Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror

2010. március 12. 14:16 - Valmont

A gyilkos és a Nagyúr 2.

 ...akkor minden cécó nélkül: itt a befejezése ennek.

 

 

Mivel az aszamita technika a késleltetésen és a fokozáson alapult, késett jó tíz percet, hogy aztán minden sietség nélkül vonuljon be a Nagyúr hálótermébe. Mögötte az őrök bezárták a súlyos ajtókat, két szolgája pedig, kik idáig kísérték, a cselédeknek fenntartott oldalfolyosón távozott.

A Nagyúr ágya egy teraszon állt, a csillagos ég alatt, fáklyáktól, falaktól és sivatagtól övezve. Ő maga a kerevet szélén ült, lehorgasztott fejjel, és nem nézett fel, amikor a nő kilépett a nyílt térbe.

– Eltűnt egy szolgálóm – szólt az Özvegy, mire a férfi még mindig befelé figyelve legyintett. – Majd találsz másikat. Itt nemsokára sok özvegy akad, kik örömmel elszegődnek majd hozzád. – Észbe kapott, felállt, végre a nő szemébe nézett. – Bocsáss meg, nem akartalak megbántani.

Az Özvegy felsóhajtott, és most ő telepedett az ágyra, lábát maga alá húzva. A Nagyúr egy lépésnyire tőle kíváncsian méregette.

Sárga, áttetsző selyem volt a nő testén, de csupán a legszükségesebb részeket burkolta, azokat is olyan rafinált, lebegő és szétnyíló formában, hogy a férfi úgy érezte, forró arany zubog át erein.

– Talán nem tudod, miért hívattalak – kezdte rekedten. A nő csak figyelt súlyos szempillái alól, tekintete nem árult el semmit. – Néha azt hiszem, az alattvalóim ugyanúgy gondolkodnak, mint én. Ezért többnyire nem sietek megmagyarázni parancsaim okát. Aztán persze mindig rá kell döbbennem, hogy majd mindegyik csak a saját javát lesi – így mást akar, mint ura.

– Én tudom, mi a parancs – szólt az Özvegy, és kinyújtotta barna bőrű lábát, hogy egy pillanatra a férfi bokájához érjen. – A táncom összekapcsolt veled, mert csak neked adtam elő, hogy felfigyelj rám.

– Miért? – faggatta a Nagyúr, arrébb lépve, az őszinteséget kutatva a másik arcában.

– Mert olyan egyedül maradtam a férjem halála után.

A férfi sóhajtott, majd lazított kaftánja övén. – És mi lenne az a parancs szerinted? – Egy kis asztal volt az ágy jobb sarkánál, rajta tengermelléki bor, sós füge, és apró, rákszerű lények sült, fűszeres halma. A Nagyúr bort töltött mindkettejüknek, a nő megvárta, míg kézbe kapja poharát, s csak akkor válaszolt.

– Azt kívánnád az alattvalódtól, hogy felejtse el hat napja lemészárolt férjét – pár korty után leengedte a serleget a kőpadlóra. A Nagyúr erre mohón belekortyolt saját poharába, hátha oltja a benti forróságot. – Azt parancsolnád még – folytatta a nő –, hogy kezét tegye a hasadra, ott, ahol a lenti és fenti idegek összeérnek. Három titkos mozdulat, apró masszírozás – és egész éjjel olyan férfi leszel majd, mint még soha.

Miközben beszélt, az asszony lerúgta papucsát, és lassan hátrahúzta magát az ágyon. A mozdulattól megfeszült rajta a ruha lebernyege, oly pontosan kirajzolva minden idomot és vágatot, mint egy agyaglenyomat. A Nagyúr közelebb lépett, közben zavartan vette észre, hogy álla alatt, a szíve táján vörös borfolt terjeng ruhája szövetén.

