Mikszáth mint horroríró? - nem egészen, mert nem a Péterek nemzedéke, vagy a kilencvenes évekbeli Mikszáth-kultusz nyomán indultam el. Nem akarok Mikszáth modorában, posztmodernizálva az öreg palócot, mikszáthoskodva, álpalócoskodva írni. Egyszerűen a szituációt gondoltam újra, a saját nyelvemen elbeszélve - de tény, hogy a szöveg nyomokban Mikszáthot is tartalmaz.

 

Bede Anna hagyatéka

 

Mind együtt ültek a bírák.

Odakinn már bealkonyult, nagy, nehéz pászmákban köd ostromolta a kocsma falait, ahol a kihelyezett ülést tartották aznap.

– Azt gondolom, végeztünk – sóhajtott az elnök, intett a törvényszolgának, hogy ellenőrizze, maradt-e odakinn várakozó, majd oldalt sandított az új jegyzőre. Kerek képű, vastag bajszos fiatalember volt ez a jegyző, nemrég került Gyarmatra. Álmodozva rajzolgatott egy irkába, valami főkötős parasztasszony képét árnyákozta.

– Szép rajz – mondta az elnök nagy kegyesen. A mellette ülő kövérkés bírótársára nézett, fejét csóválta.

– Csak a helyi karaktert akarom elkapni – válaszolta zavartan a fiatalember.

– Azt nehéz lesz – mondta a kövér bírócska, majd a kiürített kocsma közepére mutatott – Az ide nem jön be.

– Van még odakinn egy leány – jött most vissza a törvényszolga.

– Miért nem küldte el, István? – mordult rá az elnök jobbján ülő bíró. Magas, hórihorgas alak volt ez a bíró, egész délután a csillogó pápaszemét törölgette dühösen.

– Itt téblábol, mióta besötétedett – vont vállat István.

– Had jöjjön be az a leány – intett békítőleg az elnök az ajtó felé.

A törvényszolga a kocsmaajtóhoz sietett, az ajtó kinyílt, és a lány belépett.

Savanyú, kelletlen szag, hideg, füstös légáramlat jött vele. És a holdfény fehérje, mert a lány arca, bőre oly sápadt volt, hogy szinte világított a petróleumlámpák fényében. Nedves szoknyája úgy tekergődzött a lába körül, mint egy kígyó, kisvirágos ködmönkéjét valami barnaság pettyezte nyakánál. Megállt a széles faasztal előtt jó három méterrel, de a férfiak még így is éreztek a testéből áradó földszagot. Az elnök fészkelődve szimatolt, majd torkát köszörülve két társára pillantott, jobbra és balra. Azok feszülten, összehúzott szemmel tanulmányozták az előttük álló jelenést, és nem szóltak. Így az elnök maga kérdezte: – Mi járatban vagy, gyermek?

A lány, mint aki álomból ébred, összerezdült az apai hangra. Fejét oldalt döntve valahova az elnök feje felé bámult, a plafon pókhálós sarkát figyelve mondta: – Nagy az én bajom, nagyon nagy.

Az elnök várakozóan nézte, míg a lány keze a nyakához majd lejjebb rebben, megoldja a ködmönke felső kapcsát, mire az szétnyílik mellén – csak ekkor fordult el ez ősz fej. Azok a vékony ujjak pedig benyúltak oda, a testmelegbe, majd a lány előrébb lépett, és már nyújtotta is a papirost.

– Egy végzés – hajolt át az asztalon nyögve az elnök, tekintete végigszaladt a lány mellének dombordó halmain, majd feljebb vándorolt, és megakadt a nyaka aljánál, ahol pirosas, sebes volt a bőr. Az elnök úgy tett, mint aki ezt nem látja, visszahuppant székébe.

 - Bede Anna felhívatik, hogy félévi fogházbüntetését mai napon megkezdje – olvasta az írást.

A lány szomorúan bólintott, ruháját rendezgetve motyogta: – Ma egy hete kaptuk az írást. A bíró uram hozta, meg is magyarázta, mit csináljunk, de anyám azt mondta, nem tehetünk mást, ha nyugalmat akarunk. Ez a törvény

Az elnök még egyszer elolvasta az írást, majd akaratlanul is megismételte: – Ez a törvény.

