Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

horror

2010. március 06. 08:44 - Valmont

A gyilkos és a Nagyúr

Ez most megint egy áltörténelmi sztori. Még 2007-es, két pályázatra is elküldtem, nem nyert semmit. Az utolsó harmadán még lenne mit csiszolni, illetve a Nagyúr karaktere is túl rejtelmes maradt (keleti spleen és bujaság, könyörtelenséggel és fáradtsággal összefonódva), nincs kellőképp kibontva. Én főképp a bérgyilkos alakjában rejlő lehetőségeket, illetve a tánc, a szexualitás és a gyilkolás összefonódását szeretem benne. Azt hiszem, hogy a hangok, mozdulatok, gondolatok, melyek e három műveletet kísérik, nagyon hasonlíthatnak egymáshoz. Az ábrázolt világ ihletője talán - jó húsz év távlatából - a "Dűne" olvasmányélménye volt. A befejező utolsó mondat, illetve szituáció viszont minden reménytelensége ellenére az egyik kedvenc zárlatom.

Mivel hosszú, két részre bontva rakom fel. Az első felét most, a másodikat egy hét múlva.

 

 

A tánc

 

 

Üvöltött a zene, tornyosult, omlott – aztán a Nagyúr intésére minden megállt. Mozdulatlanná merevedtek a nyugatról érkezett zenészek, a poharazó, nevetgélő asztaltársaság és a szétizzadt szemfestékű, Falon túli táncosnők bábui is. Az uralkodó elégedetlenül csettintett, mire a Titkár máris ugrott, és tessékelte kifelé őket, csak remélni, hogy egészen vissza, távoli hazájukig. Túl slamposak és esetlenek voltak őfenségének, noha kora gyerekkoruk óta táncmesterek hadai oktatták őket, oly esztelen szigorral, hogy abba a tanoncok fele belehal.

A helyeslő és elégedetlenkedő morgás közepette most törékeny alak emelkedett – az Özvegy állt föl az egyik asztaltól, középre ment, mélyen meghajolt, hogy a Nagyúr beláthatott ruhája hasítékán át mellei közé, sőt, talán még lentebbre is…

– Engedje meg, hogy e hitvány kutyák után hazai mozdulatokkal szórakoztassam önt – suttogta a nő, noha a terem miden szegletben tisztán lehetett hallani szavait.

A Nagyúr intett, mire a zenészek egy turaba kezdtek, az Özvegy pedig beállt a kezdőpozícióba.

A visszatérő Titkár megmerevedett a küszöbön, és elbűvölten nézte, ahogy a hajlékony, sudár test hirtelen kiegyenesedik, majd mozgásba lendül.

Megállt az idő.

A nő alakja a tánc eszményi ideájának minden rezdületét tökéletesen visszatükrözte, mintha a vékony, és mégis erősnek tűnő tagokat egyenesen a végtelen sivatag szelleme vezérelné. A tura pörgések és hajlások oly bonyolult és finom kombinációja, amit a legendák szerint a forgószál látványa ihletett, így csak a dűnék közt élő asszonyok tudják tökéletesen elsajátítani.

A Titkár a Nagyúr mellé sietett, lábához kuporodott, felpillantott rá. A látvány egészen elbűvölte urát, szemrezdülés nélkül leste az Özvegy minden mozdulatát.

– A férjét a folyónál ölték meg – emelkedett, hajolt ura füléhez a Titkár – Ő maga épp hogy ideért az ostromlók előtt. Történtét személyesen ellenőriztem: az utolsó szóig igaz. – A Nagyúr intett – most nem akar hallani szakadár öcséről és a kapu előtt tanyázó tízezrekről, a Pajzsnélküliekről. Inkább a karperecek csillogását nézte. A sötétbarna haj röptét. A nő sokat látott tekintetét. Csípője ívét és válla törékenységét és a lábikráin feszülő barna bőrt.