– Aztán? – suttogta kérdőn. A nő elfeküdt az ágyon, karjait elnyújtotta, lábát egymásra zárta. – Aztán? Csak apró rések kellenének. Pillanatnyi lehetőség, hogy összeforrjunk. Nem a meztelenség számít – hanem az idő.

– Nem értem – suttogta a Nagyúr, ki már a nő lábánál kuporgott. Lassan megindult felfelé.

– Az utolsó pillanatig kitartott révület, mely akár órákon át feszíthet majd – ennyiben áll az idő hatalma a testek közt – ekkor az Özvegy lábai lassan szétnyíltak, mire bódító aromák áramlottak elő e résből az uralkodó arca felé. A férfi ösztönösen hátrahőkölt volna, mivel azonnal megérezte, hogy gondolatai megzavarodnak, mozgása lelassul – ám akaratlan is a forró bőrre hanyatlott, tovább kúszva előre, mint a sivatag homokjában élő szörnyű Ráma–kígyó, a világot tartó fa törzsén. Az asszony pedig folytatta, szinte már csak önmagának, miközben karjai becsúsztak a párna alá.

– Nem a mozgás öröme. Nem a leigázott test hajlékonysága. Nem a lélegzet, mely összevegyül a másikéval. Nem is a szervek egymásba folyó nedvei. Nem az izmok rugalmassága, és a haj cirógatása. A derék íve, vagy a nyílások láthatatlan mélye. Nem. Hanem az idő, a felülmúlhatatlan pillanat, mely maga az élet és a halál, és melyben annyian elvesztek már – ezt ígérem, csak megszázszorozva. Egy aszamita nem ez életet szívja ki szeretőjéből, hanem a hátralevő idejét veszi el a gyönyör évezredes pillanatában. Így ölünk mi – de nem most. Most elég lesz egy tőr is.

A férfi ekkorra a nő alhasáig jutott, leborult rá, nézte az apró pihéket, melyek körülsarjadták a köldökben rejtőzködő zöld gyémántot. Engedte nyálát kifolyni rá. Nyelve elzsibbadt, orrában örökre megragadt a lábak gyönyörű közének bódító párája. Tudta, az oldalt terjengő sötétség lassan eltakar majd mindent. Kétségbeesetten erőt gyűjtött, megfeszítette magát.

– Nem fog sikerülni – suttogta a nő, kezében az Uralkodó tőrével. Mielőtt folytatta volna, felszisszent, csodálkozva ujjára lesett, majd a másik kezébe rakta a fegyvert, és könyökére támaszkodva kedvtelve leste a kínlódót. – E szer képes megbénítani egy lovat is. Csak vigyáznunk kell, hova kenjük. Sajnálom.

A férfi válla és karja lassan megmerevedett, nyelve már nem forgott, így csak valami morgásra telt tőle.

– Hogy mit sajnálok? Az kérdezed? – az Özvegy megtapintotta a kés élét. – Nem is tudom. Az előbb megszúrt a tőröd nyele, mire hirtelen megláttam a jövőm az oldaladon. Uralkodónővé tettél volna – és én boldoggá tettelek volna, nem csak a mai, hanem ezeregy éjen át.

Úgy tűnt, a férfitól már csak valami nyüszítésfélére telik – de ezzel egyidőben bal karja mozgásba lendült, támasztékot talált, és merev teste átfordult.

A márványpadlón kötött ki. Az Özvegy kíváncsian utána hasalt, lenézett rá, ám ekkor elkapta őt a szédülés első hulláma. A tőr nyelére pillantva meglátta az apró tüskét. Nem rég ültethették az elefántbőr markoltba.

– Megmérgeztél – nyögte, állt volna fel, de csak a kisasztalig jutott, lesodort mindent, majd elterült a padlón. Két méterre feküdtek egymástól, az asszony még beszélt, a férfi már csak nézett. Kérdő, merev pillantása elől a nő nem térhetett ki.

