Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror

2012. április 09. 18:41 - Valmont

A szöveg hatalmáról

A héten láttam az Indexen a hírt: meghalt Hazai Attila (gyorsan emelje fel a kezét, aki annak idején olvasta a Budapesti skizót, aha, köszi), és erről eszembe jutott egy lány, akinek annak idején tetszett a Budapesti skizó, és el is vitatkozgattunk a regény erősségeiről, gyengéiről. A lánnyal együtt dolgoztam első budapesti munkahelyemen, egy telemarketinges cégnél. Ő magyar szakos volt, és verseket írt, az egyik tanára megdicsérte, komoly jövőt jósolt neki. Olvastam pár megjelent versét, valóban jók voltak. Tényleg. Két éve ismét összeakadtam ezzel a lánnyal egy piackutató cég hétvégi brainstormingjén. Igazából nekem csak rémlett az arca valahonnan, ő szólított meg, hogy én vagyok-e az, aki. Én voltam. Valami új édességnek kellett nevet találnunk azon a szombati napon. A lány elmondta, hogy elvégezte az egyetemet, azóta titkárnősködik meg asszisztenskedik, akkor épp munkát keresett. Kérdeztem, és az írás? És a versek? Megvonta vállát, és csak mosolygott. Ez az írás talán Hazai Attiláról meg erről a lányról szól.

 

 

A jelentés

 

 

A nyomozó jelentése legnagyobb részében nem Einhart halálával foglalkozik, hanem Einhart irodalmi, kritikai tevékenységével. A nyomozó jelentése így szakmai körökben mint műkedvelői magánvélemény, személyes következetések megmosolyogtató csokra vált népszerűvé. Hamar is el is süllyesztették az irattárban, és kijelenthetjük, hogy a kialakult megítélésen – bizonyos egzisztenciális okok miatt – ezen írás sem kíván változtatni.

A nyomozó azt írja a jelentésében, hogy Einhart élete utolsó éveiben egy huszadik századi alkotó, bizonyos Perel munkásságát helyezte kutatásai középpontjába. Nem jelent szégyent irodalmi műveltségünkre, ha Perel neve nem cseng ismerősen számunkra. Perel az elfeledett, elátkozott tehetség mintapéldája. Einhart egy életrajzi jegyzetet is összeállított róla, innen tudható, hogy Perel hivatalnokként élte le életét, gyermeke nem született, a felesége a harmincadik házassági évfordulójuk napján elhagyta, és ezután a férfi minimálisa korlátozta emberi kapcsolatait. Hatvanéves korában magánpénzből megjelentette főművét, egy százhúsz oldalas regényt, majd hatvanhárom évesen szívrohamban elhunyt.

A kötet, mely a Nappali álmok címet viseli, teljesen visszhangtalan maradt az irodalmi életben. Maga a terjesztés sem volt széleskörű, mivel Perel egy főként vidéki hálózatokba szállító ügynökséget bízott meg vele. A fővárosi elitértelmiség így csak véletlenszerűen, a legalsó polcokat böngészve, avagy a könyvesboltok sarkában, homályba burkolódzó papírhalmok útvesztőiben vagy később a leárazott bűnügyi és romantikus regények színes kavalkádjai közt találhatott volna rá a könyve. Nem csoda, hogy Einhart kutatása alapján a megjelenést követőn egyetlen kritika említette csak a könyvet, közepesen érdekes próbálkozásnak minősítve a művet.

Einhart maga egy vidéki nyaralás során bukkant rá, valami divatos fürdőváros antikváriumában. A későbbi visszaemlékezéseiben pontosan felidézi a pillanatot, ahogy a karcsú, halványkék, puhaborításos kötet a kezébe kerül, először belelapoz, majd ijedten a kihulló, rosszul ragasztott hatodik oldal után kap. Valami megmagyarázhatatlan izgatottság lett úrrá rajta, és még aznap éjjel, a szállodai szobában elolvasta a könyvet. Azonnal tudta, hogy kincsre lelt, egy igazi remekműre, melyet fel kell emelnie a fénybe.

