Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror

2010. október 10. 08:27 - Valmont

Őrségi hajnalok

A táj adta az ihletet - több, az Őrség szívében töltött hétvége után jött a történet magva, egy, az erdő szélén álló magányos ház, és a benne élő fővárosból emigrált költőnő képe. Eleinte két sikertelen alkotó sikertelen viszonyára akartam kihegyezni a dolgot: Evelin amatőr, de lelkes és elragadtatott személyiség, míg a narrátor egy cinikus, megkeseredett prózaíró, aki igazából lenézi a nőt, mert úgy véli, ő jobban ismeri a kinti világ törvényeit. Kivéve azt, ami miatt akaratlanul is gyilkossá válik. Ha ugyanis elfogadná Evelin álláspontját, elfogadná  a világban még fennálló varázslat, a titok lehetőségét - megmenthetné a nőt elővigyáztosságával. A végeredményben mindez így nem lett kidolgozva, elbeszélőnk egyszerűen nem gondolja végig tettei kifutását, nem számol az irreális, mesebeli okozatokkal. Közömbössége az igazán ijesztő. (A csonttollú madár egy utalás a ma élő legnagyobb magyar nyelvű novellista teremtett világára. Sok év után most néztem csak utána, hogy ez egy valóban létező lény.)

 

 

Rémszer

 

 

A válás után hat héttel egy pénteken bodros, rosszkedvű felhők alatt leautóztam az Őrségbe, Evelinhez. Régi barátok voltunk, csak barátok, semmi több, de most nőt akartam, minden áron. Evelin verseket írt, aztán valami örökséghez jutott, és fogta magát, elköltözött a fővárosból, ide, az isten háta mögé. Elmondta, hol kell lekanyarodnom házacskájához a nyolcasról, de kétszer is eltévesztettem.

– A földút elején kiraktam egy táblát, az erdő nevével: Rémszer – mondta a mobilomba segítségül még indulás előtt. Alkonyodott, mikor megpillantottam piros betűit a furnérlemezen.

A ház az erdősáv aljában lapult, egyedül, elhagyatva. Csak a kéményéből előkúszó nagy, szálkás füstszalag kölcsönzött némi otthonosságot neki.

– Már nagyon vártalak! – nyitott ajtót Evelin. Megölelt, megpuszilt, majd betessékelt a melegbe. Míg kipakoltam a kaját és a borokat a szoba közepén álló fenyőfa asztalra, egyfolytában fecsegett. Éreztem, napok óta nem találkozhatott emberrel.

– Egy helytörténeti kutató szerint itt soha nem volt igazi településcsoport, tudod, olyan elszórt házak együttese, amit szakszóval szernek nevezek – okoskodott, míg a kenyeret szeletelte. Bebújtam a kemencezugba, hátam a meleg és domború fehérségnek nyomva – Valamiért a helyiek mégis Rémszernek hívják ezt a környéket.

– Talán van itt valami – erőltettem írói fantáziám.

– Lehet – egy pillanatra eltűnődött, tömpe ujjait gyümölcsök halmán pihentetve. – Az biztos, hogy  furcsa ez a lyuk itt a szerek láncán. Tudod ezek a kis házcsoportok védelmi vonalat is képeztek, a külső, idegen támadók ellen. Ám ennek az erdőnek több kilométeres szakaszán soha, senki nem telepedett meg.

Lehajolt egy elgurult dióért. Elnéztem vaskos csípőjét, széles fenekét, a nyakán pirosló pattanásokat.  Egyáltalán nem hasonlított egykori feleségemre, és ez nagyon jó volt.

– És, hogy megy az írás? – kérdeztem, majd kikecmeregtem helyemről. A harmadik fiókban találtam dugóhúzót.

– Nem igazán – szégyenlőssé vált, ha a verseiről kellet beszélnie. Kislányos zavarában volt valami megejtő, mivel a költeményei nagyon is szókimondóak voltak. – Minden napom elmegy valamivel. Az erdőt járom, bekerekezek a faluba, elmegyek korongozni egy fazekashoz, tudod, hogy megy ez. Korán fekszem, mégis, folyton olyan fáradt vagyok.

