Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror

2010. augusztus 08. 21:30 - Valmont

Kivégzés

Vannak családi történetek, melyeket meg lehet írni, vannak, melyekről jobb hallgatni, és van a kettő közt is egy jó csomó sztori, mint például a lenti. Az biztos, hogy nagyanyám lánykorában - jó hetven évvel ezelőtt- pajtásaival kivitte a falu feletti erdőbe elvadult házőrzőjüket, egy behemót nagy korcsot, és (spoiler alul*). Ez adja a lentiek alapját. Gyerekkorom óta többször meghallgattam a történetét, és most, hogy már nyolcvanhat éves, most is biztos vagyok benne, hogy ez élete egyik legrosszabb emléke. Önmagában az esemény nagyon földhözragadt, egyszerű és hirtelen lefolyású lehetett - ahogy a rossz, rémes dolgok általában. Ezért időben eltoltam a történet dátumát, majd egy kissé átvariáltam, illetve kibővítettem a katarzisát. Ráadásul az egész isteni narratíva ad neki egy olyan távolságot, mely miatt mindez már nem rólunk, nagyanyámról vagy az - egyébként általam kitalált - többi szereplőről szól, hanem úgy általában a kegyetlenségről, legyen az gyermeki, állati avagy felnőtt. Az alaptörténet "A fehér szalag" című Herzog film miatt jött elő belőlem pár hete. Ott végig vártam, mi lesz az a rettenetes dolog, amire a narrátor folyton utalgat - ám a mozi szép allegóriával, de magyarázat nélkül zárja az eseményeket.

 

 

A lánc vége

 

Ha én isten lennék, újrateremteném azt az 1944-es téli napot. A német tiszt arcába bámulnék, aki rosszkedvűen dohányzik nagyanyámék udvarán, a hamut az ámbit fehérjén verve le. Majd vele együtt figyelném, ahogy nagyanyám, tizenhárom éves, serdülő leány, telt arcú, hosszú, fonott hajú sudár kis palóc fruska, az udvar felső sarkába siet, a láncra kötött kutyához.

A német tiszt elégedetten elmosolyodik, ahogy nagyanyám megoldja az állatot egy karóhoz rögzítő, apró szemű lánc végét. A kutya, masszív, fekete, göndör szűrű bestia, ugatásával éjszakánként felveri a környék békés csendjét. A patakparti ház oldalában, a kertek alatt vezet egy gyalogút, fel, a vizslási dombok felé, ahol majd pár hét múlva megjelennek az első orosz orvlövészek. Az ezen az úton közlekedők mind ismerik a név nélküli dögöt: ahogy kibukkannak egy kanyarból, és elérik nagyanyámék házának a sarkát, az állat acsarogva, üvöltve ront a kerítésnek. Vérben forgó szemén látszik, csak a deszkapalánk mentheti a vándor életét.

Nagyanyámat lesném hát e reggelen, ahogy kivonszolja a borjú nagyságú ebet, végig az udvaron, tisztelettel biccentve a németnek, át a kiskapun a másik három gyerek várakozó csoportjához. A kutya most nyugtalan feszültséggel szaglássza a földet. Évek óta alig volt elengedve, furcsa e korai reggeli időpont, furcsa a tiszteletére összegyűlt kis társaság, a német búcsúpillantása. Ha isten lennék, tudnám azt, amit ő nem, a majd harminchat órával korábban elhangzott ítéletet.

A német tiszt parancsnoka, ki ugyancsak nagyanyámékhoz lett elszállásolva, két napja fejfájós dühvel mutogatott nagyanyám anyjának, Julis nenének az udvar sarkban vonyító, ugató, hörgő kutyára. Miután órákon át bogozta a visszavonulási útvonalak piros csíkjait, a kora délutáni alvásából felriasztotta a bestia éktelen és oktalan lármája. Nagyanyám anyja és apja megbeszélte a dolgot még lefekvés előtt, a petró mellett, és a kutya sorsa eldöntetett. Nagyanyám is ott volt, és készséggel ajánlkozott, hogy megszervezi az ítélet végrehajtását. Ő se szerette a dögöt, kiskorában gyakran megijesztette, két éve pedig megkapta kezét, mikor ételét rakta elé. Az agyarak okozta horzsolás csak lassan múlt halovány bőréről.

