Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror

2012. június 09. 08:15 - Valmont

Könyvhét

Ismét Könyvhét. Hogy én hogy utálom azt a meleget, meg a tömeget, meg azt a bennfentes, dedikálóasztalnál üldögélést, ami odakinn van. Mégis, megyek, és elköltök ma pár ezer forintot.

Ezt meg még tavalyin találtam ki, a szobor talpazatánál üldögélve, és bambulva. Van benne némi önéletrajziság is. Egy sci-fi pályázatra szántam, de időközben eldöntöttem, hogy soha többé nem küldök semmit sci-fi pályázatokra.

 

 

Egyensúly

 

 

 

– Kurva meleg van – mondta Judit. – A gyerek lassan olyan vörös lesz, mint egy rák.

– Ne káromkodj előtte – János benézett a babakocsiba. Egy kis rák feküdt a fodrok és csilingelő mütyűrök közt. – És mégiscsak a Könyvhéten vagyunk.

– És? Ő meg úgyse érti még – jegyezte meg a nő, és hátrébb húzta a kocsit, majd az épület falának dőlt, retiküljéből cigarettát bányászott elő. –  Kérsz?

– Most nem – válaszolt János. A tömeget fürkészte, a sátrakat és a sátrakon lévő feliratokat. – Mindjárt megyünk, csak előbb meg akarom találni Margaretet. Ma dedikál. – János a babakocsi alján lévő tartóból egy gyűrött könyvet vett elő. Judit rápillantott a borítóra. Egy emberpár állt valami nagy fényes dolog előtt. Fogták egymás kezét. Diszkrét betűkkel feljebb a könyv címe és a szerző neve. Balance – Margaret Sherman.

– Ja persze, a könyved…– sóhajtott lemondóan a nő.

– Nem az én könyvem – nézett rá János, majd ellegyintette maga elől a füstöt. – És ne fújd felém a cigid! – Kis tűnődés után hozzátette: – Bárcsak az én könyvem lenne…Bárcsak tudnék egy ilyet írni...

– Na, ez az a vágy, ami nem fog teljesülni – jegyezte meg a nő rezignáltan, majd az ég felé fújt a füstöt. János úgy tett, mint aki nem hallja.

– Figyelj! – szólt hirtelen türelmetlenséggel a másik. – Elmegyünk a Mekihez, iszom valami hideget, meg tisztába teszem a fiad.

Nem kapott választ, a férfi dacosan és sértődötten meredt maga elé.

 *

Margaret Sherman első és eddig egyetlen, világsikerű regényében az idegenek épp a legjobb pillanatban érkeznek. A Földön élő emberek története a csőd felé száguld. A bolygón mindenki azon van, hogy tökéletesen elszúrja az életét. Hétmilliárd kis individuum, ami nem hajlandó törődni a másikkal. Hétmilliárd kisisten, ki meg van győződve lényének nagyszerűségéről és hallhatatlanságáról.

A közösségek romokban.  A család csupán szitokszó, aki teheti, kerül ezt a kudarcos társulást. A barátságok alkalmi kapcsolódások. A szerelem egyenlő a testi vággyal. A gyermek és a szülő viszonya már csupán gazdasági szövetség: előbb az idősebb segíti a fiatalabbat, majd a vént istápolja halálig a kevésbé öreg. De minden ugyanígy szerződésessé, hideg számítássá vált már. Az emiatt keletkező űr okán hétmilliárd páciens szorong a pszichiáterek díványán. Menthetetlen zárványok, az egoizmus börtönébe vidáman raboskodó lelkek.

Hitetlenek, kiknek többé nincs szükségük a Pokol ideájára – hisz megteremtették azt még az életükben.

 *

Amint a nő és babakocsi eltűnt a sodró tömegben, János megindult az ellenkező irányba. Igyekezett udvariasan kerülgetni a nézelődő, tereferélő, bámészkodó embereket – de azok mintha minduntalan, szántszándékkal nekimentek, lábára léptek, útjába álltak volna.

A szervezők a két oldalt sorakozó fehér könyves sátrak közt alig pár méteres utcát hagytak – így óhatatlanul, akár a cro-magnoni vadászok az őstulkokat, egy szűk csapdába terelték a könyvbarátokat.

