Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror

2010. június 07. 22:28 - Valmont

Egy barátság vége

Itt most két dolgot érdemes kiemelni, azon túl, hogy ez pont az a tárgyiasulással operáló írás, amiről korábban már szóltam itt:

Egyrészt azt, hogy az ötletet megírtam már egy vezióban jó tíz éve, akkor a záróképre kihegyezve a hangsúlyt, mely ez bástya tetején tűnt elénk. Nem volt túl kidolgozott anyag.

A mostani azért is érdekesebb, mert belekerült egy másik fontos motívum – a szellemi útkeresés társas és magányos mivolta. Az a tudós, ösztönző baráti kör, melyben nekem igazából soha nem volt részem, noha nagyon is vágytam rá. És benne van ennek a körnek a felbomlása, mely során egyesek felnőnek, és elkezdenek felnőttdolgokkal foglalkozni, míg mások maradnak a képzelet, a hit és a féktelen tudásvágy elszigetelt tartományaiban. 

 

 

 

A vörös vezér

 

 

A tizenöt éves osztálytalálkozó előtti Kövessyt felhívta Margit néni, hogy jó lenne, ha ő beszélne Batáról. Hogy mi történt vele három éve, odakinn a Mária-dűlőnél. Kövessy határozatlanul beleegyezett, aztán a kagylót letéve sokáig állt a telefon mellett. Péntek este volt, nyár eleje. A gyerek kint játszottak az udvaron. Éva néha rájuk szólt, szelíden, unottan, miközben valami francia regényt olvasott a kerti asztalnál. Kövessy sóhajtott egyet, majd felment az emeletre a dolgozószobájába. Az asztalon ott fehérlett a legutóbbi riportja, a kukoricatermelőkről szóló cikk. Kövessy leült, félretolta, friss lapot húzott maga elé, tollat kattintott.

Fél percig is tűnődött, hagyta feltolulni az emlékeket. Aztán mielőtt nekikezdett, kihúzta a hasánál lévő fiókot, és megnézte. Meg kellett néznie.

Kövessy, Bata és Virág. Három jóbarát a haraszti Gárdonyi Gimnázium 19**–ban végzett öregdiákjai közül. Illetve most már csak kettő.

Az egész másodikban kezdődött, a megyei helytörténeti vetélkedővel. Az osztályfőnök, Margit néni őket, a három legjobb történelmesét indította a megmérettetésen. Valóban, mindenük volt a régmúlt, szenvedélyes kis szobatudósok voltak első óta. Ez kovácsolta össze barátságukat. Teljesen lefoglalta őket az eltűnt idők izgalma. Bejárták a megye összes nevezetes történelmi helyszínét, ásatásokra jelentkeztek gyakornokként. Hármójuk közül is Bata volt a leginkább megszállott. Egész komoly szakmai könyvgyűjteménye lett negyedik végére. A fiúk általában nála gyűltek össze péntek esténként. Bata anyja teát hozott nekik, és ők átvitatkozták az estét Trianonról, a török hódítás első üteméről, Zsigmond külpolitikájáról. Osztálytársaik ezalatt diszkóba jártak, elvesztették szüzességüket, és rengeteg alkoholt ittak – ám őket mindez hidegen hagyta.

Később persze igyekeztek pótolni a lemaradást. Virág, aki sikeres műkereskedő lett a fővárosban, állítólag már a harmadik feleségét fogyasztja harminchárom évesen. Kövessy pedig felnőtt léte derekára automatikusan az italhoz menekült, ha az újságnál leépítésről pletykáltak, vagy ha Évával durvult el viszonyuk.

Csak Bata maradt ugyanolyan. Mintha nem lépett volna túl a mindenért lelkesedő, feszült alkotás- és kutatásvágyban égő kamaszkorán. A vízműveknél helyezkedett el, családja nem volt, így maradt elég ideje hóbortjára. Kövessy egy ideig sűrűn találkozott vele, beültek valahova, és meghallgatta barátja újabb és újabb elméletét. A kiindulópont mindig ugyanaz volt, Bata vesszőparipája, évek óta tartó mániája. A sárki csata.

Az egész azzal a bizonyos helytörténeti vetélkedővel kezdődött. A felkészülés során Bata kapta a honfoglalástól a tatárjárásig tartó korszakot. Az utolsó napokban, valamelyik délután a könyvtárban kezébe akadt egy nem kölcsönözhető, antik kiadvány. Csak a szerzőre emlékezett, báró Ferenczy, a pontos címre már nem. Ötvenoldalas, fűzött, ősöreg anyag volt, a megye tatárjárás korabeli harci eseményeit dolgozta fel. Bata itt olvasott először a sárki ütközetről, mely a Mária-dűlőnél zajlott, az Úr 1241 esztendejében, a muhi csata után pár héttel. Kadán Pannonhalma felé vonuló csapatainak egy része, melyet a vörös vezér vezetett, Haraszt felé tért. A hadtest és vezetőjük vörösre festett nyilaikról és pajzsaikról kapták nevüket. A feljegyzésekben később felbukkannak Győr ostormánál is.

