Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror

2011. június 18. 21:01 - Valmont

Egy világ összeomlik

Nos, ilyen az, amikor nem minden sikerül úgy, ahogy kellene. Ez a történet is egy képből fakadt: valaki lát egy mereven álló, furcsa alakot, egy árnyat, aki/ami igazából a közelgő világvége első jele. Szóval ez a zavaró momentum, mely olyan, mintha csak a szemünk sarkából látnánk, ez lett volna a történet egy mellékszála, amely mellett halad egy másik, a mindennapi életből ismerős jelenet. A kettő végül egybeérne, az alak, a furcsa jelenés belépne a hétköznapiságba - és azonnal megváltoztatná azt. Azt hiszem, itt ez a momentum a legfontosabb - hogy az egyedi berobbanjon vagy csak beleivódjon az általánosba, szóval ezt kell elkapni, jól megcsinálni. A csatolt példában nem sikerült száz százalékosan, valószínűleg a terjedelem miatt. Jóval hosszabban kellett volna kibontakoztatni a főhős életének válságát, hogy aztán mintegy meglepő fordultként, a végén épp csak felvillanjon a terror. Elgondoltam korábban egy regényt, melyben teljesen hétköznapi, mondhatni unalmas események peregnek, majd az utolsó ötven oldalon történik valami riasztó és döbbenetes, de ennek végigmeséléséhez már nincs bátorsága a műnek, és ez a fajta befejezetlenség lenne a horror igazi veleje.

 

A válság kezdete

 

– Ezt nem hiszem el – motyogta Decker maga elé, míg az Igazgató felállt, mögé sétált, és a biztonsági őr fülébe súgott: – Kérem, hozzon neki egy palack ásványvizet.

– A szabályzat értelmében nem hagyhatom magára a felfüggesztett személyt, uram…– morogta idegesen a biztonsági őr, de az Igazgató csinálhatott valamit, mert hamarosan nyílt majd csukódott az ajtó. Deckernek nem kellett megfordulnia, hogy tudja, ketten maradtak az irodában.

Az Igazgató visszaült helyére, megigazította nyakkendőjét, majd belenézett valami iratba asztalán. Fontoskodva köhögött párat, aztán kerülve a vele szemben ül tekintetét, így folytatta: – Mint tudja, a válság nagyon súlyosan érintette a Biotechet. Sajnos az elmúlt hónapokban a termelésünk és a megrendeléseink oly mértékben estek vissza, hogy már a hagyományos módszerekkel nem tudjuk orvosolni a problémát. Ezért nyúltunk a végső megoldáshoz: a létszám fokozatos csökkentéséhez.

Decker kinézett az igazgató mögötti üvegfalon az irodaház belső terében zöldellő kis parkra, a körötte sötétlő árkádokra.  Keresett valamit, amire összpontosíthat, mielőtt felüvölt.

– Jelzálogot akarta felvenni, uram – motyogta, mire az Igazgató összerezdült, majd mély levegőt vett: – Igen, tudom, a személyzetisek összeállították nekem az anyagát. Azonban még mindezt, mindent figyelembe véve is – sajnos Ön az egyike azokak, akik rákerültek a listára.

– Hol fognak alkalmazni Ön szerint, uram? – nyögte Decker. – A Biotechnél olyan szakterületre specializáltam magam, amelyre sehol nincs szükség a piacon. Ön azt hiszi, keresnek bárhol is molekuláris…?

– Ezt nem tudom megmondani – vágta el az Igazgató a mondatot. Most már kemény és szinte haragos volt. Majd észbe kapott, és meglágyulva így folytatta: – De maga fiatal. Nincs gyermeke, képezheti magát, és úgy vélem…

Decker már nem figyelt rá. Úgy érezte, tudata kettéoszlik. Az egyik fele a bensejében kavargó kétségbeesést, riadalmat és dühöt igyekezett kezelni, a másik valami érdekes dolgot keresett a külvilágban, mellyel lefoglalhatja magát. Meg is találta hamarosan: a park túlsó felén, szemközt, a szigorúan titkos részleg garázskapuja előtt valaki állt az árkádok oszlopai közt.

Decker igazából már akkor észrevette az árnyat, mikor – évszázadokkal ezelőtt – leült az Igazgatóval szemközti puha bőrfotelbe. És az alak már akkor is ugyanolyan mozdulatlanul, mereven állt ott, feszült tartásban, vállát hátrahúzva, alkarjait kimerevítve, mint egy magára hagyott marienottbábu. Talán egy kertész – gondolta Decker. Vagy parkolóőr, aki feljött friss levegőt szívni, cigarettázni.

