Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror

2010. szeptember 12. 20:39 - Valmont

Erdőmélyi tűz

"Fájdalmasan szép történet, jól megírva...De nem igazán scifi...inkább misztikus..."- a novella ezen tömör elemzését B. Kósa Katalintól kaptam pár hete. Katalin - ha jól tudom - tagja a Preyer Hugo emlékére évről évre kiírt novellapályázatnak. Minden évben elhatározom, hogy nem küldök novellát e megmérettetésre, aztán mégis. A pályázat fő szervezője az Avana Egyesület. Az eredményhirdetés maga nyár közepén, végén szokott lezajlani a Hungarocon nevű sci-fi találkozó keretein belül. Egyébkén a Hungarocon hangulata ihlette egy korább itt közölt, "Az író és  vadász" című írásomat (hoppá azt felraktam egyáltalán? meg kell majd néznem...*). Abban a szövegben minden benne van, amit a Hungaroconról gondolok. Ja, igen - a pályázaton idén sem értem el semmiféle helyezést... 

Ez a történet viszont mindettől függetlenül igen kedves számomra, sőt, idén az egyik legjobban kedvelt volt. Nyelvileg, tartalmilag erősnek érzem, és azt hiszem méltó arra, hogy a blog második évfordulóját ünnepeljem vele. Elméletileg több mint száz hete rakok fel saját írásokat folyamatosan. Hm. 

 * Nincs fent. Lásd köv. post....

 

Hamvakból

 

 

– Kurva madár – ébredt meg Kovács, és felült ágyában. Nagy, erős pászmákban tűzött be a júniusi fény hálószobájába. A férfi az ébresztőórára lesett, aztán visszahanyatlott a párnák közé, mert eszébe jutott, szabin van.

Fél éve nem volt szabadságon, mióta.

Kinyúlt az ágy túlfelére, és  végigsimította az érintetlen fejpárnát. Aztán lejjebb mozdult keze, végig a másik testén. Vagyis, ahol a teste lenne. A keskeny vállak, a mell két domborodó íve, a pihés has, és lejjebb.

Ekkor a madár odakinn megint felrikoltott, mire Kovács kikelt az ágyból. Elrántotta a függönyt, és kinézett az ablakon.

A lakópark szélén élt, kilátással a kis erdőcskére, ami mögött állítólag valami ősláp lapult. Ő soha nem járt arra. Mikor ideköltöztek, tervezték, hogy majd szisztematikusan felderítik a környéket. Elmennek a közeli faluba, a pincesorra, bejárják a mezőket, erdőket, kipróbálják a fővárosba vezető út mentén működő éttermeket.

Kovács nagyot sóhajtott.

Hát ebből nem lett semmi.

A madár hangja most egész közelről jött. Éles, vijjogó kiáltása volt, Kovács még soha nem hallott ilyet. Úgy képzelte, valami nagy, szürke állat tartozik hozzá, amelyik örökké a fák kérgét kapirgálja. Amikor nem talál zsíros kukacot, dühében kiált egyet. Éjjel, nappal, esőben vagy ködben – neki nem számít semmi. A lényeg, hogy mindenki értesüljön csalódottságáról.

Kovács az erkélyajtóhoz ment, kinyitotta. Beleszagolt a nyár hatalmát idéző könnyed melegbe, majd kilépett a teraszra. A kő még hideg volt lába alatt. A korlát vasán vízcseppek ragyogtak. Kihajolt, és átvizsgálta az alant elterülő mesterséges park fáit. Egyiken se látott mozgást. A madár csak az erdőben élhet.

– Jó reggelt – köszönt rá szomszédja bal felől. Nagydarab, vörös hajú asszony volt, Kovács valamiért tartott tőle. A lépcsőházbeli hirdetménye szerint jósnőként kereste kenyerét. Valószínűleg sikeresen, mert ujjain, karjain és nyakán vastag aranyláncok csillogtak a fényben.

