Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror

2011. május 24. 18:03 - Valmont

Ami van

Az eggyel előbbi postban Palahniukot ajnároztam, és közben, mostanra minden alkotói válság ellenére összeraktam  valamit, ami leginkább rá, az ő stílusára hajaz. Nem vagyok benne biztos, hogy nem írták már meg a témát, bár én csak áttételesen ismerem a feldolgozását. Semmi különös kis szöveg, egy gondolatfutam végigvezetve, szép lassan beadagolva. Közben azért minduntalan ott járt a fejemben a Martyrs utolsó fél órája is. Azt hiszem, ez a francia horror a legnyomasztóbb, -gonoszabb film amit valaha láttam.  

  

 

Tekintet

 

A szörnyek közelebb vannak, mint hinnénk. No, jó – ez így nem egészen igaz. Ezért inkább azt súgom Andreának, hogy nem kell félnie. A látás nem lesz furább, mint a tapintás vagy az ízlés vagy a szaglás. Tudom, hogy nem hallja, így megengedhetem magamnak a hazugság luxusát. Fogalmam sincs milyen lesz, amikor megtörténik.

Az imagináriusok svájci központjában vagyunk, a főelőadó közepén. Oldalt, a karzatokon ott szoronganak a szervezet messzi földről érkezett tagjai. A japán követség, a dél-afrikaiak, az ausztrál és persze az egyesült államokbeli tagok csöndben, lélegzet visszafojtva várják a kísérlet végkövetkeztetését.

Lent, a reflektorok által megvilágított kerek térben Andrea vákuumkoporsója mellett csak én állok – esetlen, törékeny emberi szövet a létezés peremén. Fejünk felett igazmondó szem – óriási plazmakivetítő egyelőre még feketén ásító síkja.

A kijelzők fölé hajolva úgy teszek, mintha azokat tanulmányoznám, de közben az odabent lebegő lánynak beszélek.

Minden Platónnal kezdődött. A barlang hasonlatával, az ideák világával. A megtapasztalhatatlan, érzékelésen túli igazi valóság képeivel. Az imagináriusok szerint már maga Platón is sokkal ősibb elméletekből szedte össze az igazságot. Egész pontosan a görög mitológiából. Az istenek, szörnyek és az ő régi világuk – tulajdonképp a minket jelenleg is körülvevő valóság megszelídített leképzése. Platón csak elméletet adott ahhoz a rettenethez, amit a görögök ősidők óta hittek.

Felegyenesedem, és bekapcsolom a gégemikrofonom. Életfunkciók rendben – jelentem a hallgatóságnak. Az adrenalinszint rendben. Agyi receptorok és látóidegek rendben. A beültetett retinakamera rendben. Sorolom a némán várakozó imagináriusoknak. Az afrikai csoport egyik tagja valamit ropogtat a harmadik sorban. Félhomályba boruló arcán ütemesen ráng egy izom. Ahogy ránézek, abbahagyja. Tesztelem a kivetítést. Jelentem be, majd végigsimítom a koporsó oldalán lévő érintőpanel egy jelét. Felnézve látom, hogy a plazmakivetítő életre kel. Az ügyes technikusok valahol oldalt, a falban majd a padló alatt vezették el kábelezését, mely a lány koporsójáig fut. Ott alul csatlakozik egy átjátszóba. Az átjátszó közvetlenül Andrea szeméből kapja a jeleket, pontosabban a retinájába épített vékony kameralemezekből. A kivetítőn csak homályos sötétség gomolyog. Ilyen lehetett a világ az istenek születése előtt. Kháosz és Erosz éjszakája. Igazából ez a vákuumkoporsó belső világa. Az örök, általam definiált feketeség, a látás és minden egyéb érzés nélküli létezés. Kivetítő rendben, jelentem be, majd mikrofon kikapcs. Vége újra suttoghatok a lánynak, teremtményemnek.