Csakhogy az árny nem dohányzott, mert nem szállt feje fölé kék füst.

Istenem, mi lesz most velem? Hasított belé ismét a riadalom. Mit fog szólni Mary mindehhez? Egyáltalán, hogy mondja el neki?

– …így aztán úgy vélem, semmi oka az aggodalomra – hallotta ismét az Igazgató engesztelő, bűnbánó hangját. – Az ajánlásainkkal pár héten, de legfeljebb egy-két hónapon belül kitűnő állást talál majd, higgye el. 

El kell mondanom neki, villant Decker agyába a rémes felismerés. El kell mondania ennek az idióta, szenvtelen bürokratának – hátha. Mély levegőt vett, majd mikor az Igazgató valamelyik unalmas mondatának a végére írt, gyorsan elhadarta:

– A felségemnek Shyatt-Hegel szindrómája van. Fél éve fedezték fel, már az utolsó stádiumban. A kezelés, mellyel harminc százalékos esélye van a túlélésre, nagyon drága. Hogy ki tudjuk fizetni, jelzálogot kell felvennünk. Azonban, ha megszűnik a munkahelyem, nincs az a bank, mely…

– Nagyon sajnálom – vágott közbe ismét az Igazgató. Arcán zavar és pír jelent meg. Úgy tűnt, erre nem készítették fel őt egy drága tréningen sem.– Miért nem közölte ezt korábban a személyzeti osztályunkkal?

– Mivel úgy véltem, nem tarozik rájuk – vetette oda dühösen Decker. Azonnal megértette, hibázott. A Igazgató bezárult, mint egy öreg és ravasz kagyló.

– Hát ez az – mondta. – Hogy azt hitte. És így most már nem is tudunk segíteni. Ha maga előrelátóan jelzi a magánéleti…

Decker felsóhajtott, és érezte, testét a levegővel együtt elönti a csömör. Lelke mélyén tudta, már mielőtt belevágott érezte, hogy hiába beszél Maryről. Eldöntött dolog volt a kirúgása, és ezen nem változtatott volna az sem, ha maga a világ omlana össze ennek következményeként. Ismét az árnyékot kezdte fürkészni, aki még mindig ugyanott, ugyanúgy állt. Kissé balra fordult, tehát nem Decker és az Igazgató felé nézett, inkább fel, a déli nap korongjára, mely a magas épületek közt most már szinte vízszintesen öntötte befelé fényét. Sávja, mely felfalta a parkocska árnyékos területét, komótosan közeledett a szoborszerű sziluett felé

Talán a napra vár – tűnődött fáradtan Decker.

– Hol van már az az ásványvíz?! – zökkentette ki gondolataiból az Igazgató kitörése. Az őr késlekedése láthatóan felborította napirendjét. Már rég végeznie kellett volna Deckerrel.

– Ne fáradjon – állt fel Decker. – Nem kérem a vizet.

– Meg kell várnia a biztonsági szolgálatot – mérte őt végig bizalmatlanul a másik. – Ők majd visszakísérik az asztalához, hogy összepakoljon…

– Nem viszek magammal semmit – csóvált a fejét Decker. Tényleg így volt. Mint aki már eleve erre készült az elmúlt hét évben – nem halmozott fel semmi személyeset az irodájában. Megcsörgette a nyakában lógó belépőkártyáját. – Gondolom, csak ezzel kell elszámolnom – mondta. – Majd leadom a portán, kifelé menet.

Az Igazgató habozott, mérlegelte a szabályoktól való eltérés következményeit, aztán bólintott: – Rendben, legyen így.

Felállt, megkerülte asztalát: – Nagyon sajnálom, higgye el – mondta még, és jobbja lendült, de végül nem nyújtotta kezét, nadrágja zsebébe süllyesztette.

Decker mögéje nézett, az ismerten szoborszerű árnyékára, és ráébredt, élete egyik legnagyobb rejtélye marad, hogy ki volt ez a figura, ki és miért állt ott az oszlop tövében húsz percig mozdulatlanul.

– Hát még én – vonta el tekintetét, majd megfordult. Azért se csapta be az ajtót maga mögött. Barátságosan, merev mosollyal biccentett a titkárnőnek. Az asszony szemében az tükröződött, hogy tudja. Hozzá kell majd szoknia az együttérzés, a szánalom vagy a káröröm apró jeleihez. Igen, munkanélküli vagyok – erősítette meg magában a döbbenetes tényt. Hozzá kell még szoknia a kijelentés tartamához.

Odakinn, a folyosón felpillantott a kamerára, melyen keresztül bizonyára minden lépését figyelik, majd rövid tétovázás után elindult kifelé.

