Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror

2012. április 30. 11:13 - Valmont

Két részben I.

Valamelyik hétvégén újranéztem éjjel a 2004-es Holtak hajnalát. Főképp az első tizenöt perce működik a filmnek, míg a változás kibontakozik és ráront az élők világára. Rémálmaim voltak utána, a rosszabbik fajtából, mikor azt gondolod, az álom valóságos, és az általad ismert világnak egyszer és mindenkorra vége. Most végiggondolva - az egész "bújjunk el egy bevásárlóközpontban" váz a filmben nem is annyira a fogyasztói társadalom kritikája (na jó , lehet, a Romero-féle verzióban az volt, de szerintem ott nagyon is szájbarágósan az), hanem inkább annak a vágynak a szublimálása, hogy a túlélők úgy akarnak tenni, minta semmi se változott volna. A régi világ díszletei enyhíthetik a világvége tényét. Ezért olyan erős ez a történet - mert végül a bevásárlóközpont is elesik, és ezzel képletesen, allegorikusan az emberi történelem egy szakasza zárul le. Mint itt, két részben előadva.

 

 

Töredékek

 

 

− Az internet. A hamburger. Nem is. A száguldás az autópályán. Hogy már nem tudok lemenni Miskolcra pár óra alatt. Hogy nem tudok sehova menni.

A nagyszobában feküdtek. A férfi egy báránybőr utánzatú takaró terített a földre. Még az ezredforduló táján vette az IKEA-ban. A várossal szemközti hegyen égett a hegyoldal. A lángok bevilágították vékony, izmos testüket. Odakinn hűvös szél fújt, azt mondta: súúú. Ezek voltak a hangok köröttük. A zihálásuk és nyögéseik már belevesztek a múltba.

 − És te? Neked mi hiányzik a leginkább? – kérdezte a férfi. A nő a hátáról átgördült a bal oldalára. Félresöpörte a szeme elé hulló haját.

− A kozmetikusom – mondta, majd bizonytalanul felnevetett. A férfi értetlenül nézett rá, mire így folytatta: − Nem is a kezelés, hanem az, hogy nagyon jókat dumáltam vele.

− Velem nem tudsz? – kérdezte a férfi majdnem sértődötten. A hasán feküdt. A hátán lassan halványult a nő tíz körmének tíz csíkja.

− Nem erről van szó – A nő a férfi lapockájára hajtotta fejét. Füle pont a szíve fölé esett. Dom, dom, dom – mondta neki a férfi szíve. – Csak volt valaki, akivel nagyon laza kapcsolatban voltam, mégis, iszonyat jól el tudtam vele beszélgetni. Elmondhattunk egymásnak mindent. A legintimebb dolgokat. Nem tudom, miért tudtunk ennyire megnyílni. Talán mindketten úgy éreztük, hogy ez egyfajta gyógymód. Jobb és gazdaságosabb, mint pszichológushoz járni.

− Mindent elmondtál neki? Rólunk is? − kérdezte a férfi csodálkozva.  A karja belső ívén megrándult egy izom.

− Igen – ismerte be a nő. – Pedig látásból ismerte a férjem. Vajon mi lehet vele?

− A férjeddel? Hisz ő…

− Nem. A kozmetikusommal. – A nő most félig felemelkedett és fülelt, mint egy izmos, harcias állat a szavannán. – Te nem hallottad?

 A férfi is megemelte fejét, de pár másodperc múlva visszahanyatlott. − Csak a szél – mondta csöndesen.

A szél betört a lépcsőházba. Talán maga is meglepődött, hogy sikerült. A bejárati ajtót egymásra hányt vasrudak védték. Beljebb feltornyozott bútorok barikádja torlaszolta el a folyosót. A szél átbújt résein, és nem az üres liftakna felé, hanem a lépcsőháznak iramodott. Felszáguldott tíz emeletet, majd végigiramodott az üvegcserepekkel teleszórt folyosón. Végül áttüremkedett a vaslemezekkel borított tűzálló bejárati ajtó alatt, hogy a nagyszobába megtalálja a két meztelen alakot.

A nő megborzongott. Karján tüskeként meredtek fel a szőrszálak.

− Lehet – bólintott, és visszafeküdt a férfira. – Ettől a tűztől nem tudunk majd aludni – jegyezte meg.

− Talán újból dolgozik. A kozmetikusod – jelente ki a férfi. Hangjának rezgését a nő a bőrön és a húson át hallotta. – Valahol ismét melózik.

− Azt nem hinném. Nem az a túlélőtípus – jegyezte meg a nő.

− De csak képzeljük el! − erősködött a férfi. – Ül egy jó kis házban, odakinn, a külvárosban és várja az ügyfeleket. A krémek, az ollók meg a reszelők − mind ott sorakoznak körötte – folytatta mind lelkesebben.

Mély levegőt vett, majd bent tartotta. Szemét a plafonra szegezte, mintha arra vetítenék álmait. – Az utolsó ügyfél után összepakol, és főz valami finomat a pasijának. Vagy a férjének.

− Nem, nem volt férje − jegyezte meg a nő némiképp türelmetlenül.