– Ilyenkor még kellemes a levegő, ugye? – kérdezte vagy inkább állította az asszony, majd a korláthoz ment, és kirázott egy pokrócot.

– Ja, igen – morogta a férfi, ellenőrizve pizsamájának sliccét. Aztán hirtelen eszébe jutott a probléma. – Magát is zavarja? – intett az erdő felé.

A nő ismét és ismét megrázta a pokrócot. – Micsoda? – kérdezte Kovácsra nézve közben. Egyetlen pillantással felmérte.

– A madár – mondta férfi. – Amelyik itt rikoltozik hetek óta az ablakunk alatt – tette hozzá bizonytalanul.

Az asszony összehajtotta a pokrócot, majd közelebb ment Kovácshoz, egészen a két erkélyt elválasztó betonkorlátig.

– Madár? – kérdezte kíváncsian. – Milyen madár?

Kovács tehetetlenül a lombok irányba intett: – Hát az…

A jósnőnek nagy, megértő szeme volt, talán barna színű. Hirtelen elkeskenyedett, majd lehunyta már most kifestett szempilláit, mint aki befelé figyel. Megborzongott, aztán egy mély sóhajjal kiengedte a levegőt.

– Nem tudom, miről beszél – mondta csöndesen. – De ne féljen a tűztől – tette hozzá.

– Micsoda? – értetlenkedett Kovács.

– Azt mondtam, amit láttam, ha magába tekintek – magyarázta az asszony hirtelen jött vidámsággal. – Nagy tüzet látok, amitől minden megváltozik majd.

Kovács megcsóválta fejét, kinyúlt, és belekapaszkodott a korlátba, mert érezte, hogy elönti a düh és a szédülés. – Miről beszél maga? – kérdezte aztán komoran. A nő vállat vont, és megfordult.

– Semmi nem változik meg – mondta a hátának Kovács. –  A feleségem hat hónapja halott, és ez nem változik meg. Itt vagyok egyedül, negyven évesen, és nem tudom, mit csináljak magammal. Ez nem változik meg. Ezen senki nem tud…

Az ajtó becsukódott a jósnő mögött, Kovács pedig hirtelen elhallgatott, mert észrevette, hogy kiabál.

Válaszul, ezúttal távolabbról, kiáltott neki a madár.

– Kurva madár – ismételte a férfi, és visszament a lakásba. Hosszas keresgélés utána az előszobai szekrény fiókjában megtalálta a tároló kulcsát. Rövidnadrágot és pólót húzott, majd papucsot véve leliftezett az alagsorba. A neonfényes sor végén ott várt rá Mariann. Legalábbis ami megmaradt belőle. A baleset után egy héttel összepakolta mindenét, és lehozta ide. Odafenn, a lakásban egyedül a hitvesi ágy megvetett, üres és várakozó oldala emlékeztette a nőre.

Kovács megállt a rácsos ajtó előtt, és percekig némán meredt a mélybarna kartondobozok halmára. Aztán kinyitotta a zárat, és ingerülten félrelökte a bal oldaliakat. Rövid keresés után a sarokban ráakadt a légpuska vékony ívére. A kis faliszekrényben talált egy doboz töltény is. Zsebre vágta, majd a fegyvert ölébe fektetve bezárta a tárlót.

Odakinn erősödött a fény, de nem annyira, hogy a szépen nyírt gyepet felszárítsa. Csupa víz lett a lába szára, míg átvágott a parkocskán. A szélén egy régi, kidőlt-bedőlt fakerítés figyelmeztetett a telek határára. Mögötte lazán ültetett akácos keveredett néhány magányos tölgyfával. A törzsek közét jól bevilágították a napsugarak, de odafenn, a lombok magasságában bármi elrejtőzhetett akár ítéletnapig is.

Kovács csak állt és fülelt.

– Szólalj meg – suttogta maga elé, majd szétnyitotta a fegyvert, és ellenőrizte a tölténytartó kis mélyedését. Üres volt, ezért a dobozból kivett egy apró ólomdarabot, és remegő kézzel a helyére illesztette. Aztán olajas kattanással lezárta a csövet.