János Margaret kiadójának nevét kereste a sátrakra írt kék feliratok közt – ezt tette, mióta kiértek hármasban a rendezvényre, tűrve felesége korholó és gúnyos szavait, a baba sírását, a babakocsi és a tömeg folyamatos konfrontációját.

Most, egyedül, jobban tudott ugyan haladni, bár ennek egyelőre nem lett eredménye. Pedig tudta, hogy a nő felfedezője, magyar kiadója is kint van az eseményen, és egy programfüzetből azt is tudta, hogy Margaret pont ezen a forró szombat délelőttön dedikál majd az egyik napernyős asztal árnyékában.

János az órájára nézett – ami azt illeti a dedikálás már fél órája el is kezdődött. De hol?

Jó öt perces bolyongás után a tér közepén lévő szobor talapzatához ment és fáradtan lerogyott a hűs kőperemre. Jó páran voltak már körötte, a felárnyékban és a viszonylagos nyugalomban menedéket keresve. A legtöbb pihenőnél fehér zacskó volt, benne egy-két vagy több könyvvel. János csuklóját is feszítette egy. Az eseményre megjelent novellagyűjtemény, az év legjobb szépirodalmi novelláival. János minden évben megvette ezt a gyűjtemény. Azt remélte, hogy a különféle írók különféle stílusából meríthet majd annyit, amennyivel megújíthatja saját stílusát. Aztán mindig az lett a vége, hogy a könyvecske előbb a dohányzóasztalon porosodott egy-két hónapig, majd felkerült a polcra sorstársi közé. János pedig írta tovább történeteit a saját stílusában, melyre senki nem volt kíváncsi.

 *

Margaret szakadékba tartó világában egy régi-új isten van: a fogyasztás. Az emberek többsége bármilyen szörnyű munkára képes, csak hogy áldozhasson oltárán. Minden eladóvá vált, és mindent eladhatóvá tettek. Az izgalmas kalandokat és a változatos szexualitást életszerű álrealitásokban élhetik meg a felhasználók. Közösségekbe kapcsolódhatnak be, és alkalmi viszonyokba bonyolódhatnak – a szobájukban, termináljuk előtt ülve. A háromdimenziós, végtelenítet szórakoztató tévéadások minden este a fotelhez szögezik az egyszeri fogyasztót.

Hogy mindezt, illetve az újabb és újabb tartozékokat és kütyüket és programokat ki tudják fizetni – az emberek elvégeznek bármit. Egy részük a bűn útjára lép, immoralitásuk csak még jobban aláássa a társadalom amúgy is ingatag rendjét. A többség azonban csatlakozik a hatalmas konzorciumok bolygóformáló terveihez. Azok ugyanis, akik a fogyasztási javakat nyújtják, hamar rájönnek, hogy mindez nem folytatható a végtelenségig büntetlenül. A cégvezetők és a részvényesek még az unokáikat is szeretnék életben és vagyonosnak tudni. Olyan projektek indulnak, mellyel az ember – és az általa birtokolt tőke – új életteret, még több energiaforrást nyerhet. És így megnyújthatja élettartamát.

A Szahara megművelése, az óceánmélyi farmok kiépítése vagy a föld körül keringő napkollektor-állomások pályára állítása csak egy-egy jelzésértékű példa erre a hatalmas vállalkozásszövedékre Margaret regényében. 

A történet három főhőse, kiknek életén keresztül megértjük a kiüresedés végletességét, egzotikus munkát végez ezekben az órásprojektekben. Mégsem boldogok vagy büszkék avagy elégedettek, mert minden törekvésük és vágyuk kimerül abban, hogy munka után bevásárolhassanak a legközelebbi marketben és leülhessenek a tv vagy hálózati kapcsolatuk vagy játékgépük elé. És így múlna el létük – ha meg nem érkeznének az idegenek.

 *

János, ahogy a szobor kőnyúlványán ücsörgött, egyszerre csak egy családra lett figyelmes. Hárman voltak – két szemüveges, idősödő, megfáradt szülő és nagyra nőtt, pattanásos középiskolás fiuk. A könyvesbódék között toporogtak, izgatottan tanakodtak valamin. Láthatóan a két férfi állt egy oldalon, míg az asszony valami ellentétes érvet képviselt. Végül sóhajtva engedett, elővette a retiküljéből pénztárcáját, amiből egy bankjegyet bányászott elő, amit átnyújtott fiának. Az boldog mosollyal biccentett, és beleolvadt a tömegbe. Az apa átkarolta a nő vállát, kopaszodó koponyáját a másikéhoz nyomta, mintha így akarná átadni érzelemit. Mindketten mosolyogtak. Csuklóikról fehér szatyrok tucatjai lógtak.