– Megtettem volna – sóhajtotta az Özvegy. – Elfogadtalak volna uramnak, és mellettem…te is örök életre kelnél. Ezért táncoltam neked.

Másnap délelőtt a trónján ülő Uralkodó óvatosan kortyolt a vízből. A ciszternák mélye kezd penészedni, érezte nyelvén a kellemetlen hírt. Víz nélkül senki nem áll ki hosszú ostromot.

Árny vetült rá – felpillantva a kereskdőruhába bújt titkárt látta maga előtt. Két katona fogta közre, egész testében vacogott.

– Bántottak? – kérdezte szelíden az Uralkodó, de a kis kopasz ember annyira remegett, hogy válaszolni se bírt. Megtette helyette az egyik harcos.

– Hozzá sem értünk, uram. A kaputoronynál értük utol. Kötél volt nála – meglökte az árulót, az térdre esett, és megjött a  szava: – Kegyelem, uram! Lefizettek! Az az átkozott arany tehet mindenről!

A trónon ülő fejfájásos ingerültséggel intett, mire katonái elhagyták a termet. Az Uralkodó percekig hallgatta a másik zokogását és motyogó esdeklését, majd toppantott lábával.

– Elég lesz! – várt egy kicsit, hogy aztán megenyhülve hozzátegye: – Minden jó, ha a vége jó. Árulásod talán a hasznunkra válik.

A Titkár reménykedve pillantott rá. – Valóban? Hogyan? Hogyan képes bölcsességed az én fertelmes... – egy újabb kézmozdulat torkárra forrasztotta a szót.

– Múlt éjjel majdnem meghaltam – kezdte az Uralkodó, és felállt, szélesen elmosolyodott – De – hála az Özvegyednek – hajnalra újjászületem. S mivel még mindig tagjaimba érzem a gyönyört…– elgondolkodott, majd folytatta –…mely ezúttal nem a feledésbe torkollt, megbocsátom kétszínűséged.

A Titkár fellélegzett, a lecsüngő, puha, gyűrűs kézhez ugrott, csókokkal borította el. A felette álló egy ideig tűrte, majd megelégelve ellökte a húsos fejet.

– De uram – tápászkodott fel a Titkár, a csodálattól eltelve –, miképp jöttél rá botlásomra?

A Nagyúr elsétált, egészen a terem déli oldalába vágott keskeny ablakig. Homloka mögé hasított a nap dárdája. Kis megingás után kimutatott a fénybe. – Kettőszázegy lépcső vezet fel a Nagytoronyba. Nem véletlenül hívtalak oda aznap éjjel. Bár mellettem a színlelés összes fortélyát megtanultad, de mikor odafenn az Özvegy ócska meséjét hoztam szóba – elsápadt addig vörös és izzadt képed. A természetnek senki nem tud parancsolni – elmosolyodott, mert ez őrá és az Özvegyre is igaz volt.

A Titkár lesütötte szemét. – Nagyobb a tudásod, mint bárkié a sivatagban. – Rövid tűnődés és tusakodás után folytatta: – Ezért is kérdem, igaz, amit pletykálnak…– nem fejezte be, de ura elértette. Még mindig kifelé bámult, a tornyon túlra, a sivatag felett lebegő füstcsomókra. Lassan tompult fájdalma, átadta helyét a reménynek.

– Megígértem neki egy helyet magam mellett a trónon – suttogta a Nagyúr inkább magának és a szikrázó fénynek. – Ha előbb bizonyítja hűségét.

Az Özvegy tagjaiban érezte a múlt éjjel minden fáradalmát, miközben átkelt a Pajzsnélküliek táborán. A kora reggeli nász után, melyben már nem szerepeltek tőrök és mérgek, pihegve feküdtek egymás karjaiban, izzadtságuktól befényezve. Miután a szörnyű kábulatukból magukhoz tértek a padlón, átbeszélték a hajnal maradékát, hogy a szavak az ágyban maradjanak el. Egyikük sem hitte volna, hogy az ölést ilyen gyorsan felváltja majd az ölelés vágya.  Akkor, az elhált ígéret után hozta elő tervét az Uralkodó – mely megmentheti a birodalmat – az ő birodalmukat.