Amikor kiért a fogadócsarnokhoz vezető üvegfalú folyosóra, mozgásra lett figyelmes. Oldalt, a parkon túli részből jött. Meglepve látta, ahogy az árnyalak még mindig ugyanott áll. Mögötte most lassan, méltóságteljesen felemelkedett a garázsajtó, és egy autó orra türemkedett ki a nyílásból.

Decker megtorpant a parkba vezető keskeny kis ajtótól alig pár lépésnyire. A dohányosok szoktak itt kijárni a parkocska egyik sarkába. Érezte, a fogadópult felől egy biztonsági őr figyeli minden mozdulatát. Bizonyára értesítették, mi a helyzet. Az őrnek csak annyi volt a munkája, hogy ellenőrizze, Decker leadja-e belépőkártyáját, és rendben elhagyja-e az épületet. Neki legalább van munkája – jutott Decker eszébe, ám ekkor bejött a nagy, bejárati forgóajtón valaki, és köszönt az őrnek   

– Miért is ne? – motyogta Decker magának. Oldalt lesett, az egyenruhás a jövevénnyel társalgott, mire Decker az ajtóhoz sietett, és kisurrant a kaliforniai nyár forróságába.

Alig lépett párat, meghallotta a dudaszót, és rájött, valami nincs rendben odaát.

A parkolóból kinyomuló autó kényszerűen megtorpant, mivel az előtte álló alak nem moccant. Decker közelebb sétált hozzájuk, át a gyepen, kikerülve két pálmafát.

Most már jól látta, hogy a kocsi előtt állón ezüst, szkafanderhez hasonlító ruha van. Decker azonnal tudta, hogy a kormányzati, szigorúan titkos projekt egyik tagja lehet. Ám ők sosem jöttek ki a közösségi terekbe, főleg nem a spéci ruhájukban. A járványügyi előírások alapján külön ki- és bejáratokon közlekedtek.

Az idegen arca még mindig árnyékban maradt, a nap fénye derekáig világított meg. Decker épp lépett volna még párat felé, amikor surrogást hallott maga mögött – az utcára nyíló nagykapu is kezdett kinyílni. Összeköttetésben volt a parkoló ajtajával, és zsilipszerűen, másfél perc késleltetéssel engedte át a föld alól érkező járműveket. Át és ki, a belváros gyér forgalmába.

– Nem állna el az utamból? – fiatal nő kászálódott ki a kocsiból, talán a gazdasági részlegen dolgozott. Deckernek rémlett valamelyik karácsonyi partyról keskeny, csinos arca. Végigkopogott tűsarkújában a szkafandereshez, és megállt előtte, kitakarva Decker elől a látványt.

– Mi lenne, ha máshol bambulna? – folytatta a nő. – Nem hallja?  A kérdés vége valahogy bizonytalanságba csúszott. Decker lépett volna még párat feléjük, hogy jobban értse, mit válaszol a másik, de valami bizonytalan rossz előérzet megakadályozta ebben. Talán tíz méterre álhatott a párostól. A járó autómotor és a kapu emelkedő szárnyának nyikorgása elnyomta a választ, ha ugyan volt válasz. Mert ekkor a nő hátrálni kezdett, majd megfordult, egyenesen Decker felé. Arca halottsápadt volt, szeme elkerekedve bámult a semmibe, és egész teste egyetlen lendületbe, rémült gazellamerevedésbe feszült. Ám ekkor egy szkafanderes kéz kinyúlt, elkapta szőke, elomló haját, és hátra- és lerántotta a földre, az autó fényszóróinak sárgájába. Decker döbbenten felkiáltott, főképp, amikor az első harapás után vérpatak szökkent, hihetetlenül magasra, hogy a permet cseppjei, mint a nyár zápor hulljanak aztán a garázskijáró betonjára. A nő is kiadott még valami vinnyogó hangot, karcsú lába fel-alá járt a betonon. Aztán nagyon gyorsan elcsendesedett, egész teste elernyedt, mint valami kidobott játék. Bíbor erek indultak meg feje irányából Decker felé, aztán az egyik úját elállta egy ezüst anyagba burkolt láb.

A támadó volt az, ahogy felmagasodott, majd kilépett a napfénybe Decker elé. Vérmaszatos ajkai szélén húsdarab lógott, melyet gyors mozdulattal szájába tömött. Deckernek úgy tűnt, rágás nélkül nyeli le. Volt annyi lélekjelenléte, hogy ne nézzen a másik szürkés, opálos tekintetében. Még így is érezte, nem rá, hanem mögé szegződik pillantása, a nyitott kapura.