– Most megkapod – bizonygatta Kovács, és átnyomult a fakerítésen. – Nem szeretem a madarakat, ahogy nem szeretem a fákat sem. Nem én akartam ideköltözni. Nem hiszek a természetben és a zöld dolgokban – magyarázta, mind mélyebbre hatolva az erdő közeiben. –  A várost kedvelem. Az éjszakai életet. Az éjfélig nyitva tartó helyeket, az autók zaját, a dugókat, a légszennyezettséget. A falvaktól lehangolt leszek. A természet depresszióssá tesz. A friss levegő elfáraszt.

Kovács a szónoklat közben folyamatosan felfelé figyelt, az ágak, levelek és a fény szövetét kutatta, de nem látott mozgást. Alig volt aljnövényzet, ám az a néhány csenevész bokor mintha mind az ő lábát szerette volna felkarcolni. Meg-megállt, és tapogatva, csodálkozva megvizsgálta sérüléseit, majd kettőzött erővel, dühösen ment tovább.

Jó ötven méter után megtorpan, fülelt, de a madár nem szólt.

– Na mi van? – kiáltotta a férfi. – Megnémultál? Napok óta csinálod ezt a purparlét…–elhallgatott, mert nem volt benne biztos, mit jelent a szó, purparlé. – Ezt a cirkuszt – folytatta aztán. – Egész pontosan azóta, mióta….

Most, hogy akaratlanul kimondta, rájött, hogy tényleg így van. A madár Mariann halálának féléves évfordulóján jelentkezett először. Kovács halványan emlékezett arra a szörnyű virrasztásra – kint, a teraszon egy ültő helyében megivott két üveg bort, csöndben és sötétben, hogy a szomszédok ne vegyék észre. Éjféltájt a rikoltásra riadt fel. Igen, éjfél volt, és nagyjából ebben az időpontban sodródott ki Mariann autója is a.

Kovács mély levegőt vett, és elrekkentette gondolatait. Körbefordult, csodálkozva, mint aki most ébred. – Ennek semmi értelme – motyogta.

Az erdő hallgatott. Miden réséből lágy, zöld párák áramlottak a férfi felé. Úgy érezte, mindjárt megfájdul a feje ettől a gomba-avar-föld illatú levegőtől. Megfordult, és kikerült egy nagy csipkebokrot. Riadtan észlelte, hogy már nem látja a házakat. Tétován előrement, aztán balra tért, és ekkor kijutott a tisztásra.

Nem volt túl nagy, legfeljebb hat méter átmérőjű. Természetesnek tűnt, mivel facsonkok nem árulkodtak irtásról. De nem ez volt a legkülönösebb benne, hanem a közepén felhalmozott máglyarakás.

Kovács nem tudott jobb szót a félembernyi magasságú gallytömegre. Kúp alakú volt, oldalát szépen eligazgatták. Csak egy cölöp hiányzott a közepéből, hogy valakit el.

Árnyék suhant át a férfi arcán, félbeszakítva gondolatmentét, majd a madár a jól ismert rikoltás kíséretében leszállt a rakás tetejére. Kovács akaratlanul is szeme elé kapta szabad kezét.

Narancs, piros és türkizkék színben pompázott az állat tollazata. Úgy tűnt, minden egyes szál másképp töri a reggel napsugarait. A szikrák és csillámok fényfoltjai apró szemekként vándoroltak a tisztás fáin és a földön, a madár mozgásának ütemére.

– Istenem – suttogta Kovács. – Mi vagy te?  

Leginkább még a pávára hasonlított, bár nem volt olyan elnyújtott a teste. Törzse kecsesen emelkedett nagy, széles mellkasi részben tornyosulva. Erős, hosszú szárnyai eltakarták lábait. Apró fején fekete szemek vizslatták a gallyak tömegét. Piros csőrében egy ágat tartott. Rövid szemlélődés után a gallyat beillesztette egy helyre. Kovács úgy érezte, az állat a lehető legtökéletesebb megoldást választotta.