Platón után persze sokáig nem beszéltek a valóság igazi arcáról. Túl rémisztő és felforgató volt a gondolat, és még a legbátrabbak is visszariadtak a belőle fakadó következtetésektől. Bár a teológiai a maga sajátos túlvilágképével közel jutott a témához, és a misztikusok, főképp a pokolbéli látomásaik során megsejtettek valamit – ez a halovány eredmény nem kárpótolta a görög racionalitást. Egészen Berkeleyig és a szubjektív idealizmusig kellet várni a fordulatra. Amikor a Skót végre kimondta, hogy az anyagról igazából nincs semmiféle tudomásunk – megérkeztünk. A fényt öntötte szavakba, a fényt, mely a szervezetünk táplálója lett. Korábban is léteztük, apró, kevésbé dokumentált és elszórt csoportokban, de a felvilágosodás, Locke, Berkley és pár nagylelkű és tehetős pártoló kellett ahhoz, hogy a szervezet nemzetközivé váljon.

Nemzetközi, de titkos – suttogom a semmit nem halló Andreának. A világ még nem készült fel ilyesmire. A szélesebb tömegek még az idealizmust sem voltak képesek elfogadni. Egyedül keleten volt más a helyzet, bár az elméleti okoskodáson ott sem tudtak túllépni. A buddhizmus és Maya pusztító fátyla sokat segítettek a megértésben, de a szervezet eleinte alapvetően európai volt. Itt pedig – főleg a felvilágosodás után reakciós száz évben – eltiportak volna bennünket, ha felfedjük kilétünket. Árnyékcsoportokat hoztunk létre, szabadkőművességként hirdetve homályos és bugyuta szólamokat. E fedőszervek kitartottak jó ideig, miközben mi a háttérben terveztünk és terveztünk. Mert voltak elődjeid – mondom Andreának. Félresikerült kísérletek. Elvetélt torzók. Úgy teszek, mint aki az életfunkciókat jelező műszereket tanulmányozza, közben a hideg krómra lehelem a szent neveket: Kaspar Hauser. Maugli. A Gilles Garnier, a francia farkasember. Egyes ügybuzgó és türelmetlen imagináriusok elhamarkodott teremtményei. Bólogatok, mint aki elégedett az életfunkció adataival. Mind csalódás volt, leginkább Kaspar. Meg kellett várnunk ugyanis, míg a technikai felfejlődik az elméletünk mögé. Türelmesen kellett várnunk a bonyolult és komplex, összehangoltan működő dolgok eljöveteléig, melyek most itt csillognak előttem, magukba rejtve egy tizenkét éves testet.

A látóideg elé operált kamera, mely közvetlenül az agy által érzékelt képet továbbítja egy külső képernyőre. Magyarázom. A születés első pillanatától burokként óvó vákuumtér, melyben örök sötétség és csönd uralkodik. Magyarázom. A testet tápláló oldatok és a salakanyagot eltávolító csövek és pumpák koordinált rendszere. Magyarázom türelmesen és nagyon halkan. Mindezt úgy kellett megtervezni, hogy az alany semmiféle benyomást ne szerezzen működésükről. Se egy érintést, se egy érzetet, se egy apró kis, sikamlós sejtelmet. Így állítottalak össze téged – jelentem ki határozottan –, a tapasztalás nélkül felnevelt tizenkét éves szörnyetegemet.

Az összes elődöd, akivel próbálkoztunk, ócska szalmabábu a te tökéletesen üres lényeddel összevetve. A bugyuta kis Kaspar, akit száznyolcvanöt évvel ezelőtt, ráébredve kudarcunkra szabadon engedtünk – teleírt szótár a te tabula rasadhoz képest.

Érzem, hogy mögöttem mind többen fészkelődnek, izegnek-mozognak a karzat székein. Huszonnyolc perce szöszölök a géppel – de pontban délben fel kell végre nyitnom Pandora dobozát.

A koporsó, mely igazából egy inkubátor, de alakja miatt mi csak így hívjuk, tökéletesen zárt, kivéve egy tenyérnyi elsötétített üveglapot a fejrésznél. Két perc múlva a füstüveg rész elcsúszik oldalt. Alatta csak egy sima, edzett üveg marad. Ez áttetsző lap, olyan, mint az ablak otthon, de ez egy olyan szemre nyílik, melyre példa nincs és nem is volt soha. Egy szem, mely most fog először látni, mióta a világra jött. A szülőszoba éjsötét csendjére gondolok, az éjjellátó szemüvegben dolgozó orvosokra. A béranyára, akit ki tudja, honnan hoztak ügynökeink, és ki tudja hova vittek dolga végeztével. Tizenkét éve történt, de minden pillanat eszemben van. A csecsemő egy zselétartályba csusszant, melyből én helyeztem át a vákuumtérbe, hosszú, fáradtságos, érintés nélküli munkával.