Amikor a fiú kisvártatva visszaért egy könyvvel, János felsóhajtott, és elővette mobilját. Judit csak a hatodik csöngetésre vette fel.
– Igen? – vakkantott bele a készülékbe a nő.

– Margaret két évvel ezelőtt jelentette meg első könyvét, előbb magyar, majd huszonhét egyéb nyelven. Az elmúlt huszonnégy hónapban világhírű lett, több tucat rangos irodalmi, nem csak tudományos-fantasztikus, hanem szépirodalmi díjra jelölték, a mű megfilmesítéséért több nagy hollywoodi stúdió verseng – hadarta neki János hirtelen jött dühvel. – Máig nem tudjuk, ki rejtezik a Margaret Sherman név alatt. Csak az biztos, hogy magyar, és hogy kiválóan ír. Az ő példája inspirál és bátorít, hogy egy nap én is összehozom a magam könyvét. A saját Egyensúlyomat.   

A nő hallgatott egy sort majd ivott valamit, mert hallatszott a szürcsölése: – És? – kérdezte aztán fáradtan.

– A ti támogatásotok nélkül ez nem fog menni – jelentette ki János durcásan. Hallotta, hogy a háttérben felsír a gyerek.

– Meddig maradsz még? – kérdezte Judit, és a telefont közelíthette a babához, mert a sírás erősödött. – A gyereked mindjárt hőgutát kap.

János bontotta a vonalat.

 *

Margaret regényében a hatalmas hajóikon megérkező idegenek teljesen átlagos figurák. Az emberi fajtól talán csak magasabb, vékony termetük nagy, örökkön csodálkozó szemük és négy ujjuk különbözteti meg őket.

Udvariasan és diplomatikusan viselkednek – felveszik a kapcsolatot a bolygó vezetőivel, majd a nagyvállalatok vezetőivel, és végül az emberekkel. A világvárosok mellett landoló huszonkét nagy hajójuk szisztematikus rendszert alkot a bolygó térképén – de ennek akkor még senki nem tulajdonít jelentőséget. A hajók több száz fős legénysége a tárgyalások eredményeként hamarosan engedélyt kap a felszínre lépésre. Elvegyülnek a metropolisokban, majd bejárják a Föld minden zugát, a legeldugottabb településig. Olyan, mintha kedves és kíváncsi természetük diktálná e hatalmas felderítő munkát – noha valójában jó orvos módjára folyamatosan diagnosztizálnak és felmérik a bajt.

Az Egyensúly három emberi főszerelője más-más úton, de kapcsolatot épít ki az idegenekkel. Eve, a gyönyörű mérnöknő beleszeret egyikükbe, aki gyárába látogat. Samuel, ki a szaharai napkollektorokat tisztítja, légpárnás járművével elüti a telepen bóklászó különös jövevényt. Mivel retteg a következményektől, saját lakásában kezdi őt ápolni. S végül ott van Morris, egy kommunikációs vállalat középvezetője, aki mellé afféle gyakornokként egy idegen jelentkezik – a furcsa páros rendkívül bonyolult és vibráló kapcsolatot kezd kialakítani a közös munka során.

E három viszonyrendszer csak arra kell Margaretnek, hogy a regény kétharmadára rendkívül finoman felvázolja azt a képet, amit az idegenek kialakítanak rólunk. A három főszereplő így idejekorán szembesülhet a nem túl hízelgő ítélettel, és mi még fontosabb, egy-egy véletlen esemény elszólás, adat vagy érzelmes szerelmi vallomás során arra is ráébrednek, mit terveznek az idegenek az emberi fajjal.

 *

János felállt, és a térről kivezető legrövidebb utat kezdte keresni tekintetével – amikor megpillantotta, két sátor közti résen felfedezte az Egyensúly legendás első magyar nyelvű kiadásának borítóját. Amíg a plakát felé sietett, felötlött benne, hogy milyen nagyszerű dolog lenne a saját nevét olvasni egy hasonlóan papírterítőn. Mondjuk egy év múlva, ugyanitt.