Ebben a pillanatban az épület belsejében és idekint is, a sarkokban felvijjogtak a szirénák. Decker és az ismeretlen egyszerre rándult össze, majd előbbi gyorsan félreállt, ahogy utóbbi futva-lódulva elindult. Átrohant a belső téren, és még épp időben ért a kapuhoz, hogy a legördülő vészhelyzeti vasrács alatt kiférjen az utcára. A rács csattanva zárta le az utat, és Decker akaratlanul is felsóhajtott, ahogy megértette, végre egyedül maradt.

Ebben a megkönnyebbült pillanatban vette észre a mozgást szeme sarkából.

A nő volt az, előbb négykézlábra, majd remegő térdekkel lábra ált. Tétován, álmosan lépett egyet Decker felé, kinyújtott kezének körmein elegáns festés csillogott. A szemgolyóját szürke felhők borították, és arcán a döbbent, riadt kifejezés, mely halálát kísérte, valami vad, mohó vággyal keveredett. Bal oldalát vérvörösre festette a nyaksebéből, szétszaggatott artériájából kiömlő vére. Ez utóbbi dolog térítette magához az elbűvölten várakozó Deckert, hogy mozduljon, meneküljön, rohanjon. Végül csak tétova hátrálásra telt tőle a másik vánszorgó támadása elől – ám második lépésben megbotlott egy pálma kiálló gyökerében. Hátára fordult – a nő már ott állt felette. Kezei, mint karmok meredtek Decker felé.

Az első lövés hátradöntötte őt, hogy csak vérpermet maradt feje helyén a levegőben. A második teljesen összezúzta homlokát, és megpörgette a földön. Teste összerándult, mint egy tűzbe dobott hangyáé, és úgy is maradt, mozdulatlanul, arcát vércsatakos hajával takarva.

– Megsérült, uram? – jött közelebb a földön fekvő Deckerhez a biztonsági őr. Az imént ő figyelte a fogadópult mögül. Pisztolyának csöve most Deckerre irányult. – Megharapta magát, uram?

Decker nem tudott válaszolni, nyelve, szája nem engedelmeskedett. Helyette remegő tagokkal talpra állt, felegyenesedett, leporolta fenekét. Ettől a hétköznapi mozdulattól valamivel jobb lett a helyzet.

– Uram?  – a biztonsági őr egyenesen Decker fejének szegezte a fegyverét, és jó három méternyire megállt tőle.

– Nincs semmi bajom – vallotta be Decker.

– Hol a másik, uram? – kérdezte mohón az őr. Oldalán megreccsent az adóvevő, izgatott hang kérte, hogy jelentkezzen. –  A kamerák vacakolnak idekinn, nem láttam, merre ment.

Decker felnézett a garázskijárat feletti kis fekete dobozra, és hirtelen beléhasított, hogy mi is történt itt az előbb.

– A másik? – kérdezte lassan kérődzve a gondolaton.

– A fertőzött. A szkafanderes. Nagyon veszélyes vírust hordoz, mely harapással, nyállal, vérrel terjed. A megfertőzött egyedek pedig…– magyarázta az őr, mire Decker gyorsan és határozottan a garázs sötét, hűvös belsejére mutatott.

– Oda ment, lefelé menekült – mondta.

Az őr biccentett, majd lecsatolta övéről elemlámpáját, és bekapcsolta. – Az épületet le fogjuk zárni – mondta még, aztán elindult a garázs felé. – De ha akar, a főbejárati forgóajtón még leléphet – vetette oda Deckernek, aki köszönésképp intett neki.

– A garázsban van – magyarázta az őr adóvevőjébe, míg elhaladt a holttest és a kocsi mellett. – Van egy fertőzöttünk, likvidáltam. Omega kód, zárjátok le mindent.

Decker gyorsan átvágott a parkon majd kiment az üres előtérbe, és megállt közepén. Hátranézett, fel a cég emblémájára. Aztán elmosolyodott, és belépett a forgóajtóba, mely nem működött, de az őrnek igaza volt, vállát nekinyomva ki tudta magát sajtolni a szabadba.

Az utcán megállva elnézett balra majd jobbra. Alig pár járókelő lézengett a járdán, közömbös, hétköznapi arckifejezésük megnyugtatóan álságos volt.

Decker megvonta vállát, majd elindult a buszmegálló felé. A távolban mintha sziréna hangja kélt volna, bár az is lehet, sikoltás volt.

 

vége 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://horrornovellak.blog.hu/api/trackback/id/tr782996003

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
horror