Először csak óvatos ismertetőkkel, kritikákkal, cikkecskékkel kezdte a harcot. Perel egy-egy motívumára, a rendkívül izgalmas történetbonyolításra vagy a főhős különös, összetett, inkább kegyetlen és gonosz, semmint szimpatikus karakterére irányította a figyelmet. Az irodalmi lapokban, internetes művészeti portálokon elhelyezett írásai csak előkészítették a terepet a nagy mű előtt, melyet Einhart három évvel Perel könyvének olvasása után jelentetett meg. Az Elfeledett álmok című tanulmánykötet egyértelmű és egyetlen célja Perel irodalmi rehabilitációja. Einhartnak sikerült rávennie kiadóját, hogy viszonylag nagy csinnadrattával reklámozza a művet, sőt, még azt is elérte, hogy a szinte már fellelhetetlen alapkönyvet is ismét kiadják. Sajtótájékoztatók, vidéki felolvasások, tévé- és rádióinterjúk tucatjaiban reklámozta Perel és saját művét. Mindenhol, minduntalan elismételte könyvének következetését: Perel a század egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb alkotója volt, a Nappali álmok, pedig a nemzet irodalmának csúcsa. Újbóli elfelejtése végzetes és tragikus tévedése lenne.

Sajnos az elkövetkező események nem őt igazolták. A hirtelen feltámadó kritikai visszhang egyértelműen elutasító volt Perelt illetően. Einhart szerint a kritikusok ezzel csupán a korábbi vakságukat kívánták takargatni. A legtöbb írás azonban szövegszinten szétcincálta a regényt, elemezve hiányosságait, gyengéit, és kimondva kimondatlanul de meghozta a végső ítéletet – a legjobb esetben is közepes írás, méltó a feledésre, melyben eddig rejtőzött.

Einhart válaszkritikáiban kétségbeesetten védte a védhetetlent, próbált ellentámadásba lendülni, hogy legalább keserű utóvédharcot folytathasson – ám érvei süket fülekre találtak, meglátásait nem kommentálták, igazi vita, párbeszéd a műről nem alakult ki. Perel regényét másodszor és immár öröke is megbuktatta a közvélemény, és fél év elteltével senki nem is emlékezett már rá. Egy év múltán az újra kiadott művet az ötven százalékos leértékeléssel reklámozó utcai árusoknál lehetett kapni.

Einhart vigasztalan lett. Úgy érezte, ahogy ezt a nyomozó a balesetig szorgalmasan vezetett személyes naplóbejegyzéseiből idézte, hogy élete fő küldetése kudarcba fulladt. A világ értékítéletébe, reális döntéseibe vetett hite omlott össze. Azt kellett hinnie, hogy a világkép, mely őbenne megtalálható, olyannyira egyedüli és szuverén, hogy emiatt nincs helye ebben a valóságban. K.-ra akart hasonlítani, a nappali álmok főhősére, erre a könyörtelen, összetett morállal rendelkező hidegvérű gyilkosra, aki a módszerekben nem válogatva félreállítja a neki nem tetszőket.

Semmi nem utal öngyilkossági szándékra a naplóiban. A valóság igazságosságában való kételkedése talán nem több értelmiségi nyavalygásnál. Ezért is tekinthető a nyomozó szerint egyértelmű balesetnek az, hogy a sztrádalehajtó betontámfalának rohant autójával, az anyósülésen a Nappali álmok egy példányával. Súlyos fejsérülése miatt Einhart kómába esett, az orvosok lemondtak róla. Felesége egy ideig kitartott, de fél év után mind jobban elmaradt a beteg ágya mellől. Egy év múlva egy másik férfi karján látogatta meg az eszméletlent. Sem ő, sem a másik férfi, se az orvosok nem számítottak arra, hogy Einhart felébred valaha is.

De felébredt.

