Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror

2010. november 06. 08:48 - Valmont

Hardcore sci-fi

Ez is egy hosszabb anyag, nálam tizenegy oldal. Remélem, beránt, és nem tűnik majd fel olvasás közben a terjedelem. 

Pályázatra készült az év elején, aztán szerencsétlen közjátékok okán el se jutott a megmérettetésig. Magát az alapötletet már felhasználtam máshol, és rémlik, hogy tizenéves koromban olvastam valami hasonlót egy teleportálós sci-fi novellában. A pályázat a csillagközi utazás emberre gyakorolt hatását tűzte ki feladatul. Annyiban tértem el a dologtól, hogy elrejtve majd nyíltan benne van az emberen túli rész is.

Bár egy lendülettel írtam, aztán sokat csiszolgattam rajta, tehát nem az a "összedobom, aztán mehet fel a netre anyag". Talán pont ezért van itt a helye.

Aki nem szereti a fekete hátteret, olvashatja .pdf-ben is innen (csak az ő betűvel kell még valamit kezdenem).

 

Az ajánlat

 

1. A szerződés

 

– Hagy foglaljam össze – mondta Adam, és meggyújtott egy újabb cigarettát. A gyufát az előtte fekvő teledohányzott hamutartóba ejtette. – Felajánlja, hogy részt vehetek kísérleti patkányként egy űrutazáson, ami három évig és másfél óráig tart. Ha jól értem, ennek fejében teljes amnesztiát ígér. Elengedik mind a huszonegy évnyi letöltendőmet.

Luc benyúlt táskájába, és egy lapot vett elő belőle. Lágyan az asztalra helyezte, tenyérnyi zsebszámítógépe mellé: – Íme a kormány hivatalos ajánlata. Nagyjából ez áll benne.

Adam kinézett az étkező ablakán. A szögesdróton túl lágy eső verte a csupasz alabamai tájat.

– És velem utazik egy másik srác is – motyogta aztán maga elé.

– Technikailag igen. Valójában ő hibernálva teszi meg az utat. Kíváncsiak vagyunk, hogyan hat a Carlyle-effektus a két fizikai állapotra. Ezért kell egy öntudatánál lévő és egy mélyálomba hibernált utazó.

– Carlyle-effktus? – a rab idegesen megvakarta borostáját, majd felállt, és az embermagasságú, törhetetlen ablakhoz lépett. Homlokát nekinyomta a hideg üvegnek. – Az meg mi a franc?

– Maga hacker volt, Adam. Csodálkozom, hogy a hálón nem találkozott a dologgal, legalább pletykaszinten. Úgy tűnik, a titkosítási kódjaink mégis működnek – mosolygott Luc. – Carlyle a néhai tanárom volt. És egy lángeleme. Ő dolgozta a ki a térhajlító hajtómű alapjait. Sejtjük, hogy a kínaiak is meg akarják csinálni, ezért a dolog nagyon bizalmas. Csak a kilövés hetében szeretnénk tájékozatni a közvéleményt. A lényeg, hogy ez a hajtómű forradalmasíthatja az űrutazást.

– Az jó – nézett hátra az elítélt. – De ha olyan nagy újítás ez a dolog, akkor miért tart három évig az út?

– Három évig és másfél óráig, Adam. És a hangsúly az utolsó másfél órán van – javította ki a professzor. – A térhajlító hajtómű csak ekkor, ennyi időre kapcsol majd be. Az út addigi része kényszerű technikai megoldás. Számításaink szerint eddig tart, míg a hajtómű elég energiát fel tud halmozni az induláshoz – Adam makacsul bámult az arcába, ezért felsóhajtott, megrázta fejét. – Nézze, ez komplikált dolog. – Felemelte számítógépjének fekete lapocskáját az asztalról. – Csak az írásos dokumentációja nyolc gigabyte. Ezért igen nehéz összefoglalni egy laikusnak. Az egész rendszer az energiára és a mozgásra épül. Úgy képzelje el a menetét, mint egy lejtőn meglökött golyót. Gurul lefelé, egyre gyorsabban. És aztán képzelje el, hogy a lejtő egy szakadékban folytatódik. Na, ez lenne a térhajlító hajtómű és a Carlyle-effektus. Maguk a harmadik év végén másfél órán belül felgyorsulnak, átlépik a tér korlátait, eljutnak a legközelebbi naprendszerbe, majd visszaérnek ide, egyenesen a Föld ionoszférájába. Reményeink szerint a pontos időzítéssel kidobott szondáink képesek lesznek feltérképezni az idegen naprendszer VR-236-os bolygójának viszonyait. Ha a csillagászok nem tévednek, akkor ez a planéta lesz az emberiség kirajzásának első célpontja. És Adam, maga ebben a történelemi folyamatban úttörő szerepet játszik majd – ha elfogadja ezt a nagyon kedvező ajánlatot.

Elhallgatott, felállt, és a rabhoz vitte a hamutartót. Adam még mindig őt nézte, úgy pöckölte bele a hamut a csészébe.

– Szeretnék többet tudni a dologról – jelentette ki aztán csöndesen. – Nem vagyok buta ember, bizonyára megérteném…

– Nem lehet – csóválta fejét a professzor. – Már így is túl sok részletet árultam el magának.

Visszament az asztalhoz, megfordította a lapot, öltönye belső zsebéből töltőtollat vett elő, a lap tetejére rakta. – Vagy aláírja most, ennyi ismeret birtokában, vagy keresek mást.

Álltak csöndben fél percig, csak az eső surrogott mögöttük. Aztán a rab az asztalhoz sietett, felkapta a tollat, és lendületes betűkkel ráírta nevét a papír aljára.

