Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror

2011. március 20. 16:36 - Valmont

Farkasok társasága

Némileg spoileres, ezért talán érdemes ezt a szöveg után olvasni:

Múlt hétvégén fent jártunk a *** hegységben. Úttalan utakon törtünk a kilátó és a kápolna felé. A hátizsákomban ott volt egy Keserű forgótáras pisztoly, mivel figyelmeztettek minket, a környező erdőkben elvadult kutyafalka garázdálkodik, megtámad embert, állatot. Ott, az erdei ösvényeken jutott eszembe az alábbi történet. 

A fegyvert végül nem kellett elsütni. Lefelé a hegyről ittam a földből előbukkanó érdes vizű forrásból, egy lankásabb részen mély gödröt, tűzrakó helyet vájtunk, és szalonnát sütöttünk. Szeretek az erdőben lenni, bár néha félem is. Talán már írtam: gyerekkoromban költöztünk az erdő mellé, a szobám ablaka a fákra nézett. Sokszor figyeltem közeiket, nem bukkan-e elő valami odabentről. Csak később lettem nagy erdőjáró, bár tény, hogy fegyver nélkül a fák közt csupasznak és védtelennek érzem magam a mai napig.

 

 

A falka

 

 

A harmadik nap délutánján átszóltam Petyáéknak.

– Én már nem bírom sokáig.

Annamari az alattam lévő ágon talán aludt, a feje mindenesetre egészen lekókadt. Szemközt Éva Petya kezeit fogva bámult minket már órák óta, és láttam rajta, tervez valamit. Ideje lett volna kitalálni egy csudajó mentőötletet, mert akkora már folyamatosan reszkettem a hidegtől. Vágyakozva néztem a tisztás szélén eldobott hátizsákom. A tartalma: két szendvics, egy teával félig teli termosz, összecsukható esernyő, vastag kesztyű és még pár dolog. Pontosabban ezek volt benne, míg a kutyák szét nem tépték.

Annamari kajáját, egy szendvicset, amit a zsebében hurcolt, az első nap estéjén megettük. Petyáék a szemközti fán még rosszabb bőrben voltak. Ők már a patakparton, a nagy menekülés során elhagyták dolgaikat.

– A kihűlés a kisebbik baj – jegyezte meg Petya kábé nyolc méter távolságból. – A nagyobb probléma a kiszáradás. Legalább a hó esne.

Minden reggel lenyalogattuk a deret az ágakról, de ez édeskevés volt. Késő délutánra valamennyi pára megült a kabátjaink hajlataiban is.  Ha lett volna még mit vizelnem, talán azt is megiszom, olyan szomjas voltam.

– Azt hiszem, igazad van – hagytam rá.

Hallgatunk, majd Éva hirtelen kimondta.

– Lökd le.

Lenéztem Annamari pufi termetére. Valamivel alattam, és pár fokkal arrébb ült egy vastag ágon, a törzsnek támaszkodva. Amit innen láttam belőle: vastag szálú, vörös haj, széles hát, mely ütemesen emelkedett–süllyedt – még lélegzett. Amit még felidéztem róla: szeplős, tésztás arc, apró szemek, turcsi orr, keskeny, színtelen ajkak. A vakrandink első pillanatában tudtam: nem volnék képes megcsókolni ezt a szájat.

– Talán hallja – jegyeztem meg óvatosan.

– Nem érdekel – válaszolt Éva kis töprengés után. – Valakit fel kell áldoznunk.

– Miért pont őt? – kérdeztem csökönyösen, de nem túl nagy meggyőződéssel.

– Mert mi Petyával szeretjük egymást – jelentette ki Éva mérgesen, mintha egy ostoba tanítványának magyarázna. – És mert gyereket várok…

– Nem is igaz – mondtam fáradtan.

– De akár igaz is lehetne – kontrázott ő.

Péter elköhintette magát, majd kijjebb helyezkedett az ágon, mely így jobban meghajlott a súlya alatt. Éva a törzs másik oldalán összerezdült.

– Óvatosan – szólt rá parancsolóan

– Bocs – mondta Petya. Majd felém nézve, de tekintetem kerülve így szólt: – Évának igaza lehet. Tényleg szeretnénk gyereket. És még nem mondtuk, de a nyáron szeretnénk összeházasodni.

– Te lehetnél a tanúnk – derült jobb kedvre Éva. Még így, három nap után, a hidegben, étlen-szomjan, egy tölgyfa ágaiba kapaszkodva, jó pár méterrel a föld felett, a szabad ég alatt pőrén, még így is elbűvölő volt, mikor mosolygott. Egyébként is szép nő volt, karcsú, arányos termetével, melyen még a vattakabát is tudott erotikusan feszülni, hosszú, most a hideg ellen kieresztett szőke hajával, igéző kék szemével – de ha mosolygott, akkor szinte ragyogott. Egy csillag az alkonyatban, az erdő mélyén, tizenegy kilométerre a legközelebbi településtől.

– Kedves ajánlat – válaszoltam. – Köszönöm a megtiszteltetést. Akkor most már nyugodt szívvel le is lökhetem… 

Csak néztek rám, értetlenül, majd ellenségesen.