A Pajzsnélküliek lassan csapatokba és hadtestekbe rendeződtek – mélabús és kegyetlen céltudatossággal foglalták el kijelölt helyüket a porban. Egy rohamhoz túl korán volt még. Ám valami történt. Mind sóvárogva nézték a fehér fátyolt öltözött nőt, szólni viszont senki nem szólt hozzá, egészen a Lázadó sátráig.

Ott magas és ősz férfiak, a Lázadó hadúrjai épp vékony pálcákkal stratégiájukat rajzolták a homokba. Közeledtére felpillantottak, az egyik megiramodott, be a sátorba.

Az Özvegy megállt, jobb csuklóját megrázta, hogy a tőr nyele kezének burkába simuljon. Látott mindent előre, noha azt nem látta, miképp fog beleszeretni a Nagyúrba, kinek kedvéért most itt áll, a tűző napon, gyilkolásra készen. Látta a hat métert, melyen át fog suhanni a penge, a meglepődött mozdulatlanságot, a hadurak kikötött ménjeit, a vágtában mellette elsikló sátrakat, sőt, a szolganépek koszlott bódéit is, melyek közt hamar menedékre lel majd lovával a kavarodásban.

Látta, hogy másnap reggelre a had felbomlik, és egy hét múlva ismét a kereskedők tevéi tapossák majd a tábor helyét.

A sátorból előtűnt a Lázadó, kezében tálca – rajta letakart gömb. A két testvér egyáltalán nem hasonlított. Az előtte állóból hiányzott a Nagyúr minden ereje és méltósága. Az öcs már csupán egy hatalomra éhes fiatalember volt az Özvegy szemében.

– Látom, kijutottál – mondta kedélyesen, az Özvegy pedig bólintott. Mozdulat. Mögötte, oldalt, mindenhol. Beszélni kell, vagy beszéltetni őket, amíg felmérhető, mi terveznek. A Lázadó még túl messze volt.

– Az éjjel megtettem. Meghalt. Nemsokára felfedezik a testet. A pénzemért jöttem.  

A férfi fejét csóválta. Mozgás – mindenhol, gyülekező testek körötte. Az Özvegy riadtan érezte, izmai akarata ellenére megfeszülnek, légzése felgyorsul, pupillái kitágulnak – csak remélte, nem látszik rajta nagyon a félelem.

– Vajon hogyan jutottál ki? – kérdezte makacsul a lázadó öcs, de meg se várta a választ: – Szerintem kisétáltál. Nem úgy, mint ő.

Lerántotta a leplet a tálcán lévő dologról.

– Múlt éjjel találtuk a falak alatt. Nem a te tanítványod volt? Mi történhetett odabenn? – megsimogatta a csapzott hajat, majd lassan letette a tálcát maga elé a földre.

A lány levágott feje már egészen megbarnult. Csodálkozva nézett maga elé, az Özvegy felé – aki már nem akart válaszolni se neki, se a kérdésekre.

Bezárult a kör, kéttucatnyi férfi állta el a teret mindenfelé. A Lázadót hátravonták, élő pajzsok takarták immár. Az Özvegy kezében végre megvillant a penge.

Beállt a kezdőpozícióba – körötte tízezer táncpartner várta mozdulatát.

 

vége 

 

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://horrornovellak.blog.hu/api/trackback/id/tr631834264

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

csillafuck (törölt) · http://csillafuck.blog.hu/ 2010.03.14. 13:05:09

"A lány levágott feje már egészen megbarnult." - ez nagyon jó kép. Jó lenne nyomtatásban is olvasni ezt a jó kis sztorit.
horror