A tura eltáncolása nyolc és tíz percet vehet igénybe, attól függ, hogy a lépések hányféle módozatát és elágazó variációját bírja levegővel a táncos. Az Özvegy tizenkét percig táncolt, majd tapsvihar kíséretében ült vissza helyére. Sok vacsoravendég percekig próbálta homlokráncolva elfelejteni azt, amit átélt, nők és férfiak vegyesen, legtöbbjükön látszott – sikertelenül.

– Mond meg neki, hogy éjfélkor várom a teraszon – hajolt Titkárához a Nagyúr, majd felállt. – Aztán gyere fel a Nagytoronyba…

A Titkár már perdült is, őfelsége pedig sóhajtva elindult, körötte hajbókoltak vendégei elhaladtában.

Az előcsarnokon átmenve hideg huzat csapta meg – összerezdült, mert ráébredt, hetek, hónapok óta először van egyedül. A palota őrségét, az ajtónállókat a falakra küldte, vagy pihenni. Kémek szerint a Lázadó, a trónbitorló, az átkozott kutya, akit egykor öccsének tekintett, másnapra időzítette a fő rohamot.

Kettőszázegy lépcső vezetett fel a Nagytoronyba, és a felénél még mindig orrában volt a nő fűszeres izzadsága, amit a tánctéren átsétálva szívott magában. Érett asszony illata volt, akit sokat és sokféle módon használtak már, s ez csak még izgalmasabbá tette a fahéj és a keserűalma aromáját, ami talán parfümből, talán mirigyeiből társult mellé.

A köríves Nagytoronyban csak két őr kockázott, leküldte őket, igyanak valamit.

– Köszönjük, Nagyúr! – hálálkodott motyogva az egyik, kinek száját kötés fogta át. – Csak hát, kifolyik, ami bemegy – mutatta sebét.

Erre nem tudott mit válaszolni, de valami hirtelen ötlettől vezérelve a katonához lépett, és félrehúzta a kötést.

Ijesztő harántvágás, vagy talán dárdadöfés okozta rés tárult elé. Bal oldali orcáján egy új szájat nyitott, mely a holdfényben lüktetett, mint egy izgatott szerv. A katona zavartan hátrált, társa pedig sietve visszatakarta a sebet. Mikor elmenetek, a Nagyúr a szegélyhez lépett. Fáklya volt tűzve tartójába, kiemelte, meglengette kétszer az udvar felé. Aztán a sivatagra nézett.

Ott voltak mind, a Pajzsnélküliek.   

A tízezer fanatikus, kiket öccse egy igazságosabb birodalom reményében hozott a város falai alá. Idejöttek, noha ostrommal e helyet még nem vették be, soha, mióta az emberek lába elkezdte koptatni a keleti kereskedőutat. Idejöttek, hogy egy szál karddal megrohanják a várost, nem törődve a nyílzáporral, a futóhomokcsapdákkal, se a fal méreteivel. Irigyelte őket.

A lépcsőn Titkára jött felfelé – idáig hallatszott szuszogása.

Odalenn a sátrak, a tábortüzek, az őrtüzek és az alkalmi építmények elhúzódtak egészen a sötét belső sivatagig. Látszott, a tábor szélét gyülevész kísérőhordák és szolganépek alkotják – de még így is igen sokan voltak az új világ hívei.

Azt gondolták, az öccse megoldja majd az éhínség és az aszály gondját, termővé teszi a kopár sivatagot, újra felépíti a gátrendszert. Hadat vezet a Fal ellen, és áttörve azt, a két folyóig nyomul. Sárga bőrű rabszolgát kap majd minden család, meg ingyen földet a katonáskodásért.  Azt gondolták, az öccse jobb uralkodó lesz, mint ő – aki csak akkor volt gonosz, ha nem látott más kiutat.

Mint például ezen az izgatott éjjelen. A mellvédnek dőlt, beszívta a sivatag hideg szagát, közben próbálta felidézni az Özvegyét.

Addig merengett, míg a Titkár végre feljutott a toronyba. Megállt előtte fújtatva és lihegve, majd szorosabbra húzta vastag nyakán kaftánját.