Haraszt akkoriban cölöpvár volt, lakosai tudták, esélyük sincs a tatár gyújtónyilakkal szemben. Egy ismeretlen földbirtokos vezetésével kivonultak hát a város elé, a Mária-dűlőhöz, az egykori Sárk falu határába, hogy ott ütközzenek meg a pár ezres ellenséges erővel. Ferenczy szerint a csata rövid volt és kegyetlen. Egyetlen magyar sem élte túl, de nem hátráltak, a kijelölt helyükön estek el, nyíltál, szablyától, ki hogy. Miután a vörös vezér letiporta őket, kifosztotta és felgyújtotta Harasztot, a gyermekeket és a nőket pedig rabszíjon vitték tovább Pannonhalma ostormához. A város újratelepítése csak jó négy év múlva történt meg, a király megbízottja német polgárokkal töltötte fel az elárvult helyet.

Batát egészen elbűvölte e reménytelen önfeláldozás története. Gyorsan kijegyzetelte az anyagot, majd a kiadványt otthagyta az asztalon.

A vetélkedőn aztán a sárki csata miatt vesztettek. Az utolsó kérdések egyike a tatárjáráskori hadi eseményekkel volt kapcsolatos. A zsűri persze Pannonhalma ostormára volt kíváncsi, de Bata két perces előadásában a harasztiak hősiességét rekonstruálta. A környékbeli történelemtanárok értetlenül sutyorogtak egymás közt. Mint később kiderült, egyikőjük sem hallott soha a sárki csatáról. Kövessyék nem kaptak pontot, és Bata hiába óvott és dühöngött – így csak másodikak lettek az összesítésnél.

Másnap barátjuk visszament a könyvtárba, ám a polcokon nem találta meg kudarcuk forrását. A könyvtárosnő, aki kedvelte a fiút, pincétől a padlásig átkutatta az épületet, de ő sem lelte báró Ferenczy füzetecskéjét. A katalógusrendszerben sem volt nyoma, de még a könyvtárközi kölcsönzési listán sem hagyott emléket maga utána a rejtélyes kiadvány.

Virág mondta ki először, hogy talán Bata álmodta az egészet. Elaludt az olvasóterem puha foteljében, és az álomképek összemosódtak fáradt elméjében a felkészülés rengeteg információjával. Bata csak fejét ingatta e magyarázatra, de a következő hétvégén felutazott a Széchényi könyvtárba, hogy ott nézzen utána a dolognak. Semmit nem talált, ahogy a fővárosi Szabó Ervin nyilvántartása sem igazolta emlékeit.

Egyedül a jegyzetei maradtak bizonyítékként, melyet féltve őrzött még éveken át. Kövessy sokáig úgy vélte, Bata mániája ártalmatlan. Aztán, mikor a kocsmázások során újból és újból visszakanyarodtak a dologhoz, illetve a bizonyítás nehézségeihez, már egyszerűen csak bolondnak hitte.

Bata ugyanis nem tudott leállni. A verseny okozta csalódás és kudarc beleégett lelkébe, és Kövessy úgy látta, egész későbbi életét meghatározta. Ő maga lassan családot alapított, kezdett jól írni, Virág felköltözött Pestre – ám Bata egyre csak a könyvtárakat és a környéket járta, keresve igazát és a hősi halottak nyomait. Azt gondolta, a csata helyszínéből kellene kiindulnia – éveken át azután kutatott hát. Kövessy egyre inkább elmaradt tőle. Amikor az utcán összefutottak, váltottak pár szót. Batával igazából másról már nem is lehetett akkoriban beszélni, csak arról, hogy áll a kereséssel. Mikor huszonöt éves lett, Kövessy egy cikkel lepte meg. Az amatőr történészről írt benne, ki Haraszt tatárjárás korabeli múltjának homályos elemeit kutatja.

Bata aznap este felhívta. Egyszerre volt meghatódott és keserű a hangja. Kövessy semmit nem írt a cikkben a sárki csatáról. Ő hiába védekezett, hogy ez az esemény nem bizonyított, csak egy jegyzet áll mögötte – egykori barátja végig se hallgatta, lerakta a telefont.