A sor, mely a kerek kis asztal előtt kígyózott, kitakarta előle Margaret alakját. Elhatározta, nem is akarja látnia a nőt, míg le nem ül vele szemben, és elé nem rakja az angol nyelvű mű széthajtott példányát. Engedelmesen hátracaplatott, jól megnézve az Egyensúly ilyen-olyan kiadásait szorongató sorstársait, majd beállt a sor végére.

Hamarosan felsorakozott mögé néhány rajongó, és pár lépést előrecsoszoghatott. Ahogy nyakát nyújtogatta, már töredékesen láthatta az asztal fölé hajló írónő alakját is. Nagy, vörös, gubancos hajkoronája alatt színes nyári ruhába bújtatott vaskos teste ellentétben állt a János képzeletében élő arisztokratikus, törékeny szépség ideájától.

Margaret soha nem engedte közölni fotóját a borítókon, illetve interjúinál sem járult hozzá, hogy fotózzák.

János megvonta vállát, és maga elé morgott: – Nem ez számít.

– Meglepődött, azon, ahogy kinéz, mi? – fordult hátra az előtte álló ötven körüli kopaszodó férfi. Mentás leheletébe savanyú izzadtságszag vegyült. Hóna alatt két könyvet is szorított.

– Hát nem tudom, valami másra számítottam– vallotta be zavartan János. – De nem ez a lényeg…

–  A honlapomon már rég megírtam, hogy hol él és hogy néz ki – magyarázta lelkesen a férfi, miközben hangját lehalkítva közelebb hajolt Jánoshoz. – A www.margaretthebest.hu-n feltárom a könyv előtti életét is. Kemény munkával, de sikerült kinyomozom a hölgyről egy-két dolgot.

– Valóban? – kérdezte János kedvetlenül. Ismét kinézett a sorból, ami közben egyre fogyott – egy tucatnyian, ha álltak még előtte. Margaret épp felmosolygott valakire, és átnyújtott egy dedikált könyvet. Vaskos, tésztás arcában meleg, intelligens szemek csillogtak. Durva szemöldöke, turcsi orra, és gömbölyded álla együttese valami ismerősség konstellációját keltette Jánosban.

– Ha érdekli, menjen fel a honlapomra – bólogatott a férfi.

– Néha jobb a homályban hagyni az ilyesmit – vont vállat János.

 *

Az Egyensúly utolsó harmada szól a változásról, amit az idegenek elhoznak a földlakóknak. A könyv ezen részében minden a helyére, egyensúlyba kerül. A három főhős természetesen már korábban összerakja a dolgokat, és különféleképp reagálnak a készülő változásra. Morris, aki a kommunikációs iparban dolgozik, teljesen kiborul az Egyensúly eljövetelének lehetőségétől. Nyilvánosságra akarja hozni a tudomására jutott tényeket, de főnökei nem hisznek neki. Végül egy hosszú, a könyv csúcsjelentének számító dialógusban, a mellette dolgozó idegen gyakornok meggyőzi arról, hogy a változás elkerülhetetlen. Morris felhagy szakmájával, és modern Thoreau-ként új élet kezd, nekivág a Sziklás-hegységnek hátizsákjával. 

Samuel, a Szaharában dolgozó kétkezi munkás viseli legrosszabbul a következményeket. Mikor megérti, mivel fog járni az Egyensúly bekövetkezte, meggyilkolja az általa eddig gondosan ápolt idegent. A betegágy alatt megtalálja az idegen naplóját, elolvassa, és ráébred, a másik sejtette, hogy ez be fog következni, készült a halálra. Samuel ekkor érti meg, hogy mindez már az Egyensúly része. Nincs más választása, mint követni a folyamat irányát – a következő hajnalban elégeti magát egy napkollektor felizzó felületén.

Eve, a mérnöknő az egyetlen, kinek életében az Egyensúly a békét és harmóniát hozza el. Követi idegen szerelmét az egyik anyahajóra, és később ő lesz az, aki az emberiségnek az összes távközlési és kommunikációs csatornán elmagyarázza majd az átállás pillanatában, hogy mit is jelent az Egyensúly.

