Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror

2010. december 22. 22:43 - Valmont

Világteremtés

Az előzőekben ígértem, némi adalékkal szolgálok az elmúlt egy hónapról. Szóval ismét egy regény. A történet fél évig forgott bennem, de még mindig nincs full szinopszis. Csak húsz oldal, amivel majdnem száz százalékig elégedett vagyok. Van két elbeszélőm, egy E/3  és egy E/1, utóbbi, a főhős megérkezik a Városba egy őszi éjjelen, egyelőre maga sem tudja miért. Hetek óta ugyanis egy titokzatos erő irányítja mobilján keresztül, főképp gyilkosságokra buzdítva. Akiket meg kell ölnie, mind gonosz, elvetemült emberek, legalábbis első látásra. A főhős jutalma áttételes: fia kómában fekszik, és meg van róla győződve, míg kiszolgálja ezt a különös akaratot, a gyerek állapota nem romlik, sőt, esetleg majdan javulhat is. A Városban azonban olyan dologra kéri majd parancsolója, mely talán túl sok egy embernek, még egy ilyen, mindenre elszánt apának is.

Azt hiszem, a munkacím - "Harmadik szövetség" - elárulja, hogy alapvetően metafizikai thrillerről van szó. Világképe főképp a manicheusokéból táplálkozik, a második narrátor pedig, a mindentudó elbeszélő szépen alátámasztja majd az egész isteni perspektívát.

Hát ennyi. Részeiben láttuk már mindezt máshol, de ha összeér , és jól ér össze, szerintem működni fog. Itt a nyitójelenet:

 

 

Harmadik szövetség

– részlet –

 

– Isten léte nem feltételezi a történelmet, de a történelem haladása feltételezi Isten létét. Legalábbis Hegel szerint – mondja az öregember. Nagy, eres kezei az ölében malmoztak. Szürke, kopott öltönyéből molyirtószag áradt.

Nem kell megijedni, nem lesz ilyen az egész. Az öreg csak egy tudálékos mellékszereplő a sztorimban. Egyébként is, sokkal érdekesebb a másik kettő velem szemben, a kislány és a húsos, kerek képű apja. A lányt figyelem, mióta elindultunk ***-ből. Valahogy az az érzésem, mind távolabb akar húzódni a fatertől.

– Azt hiszem, a történem haladása, ez az egyenes irányú, töretlen fejlődés, önmagában nem magyarázza a rengeteg szenvedést – okoskodom egy kicsit én is. Az öreg megvonja vállát. Ritkás, ősz szakállába morzsák ragadtak, az egy órája elmajszolt zsömléből. Nagyjából akkor kezdtünk el beszélgetni. A gyerek tágra nyílt szemmel hallgat minket, az apa pedig tüntetően valami bulvárújságba temetkezik.

– Ráadásul, ha Isten ilyen nagyszerű tervező, nem lehetett volna kevesebb vérrel megvalósítani a haladást? – kérdezem csökönyösen. Én hoztam szóba a témát, miután megláttam kezében az Istenérvek című kötetett. Pár hete magam is olvastam a könyvet. Dögunalom volt.

– Nem az a lényeg, hogy mi lenne a célszerű, avagy humanitárius – csóválta fejét az öregember. – Azt kell megértenünk, ami benne van a vele kötött szövetségekben: bármit teszünk, azt saját akaratunkból tesszük. – Az öreg megdörzsöli fáradt, véreres szemeit. Kipillant az elsuhanó téli tájra. Némi ezüst fény szivárog a földre a Holdból. Olyan a síkság, mint egy nagy, befagyott tenger, pedig csak dér borítja a tarlót. – Ha egy hadsereg felperzsel egy várost, azt a vezér döntése nyomán viszi végbe – magyarázza az öreg. Hangja most tanárosan irritáló. – Mi magunk választottunk olyan erőszakos és durva opciókat, melyek által az emberi történelem olyan lett, amilyen.

– Ezt értem – bólintok ásítva. A vonat kerekeinek távoli csattogása, az ülés alól előbodorodó vasszagú meleg lágy, lebegő fáradtságként oldódik bennem. – De még mindig ott van a véletlen. Hitler, Caligula avagy Napóleon. Ha megtehette volna, Isten, miért nem fordított sorsukon, hogy ne kerüljenek oda, ahova kerültek?

Magam is érzem, hogy a kérdés logikátlan. Az öreg kesernyésen elmosolyodik.