– Gyönyörű – motyogta maga elé. Ahogy Mariann is az volt.

Felemelte a fegyvert, és a vállgödrébe szorította tusát. Még emlékezett, hogy tanította apja – mély levegő, bent tart, a szívverés ritmusára figyel, csukló lazán.

A madár nyugodtan igazgatta a máglyát, úgy téve, mintha nem vette volna észre a férfit. Kovács persze biztos volt abban, hogy tudja, mire készül. Elszégyellte magát, de a keserűsége és a dühe erősebb volt. Meghúzta a ravaszt.

A mellkasra célzott. Elképzelte, hogy a golyó eltűnik a gyönyörű tollak rengetegében, és utat fúr magának a húsba, egészen valami apró, ragacsos kis szervig. Majd szétpukkasztja ezt a dolgot, és.

A madár eldőlt. Most látszottak, szemérmetlenül előtűntek karmos, vékony kis lábai. Bal oldalára zuhant, de nem esett le a halomról. Jobb szárnyát erőtlenül még felhúzta, betakarta magát vele, mint a ledöfött Cézár a tógájával. Aztán rándult egyet, és vége volt.

Kovács leengedte a fegyvert, majd a mellette figyelő fa törzsének támasztotta. Bizonytalan léptekkel a rakáshoz ment, körbejárta. A madár fekete szeme már opálosan meredt a semmibe, mikor a férfi végre elszánta magát, és a gallyaknak támaszkodva a tollak felé nyúlt. Csak meg akarta érinteni az egyiket. Esetleg kihúzni, hogy.

Keze megcsúszott, és elveszte egyensúlyát. Ráesett az ágak szövevényére, bal válla összeért az állat fejével.

Ekkor történt. Egy apró villanás volt az égből, valamivel erősebb fényáram. Ahhoz pont elég, hogy meggyulladjon a madár teste, hogy aztán a tűz végigfodrozódva a halom felszínén, átterjedjen a férfira is. Ordítva ugrott hátra, és csapkodva próbálta oltani magát. Azonban a kékes lángnyelvek olyanok voltak, mint a víz, lesöpörni le lehetett őket, de elfojtani nem. Kovács végül a földbe mart ujjaival, és marokszámra dörzsölte be magát a puha, nedves humusszal. Mikorra végzett, és a riasztó lobogás elhalt testén, a máglya már teljes nagyságában lángolt. A kék tűz ragyogó tömbjében eltűntek az ágak, és elrejtőzött a madár tömege is. Még csak körvonalaiban, elszenesedett tömbként sem lehetet látni a ragyogásban.

Kovács szitkozódva felállt, és hátrálni kezdett a hőség elől. Eszébe se jutott egy erdőtűz lehetősége, mert érezte, hogy ez a láng nem fog továbbterjedni.

Bőrén azonban otthagyta nyomát. Karján, bal lábszárán és a nyakánál érezte, hogy szinte csontjáig hatol a fájdalom.

– Vizet – nyögte, és botladozva megindult visszafelé. Jó húsz perces bolyongás után, a lakópark túlsó felénél ért ki a fák közül. Hátrafordult, de a lombok közül nem gomolygott füst a kék égre. A bőrét maró fájdalom azonban ekkorra tűrhetetlenné vált. Az égett rész vörösen lüketett, nedvezett, és már kezdett is ráncosodni. Kovács lehajolt, és összekotorta tenyerével a harmatot, majd rápaskolta a sebekre. Ez használt, ezért mint egy cséplőgép, elkezdte bejárnia a mezőt, összegyűjtve az ég vizeit.

Kisvártatva autó hangjára lett figyelmes. Csak most vette észre, hogy az épületek közt kanyargó út mellé jutott. Az érkező kocsi fékezett, majd megállt.