– Ki a másik? – kérdezte felnézve a tudósra. – A másik utazó….

– Nem lényeges – legyintett Luc. – Ő úgyis aludni fog végig.

 

2. Az indulás

 

Frank már félmeztelenül ült egy alacsony széken, mikor Adam megérkezett a vizsgálóba. Nem reagált a köszönésre. Megvárta, míg leveszik rabtársáról a bilincset, közben egy orvos injekciót szúrt bal vállába. Csak amikor Adam is leült, akkor szólt hozzá. – Ne nézz rám, hallod.

Adam elfordult, és inkább fekete-fehér kövekkel kirakott padlóra bámult.

Frank csinált egy fejkörzést, majd kinyújtotta vastag, izmos karjait. Mellkasán megfeszültek a hegek, csontjai és ízületei halkan ropogtak. Az őrök akaratlanul is közelebb moccantak egymáshoz.

– Ha útközben a tartályom közelébe jössz, esküszöm, kitépem a torkod, mikor felébredek – figyelmeztette Frank. Éles, magas hangon beszélt, közben Adamet méregetve.

– Aludni fogsz. Honnan tudnád, hogy mit csinálok? – motyogta Adam a kőpadlónak.

– Tudni fogom, haver. Megérzem majd. És ha szórakozol, akkor véged – bólogatott mosolyogva Frank. Csontos, megnyúlt arca most olyan volt, mint egy halotti maszk.

– Most már jobb, ha befejezed – mordult fel nyugtalanul az egyik őr. Frank felpillantott rá, mire az elkapta róla tekintetét.

Az orvos ismét mellélépett, és beadta neki a második adag injekciót. Ekkor nyílt a vizsgáló ajtaja, és Luc sietett be rajta.

– Üdvözlöm az urakat, látom, már megismerkedtek – mosolygott rájuk. Adam felállt, és közelebb lépett hozzá.

– Ez egy pszichopata – súgta füléhez hajolva.

– Tudom – bólintott a professzor. – És?

Adam kifújta az eddig mélyen bent tartott levegőt: – Van egy cigije?

Az egyik őr kikísérte őket az apró kis erkélyre. Hajnalodott, előttük reflektorok fényében ott csillogott a hajó kúp alakú teste.

– Reméljük, nem halasztják el az indulást – jegyezte meg a professzor, és meggyújtotta Adam cigarettáját. Hűvös szél támadt, bebújt ruhájuk alá, összeborzolta a tudós éjfekete haját. – Ha minden jól megy, azok a nagy, kerek gömbök földkörüli pályára állítják magukat négy órán belül – ujjával mutatta is a hajó alján lévő bibircsókokat. – Aztán bekacsolnak azok a hengerek a törzsön, és elegendő tolóerőt szolgáltatnak ahhoz, hogy elérjék a kritikus sebességet, és ezáltal a Carlyle-hajtómű….

– Nem mondta, hogy egy pszichopatával fogok utazni – vágott közbe Adam. Hosszan fújta ki a füstöt, bámulva, hogy a szél foszlányokra cincálja. – Ha mondja, jobban átgondolom a dolgot.

– Ő aludni fog. Végig – nézett rá szelíden a professzor. – És mivel ez az utazási mód még…nem túl biztonságos, jobbnak láttuk, ha egy halálraítéltet dugunk a fagyasztóba.

– Halálraítélt? Mit csinált odakinn? – kérdezte a rab ingerülten.

– Nem fontos – von vállat Luc. – Úgy emlékszem, embereket nyúzott.

– Embereket nyúzott? – fordult megrökönyödve felé a másik, mire a professzor csitítólag felemelte a kezét.

– Nem lesz semmi baj. Higgyen nekem. Én megbízom magában. – Hátranézett az őrre, majd valamivel halkabban folytatta. – Elárulok magánk valamit. Ez az egész projekt az én gyerekem. Kevesen tudják, de Carlyle csak az alapokat rakta le. Mindez – a kilövőpálya felé intett –, valójában az én művem. Gondolja, hogy nem választanék egy megfelelő apát a gyerekemhez?  – fanyarul elmosolyodott. – Maga lesz a hajó ura. A megfelelő ember a megfelelő pozícióra. Arra az állatra pedig gondoljon úgy, mit a rakomány egy részére. Holt teherre. Ha minden jól megy…– öltönyzsebében csipogni kezdett valami. Elővette zsebszámítógépét, aktiválta a képernyőt, majd bólogatva nyugtázta az üzenetet. –…csak idelenn, a Földön fog felébredni. Megkaptuk a felszállási engedélyt.

– Ha minden jól megy? – horkant fel Adam. – Ez hogy érti, ember? Ugye semmiképp nem fog félúton magához térni?

– Normál útmenet során nem – a prof elnyomta cigijét a korláton, majd eltette arany öngyújtóját és a számítógépet a zsebébe. – Ám ha a hajótest radikálisan sérül, vagy bármely része vészriasztás miatt zárolódik – a protokoll szerint meg kell kezdeni az ébresztési fázist. Biztonsági okokból. Hogy neki is legyen esélye megmenekülni. – Elgondolkodott, majd még hozzátette: – De ilyesmire úgyse kerülhet sor…

– Nagyszerű – sóhajtott Adam, és a cigijét belepöckölte a mélységbe. A kilövőpálya másik végéből villogó fényekkel egy autókonvoj indult meg épületük felé.

– Azt hiszem, tényleg készülődhetek – lépett oldalt, mire összeütközött az ugyancsak befelé induló proffal.

– Bocsánat – szabadkozott Adam.

– Magáé az elsőbbség – udvariaskodott Luc, félreállva útjából. Arcát vörösre festette a felkelő nap fénye.