– Messze földön híres az ítélőképességed, uram – hörögte majdnem köhögve – Te vagy a sivatag ura, és mint a telő hold, olyan fényes a híred a jövőben – ismét körülményes volt, a Nagyúr unta már, mint majd mindent. Odalenn, a keleti falon fáklyafény villant, kis csapat közeledett feléjük – De áruld el, mert kíváncsiságom magas, mint e torony, hogy miért hagytuk ott oly sietve a vacsorát?

– Hogy válaszolj egy kérdésemre – e válaszra a Titkár megdermedt. Öt éve szolgálta urát, de ezt a hangot még nem hallotta tőle. Finom érzékeivel megsejtette a bajt, mint a kobra a kardcsapást.

– Igen, uram? – talán változott a megszólítás hangneme. A hízelgés elsüllyedt a félelem mocsarában.

– Kicsoda az Özvegy?

A Titkár elsápadt, még a lélegzete is kihagyott – de csak egy pillanatra.

– Ő uram, a déli kereskedő…

A Nagyúr hárító mozdulatot tett. Benne volt ennek a nevetséges ostromnak minden fáradalma.

– Van egy rabszolga a konyhán, kit a te Özvegyed városából adtak el a palotának. Jó ideje pucolja már a zöldséget a vacsoráinkhoz, de még jól emlékszik otthona összes nevesebb családjára. Soha nem hallott a nőről.

– Én csak az Özvegytől tudom, amit tudok – a Titkár még védekezett, de már csak a látszat kedvéért. A lépcső sarkáig hátrált, mint aki az ugráson vívódik. A Nagyúr felsóhajtott, összefonta karjait mellkasa előtt. Valakik közeledtek lentről.

– Elhozattam az Özvegy kísérőjét. A katonák elszórakoztatták egy kicsit. Mindjárt többet tudunk majd nálad – lemondás volt a Nagyúr hangjában – más semmi. Némán figyelték egymást, míg a közeledők felértek. A Titkár lehajtott fejjel félreállt, helyet adva a két katonának és a lánynak, aki vérzett.

Keményen küzdhetett – az egyik férfi alkarján vörös csíkot hagytak körmei. Ám a verések benne nagyobb kárt okoztak – maga elé bámult, mint egy törött szárnyú madár. A Nagyúr odalépett elé, megemelte állát, hogy tekintetük összeérjen. Ujjai begyében érezte az összezúzott csont lüktetését.

– Tudod, hogy ez a vége – a háta mögé intett, a mélybe. – Választhatod azt. Gyors lesz. – A lány ismét a padló köveire bámult.

– Vagy rádengedem a vár összes katonáját. Felébresztetem az alvókat is – tette hozzá a Nagyúr csendben. Az egyik harcos halkan felröhögött. – Mennyi is az, Titkár?

A Titkár inkább a lánynak mondta: – Négyezerhétszáz. És még páran.

A Nagyúr várt és várt, és már mozdult volna, mikor a lány végre megszólalt.

– Ő egy aszamita.

Mind megdermedtek. A két katona megfeszült, a Titkár színpadiasan a szívéhez kapott. A lány folytatta, dacosan és büszkén: – Légy átkozott, uram. A tanítványa vagyok. Még nagyon keveset tudok…sajnos – a két őrzőjére pillantott. – De ő maga a tökély. Soha nem hibázik. Ezer módját ismeri az ölésnek és az ölelésnek. Nincs olyan férfi, aki túlélt volna vele egy nászt, ahogy párbajban se győzték még le. A lépteitekből tudni fogja, hogy érte mentek, és akkor…

Mellette az egyik katona ismét nevetett, vagy inkább köhögött, vagy inkább ugatott. Vér folyt ki a szája szélén, aztán összegörnyedt, és eldőlt. A lány felmutatta bíborvörös körmeit: – …akkor büszke lesz rám…. – majd a Nagyúrnak ugrott, de a Tikár már rajta is volt, ledöntötte, és eltörte a nyakát.

– Méreg volt a körmén – nyögte a Titkár, a haldokló őrre pillantva, kit társa a hátára fordított, ám így meg lassan a saját vérébe fulladt. Mindkettő esdekelve kereste ura tekintetét. A Nagyúr biccentett, mire a katona tőrét előhúzva megadta a kegyelemdöfést a szerencsétlennek. A Titkár felállt, és a lány merevedő testébe rúgott: – Egy aszamita!Itt – nyögte. – Remélem, uram, nem gondolod, hogy nekem ehhez közöm van.