− De lehet, már van. Mindegy – a férfi eltűnődött. – Hm. Előző nap a pasija lent járt vidéken, és szerzett friss húst.

− Végre nem mókus a vacsora – a nő felemelte balját, mint aki éljenez.

− Végre nem mókus – hagyta jóvá a férfi. – A nő a húst kis kockákra vágja és befűszerezi. Aztán fémnyársakra húzza a darabokat, majd ezeket a nyársakat a parázsra rakja, ilyen spéci rostélyra.

− Isznak hozzá valamit? – kérdezte a nő hirtelen lelkesedéssel.

− Bort. Csak bort – szögezte le szigorúan a férfi. – Egy kis budai pincéből sikerült kimenteni. Sárga, muskotályos ízű, de száraz bor. Sajnos nem túl hideg, de a fűszeres húshoz még így is jó.

− És miután jól belaktak? – kérdezte a nő sejtelmesen.

− Utána? – kérdezett vissza a férfi, mélyet sóhajtva. – Utána elpakolnak maguk után. Aztán a férfi a nőt a mosdóba kíséri, és egy vizes törülközővel lemossa testét. Miután végez, a nő ugyanezt teszi vele. Végül ott állnak, a sárga gyertyafényben, s nézik egymást. Rájönnek lassan, hogy megöregedtek, talán már nem is szépek, talán ráncosak, és a bőr néhol lóg rajtuk. Látják egymás sebeit, azokat is, melyeket nem a testen ejtettek, meglátják a szomorúságot, amely szinte rátelepedik a vállukra, akár egy hívatlan kísértet. De nem törődnek ezzel, mert nem tehetik meg, hogy erre figyeljenek – inkább odalépnek egymáshoz, és.

A férfi hirtelen elakadt. Talán a plafonra vetített film szalagját tépte be a gép.

− Várj, folytatom – kérte a nő szelíden. Felnyúlt, és letörölte a másik arcán végiggördülő könnycseppet. Aztán ő is a hátára feküdt, és felnézett a plafonra. – Egy csók. Majd a férfi kivezeti a nőt a nagyszobába. Leterít a padlóra egy műbőr takarót, melyet még Azelőtt vásárolt az IKEA-ban. Aztán levonja maga mellé a nőt, és végigcsókolja a lábujjától a tarkójáig, odáig, ahol az úgynevezett hajas fejbőr kezdődik.

− Ó, igen – sóhajtott a férfi. – És a nő beleborzong, karján a szőrszálak felmerednek, akár hajnalban a pitypangok.

Elhallgattak, figyelték a szél hangjait. A férfi elképzelte a ház üres lakásait, a néptelen, szeméttel és torlaszokkal teli folyosókat. A nő a ház mögötti kiégett játszótérre gondolt. Egy lángszórós osztag védekezett itt annak idején az utolsó leheletig.

A férfi gondolatban már lejjebb vándorolt a házban. Maga előtt látta a megerősített bejárati ajtót, a bútorok és a vasak tömkelegét. Nem. Nem jöhetnek be a házból. A házban csak ők vannak. Minden más odakintre szorult.

A nő a játszótérről átsuhant a parkolóig, majd még távolabbra, a Város belsejébe vezető kihalt utcákra. Autóroncsok. Golyónyomok a falakon. Mint megannyi szénrakás – összeégett testek a földön. Aztán eszébe jutott a park. Tegnap járt arra, mikor valami zöld növényre vágyott. Zajt hallott, ezért a bokrok közé surrant. Ott voltak, a frissen ásott sírok közeiben motoztak. Három vagy négy − sápadt, csontos testükön látszott az éhezés. Látszott rajtuk, hogy hetek, hónapok óta nem ettek rendesen.

− Igen – suttogta, felidézve az inas testek látványát. Győzni fogunk – gondolta még hozzá. Mi fogunk győzni. Túléljük őket, lehet, hogy csak kevesen, lehet, csak mi ketten, de mi túléljük őket.

− Nem hiszem, hogy még életben van – ezt már hangosan mondta. – A kozmetikusnő. Amilyen kis kövérkés volt, az első napokban elkaphatták.

Oldalt nézett. A férfi már nem hallotta szavait. Szemei lecsukódtak. Beesett, csontos arcán az álmodók békéje honolt.

Ebben a pillanatban egy elszabadult teherautó csapódott az épület oldalának. Az ütés épp hogy végigrezgett a betonon, mikor ugráló, kapaszkodó testek tompa puffanásai keltek a motorháztetőn és a platón. A nő felpattant, és az ablakhoz sietett. Érezte, mögötte a férfi is ébren figyel.

Üveg csörrent.

A nő kitárta az ablakot és lenézett a mélybe. Pont elég holdfény volt, hogy lássa a veszedelmet.

− Az első emeleti ablak – szólt hátra rekedten. − Egy teherautóról elérték.

Megfordult, arcát félelem és kétségbeesés torzította: − Betörtek a házba – mondta majdnem sírra. – Itt vannak.

 

 

folyt. köv.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://horrornovellak.blog.hu/api/trackback/id/tr374480515

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
horror