– Apropó, hol alszom? – kérdeztem könnyedén, majd kirántottam a dugót a cuveből. Édes, földes aromák szöktek orromba.

– Van egy tábori ágyam – vonta meg vállát. – Ha jó, megágyazunk neked itt, a kemence előtt.

Nem szóltam semmit, csak leültem, és töltöttem bort mind a kettőnknek.

Éjfélig nem tudtam leitatni. Reszkető, de határozott léptekkel ment fel emeleti kis hálószobájába a nyikorgó lépcsőn. Egyedül maradtam a pattogó kemencével, a vacsora romjaival és két üres palackkal. Dühös hasfájással bújtam be a szúrós takaró alá, és az ablak mögött kerekedő holdat bámulva szuggeráltam magam alvásba.

Hogy aztán valamikor hajnalban puha léptekre riadjak.

Először feldobbanó szívvel öntött el az öröm, hogy mégiscsak összejön a dolog, aztán tudomásul kellett vennem, hogy a lépések távolodnak. Kilincs nyikordult kijózanítóan, majd hűvös, avaros fuvallat ért hozzám. Ott maradtam, a nyitott ajtajú házban, másodszor is elárulva. Kikecmeregtem hát az ágyból, majd kilépve a derengő szürke hidegbe, halkan megszólítottam: – Evelin!

Ám ő csak ment, be a fák közébe, a félhomályba. Követtem pár lépést, majd valami megszúrta meztelen talpam, ezért visszamentem a cipőmért. Nem tudtam, hogy Evelin alvajáró, és mivel még soha nem láttam ilyet, izgatottan indultam utána. Ám amikorra magam is benyomultam a tölgyesbe – már eltűnt. Fél órát bolyongtam a mind erősebb fényben, elhízott gombákat rúgva fel, gallyat tördelve unottan, majd visszaindultam, a ház remélt helye felé.

Egy nagy, odvas fatörzs oldalában pillantottam meg őket. Evelin a földön ült, az állat pedig előtte hevert, mintha leölték volna. De nem, mert farka és nyakán a bőr mozgott. Néha fejét is feljebb emelte, eligazította a nő ölében, hogy a szarv ne nyomja annak oldalát. Evelin a sörény és a hegyes fülek közeit turkászta. Szeme csuka volt.

Óvatosan, nagy ívben lopakodva kikerültem őket. Visszamentem a házba, és a konyhaszekrényből kikerestem a pálinkásüveget. Miután jót húztam belőle, remegő kézzel bekapcsoltam a telefonom. Volt rajta fényképezőgép, gyenge vakuval, de a célnak pont megfelelt. Kifelé indulva az ajtóban Evelinnel akadtam össze.

Merev, határozatlan léptekkel botorkált be a házba. Még mindig vakon mozgott, arcán földöntúli béke és mosoly ömlött el. Hálóingje szélén egy szőrszál csillogott, az állat sörényéből való. Lecsíptem, majd néztem, ahogy a nő fellépdel a lépcsőn. Pár pillanat múlva hortyogása betöltötte a házat.

A reggelinél még alig álltam meg, hogy beszéljek a dologról, de délben, mikor besétáltunk a faluba, már szilárdan beburkoltam titkomat. Sejtettem, ha elmondanám, meghiúsulna a perdöntő bizonyíték, a felvétel. Evelin egyébként is szorongó, kétkedő természete felülírná életritmusát, és az alvajárás hosszú időre, ki tudja meddig elmaradna éjszakáiból. Hallgattam hát, és bámultam, ahogy rövid, húsos ujjaival fazekat formáz István bácsi műhelyében. Később vásároltunk zöldséget, majd a kertek alatt visszasétáltunk a földútig, mely Rémszékhez vezetett.

– Jól aludtál? – kérdezte egy teherautókerék vájta csatorna peremén egyensúlyozva.

– Kitűnően – mondtam, majd ártatlanul visszakérdeztem: – És te?

Elgondolkodott, homlokát ráncolta, és csak sokára válaszolt: – Mióta itt élek, sokszor álmodom furcsa dolgokat. Nagyon életszerű, de körvonal nélküli dolgokat.