 

3. Az út eleje

 

– Ellopott tőlem egy személyes dolgot – áradt vádlón a hangszóróból Luc hangja. – Gondolom, indulás előtt, mikor dohányoztunk az erkélyen.

Adam a kompult előtt ült, ölében a professzor számítógépével.

– Nem is említette, hogy milyen gyönyörű felesége van – jegyezte meg kárörvendően. – Legalább nem fogok unatkozni a hátralévő ezernyolcvannégy napon.

A tudós kis ideig hallgatott, majd torokköszörülve így válaszolt: – Nézze, ezek személyes dolgok. Az útra vonatkozó dokumentáció pedig szigorúan titkos, ezért jelszóval…

– Már feltörtem – mosolyodott el a rab.

Körötte egy apró, félköríves szobában csillogtak azok a műszerek, melyek a hajóról és a külvilágról adtak információkat. A következő, hármas tagolású rész volt az Élőtér, ahogy a professzor alaprajza nevezte. Konyha, fürdőszoba, hálóhelyiség. Ezután egy otthonos könyv- és moziszoba, majd harminc négyzetméternyi edzőterem következett. Amögött feküdt Frank.

– Ne nagyon kutakodjon abban az anyagban. Egyrészt meg sem értené, másrészt téves következtetéseket vonna le belőle…– kérte őt a professzor irdatlan messziségből.

– A nagyját már átnéztem – bólintott Adam, és hátradőlt a székén. Feje felett, a mennyezeten kör alakú ablak nyílt a mélyűrre. Ez volt az egyetlen közvetlen kapcsolata a kinti világgal. – És tudja, mire jöttem rá?

Luc hallgatott.

– Fogalmuk sincs, mi fog velünk történni – jelentette ki Adam. Várt egy kicsit, de a professzor nem cáfolt. – Sőt: Carlyle kifejezetten aggódott a hajtómű emberi testre gyakorolt hatása miatt. Magát ez persze nem érdekelte…

– Carlyle túl óvatos volt – válaszolt végre Luc. Szavait statikus zörej kísérte. – Nekünk már nem maradt időnk az óvatoskodásra. Nyolcmilliárd ember várja a maguk visszaérkezését. Abból legalább négymilliárd jelenleg is éhezik. Erre gondoljon, mikor elítél minket. Ha nem találunk egy élhető bolygót…

Sistergés nyomta el a mondat végét. Adam felegyenesedett az ülésen. – Prof? – kérdezte az elnémult mikrofontól. De már nem jött válasz. Egyedül maradt.

Luc dokumentumai közt bőséges anyagot talált az elszigeteltség kórképéről. Olvashatott szibériai foglyokról, magánzárkák rabjairól, de megvolt Defoe regénye, és a kínaiak által a Marsra küldött majom esettanulmánya is. Utóbbira még ő is emlékezett gyerekkorából. Az állat a visszaúton belehalt a magányba. Eltökélt szándéka volt elkerülni ezt a sorsot.

Figyelmesen áttanulmányozta az orvosi jegyzeteket és a pszichológiai háttéranyagot, majd összeírta a napirendjét. Úgy vélte, hogy ha szigorúan betartja, változatos ritmust és állandó elfoglaltságot alakítva ki életmenetében – nem eshet baja.

Mikor elkészült, hátrament Frank koporsójához. Magában csak így hívta a hibernálótartályt. A fejrésznél apró betekintőnyílás volt kiképezve a hűvös fémfelületen. Alatta, mögötte ott kéklett a gyilkos ábrázata. Még álmában is mintha vicsorgott volna. Adam elnézte egy ideig a koporsó tetején térdepelve, majd vékony nyálfonaton át köpetet engedett a kémlelőnyílásra. Ott hagyta rajta, hogy rászáradjon, és takarja a másikat.

Mielőtt bevezette napirendjét, felderítette a hajó hátsó részét is. Három gyűrűben helyezkedtek el egymás után a szondatároló rekeszek, a létfenntartó rendszerek teremnyi tartályai és végül a hagyományos hajtómű. Utóbbi vörös fénnyel megvilágítva duruzsolt és nyöszörgött karbonburkolata alatt. Három, elefánt nagyságú egységből állt. Adam a prof anyagából tudta, hogy mindegyik egy-egy utazóévig működőképes. Ha bármelyik is elszáll, ottragad az út elején, az űrben.

Maga a Carlyle-gépezet egy bőröndnyi dolog volt. Közvetlenül az Élőtér mögött helyezték el, egy kis beugróban. A tervezők az autóvezetők karambol alatti reflexeiből indultak ki – vészhelyzetben Adam önmagát, a létfenntartó részleget, és ezáltal a Carlyle-dobozt fogja majd védeni.

A hajtómű áttetsző burkolata mögött kék folyadék lüktetett. Luc ábrái szerint a harmadik év végén, az utazás ezerkilencvenötödik napján a folyadék teljesen ki fog fehéredni. Amikor ez bekövetkezik, az utolsó hagyományos hajtómű is leáll, és a bőrönd elröpíti őket a messzeségbe. Az út kilencvenhét százalékát ekkor, ebben a varázslatos másfél órában fogják megtenni.

A rab csak reménykedett, hogy ép elmével éri meg ezt a pillanatot. Úgy gondolta, az összeállított napirend segíthet egyben tartani tudatát. E steril körülmények közt a mindennapok szigorú menetét elvileg semmi nem zavarhatja meg – legfeljebb egy váratlan betegség zökkentheti ki a ritmusból. Elvágva minden földi kapcsolattól, ilyen esetben csak a hajó orvosszámítógépére hagyatkozhat. Ám mivel nem volt beteges alkat, és maga a levegő és az étel is szűrő és ellenőrző rendszerekben képződött – remélte, hogy ezt a tortúrát megússza.

