Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror

2012. március 27. 20:56 - Valmont

Ismét a Hegyen

Itt egy újabb történet, mely a Szár melletti hegyen játszódik, abban a világban, ahol Sztálint ártatlanul kivégezték. Az alapját én Danilo Kis-nél olvastam, ha jól emlékszem, ő dolgozta fel az efezusi alvók történetét. A barlang meg a mérges gázok Hicsiro Zarándokénekekéből való, és ugyanez persze ott van Sánta Sokan voltunkjában is.

 

 

Nagyapám és a halál

 

A halál azon az őszön kezdte nagyapámat kerülgetni, mikor a szári népképző iskola tanárjelöltje lettem, és az igazgató, mentorom és pártolóm, megkért rá, hogy írjam meg a Város történetét Razin uralkodásától a Kivégzések Éjjeléig. Ez volt a belépőm a tanári pályára. Nem sokáig kérettem magam, mert egy tanár mégiscsak többet keresett, mint apám, aki akkoriban még mindig egy romeltakarítási osztagban gürcölt reggeltől esti.

Az anyaggyűjtés lassan ment, bár a Közkönyvtárban a kutatás során megismerkedtem Helgával, egy negyvenéves, magas, lapos mellű, de elképzelhetetlenül furcsa szexualitással bíró könyvtároskisasszonnyal, aki mindenben segítségemre volt. Hogy kiszellőztessem a fejem, délutánonként, hetente legalább kétszer kimentem a régi Turán motorommal nagyapámhoz a Hegyre, és segítettem neki a favágásban.

Az öreg már betöltötte a kilencvenet, de még mindig dolgozott, olyan keményen, akár egy húszéves. Bérvágást vállalt, a kútásó özvegye hordta neki a farönköket egy ócska gőzteherrel, a hasznon pedig arányosan osztoztak. Ma is magam előtt látom nagyapám apró, szikár alakját, ahogy a hasábokkal elborított udvar közepén áll, kezében a balta, mögötte apró gerendaháza, fölötte a hegyfal és a fák sötét ormai. Nagyapám a Hegy közepén lakott, jóval a Szomjas forrás alatt. Azt mondta, világéletében a Hegy árnyékában élt, máshol már nem is tudna elaludni. Mosolygós arca mindig piroslott, mintha forrásvízzel épp az imént mosakodott volna. Ezt a ráncos képet fehér szőrpelyhek keretezték, és feljebb előcsillogott belőle élénk tekintete, melyből sütött a ravaszság.

Nem ismertem nála szívósabb és csavarosabb gondolkodású embert. Azt vallotta, ilyenek voltak a felmenői is, apai ágon, de a fia…ilyenkor lemondóan legyintett, én pedig egyetértőn bólintottam, és a töredék közt kapirgáló faterra gondoltam.

Általában négy körül értem a házhoz, és nagyapám előbb mindig megkínált áfonyapálinkával és szárított mókushússal. Nagyon finoman, sok borssal és fahéjjal készítette a mókust, melyből volt bőven a Hegy ezen részén, így a ház mögötti fákra aggatott köteleken folyton himbálódzott legalább fél tucat vézna kis test a szélben.     

Azon a napon, mikor a halál először járt nagyapámnál, a kútásó özvegyét is az udvaron találtam. Ölébe szedte a hasogatott fát, és míg a gőzteher kazánjához ballagott, lemondóan odaszólt nekem: – Nagyapád halni készül.

Az öreg a favágó tönkön ült, térdére támaszkodva zihált.

– Mi történt – álltam meg felette. – Rosszul van?

Felnézett rám, és kék szemében most nem láttam mást, csak kisfiús félelmet.

– Itt járt – jelentette ki csodálkozva, mint aki még mindig nem hiszi. – Itt járt a halál.

Mint elmondta, az özvegy aznap két fuvart is hozott. Épp a másodikat pakolta le a platóról, mikor észrevette, hogy egy idegen ólálkodik a ház mögött, a fák közt. Nem szólt semmit a nőnek, csak fogta a baltát, és hátrament.