Istenként jól ismerném a nagyanyám által verbuvált ítéletvégrehajtó kis csapat tagjait. Klára, nagyanyám hasonkorú barátnője a szürke, kopott kis ruhában szinte beleolvad az utca porába. Később két gyermek leendő anyja, jó háziasszony, gondos feleség egy iszákos és goromba férj mellett. Majd hatvan év múlva megcsúszik a jégen a boltba menet, medencetörését a kórházban kezelik ugyan, de olyannyira leépül a fekvéstől egészsége, hogy tavasszal egy tüdőgyulladás elviszi. Mellette áll hatéves kistestvére, Istvánka. Ő huszonhárom év múlva fog motorbalesetet szenvedni – rosszul veszi a kanyart a patakon átívelő hídnál, a vaskorlátnak ütközik, átrepül rajta, és földet évre – összezúzva gerincét máját, bal halántékát – azonnal meghal. Most még szőke, csodálkozó arcú kisfiúként fogja Klára kezét, másik kezében bot, azzal kapirgálja a földet.

A harmadik János, nagyanyám tizenöt éves szomszédja. Okos tekintetű, eleven fiú, magas, sovány alkatú, eltér a környékre jellemző erőteljes, alacsony típustól. Övébe tűzve, ruha alá rejtve rozsdás csövű pisztolyt hozott. A bányában fog dolgozni az elkövetkező negyven évben, aztán, mikor bezárják a járatokat, útépítéseken, építkezéseken lesz segédmunkás. A föld alatti világ azonban benne hagyja átkos páráját – tüdeje mind vizesebb lesz, így hatvankét évesen már csak ülve tud majd aludni. Egy csöndes hajnalon megunja ezt a hörgő, fullasztó létezést, és elfekszik szépen özvegyi ágyán. A víz megfojtja pár órán belül.

János most felvonja bő gatyájáról inge korcát, megmutatja a közeledő nagyanyámnak a rozsdás pisztolyt. Még apja hozta Doberdó mellől. Egy halott olasz övéből húzta ki, miközben a visintiniai csata után visszavonultak. Két hét múlva a fedezékben srapnelt kapott vállába, hazavitték, a háború végét már a váci katonakórházban élte meg. Egyetlen zsákmánya a pisztoly maradt, tárában három golyóval. Istenként tudnám, amit János is tudott, hogy a gyolcsba bugyolált fegyvert a pincében, az apró pálinkáshoró mögött rejtegeti.

Nagyanyám a láncon rövidre fogva a kutyát, tisztes távolban áll meg a csoport előtt. A kutya, természetéhez híven, hirtelen a láncnak feszül, hörögve kapkod a gyerekek felé. Istvánka ijedten Klára szoknyája mögé bújik, mire testvére a dögöt megijesztendő – hasztalan – toppant egyet. Nagyanyám és János pár szót váltanak. Nagyanyám szülei csak annyit kértek, vigyék el a háztól az állatot. Ne itt történjen meg a dolog. János felmutat a hegyoldalra. Közepén keskeny barnás vágatként fák, bokrok sarjadnak egy hasadékból, melyet Szilvásnak hív a köznyelv. Kis tisztások, tehénösvények tagolják az erdőcskét, ideális hely, csöndes, nincs messze, mégis ad annyi távolságot hogy a pisztolylövés már csak fát döngető baltacsapásként hat a faluig.

Elindulnak hát mind a négyen, vagyis öten, a három gyerek elöl, nagyanyám a fenevaddal mögöttük, pár métert lemaradva, vissza-visszafogva a kutyát, lépéseit annak rángatásaihoz idomítva.

Ha isten lennék, tudnám, hogy nagyanyám egyszerre érez viszolygást, félelmet és izgalmat a közelgő esemény, közös cselekedetük miatt. Sejteném, hogy valamiféle felnőttes rítusként éli meg a dolgot, barbár, beavató vérontó, vért fakasztó tettként, mely a háború őrületéből vagy saját kegyetlen gyermekségük világából csírázott ki.

Gyorsan haladnak felfelé a dermedt hegyoldalon, hátra se fordulva, meg se nézve a zöld és szürke katonai járművekkel megszórt falu képét. A kutya a jégpárás földet szaglássza, egyéb dologra ő se kíváncsi a világból. Mit sem sejtő tudatában éhség, földszag, a változás furcsasága, a tehén- és rókanyomok illatának keveréke gomolyog, összevegyülve az előtte haladók végtelenül ingerlő beszéd- és szagfoszlányaival, és a nagyanyám lánytestéből áradó, ismerős, megnyugtatóan otthont idéző aromával.

Ahogy beérnek a még csupasz faágak takarásába, együtt keresném a megfelelő helyet Jánossal, mígnem két ösvény kereszteződésében, jól letisztult kis tisztás ikszjében rá nem lelnénk.