A Luckal folytatott utolsó beszélgetést követő napon nyolckor kelt. Edzett fél órát, majd zuhanyzott és reggelizett. Eztán olvasott kétszáz oldalnyi klasszikust ebédig. Ebéd után megnézett egyet a negyvenháromezer film közül, melyeket a videótárban talált. Délután naplóbejegyzést írt, minimum öt oldalt. Általában, és jobb híján emlékeiről, vágyairól és tapasztalatairól készítette feljegyzéseit. Ezt követően másfél órát töltött a nyelvtanító programmal. Portugálul, franciául és görögül akart megtanulni az út során. Amikor a feje már zsongott a sok furcsa végződésű szótól, visszament edzeni, és újabb hatvan percen át gyötörte testét.  Késő délután vacsorázott, de csak valami könnyűt, majd ismét olvasott kétszáz oldalt. Mikor kellően elfáradt a szeme, elsötétítette a hálóhelyiséget, és megpróbált mielőbb elaludni. Háromnaponta maszturbált.

 

4. Kétszázkilencvenhatodik nap

 

„Minek írom, kinek írom ezt? Isten fénylő tekintetének szól a naplóm vagy az Androméda köd csillogásának? Frank, ostoba szörnyetegem, remélem, a te fagyos rémálmaidat is rögzíti valaki valahol. Bár az is lehet, hogy beleragadunk ebbe a sötét, miazmás űrbe, és akkor örökre itt fogunk keringeni gondolatainkkal és szövegeinkkel – a félholt és a rab. Mindezt miért? Pár ostoba millióért, kik éhezni születtek a világra – vagy azért, hogy kielégítsük a nem mondom ki kinek a dicsvágyát. Ő maga a gonosz, nem Frank, ő, aki bedugott minket ebbe a koporsóba, a Nyúzót kétszeresen is, és kilökött minket a sötétségbe, távol, a lelkek csillogó, meleg közösségétől, távol a Naptól. Gyűlölöm. Gyűlölöm Carlylt is (élt. 1988-2054), mert létrehozta a kék masszát, ami most kiáramlik velünk együtt a mélységbe. Kék spermiummal próbáljuk megtermékenyíteni Isten éjfekete ölét, az űr vagy úr vásznát befesteni ultramarinnal, hogy lássa, micsoda művész az ember. Calyle, te átkozott, forogj nyugtalanul fagyott sírálmodban, ha visszatérek, kiáslak, és a koponyádba vizelek. Ha visszatérek, kaviárt eszem majd emberi aggyal, és szobrokat emelnek tiszteletemre. Én leszek a legműveltebb és a legerősebb a Földön. Ma emelem az adagot a fekvenyomásban. Tíz perccel több ugrókötelezés az utóbbi hat napban, ez nem semmi. Múlt este új könyvet kezdtem, Borges azt írja, hogy Joyce azt írja, hogy Homérosz azt ír, amit ír. Körbeérnek, ahogy én is megteszem ellipszisem, át a végtelenen. Csak közben egy kissé elfáradok, és érzem, hogy a tudat, melyet bezártak testembe, lassan öregszik, minden száz kilométerrel, minden másodperccel vénebb lesz. A meg nem nevezhető szerint, az ő jegyzete nyomán nem ez, hanem a vége a legveszélyesebb rész. A tudat és Calyle-effektus kölcsönhatása. Mivel a fizikai test a Carlyle-utazásban elképzelhetetlenül felgyorsul, szegény, öreg énem rettegő vénemberként bámul majd ki szemeim kémlelőnyílásán, miközben odakinn eltűnik a tér. Carlyle azt vallja, az emberi értelem összezavarodik e gyorsaságban, és az emlékek és a gondolatok és a vágyak mind egy vegyes hússaláta töltik majd ki a koponyámat. Talán habzó szájú, őrült kínai majomként érek vissza a Földre. Csak az a kérdés, hogy a szuperhajtómű fog végezni velem, vagy ezerkilencvenöt nap alatt megbomlik bennem minden ész? De mi lesz az ebéd ma?”

 

5. Hatszázhatodik nap

 

A hajó némán suhant az űrben. Farában vörös fénnyel égett a kiáramló energia, mely mind mélyebbre lökte a fémkúpot a sötétségbe, el a Naptól.

A külső borítást mostanra ezer és ezer karc, ütés és véset díszítette – az űr porának tetoválásai. Az egyik szenzort meteor találta telibe a háromszáznegyedik napon. Kiszakadt talpazatát azonnal eltömítette egy fekete, bitumenszerű szigetelőanyag. Más, jelentősebb sérülés nem érte a hajót.

A második hajtóműrendszer üzembelépésekor volt egy rövid vészleállás. Piros fények villogtak mindenhol, és a farból mély, sivító hang kélt. A raktárrészlegen hirtelen leesett a hőmérséklet, vékony jégpára lepte el az állványokat. Aztán a hajtómű bekapcsolt, és a rend helyreállt, a fények kialudtak, majd a hőmérséklet is normalizálódott.

Odabenn most minden mozdulatlan volt. A moziszobából halk párbeszéd szűrődött ki: Al Pacino és Keanu Reeves alkudozott valamin. Egyéb zaj nem hallatszott.

Frank tartálya összeverve, kormosan, mindenféle szerves és szervetlen anyaggal bekenve várakozott helyén. Az ütések olyannyira eltorzították a külső rétegét, hogy eredeti, ovális alakja teljesen eltűnt, összegyűrt alufóliacsomagra hasonlított. Bal sarkánál erősen bekormozódott valami tűztől – az oltórendszerek által idespriccelt hab vastag rétegben száradt a padlóra és a tartály oldalára.