A halál akkorra már leakasztotta az egyik mókustetemet a kötélről, és az ölében tartva simogatta. Negyven év körüli férfinak tűnt, fekete öltönyt viselt, akár a tisztviselők a városban. Miközben beszélt, fehér zsebkendőt tartott szája elé. Hangja vastag volt, mint a húson hízott kukac. Azt mondta nagyapámnak, hogy turista, aki a Szomjas forráshoz igyekszik, de eltévedt. Kérte nagyapámat, jöjjön közelebb, mutassa meg neki az utat, esetleg kísérje el egy darabon. Nyomatékul tenyerében két külföldi aranypénzt nyújtott nagyapám felé.

– A szememre valókat, melyekkel lezárhatná – bólintott az öreg dacosan.

– Maga látott valamit? – kiáltottam az asszonyra, aki az autó kazánjában turkált egy vasúddal.

– Én ugyan semmit – rázta vörös fejét a nő, majd a tűztérbe dobta cigarettáját, és visszatrappolt közénk. – De én már megyek is. Rendben lesz, papa, higgyen nekem – megpaskolta nagyapám vállát, aki legyintett.

– Menj csak – mondta, majd hirtelen megfogta kezem. – Ha elfogadom a pénzt, így ragadta volna meg a tenyerem. – Megszorította az enyémet. – És akkor már visz is magával, ráncigálja kifelé a lelkem. Csak a testemet találtátok volna meg ott, az avarban.

– Mutassa meg, hol történt – kértem szelíden, és ő hátravezetett.

A köteleken mozdulatlanul barnállottak a mókusok. Kettő közt hiányzott egy a sorban.

Lent, a földön mintha bolygatta volna valaki a leveleket. De az is lehet, csak a szél volt.

– Mondtam neki: Uram, a városból jött idáig az erdőben? – emlékezett nagyapám. – Mire ő: Igen. Mire én: Azt tudja, hogy tegnap egész délután esett, és az ösvények feláztak, mint a szivacs? Mire ő: Észrevettem, bizony. Mire én a cipőjére mutattam, hogy akkor hogy lehet, hogy se azon, se a nadrágja szárán egy petty sár sincs. Erre már nem tudott mit mondani, csak megpaskolta a nyulat, mire az felpattant, és úgy, irha nélkül, kibelezve elkezdett szaladni, be a sűrűbe! – Mutatta is az irányt a domboldalon, a csipkebokrok közeit. Nagyapám mindig nyúlnak hívta a mókusokat. – De gyere, igyunk egy pálinkát.

– És aztán mit csinált a Halál? – kérdeztem már odabenn, a földszagú kis konyhában, az ácsolt faasztalnál ülve.

Nagyapám felhajtotta a kupica pálinkáját, majd elmosolyodott. – Mit csinált volna? Eltette a révészpénzt, és visszaballagott az erdőbe. – Felemelte horgas, össze-vissza görbült ujját. – De egyszer csak visszafordult és azt monda: Eljövök még érted.

Hallgattunk egy sort, majd ittunk még egy kupicával, aztán levettem a kabátom, mert melegem lett, nagyapám pedig elkezdett énekelni valami katonanótát. Szép, magas hangja volt, ha odakinn, az udvaron dalolt, néha a ház köré gyűltek az állatok, és könnyeztek, olyan szomorúan csengett az éneke. Mikor befejezte, rám nézett, majd zsebéből egy kulcsot vett elő, és átnyújtotta. – Rakd el. A ház a tied lesz.

– Nem fog maga meghalni – köszörültem a torkom, és nem nyúltam a kulcsért.

– A halál kitartó, nem nyugszik, míg meg nem kaparintja, amit akart – bizonygatta. – Bár az is igaz, a családunk, apám és az ő apja mind kicselezte őt. Talán ezért is vagyok ennyire a bögyében.

– Kicselezte? – kérdeztem vissza megütközve. Dédapámat soha nem láttam, mikor megszülettem, már nem élt.

– Hát igen, túljártak az eszén – hunyorgott elégedetten a nagyapám, de erről többet nem mondott, csak felállt és a kezembe nyomta a kulcsot. – Tedd csak el. Vissza fog jönni, és jobb felkészülni a legrosszabbra.

Aznap kétszer annyi fát hasogattunk, és a végén vízhólyagoktól sajgó tenyérrel ültem fel motoromra. Nagyapám ott ált a kunyhó ajtajában, nézte, ahogy gőzt adok, majd intett, és bement.

Megváltozott. Tartása megbicsaklott, háta görnyedt lett, arca kifakult, szeméből eltűnt az élet. Nem akartam, hogy feladja, de azt se akartam, hogy elhiggye, a halál fekete öltönyben jár, és mókusokat kelt életre.

