Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror

2010. augusztus 22. 21:00 - Valmont

A leghosszabb éj

Ezt már szerintem megírták, legalábbis Borgesnél van egy-két hasonló történet árulásról és csalásról. Nem véletlen, hogy most hozom elő a sztorit - már egy hete az új, hatszáz oldalas Borges életrajzot gyűröm. Annak ellenére, hogy magukról a művekről kevés mélyelemzés van benne, izgalmas és nagyon érdekes olvasmány, bár attól tartok, a végére úgy leszek mint Salingerrel a Maynard-féle visszaemlékezés után - szánalommal vegyes zavar marad csupán egy gondosan kialakított írómítosz helyén. 

De vissza a lentire: én nem mondanám azt, amit állítólag a másik ember mondott annak idején, de úgy vélem ez a verzió sokkal hősiesebb és emberibb, mint a hivatalos, amit több millió példányban olvasnak ebben a pillanatban is. Itt nincs semmiféle (szó szerint vett) deus ex machina, csak egy szörnyű éj, amikor a legkeménybb döntést kell meghoznia tizenhárom férfinak.  

 

Együtt

 

Hűvös, kiismerhetetlen éj. Ott sutyorognak egy keskeny asztal körül, csak egy guggol mellette. Az ő hideg kezének, rongyának simítására ébred. Oldalába mar a fájdalom, csikorogva szorítja össze fogát. Próbál felülni, de lehetetlen.

– Magához tért – szól hátra a guggoló, mire mind elhallgatnak. Lobogó gyertyalángok a kis helyiség döngölt padlóján, agyagfalán. – A sebed – mondja neki az, aki vizes ruhával törli a fekvő elgyötört testét. – Nem mély. De erősen vérzett. Nagyon sok vért vesztettél. Túl sokat.

– Haldoklom – összegzi válaszul a fekvő. – Nagyon fáj a lábam.

Az ápoló erre előbb nem felel, nem néz rá, csak kicsavarja a rongyot egy favödörben. – Összetörték – mondja végül.

Nagy sokára jön elő a legfontosabb kérdés a fekvőből: – Mi történt?

Az asztal mellett állók közül a legkedvesebb lép előre, szakállában babrál, miközben szemlesütve magyaráz: – Elmentünk a sírhoz, hogy imádkozzunk, és aztán elvigyük és elrejtsük a tested, úgy, ahogy kérted. Ima közben mind hallottunk valamit. Amikor bementünk a barlangba, ott voltál mester, a padlón. Lélegeztél, mind akárki más élő.

– Azt gondoljuk, nem végeztek jó munkát – lépett előre egy másik. – Valamiképp elvétették, és túl korán véget ért. A szúrás nem ment mélyre, de elájultál tőle, oly mély kábulatba zuhantál, hogy mindenki azt hitte, még mi is, hogy eltávoztál közülünk.

A fekvő hosszant, szaggatottan sóhajt, tekintetét a plafonra, a nád mocskos szálaira emeli. Azon túl felér pillantása az égig, bele a sötét, csillagos magasságba. – Bár úgy lett volna. – nyögi. – De így...kudarcot vallottam. És ez a fájdalom elviselhetetlen.

Lehunyja szemét, talán már meg is halna, de ekkor nyílik az ajtó, izgatott hang ront a csöndbe. – Azt mondták, él. Nem lehet igaz…– tétova léptek közelednek a fekvő felé. Aztán az érkező megtorpan, lehajol, szövet susog. A sérült lágy tapintást érez oldalában, ujjak futnak végig a vágáson. Felnyitja a szemét, mire a hitetlen férfi hátrahőköl, elhűlve bámul arcába. – Hát igaz – suttogja, és fejét rázva hátrál pár lépést. Aztán a többiekhez fordul, az asztal felé. – Már mindenhol ezt beszélik. Azt mondják, hajnalig átkutatják érte a várost – görcsös mozdulattal int a fekvő felé, de nem néz rá.

– El kell vinnünk őt – szól valaki a csoportból, elő is lép. A fekvő félkönyékre emelkedik, arcán iszonyatos kín ömlik el, de hárítja a mellette guggoló segítő mozdulatát.

– Lezárták a kapukat. Se ki, se be. Átvizsgálnak majd mindenkit – magyarázza az érkezett, és odalép az egyik széken ülő mellé. A sebesült elhallja halk kérdését: – Vajon nem démon szállta meg?

– Akkor el kell rejtenünk – néz körbe, toppant egy másik a csoportból. Mind gondolkodóba esnek, a kis szobácska sarkait kutatva tekintetükkel. A fekvő visszahanyatlik a nyikorgó ágy durva szalmazsákjára. Végignéz lefelé sovány, szétszaggatott testén, a bőr hasadásain, a hús liláján, a csontokra tapadt, elhalt izmokon. Hihetetlen, hogy mindez még működik, lüktet, pulzál és mozog.

– Itt nincs rejtekhely – mondja a ki a nyilvánvaló tényt hirtelen a legidősebb. Arca szomorú és komor – azóta ilyen, hogy megtalálták a holtnak hitt fekvőt a barlangban. Remegett és nyögdécselt, mint egy újszülött.

– Elvihetnénk máshova. Vannak barátaink a városban – motyogja egy másik férfi, az állát dörzsölve. – Talán ott el tudnánk…

– Minden sarkon katona áll – csóválja fejét az érkezett. – Nem beszélve az őrjáratokról.