A kémlelőnyílást ruhaszövet és takony kombinációjával ragasztották le. Középen, ahova Frank mellkasa esett, ötszöget rajzoltak, feltehetően vérrel, a vonalak metszéspontjában ürülékhalom csúcsosodott.

A könyvtárrészleg olvasólemezei szétszórva hevertek az összekötő folyosón. A moziszoba ülését gondosan felhasogatták vízszintes és függőleges irányban. Magát a nagy képernyőt habszivacsdarabok és egyéb, lekvárral felrögzített szemét tarkította. Pacino sátáni arca alig látszódott egy padlószőnyeg cafatja mellett.

Az Élőtér helyiségeiben hasonló állapotok uralkodtak. A zuhanyzó lefolyóját eltömítették, így most kétcentis víz poshadt a tál aljában. A hálóhelyiségben mindent elborítottak egy polifoam párna szétszaggatott darabkái. Az ágynemű kosztól és vértől sötétlett, a plafonra groteszk, érthetetlen jeleket mázoltak valami sötét anyaggal.

A konyhában halmokban állt a szennyes és az ételmaradék. A szintetikus élelem csomói rohadásra képtelenül, de összeaszottan, kiszáradva, mumifikálódva várták a takarítást. A szekrénykék ajtajait leszaggatták, fiókjait a földre dobálták. A asztal közepére tálakból, tányérokból és műanyag evőeszközökből furcsa, de jól kiegyensúlyozott építményt emeltek. Alakja átmenetet képzett az Eiffel-torony és a Gizai piramis közt – valójában a hajó formáját utánozta.

A kommunikációs szoba maradt a legjobb állapotban. Legfeljebb a kompult főképernyőjén csillag alakban szertefutó repedés mutatta, hogy korábban itt is pusztító indulat tombolt. Az előtte álló szék padlórögzítő pántjait kifeszítették, így az ülőalkalmatosság most ferdén, csálén állt. És ha a hajó tett egy apró, kitérő manővert, a szék nyikkanva elfordult tengelyén jobbra vagy balra. Ez volt az egyetlen mozgás, ami képződött azon a napokban.

 

6. Nyolcszázhuszonkettedik nap

 

Adam a kommunikációs helyiség közepén, a plafonba vágott kémlelőnyílás alatt állt. Kezében szorongatta a professzor számítógépét. Az apró képernyőn képletek fénylettek. Adam felfelé nézett, föl a kis ablakra, az űrre.

A férfin csupán pizsamaalsó volt, felsőteste meztelenül sápadozott a műszerek gyenge fényében. Szépen kidolgozott izmai mostanra eltűntek egy tömör, fehér hájréteg alatt. Apró, lelógó pocakja rábukott nadrágjára, horgas alkarjai vastag, húsos vállakba végződtek. Nyakán lüktetett egy ér, és bal szemhéja néha-néha megrebbent, ahogy a csillagokat leste. Arcát sűrű, vastag szőrű szakáll borította, mely leért majdnem a mellkasáig. Ételcafatok, ruhafoszlányok, és habszivacsdarabok ragadtak a szőrbe. Zsíros hajának csimbókjai a vállát verdesték, hónaljából olykor sárga erekben eredt meg az izzadtság. Néhol a kosz összesűrűsödött, majd megrepedezett bőrén, és száradt agyagként pergett le, amerre járt. Az ösvény, amit képzett, csupán a konyha és a kommunikációs helyiség közt húzódott.

 

7. A Carlyle-hajómű  

 

Adam arra eszmélt, hogy éles, kék fény villog az arcába. A kommunikációs helyiség közepén feküdt, étel- vagy hányásfoltban szuszogva. Oldalt és fent egy-egy összekent jelzőlámpa ontotta rá tompultan lüktető fényét, valahonnan halk sípolás áradt.

A hátára gördül, így megérezhette, hogy alatta egyenletes, finoman új remegés költözött a hajó testébe. Ahogy felpillantott, látta, hogy a kémlelőablakban sorban eltűnnek a csillagok.

Negyedórába telt, míg megértette, mi történik. Ekkor feltápászkodott, és eltántorgott a mosdóig. A zuhanytálca aljában zöldellő vízből lötykölt az arcába, majd négykézláb folytatta útját hátra, a sípoló hang irányába.

Egy kis beugróból jött, melyet a hálóhelyiség mögött fedezett fel. Az alattomos sivításhoz fehéreskék fény társult. Mikorra Adam elszánta magát, hogy két lábra álljon, a bőröndnyi fény egészen kifehéredett, és a hang hirtelen elhalkult.

Most lepte csak el az az érzés, mely másfél órán át fogja majd gyötörni. Olyan volt, mintha a belsejét kitépték volna, hogy jó tíz méterrel arrébb a földre dobják. A maradék szöveten végtelen üresség és remegő izgatottság lett úrrá. Minden idegsejtjéből értelmezhetetlen impulzusok érkeztek agyába, melyek leginkább egyfajta csiklandozó idegenségérzetet közvetítettek. Hirtelen nem tudta, melyik a bal lába, hol kezdődik a keze, mi történt a fejével, és egyáltalán: miféle érzékszervei vannak. Öntudata zavartan cikázott testében, mely hatalmas, visszhangzó térnek tűnt számára. Térdre roskadt, és ujjai mögé rejtette arcát. Mélyeket lélegezve próbált magához térni, de a furcsa idegenségérzet nem tágított.