Két és él év múltán a kritikus egyik pillanatról a másikra magához tért. Hosszú rehabilitáció és egy keserves válás várt rá. Arcának jobb fel és jobb keze örökre béna maradt, bal kézzel újrakezdett naplóbejegyzéseiből kitűnik, hogy szívét valami nagy félelem vagy teher nyomta.  A felépülés során pszichológusi ellátást kért a kórháztól. Az ülésekről jegyzeteket készített, ezeket a napló szövedékébe illesztette. Kiderül belőlük, hogy a kóma alatt látomásai voltak. Egy rosszul megvilágított szobában ült egyedül, mintha az emberiség utolsó élő képviselője lenne, és egyszer csak kopogtak az ajtón. Az idegen, aki igenjére belépett, ismerős volt neki, de csak lassan ébredt rá, hogy K. az. A Nappali álmok főhőse. A képzelt látogató elmondta neki, hogy mi történt, hogy kómába van, és hogy elméje rab lett itt, a valóság és a képzeletbeli világ közti határmezsgyén. Azt is elmondta, hogy ő vissza tudja segíteni Einhartot az életbe, cserébe azonban kér valamit. A kritikus kíváncsian várta a folytatást, mire K. a maga keserű és keresetlen módján kibökte, hogy életerőre van szüksége, mellyel képes lenne meghódítani a valóságos világ irodalmát. Kifejtette, hogy az Einhart által biztosított energia segítségével meg tudna jelenni bizonyos módon a valóságban, és képes lenne arra, hogy Perelt és a saját karakterét halhatatlanná tegye, ha úgy tetszik, befejezze, megkoronázza Einhart munkáját. A dolog szépséghibája csak az, hogy az életerő, melyet Einharttól kap, kitolja a beteg férfi kómába töltött idejét. Minél többet vesz el tőle, annál hosszabb ideig marad a szobában. Ám ígéri, amikor már elegendőnek ítéli az elvégzett munkát – kinyitja a szoba ajtaját, és Einhart felébred.

A kritikus és később az őt kezelő pszichológus azonnal lefordította az analízis nyelvére a látomás szavait: a sikertelenség, a bűntudat és a megfeszített munka számlájára írták a jelenséget. Einhart beszámolt róla, hogy miután elfogadta az alkut, a jelenés megragadta kezét. Az érintés nyomán a testét átjáró gyengítő borzongás pokolian valóságosnak tűnt – a pszichológus ezt a kórházi szobában naponta szellőztető nővér számlájára írta.

K. a kóma alatt minden nap visszatért, és energiát vett el a kritikustól. Einhart lassan hozzászokott a ritmushoz, katatón várakozásba süppedt. Ezalatt az idő alatt egyetlen egyszer sem próbálta meg kinyitni az ajtót, melyen K. belépett. Párszor megkérdezte, K.-t, hogy mihez kezd a tőle kapott erővel, de a másik nem válaszolt, csak fölényesen és kegyetlenül mosolyogott.

Egy sokadik napon aztán, írja Einhart a naplójába, K. nem fogta meg a kezét, hanem ehelyett udvariasan meghajolt, majd szélese tárta a szobácska ajtaját. Az üzlet, melyet köttetett a végéhez ért – mondta. Einhart szabadon távozhat. A kritikus felállt székéről, biccentett K.-nak, majd kilépett az ajtón, bele a fénybe, hogy beleessen az ágyon fekvő, félig béna testébe.

Miután feltárták a látomás minden aspektusát, a kiváltó okok szövevényes struktúráját, a pszichológus elengedte Einhartot, mondván, térjen vissza munkájához, de ne foglalkozzon többé Perel regényével. Nagyjából ekkor ért véget a kórházi rehabilitáció is. Einhart a csodálatos felépülése óta a közérdeklődés célkeresztjében volt, így egy divatlaptól nagyon kedvező ajánlatot kapott szinte azután, hogy kilépett a kórház kapuján. A lektűrök és szenzációs világsikerek félhasábos ismertetése mellett maradt ideje a valódi irodalomra is. Elhatározta, újraolvassa a világirodalom gyöngyszemeit, hogy visszatérjen az igazi munkába vetett hite. Később leírta naplójában, hogy a valódi ok az volt, hogy Perel művét friss szemmel és olvasattal összevethesse a valóban nagyra értékelt auktorokkal.

Az első rémisztő felismerés az Anna Kareninánál villant belé.

A regény bizonyosan más volt, mint az, amit utoljára fiatalkorában, érettségi előtt elolvasott. Ebben a könyvben Anna hirtelen visszakozik, és nem veti magát a vonat elé. Helyette az állomás melletti parkba siet, ahol egy padon összeomlik, sírni kezd. Magas, sötét hajú idegen telepszik mellé, és vigasztaló beszéd elegyednek. Anna elmondja neki minden bánatát és keserűségét, mire az idegen levezeti neki, finom és kegyetlen logikával elé tárja, hogy a legtöbb, amit tehet, hogy elvégzi, amire készült. Anna erőt merít az évelésből, visszamegy az állomásra, és a vonat elé ugrik. Einhart azonnal és rémülten utánanézett Tolsztoj legjobb, a művel foglalkozó főbb kritikusainál – de mindenhol ott volt az idegen ördögi, messianisztikus és fausti karaktere.