A regény végén választottjával kéz a kézben várják a hajó indulását, hogy más bolygókon, más világok bajba lévő lakóinak is elvihessék e nehéz ajándékot.

 *

Amikor már csak hárman álltak előtte, János félig kilépett a sorból, és jól megnézte magának az írónőt. Immár biztos volt benne hogy ismeri valahonnan, ám bárhogy erőltette is az agyát, képtelen volt rájönni, honnan.

Margaret tényleg nagydarab volt, de nem kövér. Nagyjából Jánossal egyidősnek tűnt, és vaskos karja, combjai, mintha fizikai munkától erősödtek, durvulta volna el. Hatalmas melleinek felszíne kivöröslött a ruhájából – a puha bőrt elszórtan vörös szeplők pettyezték melyekből jutott durván rajzolt arcára is.

Ahogy bámulta, János felfigyelt a beszélgetésre, mely a Margaret asztala előtt álló törékeny kis idős asszonyka és az írónő közt zajlott.

– Maga keresztény, aranyom? – kérdte az idős nő.

– Nem vagyok vallásos – Margaret hangja mély volt és tompa, mintha szégyenkezve, elfojtott erővel formálná a szavakat. Derűs arca ellentmondott ennek a feltételezésnek.

– Csak mert a könyve nagyon hasonlít a mi urunk, Jézusunk által elhozott üdvösség tanához – bólogatott elégedetten az öreg hölgy. – Az unokáim adták, hogy olvassam el, és mondhatom, nagy örömöm telt benne.

– Ennek szívből örvendek – jegyezte meg az írónő. − És valóban, jó néhány kritikus állítja, hogy a biblia szövegeken alapul a történetem…– Eltűnődött, majd mosolyogva megvonta vállát. – De mások a reinkarnációt, megint mások Krisna nevét emlegetik vele kapcsolatban.

– Akárhogy is, köszönöm az élményt drágám – jegyezte meg az idős asszony, és elcsoszogott.

 *

Eve azon a sorsfordító reggelen szózatot intéz az emberiséghez. A bejelentés, melyet tesz, megjelenik az összes fontosabb kommunikáció csatornán. A dolog technikai hátterébe – okosan – nem megy bele, csak a szikár tényeket részletezi. A világ döbbenten hallgatja szavait. Megértik, hogy a létezésük azon formája, melyet oly tüzetesen átvilágítottak az idegenek – nem folytatható. Hallgatói rájönnek, hogy a nő szavai a régi világ végét jelentik. Felismerik, hogy mi célból lebegnek az idegenek hajói a nagyobb városok felett. Elfogadják, hogy hamarosan bekövetkezik az egyensúly.

 *

−  János? – pillantott fel rá Margaret hunyorogva. – Te vagy az? – kérdezte, és hátrébb csúsztatta székét, mint aki fel akar állni, és át karja ölelni a férfit.

− Igen? – nézett rá bután az, majd letette a könyvet az asztalra. Margaret rápillantott, aztán vissza, János arcába. – Nem ismersz meg – szögezte le.

− De – hazudta János – Valahonnan…

− A Garay utcai általános iskola. 80-88. Végig a hátsó padban ültem, a fogas előtt. Én vagyok…

− Kiss Margit – fejezte be János döbbenten. Leroskadt a dedikáló asztal mellett lévő másik székbe.

− Pontosan – Margaret egy zsebkendővel megtörölte ajkai fölött a vörös pihéket, amelyekre izzadtságcseppek ültek, majd ivott egy műanyag pohárból. – János – ismételte elmerengve majd hozzátette: − Mennyit csúfoltatok.

A férfi összerezdült, mint akit bolti lopáson kaptak. – Én… − kezdte volna, de a nő legyintett, elnevette magát: − Ugyan, hagyd. Dagi, nagydarab, szőrös kislány voltam végig. Én voltam a céltáblátok. Rajtam vezettétek le a kamaszodás miden frusztrációját. Emlékszel…Zsírosbödönnek hívtatok. Meg Zsírkocsonyának.

− Ez csak amolyan… – védekezett volna János, ám a nő megint a szavába vágott. – Semmi baj. Túl vagyok rajta. Már túl vagyok rajta. Ahogy rajtad is.