Két hétig nem jött elő a dolog, de aztán ismét feltűnt a kísértő jelenés.

Ezúttal egy ószeres, egy gyűjtögető öregasszony képében érkezett. Hajnalban nagyapám kopogásra ébredt, karmos körmök kocogtatták az ablaküveget. Ahogy kikászálódott a jó meleg dunyhákból, a félhomályos szürkületben odakinn egy kendős, horgas arcot pillantott meg.

– Engedjen be, drága bácsi – károgta az öregasszony. – Megveszem a lomot, a kacatot, ami már nem kell magának. – Megcsörgette, majd felmutatta két aranypénzét az üvegen át. Nagyapám erre már hátrahőkölt, mert ugyanolyan cikornyás külföldi érmék voltak, egy ártatlanul kivégzett politikus, talán Nixon vagy Sztálin arcképével, mint amilyeneket legutóbb az öltönyös idegennél látott.

– Nem vagyok felöltözve, néném – suttogta a kint toporgónak, mire az legyintett.

– Ugyan, nem baj az, láttam már olyat eleget.

Nagyapám ekkor a szoba sarkába surrant, és lekucorodott, átkarolta térdét, és fejét lehajtva még a szemét is behunyta. – Tudom, hogy te vagy az, menj el – suttogta csak magának, de a kint álló persze ezt is meghallotta.

– Láttam már mindenféle pózban mindenkit, úgyhogy emiatt ne aggódj, apuska – károgta a vénasszony hangján. – Láttam már kicsavart testű szűzlányt, elvágott torokkal, imádkozó katonát, akit fejbe lőnek, papot a kötélen lógni, letolt nadrággal, öregasszonyt, kit a szeretője, egy disznó nyom agyon, láttam királyokat a vécén, kik belük tartamával együtt életüket is kiadják, kaszáló sihedert a mezőn, kinek villám szerez utolsó kéjt, feketévé fulladó babát a  bölcsőben, kovácsot tűzbe bukni, sétáló hercegnőt fej nélkül, halászt a hullámsírban, vadászt, akit farkasok marcangolnak, élőt ahogy változik, és megtér – láttam én már mindent, elhiheted, hogy nem a te szemérmed fog zavarba honi.

– Elhiszem, de akkor se engedlek be. Nem kell a pénzed – motyogta nagyapám, majd elszenderült, csak úgy ültében.

Arra riadt, hogy verem az ajtó fáját. Később, ágyában ülve, harangvirágteáját kortyolgatva, még mindig hálóingben, savanyú szagokat árasztva mesélte mindezt nekem, miközben én valami vacsorafélét próbáltam összekotyvasztani a tűzhelyen.

– Harmadszorra elvisz – jelentette ki panaszosan a nagyapám a hátam mögött. – Túljár az eszemen.

– A maga eszén senki nem járhat túl – biztattam. Láttam, nem érdemes ellenkezni vele, követtem hát őt képzelődései mind kacskaringósabbá váló ösvényein. – Még a halál se.

– Igen, abban igazad van, hogy van egy trükkünk. Nagyapám és apám is megtette, miért ne tenném meg én is? – gondolkodott el. Megfordultam, és élesen ránéztem. – Miről beszél?

Végigmért, mint aki elszámolást készít, aztán felállt, az ajtóhoz ment, résnyire nyitotta és kikémlelt rajta, majd elégedetten bezárta. Végül visszacsoszogott az ágyhoz, leült rá, és mélyet sóhajtott. – El tudunk bújni a halál elől.

Hallgattam, ahogy a tűhelyen kitartóan rotyogott a répafőzelék.

– Ezt még apám magyarázta el. Van odafenn a hegyoldalban egy szűk nyílás. Ha bebújsz rajta, odabenn kiöblösödik. Csak le kell feküdni ott a földre, és egy nap alatt olyan mély álomba merülsz, mintha nem is élnél. Ott, ebben az üregben, ebben a félálomban még a halál se talál rád. Ott el tudsz majd rejtőzni te is – magyarázta nagyapám óvatosan.

– Hol van ez a hely? – kérdeztem üresen csengő hangon, majd megkavartam az ételt.