– Szabad akarat. Ez mindenre válaszol. Valakik megválasztották őket a helyükre. Emberek. Isten nem egy őrült mesterlövész, hogy belenyúljon az emberek döntéseibe. Szép is lenne, ha kénye-kedve szerint alakítaná a sorsunkat, úgy, ahogy épp neki jónak tűnik.

– Miért? – újabb ásítást nyomok el. – Miért ne lehetne egy ilyen jóságos, gondoskodó Isten, ha már létezik? Miért nem akar jó lenni?

– Mert azzal beavatkozna a szabad akaratba. – Megcsóválja fejét, lenyúl a két bokája közt tartott táskájához. – Egyébként meg gondoljon csak a pillangó-hatásra – egy ilyen módosítás ki tudja milyen láncreakciókat indított volna el? Hitler helyett Goebbels? Napóleon helyett Ney? Ugyan, egyáltalán nem biztos, hogy az események jobb irányt vettek volna.

A táskában csörög valamivel, majd egy szem cukorkát vesz elő, a kislány felé nyújtja. Az félve apjára néz, de az annyira belemélyed az újságjába, hogy nem veszi észre a gesztust.

– Vedd csak el nyugodtan – szólok rá, megtörve a beálló csendet, mire az apja mérgesen ránk pillant, aztán kurtán bólint a gyerek felé, és olvas tovább. – Van gyermeke? – kérdezem most már az öregtől. Ő legyint.

– Több is – de már kirepültek. Sajnos, és hála az égnek – köhögősen nevet. – Magának?

– Van – felelem kurtán. Érzem, forróság önt el, mint mindig, ha Bálintra gondolok. Inkább folytatom a témát, afelé terelgetve a dolgot, ami igazából izgat. – De akkor nézzük a mindenhatóságot. És egy pillanatra kapcsoljuk ki a szabad akaratot. Gondolom, abban megegyezhetünk, hogy majd mindenki feladná a szabad akaratot egy békés és boldog élet lehetőségért.

Az öreg megvonja vállát.

– Jómagam lassan negyven éve tanítok, de az a tapasztalatom, hogy ebben a kérdésben egy gimnazista se értene egyet önnel, higgye el… – ismét nevet, kezd inkább köhögés lenni a jókedvből.

– Jó, értem, de általában a felnőttek nagy része, akiket jól végigvert az élet, úgy értem, átmenetek már egy-két dolgon, szóval ők, szerintem örömmel beleegyeznének – magyarázom előrehajolva. Most jobban érzem a másik öregszagát. Szemem sarkából látom, a kislány izeg-mozog, és még távolabb csúszik apja mellől. Szájában lassan olvad a cukor.

– Fogadjuk el – hagyja rám az öreg, és ismét kifelé bámul.

– Akkor pedig, ha Isten tényleg mindenható, és némiképp jóindulatú, a szabad akarat feladására kellene szövetséget kötnie az emberrel – jelentem ki határozottan. Ó, mennyiszer átgondoltam már ezt az elmúlt hetekben! – Azt kellene mondania, hogy megterveztem a tökéletes és boldog jövőt, amelyben nincs fájdalom, harag és veszteség. Cserébe csak azt kérem: tegyétek azt, amit mondok.

– Ez maga a diktatúra – csóválja fejét az öreg. Már ismét rám néz. Vizenyős kék szeme, összeszűkül, úgy érzem, valami idegen vonást keres bennem. Mintha most ébredne rá, kivel vetette össze a sors az éjszaki, utolsó vonat lassan melegedő fülkéjében. – Egy jóindulatú és mindenható lény soha nem ajánlana fel ilyen üzletet.

– Ismét a célnél és az eszköznél vagyunk – sóhajtok fel, azt figyelve, ahogy a kövér apa felkászálódik a helyéről.

– Maradj itt – szól rá a kislányra. Az gyorsan bólint szavára. A férfiból izzad, keserű párák szabadulnak fel ülésben összegyűrődött ruhája rejtekeiből. Kifelé fordultában végigmér, tekintetében, apró, fekete szemében gyanakvás és lenéző gúny. Bizonyára fél füllel hallgatta a történelemtanárral folytatott eszmecserét. Talán idegesítette is, hogy nem tud az újságra figyelni tőle. Most, e nagyokosoknak járó megvető pillantással jutalmaz a kényelmetlenségekért. Épp időben rezdül meg a mobilom.

– Azt hiszem – kezdem nyugtalanul fészkelődve, míg elő nem bányászom a farzsebemből –, ki kell mennem telefonálni egyet. Messze járunk még?

Az öreg álmosan rám néz. Fejét baljával támasztja, félig már elbóbiskolt. Órájára pillant.

– Fél óra.