A kocsma kisablakán erre megnyikordult az ólomkarika, a köd benyomult a terembe.  Fehérsége azonnal elolvadt, csiklandós permetét megérezték arcukon. Az elnök megélénkült hidegétől, megrázta csengettyűjét, és így szólt a törvényszolgához: – A holnapi nap kísérje Ön Bede Annát a gyarmati fogházba.

A körvér bíró az elnök jobbján elégedetten hátralökte székét és felállt. A törvényszolga odalépett az asztalhoz, átvette az iratot. Tekintete pillanatra összeakadt az elnökével. Az hunyorított, bólintott, mire a másik biccentett válaszul.

Mögötte a lányból mély, engesztelő sóhaj szakadt fel.

– Talán valami mondanivalód van még? – kérdezte tőle a magas bíró. 

– Semmi... semmi, csak az hogy én Erzsi vagyok, Bede Erzsi, mert tetszik tudni, a testvérnéném, az az Anna. Ma egy hete temettük szegényt. 

– Hát akkor nem te vagy elítélve – szögezte le az elnök.

 – Ó édes Istenem! Hát miért ítélnének el engem? Nem vétek még a légynek sem – mentegetődzött a lány szemét forgatva. Majd körözött egyet nyakával, ujjai görcsösen a levegőbe markoltak: – Én inkább az áldozat vagyok. Egy hete folyik már ez, és bár véget tudnék vetni neki…

– De hát akkor minek jössz ide, te bolond? – dörrent rá a kövér bíró dühösen. Erre már a jegyző is abbahagyta mellette az írást, leengedte a lúdtollat maga mellé, és hátradőlt székén.

– Mert anyám azt mondta, nem nyugszik a lelke, míg le ne tölti valaki a büntetését – nézett rájuk a leány, de nem látta őket. Most már egészen megfeszült az alakja, mint akit nagy belső fájdalom ostromol. – És igaza van. Azóta, mióta eltemettük, minden éjjel visszajár. Mikor már mindenki alszik, bekopogtat ablakomon, bekunyerálja magát a házba – sorolta suttogva, mint aki titkot mond el. – És amikor beengedem, befekszik mellém az ágyba, a jó meleg dunyha alá. Jaj, ne tudják meg, de olyan hideg a teste.

A lány elrévült, két karját fázósan maga köré zárta, és ringatni kezdte testét, mint aki táncot jár. Csípője, lába tekergődzött az ütemre, apró mozdulatokkal követte a néma ritmust. István, a törvényszolga eddig a lány körül oldalazott, most az elnök felé lesett, aki intett neki.

– És mit csinál veled az ágyban ez a Bede Anna? – kérdezte most komoran az elnök. Mellette szék nyikordult, a magas bíró csúsztatta hátra magát. Jobbján a másik is megindult, elsomfordált az értetlenül bámuló jegyző mögött.

– Ő? – riadt fel a lány. Leengedte karjait, és egyenest az elnökre szegezte izzó tekintetét. Szeme fehérje vérbe borult, mint akinek agyvérzése van. – Ő mindig ugyanazt. Éhes, és fázik, ezért…

A lány felnyúlt és elhúzta ingje gallérját, mutatva a sebet nyaka tövén.

–…megharap – fejezte be az elnök helyette. Csettintett az ujjával, mire István a lányhoz ugrott, átkarolta, de az könnyedén lerázta magáról, majd megperdítette, mire a törvényszolga a kocsmaajtóig repült. Nagyot nyekkent a deszkán, aztán a földre omlott.

– Kapjátok el! – kiáltotta az elnök az elnök társainak, ő pedig átvetette magát a deszkaasztalon, és a sarokba sietett, ahol a kemence mellett mindenféle tűzi eszköz hevert. Felragadott egy piszkavasat, és megfordult. Addigra a kövér bírócskát a lány hasba taszította, magasabb társának pedig arcát kapta meg. Csont reccsent, és a férfi felüvöltött fájdalmában. A lány hörögve, nyögve nekifeszült, a falig tolta testét, mindvégig átmarkolva állát.