– Például? – Madár harsogott fel egy bokorban, tőlünk pár méterre. Evelin riadtan megtorpant.

– Csak egy csonttollú madár – nyugtattam.

– Nincs is ilyen nevű madár – nevetett rám, de aztán elkomolyodott. – Nagy veszélyben és nagy biztonságban vagyok egyszerre. Egy hatalmas szörny mellett fekszem az avarban, és tudom, ha haragudna rám, nem lenne hova bújnom – de most még szeret, és megszelídül kezem alatt. – Felemelte bal kezét, furcsállva végigmérte.

– Érdekes álom – mondtam, majd kinyúltam, megfogtam tenyerét. Meglepetten végigmért, aztán elvonta magát.

A vacsora után ismét elkezdtem a leitatási ceremóniát. Most sűrűbben töltögettem neki a házipálinkból is, amit valami öregasszonytól vett a szomszédos szeren. Maró, ragasztós anyag volt, és ahogy összekeveredett a vörösborral, mind jobban összezavarta Evelint is.

– A költészet halott – motyogta éjfél felé. – Nemcsak az én költészetem, a magyar nyelvű költészet is – jelentette ki, majd az asztalra csapott. – Nincs miről írni itt – csóválta fejét. – A varázslat eltűnt a világból.

– Igyál még – kínáltam félig teli poharát, de csak legyintett, és megpróbált felállni székéről.

– Várj, segítek – melléléptem, és átkaroltam. Vastag, feszes húsból állt a teste. Felkecmeregetünk a szoros lépcsőn birodalmába. Ágya szinte kitöltötte a kis hálószobát. Ahogy beleengedetem, úgy tettem, mint aki elveszti egyensúlyát, és mellédőltem. Aztán csak feküdtünk ott, egymás arcába bámulva, alkoholszagú, meleg leheletekbe burkolva a másikat. Ismét kinyúltam felé, megigazítottam tincseit. Elkapta kezem, majd hirtelen szájához vonta, megcsókolta.

– Légy gyengéd velem – kérte, és én ekkor benyúltam szoknyája alá.

Mikor végeztem, visszarogyadoztam ágyamba, de nem jött szememre álom. Telefonom ott hevert a padlón, kezem ügyében. Három körül mégis elszenderedtem, majd a pusztító szomjúság vert fel. Ekkor már nyitva volt az ajtó. Felkaptam a mobilt, cipőt húztam, majd kisiettem.

Még nagyjából emlékeztem a helyre, bár a didergő kékségben minden ösvény és facsoport ugyanolyannak tűnt. Végül mégsem ott találtam rá.

Harminc méter után ugyanis letört gallyak, felkavart avar, a menekülés nyomai ötlöttek szemembe. Ahogy követtem őket, egy csipkebokor széléig értem. Azon túl, két fa hajolt össze, testvéri barátságban. Megkerültem a bokrot, melyen Evelin ruhájának egy foszlánya fehérlett. A fák v-jébe pedig ott ragadt ő maga, pogány áldozat a hajnalban.

A szúrás szíve alatt érte. Valószínűleg fel akart másznia a törzsek oszlopain. Amikor rájött, hogy erre már nem lesz ideje, megfordult, és bátran, szemből fogadta a döfést.

Arcán nem volt nyoma se félelemnek, se a fájdalomnak. A szüzességét vesztett nő öntudatát is kerestem rajta, de nem találtam, csak később, a házban a lepedőn azt a pár vércseppet. A lepedőt magammal vittem.

Mert összepakoltam mindent, közben letörölgettem a dolgokat, a kilincseket, a poharakat, mindent, amit megfogtam. Aztán a lágy ködben elautóztam az országútig. Sokáig vártam, hogy ne jöjjön egy jármű se, lekapcsolt fényszórókkal ülve a jeges fémben. Közben végiggondoltam, kik láttak a faluban Evelinnel, mennyi ideig, és milyen személyleírást adhatnak rólam. Majd azt is, mit fogok mondani, ha a rendőrség eljut hozzám.

Abban biztos voltam, hogy az egyszarvúról nem teszek említést.

 

vége

 

 

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://horrornovellak.blog.hu/api/trackback/id/tr902359440

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
horror