– Tudni fogod, rátalálsz, ha eljön az időd. Annyit segítek, a ház mögött kell elindulnod felfelé, a forrás irányába – mondta az öreg, majd sóhajtva hátradőlt ágyán, mely nyikkant, mint egy öreg kanca. – Legalábbis apám nekem így magyarázta, mielőtt eltűnt. Neki meg az ő apja mesélte.

– Hát nem meghalt? Nem eltemették? – kérdeztem riadtan.

– Ezt mondtam mindenkinek, mert megkért, hogy ezt mondjam – ismerte be. – De igazából csak elment egy hajnalon. Akkor már többször mondogatta, hogy zargatja őt a halál. Lassan itt az ideje, hogy utánuk menjek.

– Azt akarja mondani – kérdeztem szinte szótagolva –, hogy az apja és nagyapja odabenn alszanak most is, ebben a barlangban?

Nagyon sokáig nem válaszolt, már azt hittem, el is aludt, de aztán csak kibökte. – Hát, haza nem jöttek.

Aznap nem vágtunk fát. Megettük a főzeléket, majd elmosogattam, míg az öreg valamit faragott odakinn a küszöbön ülve. Némán figyelte, ahogy felszítom a tüzet a motor kazánjában.

Nem álltam meg, hogy mielőtt elindulok, ne mondjam meg neki a véleményem. – Ez az egész őrültség – toppantam elé – Ha létezik is egy barlang, valószínűleg mérges gázok vannak benne. Hallottam már ilyenről. Aki bemegy, az olyan, mintha elaludna. De valójában a gázok megölik, és a barlang klimatikus viszonyai, a levegő, a pára meg mit tudom én mi, tartósítják a testét, mintha csak aludna.

A síkságon, Szár mögött lebukó nap utolsó sugarai pont a nagyapám ráncos, halovány arcba csaptak. Összezárta bicskáját, majd felállt a küszöbről. – Még sokat kell látnod – mondta azzal bement a házba.   

Még mielőtt a halál harmadszorra is meglátogatta volna nagyapámat, megkerestem a fateromat, hogy kikérdezzem minderről. Nem mintha sokra tartottam volna a véleményét, de arra kíváncsi voltam, hogy ő miképp emlékszik dédapám, vagyis az ő nagyapjának halálára.

A romeltakarító brigád akkor már Szár külső védvonalát építette. A menekültekkel együtt olyan hírek szállingóztak, hogy az északi tartományok lezüllött hadserege, martalócok hordája fosztogatja a Duna-Tisza közét, és erre tartanak. Tankokkal, rakétavetőkkel veszik ostrom alá a városokat, megsarcolják őket, a tisztek pedig fejenként két fiatal lányt vagy fiút követelnek túszként.

Apám és tucatnyi társa egy hosszú sánc végében kapirgálta a földet. A sánc oldalából vasgerendák meredtek az ég felé. Itt-ott kicsiny, kör alakú lőállásokat építettek jókedvű kőművesek.

– Nem emlékszem a nagypapa halálára – dörzsölte borostáját apám, az ásó nyelére támaszkodva. – Akkor mi már nem éltünk a Hegyen. Akkor mi már leköltöztünk a városba anyáddal – magyarázta. – Csak annyi volt, hogy felmentünk a temetésre.

– Nyitott volt a koporsó? Láttad dédapámat holtan? – kérdeztem.

Apám dohányt vett elő a zsebéből, újságpapírba sodorta, aztán komótosan rágyújtott. Sovány és vézna volt, arccsontjai szinte átütötték sárga bőrét. A tekintete mintha folyton a város előtti szomorú síkon időzött volna. Mintha egyfolytában az ellenséget várná.

– Úgy emlékszem, le volt zárva. Nagyapád azt mondta, az öreg olyan dühös, csúnya arcot vágott halálában, hogy nem akarják közszemlére tenni – erőltette emlékezetét a faterom. Felém kínálta füstölgő cigarettáját, de nemet intettem. – Egyébkén jól megy sorod? – kérdezte bátortalanul.

– Igyekszem boldogulni – vetettem oda. Még mindig nem bocsátottam meg neki, hogy két éve anyámat eladta a kínaiaknak, akik a zverzeni lőszergyárba kerestek rabszolgákat.

Ezután elmerültem a kutatómunkában, és jó egy hétig nem mentem fel a Hegyre. De hajnalonként, amikor Helga zihálva legördült rólam, és levette a bilincseket rólam, minduntalan eszembe jutott nagyapám, aki kulcsnélküli házában retteg a halál újabb látogatásától. Elhatároztam, visszaviszem neki a nagylelkű örökséget, hogy legalább az ajtót be tudja zárni a fosztogatók, a vérmedvék és a halál előtt.