Ezután a gyerekek tétován állnak, fehér, gyorsan fakuló párafelhőket eregetve, a kutya nagyanyám lábánál kering. János rövid tűnődés után előveszi a pisztolyt, megnézi a tárat, és felhúzza kakasát. Az állat egy pillanatra megdermed, majd figyeli, ahogy János eléje lép. Istvánka ismét Klára szoknyájához nyomja fejét, míg testvére izgatottan, mohón lép előre egyet, hogy jobban lásson. Nagyanyám épp ellenkezőleg, igyekszik távolodni a kutyától, lánctalan, szabad tenyerét bal fülére tapasztja a lövés döreje ellen.

János a kutya fejéhez tartja a pisztoly csövét, és rövid, feszült várakozás után meghúzza a ravaszt.

Nem történik semmi.

Én persze  tudnám istenként, hogy a pince párája már jó pár éve kikezdte a golyók rézköpenyét, beleivódott a hüvely peremébe, majd később a nedvesség utat talált a lőporig, végletesen eláztatva azt. János hiába sütögeti el az összes töltény, próbálgatva a lövést négyszer, hatszor egymás után, a dörrenő hang, a fehér villanás, a kilövellő táltos rettenet elmarad.

A kutya tovább szaglássza a földet, izgalmas nyúlnyomokat sejtve egy régi illatfoszlány mögött, melyek balfelé vezetnek, a sűrű kökényes irányába. Aztán megérez még valamit, emberek, több ember nagyon is erős és közeli jelenlétét, de ezt kutatni nem marad ideje, mert nyakát erős rántás éri.

János a pisztolyt a fűbe dobva, dühösen és csalódástól vörös arccal kikapja a láncot nagyanyám kezéből, és a fejük felett átívelő akácágon átveti szabad végét. Mire a kutya eszmélne, a fiú már a lecsüngő szemekbe kapaszkodik, majd teljes súlyával ránehezedik, mire az állat teste a levegőbe emelkedik.

Ha isten lennék, tudnám azt is persze, hogy az indulattal választott ág hat éve sarjadt a  törzsből. Mostanra férfikar vastagságúra duzzasztotta magát, ám apró kis rothadás jelent meg belsejében, mely egyébként a fa hatvan százalékában elterjedt már. E zöldesbarna, szivacsos romlás miatt a láncot és kutyát tartó ágrész nem mondható a legstabilabbnak, és halk, de biztos roppanásokkal hajlik a föld felé a súly alatt.

Jánost és a felakasztott eb mindebből még nem észlel semmit. Nagyanyám, ki most már barátnője és a kiabáló Istvánka mellett áll, észreveszi ugyan az ág hajlását, de az ide-oda lengő, vonyító és agyarát csattogató állat elvonja figyelmét.

Még egy isten szívét is félelemmel vegyes csodálkozással telítené a kutya agóniája. A lánc fojtókötéssel van vastag, izmos nyakára hurkolva az idők kezdete óta.  A lassú fulladás kínjától szemei mind jobban kigúvadnak, olyannyira, hogy az ember azt várná, mikor robbannak ki halk pukkanással üregükből. Lábai vadul kalimpálnak, míg elnyúlt, vaskos teste előbb balra, majd jobbra leng ki. János vörös arccal, már a földre guggolva tartja a levegőben súlyát, és csak azt lesi, felé ne induljon az élő inga, mert akkor a csattogó, nyálhabos agyarak azonnal megkapaszkodnának húsában. A kutya vérbe forgó tekintete hol őt, hol nagyanyámat célozza, majd ismét vonyítani próbál, de összeszorult torka már nem engedi. Ínyét felhúzva fuldokolik, szinte látszik, hogy terjed a halál lilasága a vörös húson.

Ekkor mindannyian meghallják az ág első nagyobb reccsenését. Az állat teste hirtelen lejjebb ér, mert felette a fa is ívben hajlik immár lefelé, halk pattogó hang kíséretében. János izzadt arcából kiszökik a vér, a lányok sikoltozva hátrálnak, míg Istvánka elbűvölve ott marad, pár lépésre a fenevadtól, lesi, hogy érik el a karmos, izmos hátsó lábak a földet, hogy kaparnak bele a puha avarba, támaszkodnak rá a megmentő talajra. Még pár másodperc, és a mellső tagok is leérnek – már csak a nyak van felszegve a vas szorításában, de a recsegve ereszkedő ág, melynek vége árnyas lombbal zárja el nagyanyám és Klára elől az ösvényt és a menekülést, már egyáltalán nem tart ki.