Aztán – talán fél óra elteltével – sikerült erőt vennie e szédületen, és felállt. Visszatántorgott a konyába, ivott és evett valami maradékot. Ízek, szagok nélkül, csak a vibráló, erős fénytől káprázó látására hagyatkozva, ösztönösen, cél nélkül megindult hátrafelé. Olvasólemezeken gázolt át, majd közönyösen belesett a nagy kijelzőre a moziszobába, végül leült az edzőterem közepén a tatamira. Maga sem tudta mire vár, de ez a tunya tétlenség teljesen kielégítőnek tűnt számára. Úgy vélte, a legcsekélyebb aktivitás is szörnyű veszélyeket jelentene most.

Lassan, talán öt percnyi ücsörgés után ébredt csak rá, hogy figyelik. A sejtés tarkójáról indult, elterjedt a válla, karja irányába, végigfutott törzsén, le egészen a lábujjaiig, megborzongatva minden porcikáját.

Nehézkesen egyensúlyozva felállt, és megdörzsölte szemét. Most már tudta, hogy az, aki nézi, ott van mögötte.

Megfordult.

Valóban ott volt, a Frank koporsójához vezető átjáróban, félig az ajtókeret takarásában. Arcát nem lehetett látni, nagydarab, hórihorgas férfinak tűnt. Adam először akaratlanul is elkapta tekintetét róla, és mire vissza mert nézni, a jelenés már eltűnt.

Az utazó percekig csak állt mereven, mint egy bogár, mely halottnak tetteti vagy hiszi magát. Aztán követte az idegent, kinyújtott karral előrebotorkálva – míg neki nem esett Frank koporsójának.

A meggyötört szerkezet zárókapcsai érintetlennek tűntek. Lent, a jobb sarokban az életfunkciókat mutató kijelző felszínét durva ujjak benyomták, így most a led érthetetlen, zagyva jeleket villogtatott. Adam mégis sokáig bámulta, hátha kiolvashat belőle valamit, végül felmászott a tartály tetejére, és ujjaival tétován piszkálni kezdte a betekintőnyílást fedő mocskot, de ekkor mozgást érzékelt szeme sarkából.

Végtelenül lassan fordította el fejét jobbra, a szondatároló felé vezető folyosó irányába. A sötét alak lágyan, szinte a levegőben lépdelve távolodott, mint aki csak érdeklődve sétálgat a fedélzeten. Adam egy, a padlón heverő műanyag széklábat kapott fel a földről, majd morogva a férfi után sietett.

Mikor beért a gömbölyű űrbéli kémek terébe, az ismeretlen épp eltűnt a túloldali ajtónyílásban. Adam utána lódult, majd a helyiség közepén megtorpant. Így állt, kezében a széklábat forgatva jó negyedórát, fürkészve az átjáró sötétjét. Néha bólintott egyet, mintha néma kérdésekre igenelne. Végül feleszmélt, körbekémlelt, majd határozottan folytatta útját.

A raktár ajtónyílásában megállt, és krákogva próbálgatta a szavakat. Percekbe telt, míg félig-meddig artikuláltan ki tudta nyögni: – Ki vagy?

Nem jött válasz. Beóvakodott az állványok közé, és eltompult érzékszerveivel igyekezett mindenfelé figyelni. Balról, elölről mozgás kélt, de mikorra odakapta tekintetét, már elhalt. Ott, oldalt, egy halom feltépett szélű doboz mellett mintha kucorgott volna valaki – ám odaérve nem talált, csak újabb árnyékokat.

Mikor bejárta az összes, szilárdan rögzített állvány közét, rájött, már csak a hajtóműterem van hátra.

Annak szabad nyílásában ismét megtorpant, és sokáig vizsgálgatta feltámadó érzéseit. Rettegés, elhagyatottság, üresség, izgatott bírvágy és valami, mindent elborító idegenségérzet kavargott benne. Mindeközben olyan volt, mintha testéből kiszakított lelke ott lebegett volna a tarkója mögött, rémülten, búvóhelyről lesve az események menetét.

Mély levegőt vett, és megtámaszkodott valamiben. A falfelület egy kidomborodásában tokba rejtett vészkapcsoló lapult. Felidézte, hogy mire való – tűz, robbanás vagy meteorbecsapódás esetén lezárja a hátsó hajtóműrészleget, majd öt másodperc múltán le is választja a hajótestről.

A megnyugtató információ birtokában belépett az utolsó terembe. A hatalmas hajtóműtömbök két részre osztották a teret. Előbb balra fordult, és végignézett a sötét, keskeny járaton – üres volt.

Aztán kiszáradt ajkait megnyalva, és kalapáló szívére szorítva szabad kezét, a jobb oldali folyosóra tért.

Az alak ott állt a végében. Fejét árnyék burkolta.

– Ki vagy? – kiáltotta felé Adam. A lény nem válaszolt, nem moccant. Szótlanul bámultak egymásra, majd az egykori rab lassan közelíteni kezdett az ismeretlen látogató felé.

– Ha te vagy Isten, vagy az összegyűrt tér lakója, kérek, válaszolj! – könyörgött Adam fojtott hangon, megtéve még három lépés. Megtorpant, maga elé nyújtotta a széklábat. – Ha tévedek, és te ő vagy, a koporsóból, akkor anyámra esküszöm…

Nem fejezhette be, mert Frank kilépett a fénybe. Arcán, e rég látott ábrázaton, nem volt más, csak izzó gyűlölet.

– Jaj, ne – nyögte Adam, hátrálva. – Nem akartam. Nem akartam a tartályodhoz menni! – motyogta, és dermedt ujjai közül kiesett alkalmi fegyvere. A jelenség lassan, kérlelhetetlenül közelített felé, mire az elítélt megfordult, és összeakadó lábakkal kimenekült a teremből.

Az egyes gyűrűket nem tagolta zárható ajtó. Csupán egyetlen módon lehetett az átjárónyílásokat öröke lefedni.