– B terv? – kérdeztem aztán reményvesztetten.

– Már megbeszéltük: nincs – rázta fejét Petya. – Nagyon lelassultunk. Elgémberedtünk. Legyengültünk. Nem érnénk el még az ösvényig sem, nemhogy a műútig, mely legalább öt kilométer futás.

– Egyedül akkor van esélyünk, ha elfoglalják magukat – intett lefelé Éva – Valamivel. Ha jóllakatjuk őket.

Lenéztem én is.

Ami odalenn volt: szürke, barna, fekete csomók elszórva a deres, sárga füvön. Felfelé figyelő, éhes tekintetek. Nyugodt, horpaszos légzés. A zavaróan eltérő fajták, a színek és a bundázat mintázata alapján mintha folyton váltották volna egymást. Gyorsan megszámoltam őket: most is tizennégy volt belőlük. Tizennégy éhes, mindenre elszánt, nagyobb testű kóbor, elvadult kutya. A falka kisebb egyedeit bizonyára már felfalták a tél folyamán.

– És ha felfegyvereznénk magunkat? Ahogy tegnap beszéltük? – kérdeztem, és ismét felpillantottam a karvastagságú ágra fejem fölött. Tegnap megpróbáltam letörni, ránehezedtem, de csak megrepedt. Féltem, hirtelen elpattan, és lezuhanok vele együtt.

– Esélyünk se lenne ennyi ellen – rázta fejét Petya. – A lányok amúgy se tudnának harcolni.

– Annamari igen – vihogott fel Éva kegyetlenül. – Amilyen izmos.

– Inkább hájas – hagyta jóvá Petya. – Ezért is lenne jó inkább csalinak.

Elhallgattunk.

– És ha magamat áldoznám fel? – teszteltem őket hirtelen jött nyíltsággal. Felnyúltam a törött ághoz. – No nem fegyvertelenül, hanem ezzel. Lemennék, és magammal vinnék annyit, amennyit bírok. Ezalatt ti…

– Te a barátunk vagy – jegyezte meg Éva rosszkedvűen. – Ő csak egy…ismerős.

– Igen. Én sem akarom ezt – csóválta fejét Petya, noha láthatólag még forgatta magában az ötletet. – Ha választanom kell kettőtök közt…akkor inkább lökd le őt.

– Ez jól esik – jegyeztem meg. – Igazán értékelem.

– Folyton alszik. Előbb-utóbb úgyis leesne – tűnődött a barátom.

– Akkor csináld, ha besötétedik – tanácsolta jóindulatúan Éva. – Egyrészt nem kell végignéznünk. Másrészt talán több esélyünk lesz.

– Épp hogy kevesebb – vontam vállat – Nekik ott van az orruk. A fülük. Nekünk még a látás se marad.

– Akkor is jobb lenne mindenkinek, ha sötétben történne meg – erősítette meg Petya a párja véleményét.

– Pedig te jobb szereted fényben – szólalt meg alattam egy károgó hang. Mind megdermedtünk. Négy napja hallottam először Annamarit beszélni. A témák, amiket érintett: az amerikai külpolitika, a sztrádadíjak emelkedése, a női emancipáció az oktatásban és a jó minőségű vibrátorok ismérvei.

– Te ébren vagy? – kérdeztem döbbenten.

– Egy ideje – nézett rám, félresöpörve ázott vörös csimbókjait arcából. – És mondhatom, pompásan szórakoztam – ezt már a párosnak címezte.

– Sajnálom – mondta Éva elvörösödve. – De nincs más megoldás. – Majd észbe kapva: – De mire gondoltál…

– Miért nem ugrasz le inkább te? Hisz híresen jó futó vagy – krákogta a nő Éva felé. – Például minden évben részt veszel az iskolai erdei kismaratonon, hogy egy jót fussál.

Jól megnyomta az utolsó szót.

– Ezt hagyd abba! – szólt rá élesen Éva.

– Miért? Megölsz? – nézett kollégájára Annamari.

– Ezt nem kéne – mondtam én is lágyan, mire lassan rám emelte tekintetét. Szemében nem volt csak megvetés és szánalom. Talán emiatt döntöttem el, hogy lelököm.

– Téged is sajnállak, ember – fröcsögte felém. – A vak is látja, hogy bele vagy esve a ribancba.

– Ugyan már...ez hülyeség – röpke, szégyenlős pillantást vetettem Éváék felé.

– Dehogynem. Kár, hogy így nézel ki, mert veled aztán biztosan nem fog úgy iskolai erdei maratont dugni…– folytatta a barátnő, most már ismét Évát célozva szavaival –…ahogy Andrissal, a másik tornatanárral, ugye, Éva?

– Hülyeségeket beszélsz – jegyezte meg Éva közönyös, de erőltetett hangon.

– Nem. Neked kellene leugranod, te kétszínű kígyó! – kiáltotta most Annamari, majd mély levegőt vett, és józanabb hangon így folytatta. – Bár, azt hiszem, megérdemlitek egymást Petyával. Ja igen, amire az előbb céloztam: neked is lámpafényben kell térdelni előtte, Éva? Ez valami mánia nála?