Évekig nem találkoztak, mígnem, már az internetkorszakban, Bata egy nap emailben kereste meg őt. Beszélni akart vele, új fejleményeket ígérve őrületében. Kövessy nehéz szívvel indult a megjelölt vendéglőbe. Előre tudta, hogy furcsa dolgokat kell meghallgatnia egy rég nem látott, teljesen ismeretlenné vált férfitól. Egy alaktól, ki eldurvult, felnőttessé, vaskossá vált – ahogy ő maga is.

Nem csalódott megérzésében. Bata előtt ódon könyv feküdt az asztalon, egyik cigarettát szívta a másik után, majd lezárva a semmitmondó, bevezető társalgást, felhajtotta kávéját és fizetett. Odakinn a kocsijába invitálta Kövessyt. Míg kifelé hajtottak a városból, elmondta, mire készül.

Kövessy némán hallgatott, fejében kavarogtak az érzelmek. Sajnálta a másikat, kinek egykor tiszta, logikus gondolkodása olyannyira vonzónak tűnt számára. Virág mindig intuitív volt, ő maga ábrándozó – ám Bata szépen, egyszerűen vitte végig a dolgait. Az a roncs, ami mostanra vált belőle – az már nem ő volt.

A várost elhagyva mellékutakon folytatták útjukat. Jó negyedórás autózás után egy földútra kanyarodtak. A gödrös, bukkanókkal teli szakasz némaságot parancsolt mindkettejükre. Végül erdős, ligetes rét mellett álltak meg. Alkonyodott, tavasz vége volt.

Bata kiszállt, és egy szatyrot bányászva elő a csomagtartóból, megindult a földúton. Kövessy kényszerűen követte őt.

Lépteikkel kimértek jó húsz métert, míg egyvonalba nem kerültek a balkéz felé eső dombokkal. Egy jellegtelen akácos húzódott az út mentén.

Bata ekkor elégedetten leült a fűbe, a szatyrot maga elé állította. Felnézett Kövessyre, és megtörte a tücsökciripeléses csendet.

Feltételezései szerint az egykori sárki csata helyszínén voltak. Sárk falu a tatárjárás során teljesen elpusztult. Soha nem telepítették újra. Agyagkunyhói beleolvadtak a földbe, ahogy lakosainak csontjai is elporladtak azóta. Ám a fémkutató műszer, melyet Bata beszerzett, kimutatta eszközeiket a talajban. Két és fél évbe telt, mire behatárolta a helyet. A falu az akácoson túl terült el. A mellette emelkedő kis dombok előterében, a lejtő alján álhatott fel a harasztiak maroknyi serege. Ideális hely volt a keletről érkezők megállításához. Minderre sajnos csak egyetlen igazolást talált itt, az út mentén

A zsebéből apró fémdarabot vett elő, átnyújtotta Kövessynek. Talán egykori nyílhegy volt, a tövénél vörös festék kérgével. Kövessy megforgatta ujjai közt a leletet – látta egyből, bármelyik korból származhatott, az idő lekoptatta jellegzetességeit. Szótlanul visszaadta társának a lapos kis dolgot.

Ekkor Bata órájára pillantott, kivette a könyvet a szatyorból, belelapozott, majd pár perc türelmet kért. Azt mondta, Abdul Alhazred szerint a csillagok állása, az óra és a perc nagyon fontos.

Soha nem derült ki, honnan vette a könyvet. Lehet, Virág szerezte be neki Pesten, lehet, eBayen rendelte valamelyik arkhami gyűjtőtől. Kövessy később utánaolvasott, ki is volt Abdul Alhazred, az őrült arab, a könyv írója. Kevés, ellentmondásos anyagot talált róla az interneten, melyben középkori varázslóként, mágusként jellemezték. A Batánál lévő mű a legismertebb munkája, a Necronomicon másolata lehetett – az eredetiből állítólag alig pár maradt fenn a világon.

Bata még a kocsiban elmondta, mire készül. A halottidéző szertartással, melyet az angol nyelvű könyv pontosan leír, képes lesz bebizonyítani igazát. Meg tudja jeleníteni az alkony utolsó pillanataiban, a Nagy Öreg jegyének e sajátos fordulópontján a bolygók együttállásának kiválasztott metszetén az egykor itt elhullt hősöket. Ehhez – végső diadala percéhez – hívta tanúként Kövessyt.