– Engedd el! – kiáltott rá az elnök, és rárontott.                                     

A lány engedelmeskedett, de csak azért, hogy aztán új támadója mellkasának ugorjon. A nagy asztalig lökte az elnököt, aki a deszka szélébe ütötte derekát. A vas kihullott kezéből, egyenesen a jegyző elé.

Az elnök összegörnyedt a fájdalomtól, majd felnézett a fiatalember döbbent arcba. – Ölje meg! – kérte nyögve. A másik előbb rá, aztán a vasra, végül a kocsma közepén álló lányra lesett. Az utóbbi már nem is volt lány, nem is volt nő, sem ember. Farkasfején megfeszült a bőr, szemfogai megnőttek szájában, vörös tekintete kutatva figyelte a körötte tántorgó, fekvő, nyögő férfiakat. Végül megtalálta következő áldozatát. Karmos ujjait maga elé tartva megindult a jegyző felé.

– Most! – kiáltott fel az elnök, és elrugaszkodott, majd a lány lábának ugorva feldöntötte a támadó testét. Arcát a combok, a szoknya redői temették, onnan hörögte: – Ölje meg, különben végünk!

A jegyző úgy hajolt le a vasrúdért, hogy nem vette le tekintetét az elnök szorításában tekergődző lányról. Aztán közelebb lépett, figyelte a két fekvő harcát, ahogy Bede Erzsi ujjai rátalálnak az ölében megbúvó ősz fejre. Vér serkent. Az elnök felkiáltott: – Csinálja már!

Közben a lány mohón a szájához kapta kezét, körmei végéről lenyalta az elnök vérét. Egy pillanatra megpihent, elégedetten sóhajtott.

– Mi az úristen ez? – nyögte a jegyző.

– Egy vurdalak – válaszolt neki a kövér bíró, aki most elvette tőle a vasat, a lány fölé lépett, és a ködmönke résébe illesztette a rúd hegyét. – Vérszívó bestia – mondta az alatta fehérlő, csodálkozó arcnak, majd ránehezedett a vas végére, mire az a kocsma padlójáig fúródott. A lány megmerevedett, háta ívben feszült, nagyot rándult, lelökte magáról az elnököt is.

Aztán elsikoltotta magát. Éktelen, földöntúli hangja betöltötte a kis teret. A csontig hatolt, megrezegtette az ablakokat, a falon a pók döglötten fordult le hálójából, a férfiak pedig fülüket fogva egyként  kiáltottak fel fájdalmukban.

A sikoly hirtelen maradt abba, és csengő csendben szinte hallani lehetett a vér buggyanását, ahogy elöntötte a lány mellkasát. A kövér bíró tántorogva hátrálni kezdett. – Vigyázzon! – fordult a jegyző felé, de elkésett, mert ekkor Bede Erzsi teste darabora robbant. Véreső hullott, tagok, belsőségek repkedtek mindenfelé. A permet vörösre festette az arcokat, és a petróleumlámpát is – piros fény borította el őket. A jegyző – aki a legtöbbet kapta a gejzírből –, harákolva, krákogva törölgette maszatos arcát, majd a fal mellett a földre rogyott.

– Mi az úristen volt ez? – ismételte a lány teste helyén szétfolyó mocsokra bámulva. Felnyúlt hajába, kivett valamit. Egy szemgolyó volt, sikoltva eldobta. A kövér bírócska Istvánhoz sietett, élesztgetni kezdte. Magas társa felsegítette az elnököt, majd állát tapogatva egy székre roskadt.

Az elnök körbefordult az elázott helyiségben, aztán a jegyzőhöz lépett, és megállt felette.

– Ez volt a hely karaktere – mosolyodott el a komor arc, majd kezet nyújtott a fiatalembernek, hogy felsegítse: – Isten hozta Nógrádban, Mikszáth.

 

vége 

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://horrornovellak.blog.hu/api/trackback/id/tr164746968

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
horror