Az udvar elhagyatott volt, fa is alig akadt, minden feltakarítva, összesöpörve, látszott, a kútásó özvegye egy ideje nem hozott vágnivalót. Ahogy kopogtam, majd beszóltam az ajtón, azonnal tudtam, nincs odabenn senki. Beléptem a szobácskába – mindenhol rend és tisztaság, mintha csak az imént hagyták volna el. Alig fordultam körbe, az ajtó döngve becsapódott mögöttem. Odaugrottam, próbáltam kinyitni, de valamivel eltorlaszolták.

– Ki vagy te? – hallottam kintről nagyapám hangját.

– Az unokája vagyok, engedjen ki – kiáltottam ijedten.

– Bizonyítsd be, vagy rád gyújtom a házat! – jött a válasz.

– Hogyan bizonyíthatnám? – kérdeztem döbbenten.

Töprengett, majd a régi, ravasz hangszínén kibökte: – Mit hoztam magammal a bécsi ostromból?

– Egy sebet a vádliján. Szuronyrohamban szerezte, aknarepesztől – mondtam azonnal, mint a jó diák.

– Kit tépett szét az az akna? – kérdezte izgatottan.

– Legjobb barátját, aki maga mellett futott, Vozák Andrást.

Erre már kinyílt az ajtó. A küszöbön ott állt nagyapám falevelekkel borítottan, jobb karja felkötve.

– Mi történt magával? – nyögtem, és odaugrottam hozzá, mert láttam, imbolyog. Betámogattam. Fogyott, könnyű és nedves volt teste. A ruháját sárkéreg és gallyak bogai fedték. Úgy nézett ki, mint egy embernyi mozgó erdő.

– Eljött értem harmadszor is, de megúsztam ennyivel – levette a kötést kezéről. Kézfeje csuklótól megfeketedett, összeaszott csonk volt csak, mint egy múmia tagja, szenesen csillogott az alkonyi fényben.

– Ki csinálta ezt? – kérdeztem teljesen feleslegesen.

– Te – nézett a szemembe, majd lerogyott az egyik székre Levelek peregtek testéről a padlóra.

Elmondta, hogy a múlt héten egy délután egyszer csak megjelentem a háta mögött, miközben a kisbalta nyelén próbált igazítani. Köszöntem, ahogy szoktam, és mosolyogtam, azzal a keserű, mindenttudó mosollyal, ahogy a háború után született gyerekek szoktak. Csak az volt a furcsa, hogy a motorom nem volt sehol. Azt állítottam, elromlott, stoppal, a doktorral jöttem fel idáig.

Aztán kibukott a szög a zsákból, mert ahogy bejöttünk a házba, és nagyapám kitöltötte a pálinkát, fizetni akartam érte. Nyújtottam a két aranypénzt, és az öreg gépiesen, meglepetten majdnem elfogadta. Mikor kezeink összeértek, izzó, tüzes fájdalom hasított át köztük.

– Akárha a körmeimen keresztül akarta volna kirángatni a lelkem – sóhajtott. – Úgy éreztem, felpüffedek, az agyam, a szívem összetorlódik a kezemben.

Elrántotta magát a szorításból, a pénz a földre hullott. Nagyapám a fájdalomtól csillagokat látott, kirohant, és hátul, az esővizes hordóba dugta kezét. Mikorra valamelyest csillapult az égető érzés, keze összetöpörödött és megfeketedett. Az izmok már nem engedelmeskedtek benne. A ház addigra kiürült, a pénz eltűnt.

– Nekem is ezt kell tennem – ismerte be elkeseredetten. – Fél karral nem tudok fát vágni, miből éljek ezután? Itt az idő, hogy felmenjek, és elbújjak előle. – Az erdő felé intett. – Gondoltam, téged még megvárlak, de hogy ő ne találjon rám, a fák közt beástam magam a földbe, ahogy Vozákkal csináltuk a mátrai csatában. Ez hónapi éltünk gyökereken és kukacokon, de végül csak kifüstöltük azokat a fránya olaszokat…

Elmerengett, én pedig felálltam, mögé léptem, és megfogtam két vállát.