– És az ő állapotáról – mutat az ágyon heverő testre egy harmadik. Az égre emeli kezét. – Miért adtad vissza nekünk őt, ha ismét el kell veszítenünk? – kiáltja elkeseredetten.

– Örökre veletek leszek – biztatja őt a fekvő halk, remegő hangján. – Mindenképp így lesz, meglásd.

Ekkor feláll az asztal mellől, és közelebb jön az ágyhoz az, kit a legokosabbnak tart a sérült a többiek közt. Megvárja még mind rá figyelnek, csak akkor szólal meg. – Ez így van, uram. Ám ha megtalálnak téged, akkor minden, amit mondtál, a porba hull, fejeddel együtt.

A fekvő átgondolja szavait, majd int, hogy jöjjön közelebb. Mikor az letérdel, és a füléhez hajol, lágyan belesúgja: – Tudom. Már végiggondoltam ezt. Ha megtalálnak, soha, senki nem fogja elhinni, amit jövendöltem. Csak egy mód van, hogy valóra váltsuk szavaimat – kis szünetet tartott, majd kimondja: – Nektek kell eltüntetni a testet.

A térdelő borzadva elrántja magát, majd fel is áll, hátrál pár lépést. – Ezt ne kérd. Nem tehetjük…– nem tudja azonban elvonni a szemét a sérült tágra nyílt, hatalmas tekintetétől, belehull ebbe az erős, földöntúli akaratba. Végül lehajtja fejét. – Legyen meg a te akaratod.

– Mi van? Miről beszéltek? – kérdezi nyugtalanul az, aki ruhával törölgette a fekvő borzalmas sebeit. A sérült most kinyúl felé, és kezét a kócos koponyára teszi. – Jól sejtem, hogy a testvéred házában vagyunk, ugye? – néz rá szinte mosolygósan. Most, hogy kimondatott sorsa, látszik, megkönnyebbült, és mintha sovány teste is felragyogna a félhomályban. Az ápoló csak biccent.

– Kés kell majd, bor és kenyér – jelenti ki a fekvő elhaló hangon. – Van?

A térdelő újra biccent, szemében csak lassan dereng fel a megértés. – Ezt nem…– kezdi ő is fejét rázva, de a mögötte álló, köztük a leginkább okos közbevág: – Nincs más megoldás.

Megfordul, hogy a többieket is befogja tekintetével: – Ez az ő akarata – mutat a fekvőre, aki csak int, hogy így van.

– Dehát mi? – lép előre az, aki a rossz hírekkel érkezett, mire mély csönd telepszik rájuk, mert már többen értik a dolgot.

– Ha megtalálják a testét, minden elveszett. A tanítása. Az hitünk. Amiért küzdöttünk. És akkor hiába hal meg – folytatta a középen álló. – Vagyis: nem találhatják meg a testet sem ma éjjel, sem soha e földön. Semmiképp nem találhatják meg.

– Ássuk el – dobbant a padlóra az asztal mellett állók közül az, aki a legkedvesebb a fekvőnek. Most bocsánatkérően pillant a sérültre, és hozzáteszi. – Azután, ha esetleg eltávoznál hajnalig uram.

– A kutyák – mondja a legkésőbb érkezett. – Ráakadnának a szag miatt.

– Akkor mi legyen? – förmed rá ingerülten egy másik.

– Uram, mire kell neked a kenyér és a bor? – kérdezi most az ágy mellett térdelő, de úgy, hogy mind hallják.

– Te már érted – néz le rá a középen álló.

Borzadva hallgatnak, majd az, aki a legkésőbb érkezett, hátrálni kezd: – Nem, én ezt nem.

A fekvő esengve kinyúl érte. – Meg kell tennetek – mindannyiójuknak címzi. – Emlékezzetek: az én testem és az én vérem. Ezt veszitek majd minden egyes alakalommal magatokhoz. Ahogy most is. – Kicsit vár, hogy vastagodjon az ítélet, majd a sérült összeszedi minden erejét, és ismét könyökére emelkedik. – Eljövök aztán értetek úgy, ahogy ígértem. Megbocsátok nektek, bármit tesztek is most. Elhozom azt a dicsőséget, amiről annyit beszéltem. De ehhez ma éjjel meg kell tennetek a legnagyobb áldozatot, amire kérhetlek titeket. Ahogy én is megteszem azt, hogy a halál elébe megyek. – Felpillant a középen állóra, majd fáradtan lefekszik, és int a térdelőnek: – Menj, s készítsd elő a vacsorát. – A megszólított lassan, nehézkesen áll fel, térdében reccsen valami. A sebesült az utolsó pillanatban megragadja, megszorítja kézfejét.

A középen álló végignézi mindezt, majd bólint, és súlyos hangon kijelenti: – Így legyen. Sürget az idő, rajta. – Megfordul, és átveszi a helyet az ágy mellett. – Készen állsz, mester? – kérdezi lágyan, míg letérdel ura előtt.

A sérült lehunyt szemmel fúj egy nagyot, majd igent mond. – Félig már atyámnál vagyok – motyogja még, talán folytatná, de ekkor egy vaskos, erős kéz arcra telepszik, elszorítva vértelen ajkai és hegyes orra nyílását.

 

vége

 

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://horrornovellak.blog.hu/api/trackback/id/tr382239625

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
horror