Adam betörte a vészkapcsoló cukorüveg foglalatját, majd rövid tétovázás után a nagy, vörös gombra csapott. Feje fölött felvillant egy sárga jelzőlámpa. A küszöb túloldalán még látta a megdöbbent Fanket előrelépni, lehajolni a széklábért – de aztán egy leereszkedő sötét panel elzárta őt Adamtól. A villogó fény most zöldbe váltott. Adam türelmesen várt, fél lépésnyire az átjáró befedett keretétől. Harminc másodperc múltán meghallotta a hajótest sikolyát. Remegések futottak végig a fémen körkörös irányban, ahogy a hajtóműrészleg levált. Az utazó igyekezett felidézni magában mindazt, amit tudott a térhajlítás menetéről. Csak remélte, hogy a másik, ott, az egyre távolodó hengerben, örökre elvész egy ismeretlen tartomány mélységeiben.

Mikor vége lett, és a zöld fény kihunyt, a férfi tétován körbefordult. Mostanra összeállt benne minden, az elmúlt pár év minden fontosabb történése egyetlen láncolattá forrt, melynek végén itt állt egyedül. Felidézte magában az ajánlatot, az indulást, a szigorú napirendet, amelyet tartani tudott egészen másfél évig. Aztán hirtelen, minta a film elszakadt volna, mindet elborított emlékeiben a sötétség. Megborzongott, mikor végignézett magán. Majd szakállába markolva felröhögött.

– Megcsináltam! – kiáltotta rekedten. Mielőtt megindult volna vissza, megrázkódott, mint egy kutya. Hátratúrta hosszúra nőtt haját, majd még mindig bizonytalan léptekkel átvágott a szondatárolón, ahol már sínjeiken izgatottan mocorogtak a kapszulák. Ügyet se vetve rájuk továbbhaladt, és belépett Frank egykori sírkamrájába.

A koporsó nyitva állt.

Adam úgy érezte, mintha egy hatalmas szöget ütöttek volna koponyája tetejébe. Döbbenten, szűkölve a testében terjedő félelemtől állt az üres szerkezet előtt. Emlékezett rá, hogy lezárva hagyta hátra. Aztán eszébe jutott a vészprotokoll is. Azzal, hogy leválasztotta a hajtóművet és Franket, a hibernáló deaktiválta magát.

– De ki volt benne? – nyögte maga elé a férfi, majd az üres tartályhoz lépett. Belebámult a csövek és merevítők kuszaságába, és érezte, tudta, hogy pár perce még odabenn feküdt valaki.

A következő ösztönös gondolata egy fegyver lehetősége volt. Körbelesett, valami, bármi után kutatva tekintetével, és ekkor rázúdult Frank tömege.

 

8. A vizsgálat

 

– Mi történt aztán? –kérdezte az orvos. A férfi sokáig nem válaszolt, csak bámulta az elé rakott cigarettáscsomagot.

– Nem kér belőle? Úgy tudom, régen dohányzott…– kínálta őt a doktor. A másik hátradőlt székén, közben ujjai akaratlanul is végigfutottak arcán. Érdes hegek húzódtak rajta. Orvosai azt mondták, a műbőr okozta idegenségérzet soha nem fog elmúlni.

– Aztán? – nézett fel lassan a doktorra a sérült. – Aztán meg akart ölni. – Eltűnődött, leszegte fejét. – Tudja, az utóbbi hetekben volt időm gondolkodni. Azt hiszem, Frank öntudatlanul csinálta, amit csinált. Egy üres báb volt. Egy esztelen, értelem és érzés nélküli húsgépezet. Csak azért akart megölni, mert…ezt csinálta mindig. Támadott. Ahogy ez kutya is megtámadja embert, ha olyanja van. Megtámadja még a gazdáját is.

– Értem – bólintott az orvos, és valamit végigsimított jegyzetfüzete érintőképernyőjén. – Azt mondta korábban, hogy a sérülései ellenére sikerült elbarikádozna magát a hálóhelyiségben.

– Igen – helyeselt a férfi bamba vigyorral. – Az ágyat kifeszegettem a helyéről. Már régebben. Azt döntöttem a bejárat elé. Dőlt belőlem a vér, alig láttam tőle, de nekivetettem a hátam, és kitartottam. Pedig nagyon erős volt. Be akart nyomulni, utánam.

– Aztán jött a becsapódás – nyugtázta a másik a jegyzetfüzetéből. – A jeges folyóba, fenn Kanadában.

– Igazából a szélén landoltunk – javította ki előzékenyen a sérült. – De aztán egész gyorsan belecsúsztunk a vízbe. – Elmélázott, az asztal lapján nézve végig emlékei képeit.

– És mi lett Frankkel? – kérdezte csöndesen a doktor.

A férfi felsóhajtott, és kivett egy szálat a cigarettáscsomagból.

– Megtette, amit kértem? Végignézte a hajó belső kamerafelvételeit a Carlyle-hajtómű beindítása után?

A doktor bólintott. – A kamerák nagy részét bekenték valamivel. Alig néhány mutatott képet.

A beteg kivárt, majd idegesen kibökte: – És?

– Ne láttam rajtuk semmit abból, amit maga állított.

Adam intett, és közelebb hajolt a doktorhoz. Várt, míg a másik meggyújtja neki cigarettáját, majd mélyen leszívta a füstöt. Úgy kezdett beszélni, hogy közben fehér pamacsok jöttek szájából.

– A becsapódás szétdobott minket. Elszállt ő, és elrepültem én is, az ágy is. A zuhanyzóban tértem magamhoz. Mindenhol jött be a víz. A folyó jéghideg vize. Jól tudok úszni, ezért vártam, míg a hajó félig megtelik. Így nem kellett a betörő vízzel küzdenem. Aztán kifelé indultam.