A következő meglepetés a Vörös és feketében várta. Julien a templomba lépve nem találja de Rénalnét. Már majdnem feladja tervét, és a pisztolyt a szenteltvíztartóba ereszti, mikor egy sötét, magas idegen lesz a segítségre, aki megmutatja neki, hogy a nő az egyik oszlop mögött térdel.  

Ezek után nem csodálkozott, hogy Meurseault, aki a napszúrástól elájul a parton a Közönyben, egy idegen locsolja életre, majd bátorítja a végzetes lövésre, hogy Rastignac mentora a fogadóban lakó fekete, magas férfi és nem Vautrin, hogy Emma Bovaryt valójában egy harmadik, szívtelen és számító szerető kergeti az öngyilkosságba. 

Bármelyik nagy regényhez nyúlt, mindenhol ott volt a magas, szigorú és kegyetlen arcú férfi, mint a gonosz és sötét események mozgatórugója. Mindenhol ott volt K.. És ami a leginkább furcsa volt Einhart számára, sehol, semmilyen formában nem talált utalást arra, hogy a regénye szövetét valahol, valakik megváltoztatták. A világ úgy tett, mintha K. mindig is létezett volna a szövegekben. Végigjárta a világirodalom nagy műveit és ölt, rontásba döntött, hazudott, kegyetlenkedett – egyszóval beírta magát az irodalomba. Einhart rettegve vonta le végkövetkeztetését naplójába – vagy megőrült, vagy az, amit a kómában látott, az valóság volt, és K. a tőle kapott energiával valóban azt tette, amit ígért, és megváltoztatta az irodalmat.

Utolsó naplóbejegyzése szerint a kritikus elhatározta, hogy egy tanulmányban publikálja különös felfedezését. Az elejétől, a kómától egészen a mesterművek rémült vizsgálatáig leír mindent, és az emberek elé tárja az igazságot. Valahol kell lennie egy hozzá hasonló olvasónak, aki emlékszik a K. előtti irodalomra. Emlékszik a tiszta művészetre, mely mentes a fertőtő betegségtől, amit ő szabadított rá e nagyszerű szövegekre.

Soha nem tudjuk meg, mennyire jutott művével. A nyomozó a házkutatás regiszterében nem talált félbehagyott iratanyagot. Miután végigolvasta a naplót, ő maga is átnézte a halott Einhart szobáit, íróasztalát – de a nagy leleplezésnek nem akadt nyomára. A nyomozó levonta a következtetést: rablógyilkosság történt, és a gyilkos egyedül a készülő írást vitte le. A naplóhoz nem juthatott hozzá, mert azt Einhart valami csodás megérzés okán halála előtt pár nappal postán megküldte a rendőrségre – így jutott a nyomozó kezébe.

Tény hogy Einhartot egy esős májusi napon fojtották meg lakása előszobájában. Gyilkosát ismerhette, mivel a záron nem voltak betörésre utaló nyomok. A gyilkos szinte észrevétlenül jött és távozott – csak egy utcai kamera homályos, elmosódott képe adott róla némi információt. A nyomozó pontosan leírta, mi látható a szemcsés, ki tudja meddig vizsgált felvételen: egy magas, fekete hajú idegen távozik sietve a gyilkosság helyszínéről. Kezében fehéren világító lapok csokra.

A nyomozó jelentése itt zárul, így a valóban rémisztő végkövetkeztetés már nem képes levonni. Talán jobb is, hisz elöljárói egy ilyen típusú vad elmeszülemény nyomán komoly megrovásban részesítették volna. Ugyanakkor mi, akik ezt szöveget alkotjuk és írjuk, talán szabadon és büntetlenül megtehetjük azt, amihez neki nem volt már mersze.

Tegyük fel hát, hogy Einhartnak igaza volt. Mindaz, amit átélt, valóságosnak bizonyulhat. Monte Christo grófját egy titokzatos, fekete hajú idegen leplezi le a regény végén. K. bejutott minden nagy mű szövegébe, és megfertőzte azokat. K. a képzelet és szó világában szabadon mozoghat, és megtehet bármit. 

Így már csak egy nagyon fontos talány marad: mit jelent az, mit igazol, mire utal, hogy Einhart halála előtt naplóját a rendőrségnek postázta? Mit tudott meg világunkról, ahol Raszkolnyikovnak a gyilkosságokban egy magas, fekete hajú férfi segédkezik?

 

vége  

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://horrornovellak.blog.hu/api/trackback/id/tr804373846

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
horror