− Tessék? – pislantott rá János döbbenten. Margaret rejtélyesen mosolygott, aztán elnevette magát. – Nem is tudtad, ugye? Nem is sejtetted?

János figyelte derűs arcát, vastag, hájtól fodrozódó karjait, melyek szinte kibuggyantak a nyári ruhájából, és hirtelen bevillant neki egy kép. Margaret az iskolai folyosón, nagyjából ugyanúgy néz ki, mint most, csak még gyerek. Őt bámulja, valami érthetetlen, állati sóvárgással. Akkor nem értette.

− Beléd voltam zúgva − szögezte le Margaret. – És ez is ebből jön – mutatott a könyvre az asztalon.

− Hogyan? – rebegte János, és ő is a könyvre bámult.

− Mindent tudtam rólad. Így van ez, ha az ember szerelmes, nem? – kérdezte Margaret mélyet sóhajtva. – Azt, hogy hol laksz, hogy mi a kedvenc kajád, hogy mit csinálnak a szüleid. És azt is, hogy imádod a sci-fit. Asimov, Dick, Bradbury – hogy közelebb kerüljek hozzád, a világodhoz, elolvastam az összes nagy író összes könyvét, mindent, amit a megyei könyvárban megtaláltam. Meg akartam érteni a rajongásod, és azonosulni akartam veled. Egyszerűen olyan akartam lenni, mint te.

Elmerengett, akár egy kikapcsolt robot. János mögött egy fiatalember állt, aki eddig érdeklődve hallgatta a beszélgetést. Most lehajolt a férfi vállához, és a fülébe súgta: − Ez fantasztikus, öregem. Maga volt Margaret múzsája…

− Aztán elballagtunk – folytatta hirtelen az írónő, mire mindkét férfi ránézett, az álló kiegyenesedett, és úgy tett, mint aki nem figyel.

− Igen – hagyta jóvá János kábán.

− És soha többé nem láttalak. De a sci-fi megmaradt nekem. Elkezdtem történeteket fabrikálni. Kipróbáltam, milyen lenne, ha most én vezetném a sztorit. Közben persze végig rád gondoltam. Neked írtam, neked akartam imponálni titokban – noha te nem is tudtál arról, hogy írok.

− Elküldhetted volna – jegyezte meg János félszegen. − Akár névtelenül.

− Gyengék voltak – hárított Margaret. – Meg egyébként is: egy szerelmes lány voltam, akinek az ilyesmi elképzelhetetlen lett volna. Szóval, gyakorolni kezdtem, de persze hosszú évekig nem voltam elégedett az eredménnyel. Miden nap írtam egy-két órát, minden nap − ha esett, ha fújt. Másra nem volt gondom, mert pasik − azok nem voltak az életemben.

− Sajnálom – köhintett János. – Komolyan.

Margaret végigmérte, mint aki most látja először. Arcáról már leolvadt a jókedv.

− Nem kell – mondta csöndesen. – Nekem ott volt az írás. Gyönyörű helyeken jártam. Gyönyörű dolgokat csinálta. Majd eljutottam ide. – A könyvre mutatott, mely az asztalon hevert köztük. – Mikor már nagyon sokat tudtam az írásról, elküldtem ezt pár kiadónak. Egy válaszolt, fél év múlva. Imádták. Így aztán megérkeztem.

Hallgattak egy fél percig. Hátul, a sorban valaki hangosan méltatlankodott a hosszú várakozás miatt.

− Talán összejöhetnénk valamikor – javasolta János. – Dumálni.

− Nem hiszem, hogy jó ötlet – csóválta fejét Margaret. Apró szemei csillogtak, de nem a napfénytől. János erre felállt, nehézkesen, mint egy öregember.

− Értem – motyogta. − Azért örülök, hogy láttalak. – A könyvért nyújt, megfogta, majd visszatette, kihajtva a borítót. – Aláírod nekem? – kérdezte halkan.

Margaret felpillantott rá, és hirtelen megérezte:− Te is írsz, igaz? – kérdezet halkan.

János nem válaszolt, de rezzenéstelenül állta a nő tekintetét.

Margaret arcán erre diadalmas és kegyetlen kifejezés ömlött el. A döntése, melyet ki is mondott: − Nem.

 

vége

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://horrornovellak.blog.hu/api/trackback/id/tr674574726

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
horror