– Ne menjen abba a barlangba – kértem szelíden felülről. – Jöjjön velem vissza a városba. A szeretőm megmutatta nekem a közkönyvtár titkos alagútrendszerét. Senki nem ismeri az összes járatot, ott még a halál se talál magára.

Felnyúlt, megfogta és megszorította kezem, majd fel is nézett rám, szemében hálakönnyek csillogtak.

– Jó gyerek vagy – ismerte el.

Ebben maradtunk, meg abban, hogy reggelig eldönti, mi legyen.

Persze akkor még nem tudtam, hogy tényleg csak el akart búcsúzni.

Száraz kenyeret és lókolbászt vacsoráztunk hagymával, majd nyugovóra tértünk. Én a padlón ágyaztam meg fakéreggel, és vártam, míg hortyogni kezd, majd belülről bezártam az ajtót, a kulcsot pedig cipőmbe rejtettem.

Hibába, mert megtalálta. Az üres ágyára ébredtem és a tél nyomára.

Másnap reggelre ugyanis lehullott az első hó. Vékony lisztrétegnyi volt csak, amit délre a nap felnyalt, de arra pont elég, hogy lássam a nyomait, mely a ház előtt kezdődtek, és felvezettek egészen az erdőig. Követtem őket a Hegyen, meredélyeken, hasadékokon és bozótokon át, mókuscsapdákat és farkasvermeket kerülgetve, míg egy meredélyes sziklahasadékhoz nem értem. A sziklán nem maradt meg a hódara, de jó nyolc méter magasan egy nyílás sötétlett.

Felmászhattam volna, hogy benézzek, de nem mertem. Talán mert a holtak csöndjétől féltem, talán azért, mert az álmodók hortyogása megváltoztatott volna mindent.

Ehelyett fenyőgallyat törtem, és visszafelé elsöpörtem, magam mögött mindkettőnk lépteit. De nem is kellett ez az elővigyázatosság, mert mikorra házhoz értem, a hó már csomókban, foltokban olvadni is kezdett.

Egy gőzautó állt az udvaron, elegáns, fekete modell, nem láttam ilyet még Száron se, nemhogy a Hegyen.

Idős, magas hölgy szállt ki belőle, sudár alakján mókusbunda barnállott, az ölében valami állatot, egy kutyát vagy macskát tartott.

– A ház érdekelne – lépett a kocsi elé, miközben szájába elefántcsontból készült szipkát dugott. – Pont ilyen házat keresek már hosszú ideje a Hegyen. Szívesen megvenném. – Körbefordult, majd ezüst öngyújtójával lángot csiholt. – Maga a tulajdonos? – végigmért, fekete, elevenbe hatoló tekintetével.

Összehúztam magamon a kabátot, és hátrafordultam az erdő elé. A nyomok már teljesen összekuszálódtak.

– Most már igen – mondtam kelletlenül.

– Ezt hogy érti, fiatalember? – kérdezte nyomatékkal a hölgy, és mélyet szívott cigarettájából.

– Az ott egy mókus? – mutattam az ölében feszülő állatra. Csupasz volt, testét erek és nyers hús borította, melynek lilája megfeszült, ahogy a bodorodó füst után szaglászott.

– Nem – csóválta fejét a hölgy, jobbjában pénz csörrent. – Szóval, hol az eredeti tulajdonos? Jól megfizetném őt – ellenmondást nem tűrően meredt rám, de én álltam a tekintetét.

– Elbújt – mosolyodtam el, mire ő a földre engedte a mókust, kipöckölte a cigarettát a szipkából, majd beszállt az autóba, és hangos zakatolással megfordult. Mielőtt kihajtott az udvarról, leeresztette a vezetőoldali ablakot, és kihajolt rajta.

– Még találkozunk, fiatalember – mondta, aztán elpöfögött.

Felvettem a cigarettát, és beleszívtam. A napfény melege arcomat simogatta, csend honolt a tájon. Nyújtózkodtam egy nagyot, és közben arra gondoltam, talán kiköltözünk ide Helgával. A füstnek kámforíze volt.

 

vége  

 

 

 

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://horrornovellak.blog.hu/api/trackback/id/tr954344481

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

TrueY · http://qltura.blog.hu 2012.03.28. 11:08:41

Tetszett!
Hasonló indíttatású szösszenetet én is írtam valaha.
qltura.blog.hu/2010/09/16/adashiba_a_vilagvege
horror