Az újságíró most kért tőle egy cigit, majd leroskadt mellé a harmatosodó fűbe. Két éve leszokott, de a füst mint régi jó barát nyugtatta idegeit. Hallgatta, ahogy Bata töredezett mondatokban beszámol kétségbeeséséről, mely idáig vezette. Az elmúlt években ráébredt, hogy már nem maradt más eszköze a bizonyításra. Minden lehetőséget kimerített. Néha már arra gondolt, Ferenczy egy másik dimenzióban létezett, és ott, a könyvtárban, e két világ pillanatnyi találkozásánál véletlenül akadt csak rá könyvére. Ha így is van, a Necronomicon segítségével most kiderül az igazság.

Míg beszélt, feltápászkodott, a szatyorból vörös festéket vett elő, és egy ecsettel kör alakú formát kerített a dűlőút porába. Amikor végzett, sajátos írásjegyekkel díszítette peremét. Közben maga elé motyogva magyarázott, de erre már Kövessy nem figyelt, kinyitotta a naftalinszagú könyvet.

Mielőtt beleolvashatott volna a megjelölt szélű oldal idézőformulájába, megcsörrent telefonja. Éva volt az, hangja feszülten, majdnem sírósan szólt. A kisebbik gyerek hirtelen nagyon belázasodott.

Bata csalódott volt, de odaadta a kocsikulcsot. Kövessy megígérte neki, két órán belül visszatér. A másik keserűen megjegyezte, akkor már késő lesz, majd felvette a földről a könyvet.

Amikor Kövessy elindult, még egyszer hátranézett rá. A másik ott állt a vörös kör közepén, melynek négy sarkába különös hieroglifákat rajzolt. Idegen, monoton hangon kántálni kezdett egy értelmetlen, ugatásra hasonlító szöveget.

Panna láza nem akart lemenni, ezért Kövessy az ügyletes gyógyszertárhoz hajtott a lerobbant kölcsönautóval, hogy kúpot vegyen. Tizenegyre a hőmérő 38.2-őt jelzett, ami mindenkép jobb volt a korábbi órák értékeinél. Kövessy megcsókolta fáradt és morcos feleségét, majd kisietett az autóhoz.

Alig talált vissza a földútra. Emlékezett, hogy Vaskó felé kell mennie, de a sötétben, útjelző táblák híján kétszer rossz irányba fordult.

Először a földút mellett is elhaladt, ám száz méter után a hold kibújt a felhők közül, és az ezüst táj képéből rájött tévedésére.

Mikor behajtott a poros, döcögős sávra, rosszérzés lepte el. Ez hamarosan beigazolódott, mert már távolról látta a furcsa tömeget az út közepén. Gyorsított, majd fékezett, a motort le se állítva kipattant a kocsiból, és az élettelen testhez rohant. Harmadszorra találta csak el telefonján a mentők számát.

Meg se próbálta mozdítani azt a dolgot barátja sebében, és a kifolyt vér foltjából, Bata üveges tekintetéből, mozdulatlan mellkasból, az út porába markoló ujjai merevségéből látta – hiába hozná az elsősegélydobozt.

Később, a nekrológban, amit ő írt, az eredménytelen nyomozás felvetését ismételte meg – vadászbaleset lehetett. Jó pár hagyományőrző élt a környéken. Virágnak se mondott konkrétumokat a nyílvesszőről a temetés után. Megittak egy sört, sokat hallgattak, majd elbúcsúztak, jó hosszú időre. 

Senki nem tudott a furcsa, porba festett jelekről, mert Kövessy még a mentők megérkezése előtt elsöpörte őket.

A könyvet, a Necronomicont a haláleset másnapján égette el a garázs mögött, a hátsó udvaron.

Egyetlen dolgot tartott meg barátja végzetéből. Azt, ami végül csak bebizonyította Bata igazát. Betört a mi világunkba, a múlt, és a halál szörnyű távlatain átsuhanva.

Kövessy becsukta a fiókot, és Margit néni kérésének megfelelően elkezdte leírni, mit gondol egykori, őrült, szerencsétlen barátjáról. Közben igyekezett nem gondolnia a vörösre festett tollra, mely ott várakozott a fiókjában, s melyet ő maga szedett le a nyílvesszőről azon az éjszakán, mikor meghalt Bata.

 

vége     

 

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://horrornovellak.blog.hu/api/trackback/id/tr272064342

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Frucsasz 2010.06.08. 10:30:38

Ez nagyon tetszett, a stílus is, a sztori is... és néhány pontban hasonlít az én történetemre. Én annak idején a saját szülővárosom (akkor még falum) múltjában találtam fura dolgot, aminek sokáig, sok forrásból igyekeztem utánajárni. De én feladtam, mielőtt még teljesen belebolondultam volna. Így is rányomta a dolog a bélyegét az életemre.
horror