Mint korábban kiderült, egy az úticélunk, a Város. Megköszönöm az információt, kacsintok a mélázó kislányra, majd felállok, és kilépek én is a folyosóra.

Behúzom maga mögött az ajtót, aztán nekidőlök a szemközti nagy, hideg ablaknak. Azonnal párás és nedves lesz az érintkezési pontokon mindenem, és ez a hősítő üvegkéz a bőrömön most nagyon jólesik. A szürke, kopott öltöny már épp eléggé átmelegedett rajtam ahhoz, hogy kényelmetlenül szorítson jó pár helyen. Végül aztán erőt veszek magamon, és megnézem az sms-t.

Jól sejtettem, az üzenet Tőle jött. Azonnal megismerem egymondatos stílusát. Egyszerű, tiszta, minden mellébeszéléstől mentes utasítás.

„Öld meg az apát”.

Még csak felkiáltójelet sem tesz, nem mintha nem lenne rá indoka. Nem, ez inkább kijelentés, a bekövetkező cselekedet előre megsejdített tényközlése. Percekig bámulok a kint elsuhanó pusztára, majd jobbra nézek. A folyosóvégi, két kocsi találkozásában megbújó vécé felett piros fény ég. Arra indulok hát, közben érzem, az adrenalin elönti tagjaimat, így azok pár másodperc múlva ólmosan nehézkesek lesznek. Lábam beletipor valamibe, meg kell állnom, hogy lehajoljak, levegyem bőrcipőm hegyéről az újságot.

„Négy kiló lapot evett meg a papírevő verseny győztese” – olvasom az első oldal elrongyolódott betűit. Átvillan rajtam a bizsergető déja vu. Nem is: inkább felismerés ez, megvilágosodás, gyilkos, ösztönös koan, hogy mit is akarhat Ő. Még a pontos menetrendet nem tudom, de az már biztos, az újság kelleni fog. Lassan kemény gombóccá gyúrom öklömben, vagy egy fél almányi lesz a terjedelme. Aztán a vécéhez sietek.

Odabentről halk fütyörészés és vizeletcsorgás szűrődik ki.

Körbenézek balra, jobbra, de sehol senki, a vonat zakatolása persze elnyom minden zajt. Lefelé, a vonat vége felé a folyosói lámpák is gyéren, ritkásan világítanak. Itt, az átjáróban szinte félhomály van. A szél és a huzat besüvít a rosszul záródó ajtókon, hátam mögött valamiféle műszer kijelzői pislákolnak a furnérfalba építve. Halkan köhintek, majd bekopogok az ajtón.

– Foglalt – jön ki méltatlankodva utastársam azonnal felismerhető baritonja. Kopogok még egyszer, mint aki süket vagy hülye.

– Nem hallottad, öreg, foglalt a retyó! – süvölti ki a férfi, de már öltözik, öv csattog, zipzárt húz, ezt még a robogás lármájában is hallani vélem. Aztán a zárral matat, idegtépő másodpercekig forgatja dühösen – végül feltépi az ajtót. Ott áll, ingje csak félig van nadrágjába gyűrve, kabátja lóg vállán, slicce körül mintha folt sötétlene.

Azonnal felmérem a terepet – tőle balra a vécé fehérje, mögötte egy apró mosdókagyló. A férfi kerek, széles teste szinte kitölti a teret.

– Maga? – kérdezi bizonytalanul. Bólintok, majd ösztönösen megszólalok, halkan, de azért elég érthetően formálva a szavakat.

– Meg kell, hogy öljelek – mondom neki, mire történik valami, ami új és új ötleteket indít el bennem. Megfigyeltem, mindig ez van – csinálok valamit hirtelen, gondolkodás nélkül, ami aztán megnyitja az utat a gyilkosság szinte tökéletes befejezésig. Most például az ürge, a lány apukája, a bulvárújságok rajongója, az öt percig egyfolytában vizelő, a lila inget és barna kordbársony zakót hordó, barkós, zsíros hajú, szőrös orrú negyvenes férfi elnyitja nagy, odvas száját, mind egy játék, aminek leengedett a rúgója. Akkora hely tárul így odabenn a pofájában, hogy tudom azonnal, csak mi lenne képes kitölteni. Előrendülök, és belenyomom az odúba az újságból gyúrt papírgolyót. Meglepődik, és hátrálna, ami nekem jó, mert meglököm, már bent is vagyok, mellette. Összesimulunk, mint két kiéhezett buzi.

...

 

 

 

 

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://horrornovellak.blog.hu/api/trackback/id/tr312533495

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
horror