A Nagyúr talányosan nézte, majd kibámult a rőzsetüzes sivatagba: – Öcsém ajándéka lesz.

A Titkár intett az őrnek, és a lány tetemére mutatott. – Gondolom, lemondod az éjjeli találkozót. Küldjem érte az őröket?

A másik azonban még mindig a falon túli sötétébe bámult, nagyokat lélegzett, majd arca felragyogott, de nem a holdfénytől. A katona könnyedén átemelte a lányt a mellvéden.

– Nem. Az ajándékot nem illik visszautasítani.

Fölkapta a fáklyát a halott férfi mellől, és a lány után dobta.

Fél órával később a Titkár halkan kopogott a szolgálók kisraktárának ajtaján. Fahéj és alma szaga gomolygott elő, ahogy résnyire tárult a bejárat, majd egy határozott mozdulat berántotta őt a sötétbe.

Narancslángú mécses derengett a sarokban, de a nő mindig úgy fordult, hogy az izgatottan topogó Titkár ne pillanthasson arcába.

– Láttam a jeled. Mit akarsz? – kérdezte szórakozottan. A férfi összerándult hangjára.

– Tudja. Elkapták és kivallatták a szolgád – bukott ki belőle. – Menekülj! – annyi féltés volt e szóban, hogy maga se értette, honnan fakad. Persze a nő mindenkire így hatott. Ha belépett valahova, ha megszólalt, ha mozdult – minden férfinak (de még gyakorta a nőknek is) a védelmezés vágya szorította össze szívét. Úgy nevelték és tanították, hogy minden gesztusa rajongást és a feltétlen szeretetet váltson ki a körötte lévőkből – hogy aztán megölhesse őket.

Most hátralépett a falig, óvatosan, mintha máris támadóktól tartana. Arca egyik fele fénybe bújt, másik feltárult az árnyékban.

– Ha tudja, ugyan miért nem öletett még meg? – kérdezte lágyan, mint aki gyerekhez beszél.

 A Titkár legyintett: – Hát ez az. A képzelete rabja. Annyi mindent hallott már az aszamiták tudományáról, hogy mindenképp meg akarja tapasztalni.

A nő mélyen beszívta a levegőt, le a gyomráig, és ott tartva hallgatta a férfit.

– Azt tervezi, kiélvezi minden pillanatát az estének – a száraz férfitorok köhintett – A…násznak. Aztán a párnája alá rejtett tőrrel megöl, mielőtt te teszed meg ezt. Leírásokból ismeri az aszamita technikát, a halálos pózt, a végső csókot, mellyel majd kiszívod életerejét, feledhetetlen gyönyörben részesítve, mielőtt meghal. Úgy véli, ő túléli ezt az élményt, s az utolsó pillanatban elmetszi majd torkod.

Az Özvegy kiengedte a levegőt, az édes lehelet a Titkárig csapott: – Tényleg képesek vagytok erre? – kérdezte az, mire a nő arcán lágy mosoly villant, közelebb lépett, lágyan végigcirógatta a selyemmel borított titkárpocakot: – Ki akarod próbálni?

A férfin egy másodpercre látszott, hogy komolyan fontolóra veszi az ajánlatot, de aztán megborzongott, hátraugrott, fürgén, mint a kígyótáncosok.

– Ne bolondozz. A Lázadó embere vagyok, ahogy te is. Beszélj a tervedről – ha ugyan van.

A parancsra az Özvegy is bezárult, arcáról eltűnt a jókedv, ami talán csak a Nagyúr merész vágyainak szólt.

– A tervem nem változott. – suttogta szelíden – Ha játszani akar, én kapható leszek. Azt mondod, lesz ott egy tőr? – a Titkár bólintott, mire az Özvegy megrázta fejét: – Nem baj. 

folyt. köv.

 

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://horrornovellak.blog.hu/api/trackback/id/tr201813147

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
horror