Zavart csönd telepedett a tisztásra. Felnéztem az égre. Amit láttam: három varjú, egy foszló kondenzcsík, pár szaggatott szélű, vörös hasú felhő. Mostanra a nap már lebukhatott a Köves gerince mögött. Eljött értünk a harmadik nap éjszakája.

– Te bolond vagy – mondta most Petya, majd Évának: – Ne is foglalkozz vele, drágám. Megőrült.

– De miről beszél? – kérdezte riadtan a másik. Annamari előremeredve, fél kézzel kapaszkodva tanulmányozta a két távoli arcot. Csak rá kellett volna rúgnom ujjaira.

– Petya nagyon is jól tudja, hogy miről beszélek – süvöltötte most könyörtelenül. – Arról, mikor múlt nyáron erdei táborban voltál, és mi ketten összefutottunk a városban, péntek délután. Felhívott hozzátok, hogy segítsek beindítani neki a mosógépet. Nyitott egy palack bort. Ittunk, majd a hálószobátokba találtam magam, a szőnyegen, és az a fényár…nagyon zavaró volt…

Elégedetten elhallgatott, visszalapult a fa biztonságos törzséhez. Átfonta, áttekerte két vastag karjával, és homlokát a nedve kéregnek nyomta.

– Ez most mire volt jó? – súgtam neki. – Tudod, hogy úgyse löktelek volna le. Ilyet…nem tennék.

Felpillantott rám, és mintha könnyek csillogott volna szemében, de a mindent tompító alkonyat nagyon gyorsan sűrűsödött.

– Tudom – monda aztán. – Te nem vagy olyan, mint ők. De akkor is ki kellett mondanom. Hogy egy jó éjszakájuk legyen.

A szomszéd fa felől valóban izgatott, néha élesedő pusmogás kélt. Nem hallottam mindent, de Éva hangja inkább támadónak, mint védekezőnek tűnt. Halovány remény gyúlt szívemben. Valóban eszeveszetten és reménytelenül szerelmes voltam belé, mióta gyerekkori barátom, Petya bemutatott neki.

Ezt az érzést becsülte alá Annamari. Amit tettem: éjfél felé, amikor hortyogva szuszogni kezdett, óvatosan lejjebb ereszkedtem, két kezemet a törzset ölelő karjaira fontam, majd elrántottam őket a fától, miközben bal térdemmel megrúgtam mellkasát. Álmodhatott még, mikor zuhanni kezdett, majd halk, jajongó puffanással ért földet.

Füleltem és vártam. Aminek hallatszania kellett volna: hús marcangolása, állkapcsok csattogása, Annamari jajszavai, sikolyai. Jelek, melyekre megkezdhetjük ereszkedésünket és futásunkat.

De nem történt semmi.

Jó tíz perc után szólongatni kezdtem, majd lassan lejjebb ereszkedtem, míg a legalsó ágon gubbasztva kivehetővé nem vált fekvő alakja. Sértetlennek tűnt. Karok, lábak és a fej a helyükön. Körötte egy kutya sem serénykedett.

– Mi történt? – kérdeztem értetlenül.

– Lelöktél – nyögte odalentről.

– Nem – tiltakoztam erőtlenül. – Biztos álmodban…

– De igen, te rohadék – sziszegte. Majd felnevetett. – De elmentek. Nincs itt egy dög se.

– Akkor induljunk – mondtam, és lehuppantam mellé. Ám ő nem állt fel.

– Gyere – nyújtottam a kezem, és Éváék fája felé kémleltem. Sötét tömeg a lila éjszakai égbolt előterében.

– Hát ez az, te mocsok – köhögte most. – Azt hiszem, eltört a gerincem. Mozdulni se bírok.

Amit éreztem: jeges rémület, csalódottság, bűntudat és még valami bizonytalan sejtelem. Kutattam magamban, de még nem értettem meg, mi lehet az. Annamari segített nekem.

– Most szúrtad el az életed – mondta lassan és gyűlölködve. – Ha nem akarod, hogy gyilkossági kísérletért börtönbe kerülj, ápolsz és etetsz hátralevő közös időnkben. Törődsz velem, minden pillanatban, üríted az ágytálam, és megvakarod, ahol viszket. Ott is. Ezt kérem, a hallgatásomért. És most szólj a két rohadéknak, csináljatok ágakból valami hordágyat, aztán indulás.

Megértettem, mi az a bujkáló érzet: az áldozat keserűsége. Négyőnk közül mindvégig én voltam az áldozat.

Emlékeztem korábbról: a fa tövében pár vulkanikus, gyerekfejnyi kődarab sötétlett. Lábammal kitapogattam az egyiket. Aztán csak álltam felette, és mélyeket lélegezve tűnődtem a sorsomon.

A felhők közt rés támadt, a hold tompa árnya megindult irányába. Döntenem kellett, míg tart a sötétség idelenn.

 

vége  

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://horrornovellak.blog.hu/api/trackback/id/tr992756237

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
horror