Az órámra pillantok. Egy percünk maradt. Megfordulok és széttárom két kezem, mint egy fáradt bűvész. A torkom az izgatottságtó kiszáradt, hangom remeg.

Hölgyeim és uraim, mondom, amire tizenkét éve vártunk, elérkezett. Kérem, figyeljék meg jól a valóság igazi arcát a képernyőn.

Tizenkét éves korban az agy már képes összetett, bonyolult feladatok elvégzésére. Az újszülöttek vagy a pár hónapos, éves gyermekek esetében csak zavaros töredékeket kaptunk, miután felmerültek a vákuumtérből. Tizenkét évesen legnemesebb szervünk már felnőttnek tekinthető a Rastmusen-teszt szerint. Agykutatóink úgy vélték, a valóság látványának pontos feldolgozásához legalább eddig kell várnunk. Voltak, akik biztonsági okokból harminc, mások ötven éves koráig akarták a koporsóban tartani Andreát. De többség nem kívánt addig találgatni.

Felvillan egy fény oldalt a falon. A világítás halványodik, egészen tompa, és ibolyafényű lesz. A vezető szemészünk szerint az erős fény látászavart, vagy azonnali vakságot okozna. Speciális beállításokkal azonban ez a veszély áthidalható. Felnézek a még mindig üres képernyőre és közben odalenn, előttem történik valami.

Ez tenyérnyi hely a koporsón kivilágosodik.

Akaratlanul is lepillantok, és halovány bőrt, csontsovány arcot, tágra nyílt, sötét szemeket látok. Letelt az idő – az automata felnyitotta a kukucskálónyílást.

Szia, Andrea – suttogom.

Mivel én voltam a program vezetője, megkaptam a tisztséget, hogy először önmagamat nézhessem meg Andrea tekintetének tükrében. Ez már az indulásnál eldőlt, de most, amikor megvalósult, akaratlanul is inkább hátraléptem, el a koporsótól. Röpke pillantást vetettem a képernyőre. A kamera működött odabent Andrea szemében: halovány, kékes kontúrokat láttunk – a terem sötétbe vesző, íves kupoláját.

Itt az idő – szóltam magamra, és erőt véve a rettegésen, visszaléptem a koporsóhoz. Mögöttem a tömeg halk hördüléssel kísérte tettemet.

Nézz rám, Andrea – nyögtem, miközben az üveglap fölé hajoltam.

Először jött a sikoltás. Földöntúli, őrjöngő női sikoly volt, talán az egyik japán tagból szakadt ki, mert volt valami egzotikus az ívében.

Aztán a képernyő, amire felnézve láttam magam alulról, hatvan fokos szögben. Előtte a többiek teljes egészében megszemlélhették az arcom, úgy, ahogy Andrea látta. És ezzel vége is lett, mert elugrottam az üveg elől, és ösztönös, dühödt és rettegő mozdulattal megnyomtam az elsötétítő panel gombját. A fekete lemez a helyére csúszott, eltakarva Andrea elől a világ képét.

Valaki azonban megelőzött. Mint később megtudtam, Schopenhauer egy távoli rokona volt, egy technikus, aki a vészhelyzeti kontrollszobában ült az orvosokkal, karbantartókkal és a biológusokkal együtt. Ő kezelte a világítást. És amint meglátta az arcom a képernyőn, ösztönös felhúzta a fényerőt, vakító, nappali fényességet keltve a teremben, elhomályosítva a plazma képét, és örökre megfosztva Andreát a látás képségétől. A szemészeink azt mondták, a látóidegek a hirtelen fényözönben oly mértékben károsodtak, hogy lehetetlen helyrehozni őket.

Egy kép maradt csak nekünk, egyetlen pillanat rémisztő, gyötrő képe. Az arcom Andrea tekintetében, ahogy a tartály fölé, az üveglap elé hajol.

Egy iszonyatos Medúza-fő.

 

vége

     

 

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://horrornovellak.blog.hu/api/trackback/id/tr912929376

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
horror