– Közben látta Franket? – kérdezte türelmetlenül a doktor.

A beteg élesen ránézett, majd gyorsan elnyomta az alig szítt cigarettáját. – Igen. Láttam. Ott állt a komszobában. Bambán, értetlenül. Lassan elborította a víz, de csak állt, mint aki nem tudja, mi fog történni. Valóban nem találták meg a testet?

A doktor nem válaszolt, helyette ismét bepötyögött valami jegyzetet.

– Holnap innen folytatjuk – mondta aztán könnyedén, és felpattant. Ekkor Adam kinyúlt, és megfogta csuklóját. A orvos meglepetten és riadtan pillantott le rá, majd az elsötétített üvegfelület felé lesett segélykérően.

– Ne is keressék – suttogta neki Adam. – Nincs benne semmi. Csak a hüvelye jött vissza a Földre.

– Hogy érti ezt? – nyögte az orvos.

– A lelke odafenn maradt a Carlyle-térben. Mikor felgyorsultunk, a lelke elvált a testétől. Nem érti? Fel akarta venni a széklábat, és átcsúszott rajta a keze…lehet, hogy mindebből maguk semmit nem láttak a felvételeken, de így történt, kérem, higgyen nekem! – hadarta Adam, miközben többször a kicsiny szobácska egyetlen ajtaja felé nézett.

– Értem – nyugtatta őt a doktor, megrántva karját. – De…

– Igen, ez a terve. Az ő terve…hogy megfosszon minél több embert a lelkétől. Ő tudott mindent előre...– sorolta Adam. – Talán maga a Carlyle-tér is az ő találmánya, nem Carlyle-é, talán nincs is Carlyle-tér, hanem az, ott, ahol jártam – az maga a Pokol.

Az orvos értetlenül meredt rá.

 – Dehát kiről beszél? – kérdezte is, ám a férfi már nem is őt figyelte, a sötét üveg felé fordult, hangja hisztérikus magasságokba csapott.

 – Hát nem érti? Nem szabad több hajót felküldeni! Nem szabad elindítani a telepeseket!

– Nyugodjon meg. Ez teljesen logikátlan – vágott közbe szigorúan az orvos, ő maga is a kémlelőablak felé pillantva. – Nem értem, hogy…

– Persze, hogy nem érti, de nézze csak meg a lábát, patákat talál majd! – kiabálta most már Adam felállva. A szék eldőlt mögötte. – Az a célja, hogy mind több lelket szerezzen. A hibernált test és az álmodó lélek elválik odafenn, a Carlyle-gyorsuláskor. Ekkora sebességnél csak az ébren lévők tudják megőrizni egységüket. Még én is, noha végig tudatomnál voltam, még nekem is…de őbelőle...nézze csak meg…mi lett belőle lélek nélkül…mit tett velem…

Szétmarcangolt, darabokból összevarrt arcára mutatott felhasogatott karjaival. A doktor tudta, hogy a ruha alatt a test még borzalmasabban néz ki. Adam olyan volt, mint akit felaprítottak, és aztán újból összeraktak.

– Ezt Frank csinálta magával. Nem...más – mondta csöndesen.

Nyílt az ajtó, és két, megtermett fehér köpenyes lépett be rajta.

– Nem Frank – csóválta fejét Adam, majd kezeit felemelve megadóan hátralépett. – Csak a teste.

A végét már a doktor hátának mondta: – A lelkét odafenn hagytam.

A kémlelőszobában, az elsötétített üveg túloldalán Luc várakozott türelmesen. Mikor a doktor belépett hozzá, megköszörülte torkát, és felállt székéből.

– Semmi változás – jegyezte meg az orvos. Figyelte, ahogy a szomszéd helyiségből az ápolók kikísérik az engedelmes, immár ismét tompa beteget. – Megint csak ezek a rögeszmék. Az már biztos, hogy valami szörnyű impulzus érte őt.

– Hát persze – helyeselt Luc mosolyogva. – De nem az út fizikai együtthatóitól. Gondolja csak el, három év alatt teljesen elvesztette a realitásérzékét. Hallucinált. Azt képzelte, hogy egy kísértet támad rá. Amikor eltüntette ezt az állítólagos szellemet a hajóról, akkor pedig valóban megtörtént, amiről képzelgett. Még szerencse, hogy mindez az út végére esett. Ha nincs ez a viharos földtérés…Adam barátunk is elhagyja a lelkét…– felnevetett, majd hirtelen elhallgatott. Mivel a doktor láthatólag elmélyedt jegyzeteiben, határozottan és emelt hangon hozzátette: – Ezért is fognak a telepesek hibernálva utazni. Mind a hétezer.

Az orvos – miközben elmentette az adatokat – fürkésző pillantást vetett rá. – Akkor is érdekes történet. Végső soron Carlyle is bizonytalan volt a pszichikumra gyakorolt…

– Carlyle ilyesmiről soha nem írt. És a lélek ebből a szempontból nem tényező. Csak a test éhsége idelenn a Földön – vágott közbe dühösen Luc. Majd erőt véve magán, szelídebben így folytatta: – Kérem, nyilvánítsa őrültnek. Hogy lezárhassuk végre ezt az ügyet. Sürget az idő.

Megvárta, míg a másik kényszeredetten bólint, és csak akkor indult kifelé.

Már az ajtóban érte utol a kérdés. – Mikor indul a telepesek hajója?

Megfordult, és türelmetlenségtől csillogó tekintetével végigmérte az embert.

– Mielőbb.

 

vége

 

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://horrornovellak.blog.hu/api/trackback/id/tr292427175

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
horror