– Hát magával meg mi történt? – kérdezte egy ismerős hang. A férfi felnézett, és a jósnő vörös hajkoronáját pillantotta meg a volán mögött.

– Csak egy kis…– kezdte volna, de a nő, már kint is volt az autóból, odasietett hozzá.

– Maga megégett – mondta szigorúan, szemügyre véve a sebeket. – Nagyjából a testfelület harminc százaléka…azonnal kórházba kell mennie.

– Én nem – kezdte volna Kovács, de az asszony ellentmondást nem tűrően letorkolta, és a kocsihoz támogatta őt.

– Szálljon csak be – nyitotta ki előtte az ajtót.

Kovács bezuttyant a vaníliaillatú autóba, majd lehunyta szemét, és csak a fájdalomra figyelt.

– Mi történt? – kérdezte a nő pár perc vezetés után.

– Megégtem.

A jósnő hallgatott egy sort: – Emlékszik? Én megmondtam, hogy…

– Kérem. Ne most – nyögte Kovács összeszorított fogakkal.

A kórház aulájában egy szúrós tekintetű nővér jött eléjük. – Mi történt? Karambol? – kérdezte ő is.

– Nem. Baleset otthon – válaszolt a férfi erőtlenül.

– Jöjjön – intett neki a nővér. A jósnő ott maradt a bejáratnál. Kovács hátrafordult, búcsút intett neki. – Köszönöm – mondta halkan.

Aztán követte a fehér köpenyes hátat az egyes vizsgálóba.

– Üljön fel a vizsgálóasztalra. Vetkőzzön le derékig. Azonnal hívom a doktornőt – zárta rá az a nővér az ajtót.

Kovács fel-felszisszenve engedelmeskedett a parancsnak, óvatosan lehúzta pólóját. A művelet a vártnál kevesebb fájdalommal járt. Sebei pedig már nem lüktettek, és színük is halványult. Megnyomta a karján lévő foltot – az inger csak tompán jelzett vissza neki.

Kovács megkönnyebbülten sóhajtott, és próbálta átgondolni, hogy mi történt.

Ám erre nem maradt ideje. Egy magas, okos tekintetű nő lépett a szobába.

– Jó napot. Halle doktornő vagyok – mondta mosolyogva. Határozott, de finom kézfogása volt. Kovács is elmotyogta a nevét, közben nem nézve a nő arcába.

– Nézzük, mi a baj – mondta az, gyengéden kézbe véve a sérült karját.

– Érdekes, már nem is fáj annyira – jegyezte meg a férfi mentegetődzve.

– Nap vagy szolárium? – kérdezte a doktornő.

– Nem. Én meg…– Kovácsba benne akadt a szó. A fájdalom hirtelen teljesen eltűnt. – Megégtem – fejezte be erőtlenül.

– Akkor nagyon szerencsésen – nevetett rá a másik. Megpaskolta a férfi vállát. – Vagy magának nagyon jó az öngyógyítási képessége. Szinte semmi nem látszik a bőrén.

– Az előbb még…– kezdte Kovács, de érezte, ez nem jó irány.

A doktornő pár másodpercig rajta felejtette tekintetét. Kíváncsi, kutató nézése ismerős volt a férfinak.

– Van ez így – mondta hirtelen a nő. – Hogy nem olyan nagy baj, mint gondoljuk. Megesik, hogy átértékelünk…dolgokat.

Bólintott, majd kifelé indult. És ekkor Kovács megértette.

– Doktornő – szólt utána torkát köszörülve. Úgy érezte, megint kamasz, és az iskolai diszkóban odamegy a.

– Igen? – fordult meg várakozóan a másik. Hallgattak. Nem sokat.

– Mi a terve ma estére? – bökte ki a férfi.

A nő ismét elmosolyodott.

 

vége

 

 

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://horrornovellak.blog.hu/api/trackback/id/tr22291413

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Frucsasz 2010.09.17. 11:05:53

Ez tényleg nagyon szép történet.
horror