Ekkor kellene közbelépnem, ha isten lennék. Vagy hagyhatnám megtörténni a dolgokat. Utóbbi esetben a kutya földet érve előbb Jánosnak esne neki, és guggoló alakját feldöntve a torkát sebezné azonnal. Aztán okos ösztönnel megkerülve a tehetetlen hatéves gyereket, nagyanyámat és Klárát venné üldözőbe. A bokájukba marna, majd felfelé haladva, végigharapdálná testüket, míg el ne éri a tarkó lágyságát. Avagy egyszerűen csak megtépné bőrüket, húsukat, ahol éri. Aztán, visszatérve a tisztásra, hol János saját vérében fuldoklik, elbánhatna a bokrok közé bújt kisfiúval is.

Ám mindez nem feltétlen kell, hogy így történjen, mert most szétnyílnak a kökényes ágai, és Samu, a falubéli boltos fia ront ki közülük. Kezében fokos, mely egyetlen jól ívelt csapással eléri a kutya fejét. Felszakítja a csontot, kiüti helyéről a jobb szemet, összetöri a szemfogat, és éle – áthatolva a koponyalemezen – az agyban állapodik meg. Az állat ekkorra már a földön van, felvonyít, elkúszna, de hasztalan, Samu kirántja a sebből a fokost, és élével újra lesújt. A hegyes tüske az üres szemgödrön át ismét az agy lágy szöveteibe hatol, megszüntetve egy csomó fontos életfunkciót és emléket. A kutya tudata feladja, szürkülve halványul, majd a teljes sötétségbe tér meg. Teste ráng még párat, aztán vége.

János, a lányok és Istvánka döbbenten bámulják a velük egykorú, rég látott Samut, mögötte a bokrok fedezékéből kilátszódó rejtekhely deszkapalánkját, a deszka nyílásában a többi bujkáló halovány ábrázatját. Ott van, a föld alatt lapul Samu apja, anyja, négyéves kislányuk és Samu gyönyörű nővére is, a világszép Rebeka. Akkor még sem ők, sem a megmentett gyerekek a tisztáson, sem a megmentő nem tudja, mi lesz ennek a vége. Samu gondterhelten áll a tetem felett, aztán a fűbe törli a fokost, és szó nélkül visszamegy a kökényesbe. Ahogy belép a bozótba, álcát húz maga után – immár ismét átlátszatlan az ágak szövevénye, a tisztásról nem venni észre a földbe vájt, kideszkázott, készletekkel, hideg élelemmel feltöltött búvóhelyet.

Ha isten lennék, tudnám, mi lesz itt egy hét múlva, amikor a kutya teste már a fák közt rohad, ahova János dobta a zsidó fiú szótlan távozása után. Tudnám, hogy Rebekát megerőszakolják, mielőtt szuronyt döfnek a hasába, hogy Samu, aki ugyanazzal a fokossal próbált lesújtani a deszkapalánkot felrántó kézre, fejlövéstől szétroncsolt koponyával fekszik az odú mélyén, hogy a két szülőt a közeli szilvafára akasztva ringatja a szél, míg kislányuk, a négyéves, a család utolsó tagja…

De nem, ezt még istenként sem akarom látni.

Ha isten lennék, választhatnék: hagyjam egy pillanattal tovább rejtekében a kutya sikertelen kivégzését izgatottan kémlelő Samut, engedve a dögnek, hogy elbánjon a gyerekekkel, vagy időben léptessem közbe a zsidó fiút, a hős megmentőt, akit aztán véletlenül vagy direkt, öntudatlanul vagy érthetetlen bosszúvágyból árul majd el a megmentettek valamelyikője odalenn, a faluban.

Nehéz döntés morálisan – fizikailag csak a fa ágát kellene kissé megvékonyítani, hogy a kutya pár másodperccel korábban érjen földet. Samu vállát ekkor még apja fogja, visszatartva az izgatott kamaszt. Ő már jól ismeri az emberi lelket. Nem akarja fia színrelépést, tudván, sejtvén: az könnyen vesztüket okozhatja. A kutya tekintete nagyanyámon, János halálsápadtan elfekszik a földön, kezében a fölöslegessé vált lánc. E döntő másodpercben azonban nemcsak a kutya, hanem mind egy vasláncon rángatózunk, tehetetlenül, determinált létezésünk rabjaként.

Ha ugyanis elengedem pár pillanattal előbb az állatot, nincs lehetőségem elmesélni mindezt. És akkor azt sem tudhatom meg soha, hogy miképp tűnik a semmibe majd saját isteni énem, mikor eljön az én időm.

 

vége

*felkötötték egy fára a kutyát, de a lánc nem tartott ki, ezért az egyik fiú kisbaltájával agyonütötte szerencsétlen állatot

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://horrornovellak.blog.hu/api/trackback/id/tr922208179

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
horror